Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2001. február, XII. évfolyam, 2. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 


Géczi János
Tiltott Ábrázolások Könyve

(Részlet)
(A jószág)

Város, város, hová tűntek a te fiaid?
Megőrizted őket, miként a titkokat szokás, és elfelejtetted, miként a rontást. Letarolták a kertjeidet, görög nyelven írt kódexek lapjaival gyújtották fel s fölégették a nádtetős házaidat, széttörték zöldmázas edényeidet, s dögöket hajigáltak a kutakba, lóháton járkáltak utcáidon, s a lépcsőkön görgették alá a színültig teli boroshordókat, durva szavakkal káromkodtak az ablakaid alatt.
Pedig ennek a kisvárosnak saját alkonyata volt és saját estéje, saját mosolygó asszonya, s mind a tizenkét zsidó családnak saját, fokhagymaszagú gettója. Saját pestisoszlop állt a katolikusok számára a Szentháromság téren, és saját német piacán a szekér derékaljából csalánok közül árulták a balatoni halat. Hír nem zaklatta hely lehetett valaha, s a napok olyanok voltak, mint a józan és kitelt napok. Vers lehet olyan pontos, amennyire tökéletesen kitöltötte strófáival magát a település. Kutya lehet olyan hűséges, amilyen önfeledtséggel és kitartással őrködött a város önmaga fölött.
S az állat ott kuporgott az ólban, de tekintetét fogva tartotta a gödör szája, amelyben eltűnni látta a három gazdát. Úgy érezte, egyik pillanatról a másikra, három gazdája termett, magától értetődően fogadta a parancsokat, a kézből fölajánlott kenyeret, s a szagot, amely a ruhákból áradt, összevethetőnek tudta a ház ősi szagával. S kívánta, hogy a gazdák, ha már voltak, visszaérkezzenek.
Ott hevert, de az orr finom mozgása, a bőrén át-átfutó remegés tanúsította, hogy teljes lényével összpontosít. Várakozott. S összegyűlt benne ősei valamennyi akarata, azé, amelyik Anubisz fejét adta, azé, amelyik Íziszt hűen követte, amikor a szeretett hitves és testvér feldarabolt testének darabjait, hogy összegyűjtse, gyászolva kereste, hiszen ismerte az újjáélesztés varázslatát, azé, amely a puszta népének állatait áthajtotta Ázsiából Európába, azé, amely a balatonarácsi nádasban addig vonított, amíg nádféregként bele nem írta Toldijába Arany János. Egyedül ő volt, aki testből testté válva,
műből műbe vándorolva, kőből növénnyé, növényből szarvassá, szarvasból kukaccá változva valóban élte az örök életet, hiszen nem tudhatta, csupán az örökkévalóság partjánál hever, s ha átesik egyszer majd valóban a túlsó partra, s nem lesz belőle semmi, már nem fogja tudni sem azt, hogy oda átkerült, sem, hogy valaha is szerelmes hűséggel vigyázott egy élet paradicsomi birodalmára.
Tömjénfüstöt sodort az éjszakai szél, de hogy a tölgyfáit zúgató Bakonyból érkezett-e, a dúvad vihar előjeleként, vagy a székesegyház éjközépi miséjének végeztével himbált füstölőből, nem lehetett eldöntenie – ha egyáltalán az érzékszervi tapasztalatok messzi utcákon túlról eredő okát képes egy kutya megkeresni. A keskeny fejű, felálló fülű jószág e szagot – hiszen az a saját, kiégett múltjából érkezett – megismerte, mindez a lélek égbe emelését, az áldozati tűz hasznát, a duruzsoló emberi imákat jelentette neki – azt a feltétlen biztonságot, hogy a szeretett lények, a mélyben elbújt lények mindig s mindenhol jelen lehetnek.
A mosoly emlékével az arcukon léptek elő a fivérek, s mindegyikükről sugárzott, hogy e mosoly csak a sajátja. Bort kerítettek és asztalhoz ültek. Szalonnát és kolbászt vágtak a kenyér mellé, zöldpaprikát szeleteltek a tormalevélhez és ráleheltek a tükörre, hogy legalább annyi időre, amíg lefut róla s visszaszívódik a levegőbe a pára ne mutasson számukra semmilyen képet, amelyben jácint és muskátlis kertudvar díszell, kisfiúk rohangálnak kantáros rövidnadrágban, s vasárnapi ebédre készül a család, amelyre aztán az apával való szunyókálás, majd a mamával és a dajkával együtt eltöltött séta és fagylaltozás következik.
A kései idő ellenére hosszasan vacsoráztak, hatalmas étvággyal falták az ízekkel telt ételt, s mikor odadobták a kutyának a füstös szalonnabőrt, piros zsíros kolbászhéjat, elrágcsálták a gyerekkoruk kanáriájának sírján nőtt csípős fű levélnyelét és a paprika erős csutkáját is, lesöpörték az asztalról a legutolsó morzsát, a hasonlat kusza bokrát is kivágták és nyugovóra tértek. Három szobát nyitottak ki, a sajátjukat. Saját vetetlen ágyukra zuhantak, de mégis egyugyanabba a mítoszba aludták bele magukat. Horkolás szaggatta a kerítést, riadt leánykák könnyes szeme követte a hajnalban megjelenő Hold útját, s lehajtott fejű marhák vonultak át a városon, a Buhin völgy patakra állított vágóhídjára. Hajnalra hűvös lett, mint a tűz a vértanúk szemében, s reggelre mindhárman megvakultak.
A bor volt az oka és a keserű mandulamag, amelyet mellé rágtak.
Szemük világának elvesztését nem vették észre. Abban az udvarban voltak, ahol jól érezték magukat, hiszen éltek, amelynek zegzugai között otthonosan tájékozódtak, s a reggel, a vár alatti házban mindig is sötét volt.
„Apánk a fenyőlécből készítetett ládát a kizöldült fa tövébe helyezte, óljába zárta a kutyát, s maga elé ültette a családját. Arról beszélt, hogy nem
mindegy, mely nyelven szólítjuk meg a malmot, a kést vagy a mezei iringót. Az élő és élettelen dolgok bizonyos része mindig homályban marad. Attól, hogy a bevakolt falból kilógó, szépen faragott kőtömböt »kőtömbnek« mondjuk, s a további életünkben mindig annak a kőnek a képével azonosítjuk a tömböt, nincs semmi tudásunk a fal habarcsába befoglalt részről. A világ dolgai ugyanígy egy láthatatlan falba vannak beágyazva, s csak egyegy darabjuk villanhat ki belőlük, s éppen a zseblámpa reá fókuszált fényének tekinthető szavak segítségével. Nem mindegy tehát, hogy milyen nyelv szólítja meg a dolgokat, mert a nyelvek ezt nem azonos módokon teszik. Az egyik által az egyik sarka, a másik jóvoltából a másik oldala, hol az ércgazdag felszíne, hol súlyosabb tömege kerül a fényre – az emberi értelem számára megtapasztalható világra.
Majd arra emlékeztetett, amelyről piarista tanárainktól már magunk is a várban működő gimnázium szorgos diákjai – tanultunk. A muszlim területeken megalkotott középkori matematikáról: amikor hol arab, hol az iszlám országok tudományáról beszéltünk. Ugyanis mindkét kifejezésnek vannak hiányosságai: a két tükörben nem ugyanúgy látja a belenéző a saját arcát. A mohamedán területeken a matematikai felfedezések sok nemzet tudósainak alkotó együttműködése nyomán jöttek létre. Az arabok közül viszonylag kevesen lettek tudósok és filozófusok – ők leggyakrabban a hódító hadseregben, a közigazgatásban és az udvari posztokon tevékenykedtek, a tudományos munkát pedig az adott ország értelmisége végezte. Idővel természetesen az arabok keveredtek a helyi őslakosokkal, mint például a szíreknél, az irániaknál, a görögöknél és a zsidóknál – akik többsége nem volt mohamedán. A matematikai irodalom legfeltűnőbb sajátossága az, hogy hamarosan arab nyelven írják. A kérdés csupán a következő: Mennyire határozza meg a matematika tartalmát az arab nyelv, s mennyire, hogy a szerzők java olyan mohamedán volt, aki más vallásúnak született.
Apánk levonta a következtetést is, hogy bizony, a dolgok sokrétűségére nincs soha teljesen pontos, rövid elnevezés.
Odavezetett bennünket a ládához, amelynek rései közül, mintha egy leányka szeme villant volna ki egyre gyakrabban, s felnyitotta a tetejét. Barátságosan figyelő, szerfölött mozgékony, elégedetten szuszogó lényt pillantottunk meg, ugyanakkor mindannyian mást láttunk. Anyánk lehajolt a földre, belemarkolt az ösvény gyöngykavicsába, de nem tudott belekapaszkodni. Elájult, mert belelátott a veres sörényű jövőidőbe. Apánk szivarra gyújtva dőlt a fatörzshöz, hagyta, a szolgálók vigyék be s fektessék anyánkat a mentaszagú szobába. A tűztorony zenegépe egy bécsi keringő dallamát ismételgette, s csókák raja koreografáltan röpülte körbe a bronzzal bevont kupolát.
A ládában két lábra állt a jószág, beleszippantott a levegőbe. Kiugrott belőle, s körbeszaglászta a cipőnket. Belepillantottam a tákolmányba, ráhajoltam, s egyensúlyomat elvesztve két tenyeremre esve belezuhantam. Apám nevetett, feltámogatott, majd tenyerem lenyomatára ráhelyezte a ládatetőt, és gyorsan leszegezte. Az érintésemet magába záró ládát könnyen emelték fel a szolgák – de úgy vitték fel a padlásra, mintha értékes kincset rejtenének el.
Anyám zokogása nem halkult. Először csak könnyeket sírt, aztán olyan színes köveket, amelyekkel a bizánci mozaikok emberalakjainak szeme alját volt valaha szokás Ravennában és Bizáncban aprólékosan kirakni, s amelynek technikáját rég elfeledték a mesterek, s végül forró olajat, amely nem keveredett el a könnyel. A szobában derékig állt a könnytenger, s a tetején, ikrás, mézszerű cseppekben lebegett a keserves zokogás olaja.
Negyednapra meghalt anyánk, és ötödnap föltámadt. Püffedt arccal, zöldes bőrrel járkált föl s alá, s hiába botladozott lába körül a vörhenyes állatka, nem vett róla tudomást. Számára nem létezett, ezért se nem etette, se nem itatta, se nem játszadozott vele, amikor gerincre fordult, s felkínálta puha hasát némi vakargatásra. A kutyát is kiengedte, holott az széttéphette volna a jövevényt: az eb azonban olyannyira utánozta anyánk hektikás természetét, hogy maga sem érzékelte az állatkölyköt, annak semmi mozdulatára nem válaszolt, ha tejért a csecsét kezdte rágcsálni – de hamarosan megindult nála a tejtermelés, s a tudomásul sem vett kölyköt hetekig szoptatta –, a farkát rángatta, a szőrét tépdeste, vagy gyöngyfogaival láncot harapott lábikrájára, kalárist rakott a nyakába.
Föltámadása pillanatától anyánknak vérvörös maradt a szeme, mintha csak a keserűségnek köszönhetné az életét. Apánk tengeri sós pálinkájába is vércsöppek keveredtek, egyre sötétebb italokat fogyasztott, míg egy nap, reggel, tiszta vért vett a szájába, alapos ízlelgetés után lenyelte, és meggyet evett hozzá. Nem szégyellte többé a szegénységét, naponta látogatta a vázsonyi út nagykanyarjának bordélyát, ahol olyan ketrecekben éltek a lányok, amelynek lakatját csengő aranyakkal lehetett lepattintani, öblös hangja éjszakánként szétügyetlenkedte a haza vezető utcák lakóinak álmát, s titokban alkímiával foglalkozott. Munkáját elhanyagolta, altiszt vitte utána az aláírandó ügyiratokat, s az úrkútnál állomásozó bérkocsisokkal tegeződni kezdett.
Az állat napközben a bokrok alatt szaladgált, mindaddig hajkurászta, amíg el nem kapta, s végezetül kifullasztotta a csirkéket, éjszakákra pedig beköltözött mellém, az ágyamba. Általában szerette a sötét vagy legalábbis félhomályos zugokat, ettől aztán mindig olyan volt, mint aki a tiltott és a szabad dolgok határán szaladgál. Ha az udvar nyílt területein iramodott át, s amikor idegenek akarták megsimogatni, hamar odakapott a fogával bárkinek – cselédnek, baromfinak, pöszörlégynek vagy tétován cikázó, kék szemektől nehéz atalantalepkének –, velem szemben azonban minden tekintet
ben pontosan úgy viselkedett, mint bármelyik kölyökkutya, még a ragaszkodását illetően is.
Azt sosem tudtam kideríteni, hogy személyiségét milyen arányban határozták meg az ősei. Egyszerre volt mindegyik állatjegy törvénye alatt, ugyanúgy hatott rá a Hold, a Nap, a Szaturnusz, s hol topázokat rágcsált, hol kotyogó saskövet, hol pedig antracitba harapdált, szívélyes érzelmeket táplált a békák, a falevelek és a halak iránt, s ha megszólalt, éppúgy képes volt gyöngéden nyökögni, mint, akárha nagy havazások lennének, s tutulni és sikoltozni. Tehát aureusvérű és lupusvérű és vulpesvérű volt, szétválaszthatatlanul. Ámbár a tulajdonságainak megnyilvánulásait nem elegyedetten kellett megtapasztalnom, hanem külön-külön, mint a színfémekét. Szempillantás alatt képes volt viselkedést váltani, s magát más meghatározottságok törvénye alá rendelni. S másfél év múltán, amikor felnőtt, egyik szempillantásról a másikra járt át köztük, mondtam, afféle gyorsasággal, ahogy az árnyék pereme hol a fénybe, hol pedig az árnyékba beleszalad.
Az aureusvonaltól hozta a falkavezér személye iránt tanúsított engedelmességet és az ahhoz kötődő személyes szeretetet – ez esszenciálisan leginkább a fiatal jószágok anyjukhoz kapcsolódási módjában tapasztalható. A lupusvonal abban nyilvánult meg, hogy bármikor felmondta az engedelmességet – a rosszindulat vagy a barátságtalanság minden jegye nélkül -, igyekezett leigázni, a maga számára megszerezni a vezéri posztot, s bizony, ennek véres és verekedős jegyei is megmutatkoztak. A vulpesvonal hatása jelentkezett legkésőbb: minden feleselés, morgás, ellenszegülés nélkül törődött bele a büntetésbe, de mihelyst vége szakadt a leckéztetésnek, rázott egyet fénylő bundáján, barátságosan csóválta a farkát, és játszani akart. Hangulatát a legcsekélyebb mértékben sem befolyásolta a büntetés, sőt még annyira sem izgatta, hogy ne próbálja meg például kitekerni valamelyik szépséges kopasz fejű keleti tyúkom nyakát.
Különc volt, talán gyermeteg. S veszedelmes: hiányzott belőle mindenféle alázatosság, egyszerűen nem talált semmit abban, ha az álmomból durva harapással ébresztett, vagy torkon ragadott, s úgy marcangolt és rázogatott, mintha magafajtája lennék. S ilyenkor sem lehetett rögvest tudni, a gyermekes odaadó vagy a vezér – sejteni vélt – akarata szerint való megnyilvánulás, a hűség tulajdonsága manifesztálódott-e?
Vé szerint, mert így s ennyire szeparáltan nevelkedett, s éppen az emberek között, számára az ember jelentette az anyaállatot, a falkavezért. És Vé volt, aki azt is megjegyezte, talán fölé nem is egy, de három fölöttes hatalom tornyosul, s egyszerre három kötelékben vergődik.
Ez a – kinézete szerint leginkább – róka azonban olyan érzékeny és szép volt, mint apánk nyelvről való bölcselkedése, vagy a harmadfokú egyenletek gyökeinek megszerkesztésével megvalósuló kúpszeletek. Ez a róka, ki
egyensúlyozott, pontos számításokkal létrehozott tökéletessége és kedvessége által akár egy Omar Khajjám-vers is lehetett volna, olyan, amellyel együtt búvik ágyába bárki komor férfi.
A hajnalok azonban rettenetesekké váltak. A rókaforma kutyánk, amikor kikászálódott az ágyamból, enyhe szagát hosszan ottfelejtve az ágyneműn, mintha a Bakonyból szimatot kapna, kőszoborrá dermedt. Sörénye vadul szétmeredt, farka a lába között, fülét laposan hátracsapta – csak az orrcimpái kezdtek tágulni hirtelen, s szívták magukba mohón a szélhozta üzenetet. Aztán kisimult a bundája, testén remegés futott át, füle hegyesen felállt. Mintha bánat szállta volna meg, amely olyan mély volt, hogy összetörte az egyéniségét, és elfeledtette vele a törvényt és a szokást. Ez a bánat párolgott el aztán nyomtalanul s néhány perc leforgása alatt, amikor a hátsó lábaira roskadt, fejét felvetette, orra az ég felé meredt, a torkában működni kezdett valami, s aztán kitört belőle a szívszorító fájdalom, s a ragadozóüvöltés hátborzongató, mégis megrendítően szép hangjával könnyített magán.
Az állat, ha elsírta a bánatát, két napon át került. De a következő éjszakákon – egyszer mélyebb, egyszer magasabb hangon – is kivonult belezokogni a bánatát a fölkelő napba, s a Nap mindenkor fölkelt, megjelent a város keleti oldalán, nagy léptekkel átvonult az árvalányhajas sziklagyepen, s odakötötte léggömbjét a tűztorony csúcsán villogó aranyló nemzeti címerhez.
Utóbb a vonítás véghangjaival egyidejűleg jelent meg éjszakai portyáiról apánk. Mocskos volt mindig, ruhája gyűrött, s alázatos képpel, megtört mozdulatokkal lépkedett a kerten át, anyám tornácról nyíló hálószobája felé. De egyre többször találta zárva anyám kamrájának ajtaját, s reggelenként a küszöb előtt fekve bukkantunk rá, szemét leragasztotta a sírástól dagadt, vizenyős szemhéj, szájából savanyú nyál csorgott a téglából rakott padlóra, s feje alá tett tenyeréből, amelynek öblében felgyűlt a könny és a nyál, hangyák és merev lábú futrinkák ittak.”
Vakon folytatták a napjaikat, és a süttében nem kellett tapogatózniuk, hiszen ez az éjszaka tele volt csillagragyogással. Üstökösök tűntek fel az augusztusi égbolton, meteorok raja vonult, s a Hold is olyan fénnyel sziporkázott, mintha a homályt lenne dicsérni kedve.
A testvérek visszasimultak a városka mindennapi életébe, hajnalonként házuk küszöbén megtalálták a mázas kannába öntött friss tehéntejet, péntekenként a teljes őrlésű lisztből sütött kerek, palotai kenyeret, és szombat délelőttönként takaros, szentgáli menyecske ganézta ki szállóhelyüket, mosogatta el a felgyűlt, piszkos edényeket a konyhában, és seprűjével előbb az udvar, majd a lakóépület előtti járda porát verte el. Mire déllé torlódtak össze az órák, az utca túloldalán kinyitó kisvendéglőből, a Kis pipából festett porcelántálkákon átküldték a meleg ebédet – pincepörköltöt, mindig ezt
a sűrűre fogott egytálételt –, s délután ismét elkezdődött a hétvége, s annak nyomában a következő hét.
Naphosszat hallható volt a Cholnoky-házból a borkortyolás hangja, s a kortyok közötti csend is sokatmondóan beszélt. Akárha a Horgos utca meredekén igyekeztek, akár a nagylélegzetet vett, de egyetlenegy kanyarban kifulladt Vas Gereben utcában, a járókelők meghökkenten regisztrálták, a két évtizede kihalt ház, amely a régi lakók emlékétől volt hangos, most vészterhes némaságba burkolózott. Az időnként vékony sugárban csörgedező bor csilingelését utcagyerekek vagy menyétek pisilésének vélhették a mindig siető márkói piacolók, ha nem lettek volna nyitva az ablakok, azok, amelyeken át valaha a család növőfélben lévő gyermekei szöktek ki, a szigor elől, kóborolni, s amely ugyanolyan készségesen fogadta őket csínytevései után vissza, amiként el is engedte. Mások azt is kihallották, az elcsöppenő folyadékban, miként váltódnak kisebb címletekké a fémpénzdarabok, s hogyan csilingelnek egymásra hullva s gurulnak el a kerek forintok. A szerencse forgolódott a ház körül, köznapi szavakat mondott, s egyelőre nem döntötte el, letelepszik-e a ház tövébe vagy odébb vánszorog, ahol nagyobb szükség van reá.
A hosszú koponyájú, ékhez hasonló fejű állat ott aludt az épületszárnyak közé bújt, belső kertecskében. A sötét leple alatt a düledező falak közé viszszaérkezett, s ki tudja, milyen réseken, hasadékokon, lukakon és járatokon át belopózott a visszavadult növények közé, s arra emlékezett, miképpen ellette s falta fel első kölykét.
Szemlátomást sietett, arra sem volt ideje, hogy némi szaglászással megállapítsa, vajon a tehetetlenül fekvő újszülött az ő véréből való-e, hanem szélesre tátott szájjal nyomban a nyöszörgő kicsi fölé hajolt, és fel akarta kapni biztos fogással, vagyis igyekezett a szájába venni a szállítandó kölyök fejét, hogy meg ne nyomhassák az eléje kerülő szemfogak. Ám akkor megcsapta az orrát a vad, idegen emberszag, amelyet a kis újszülött a méhből magával hozott. Irtózva hátrált pár métert, s közben akár egy macska, tátott szájjal, köpködve, sziszegve fújta ki a levegőt, majd óvatosan szimatolva ismét közeledni kezdett. Több mint egy percbe telt, mire az orrát egészen odadugta hozzá, aztán egyszerre nyalogatni kezdte, lendületes, szívó nyelvmozdulatokkal, amelyek rendeltetésük szerint arra szolgálnak, hogy az újszülöttről eltávolítsák a burkot. Hiszen a kölyök burokban jött a világra, s ezt a burkot le kell fosztani róla. Szívó nyelvmozdulatokkal nyalogatni kell, mindaddig, amíg sikerül a burok egyik ráncát annyira felhúznia, hogy metszőfogai közé szoríthassa. Ez a feltüremlő orral, kivicsorodó szemfogakkal történő, elővigyázatos harapás hasonlít ahhoz a mozgáshoz, amellyel bolhászkodni szokott. A burkot sikerrel nyitotta föl, s lassan-lassan behúzta a szájába, és megette, majd ugyanilyen mozdulatokkal eltüntette a méhle
pényt, valamint a köldökzsinór csatlakozó részét. Amikor odaért, egyre óvatosabban rágott és nyalogatott, ily módon a köldökzsinór szabad végét a hurka csücskéhez hasonló képződménnyé sodorta össze. S itt nem tudta befejezni a műveletet. Nemcsak az egész köldökzsinórt falta fel, hanem felnyitotta a kölyök hasát.
Orrával a kölyök hasa alá bökött, hanyatt hemperítette, majd pontosan a köldökénél kezdte nyalogatni. A kicsi sírt-rítt, sivalkodott. Ismét hátraugrott, mintha rádöbbent volna, fájdalmat okozott. A kölyök felé fordult, mintha most már be akarná vinni a vackába. De amint kinyitotta a száját, hogy megragadja, ismét megütötte a rosszindulatú, idegen szag. Megint elkezdődött a heves nyaldosás, megint a hasbőr enyhe harapdálásáig fokozódott, a kölyök ismét fölvisított fájdalmában, s az anyja meghőkölt. Mozdulatai egyre idegesebbek lettek, és mind gyorsabban váltotta egymást a két ellentmondó ösztön: az, amely az újszülött hazaszállítására, meg az, amely a nem kívánt, helytelenül illatozó, idegen újszülött felfalására késztette.
Egyszerre összeomlott az érzelmi zűrzavar tömege alatt, orrát az ég felé nyújtotta, és vonítani kezdett.
László szomorúan csóválta a fejét, s reszketeg ujjal turkált ritkás hajában. Kiválasztott egy árván kunkorgó hajszálat, rátekerte a gyűrűs ujjára, majd hogy kitépte, újabb szál keresésébe kezdett. Homloka gyöngyözött, tarkóján és halántékán patakokban folyt az izzadság.
A ládára gondolt, amelybe testvére kezének lenyomatát lezárták, és sírt. Sírt, mint mindig, ha a halálra gondolt, de akkor is, ha az életre, a testre, avagy a lélekre. Sírt, mert megtanulta, ez egyetlen módja annak, hogy mégis csak éljen, s gondolkozzék a halál, a test és a lélek felől, mintha ezek mindmind következmények lettek volna, s az életet nélkülözve nem lenne mit állítani róluk. Aztán hamarosan mosolygott, mint a gaz a beomlott fal tetején, bazsalygott, hamiskásan somolygott, jóízűen nevetett, szívből göcögött, gurult a hahotától, hosszasan nyerített, vihogott, nyihogott, vigyorgott, és kitépte a romlott fal kövei közé terebélyes gyökérzettel kapaszkodó árva fűszálat: fogai közé dugva szétmorzsolta, megrágta, lenyelte. Szerette a fű ízét. Mindenkorra jóllakott vele.
Úgy lesz, ahogy lesz. Mert eddig is úgy volt, ahogy volt.
A város beszélt, és mocskos mondatokat mondott? Ugyan, senki sem figyel arra.
A mondatok nem hazudtak, mert a mondatok nem tudnak hazudni. Legfeljebb nem hallgatják meg őket.
Ponyvás szekerek kanyarodtak a piactérre, s hírt hoztak, hatalmas kötegekkel, s hírekkel megrakottan gördültek ki a városból, mielőtt bezárták volna a kapukat. Szűrök, kulacsok, posztótekercsek és kékfestő anyagok, cotlis bundák között lapultak a pokolról szóló tudósítások, fejkendők alól
hulltak ki az illatos, rózsaszínű levélkék, ostor végével csíptek, nyári estéken az országút mellékén felcsapó lángoknál a kései böglyökkel, korai szúnyogokkal együtt szerelmeskedtek.
Az egyik újra föltámadt hír szerint Jenő a vízmosás függőleges falú szakadékában, a püspökkert nyugati fala alatt, majdnem a mezei dűlőútnál, ahová a diákság cigarettázni és barlang-lakósdit játszani szökött, konyhakéssel egész barlangot faragott, sőt művészkedett is: miként a történelem tanárától tanulta, az egyiptomi domborművek mintájára kifaragta a notabilitások kétségbeesetten hű torzképeit s köréjük egyszerűbb formájú növények és állatok sokaságát. A város közönsége fölfedezte, s népvándorlás indult – a rendfőnökkel együtt, hogy fölfedezzék a gyerek lelkének kaján árnyait is.
A másik szerint Homérosz, Vergilius és Ovidius versein sütöttek szalonkát, bottal leütött üregi nyulat Iuvenalis lángjain, s löszbabákkal dajdajoztak.
A harmadik szerint ők az okai a Szent Benedek-hegy látványosságainak. Ők fogják meg s cipelik oda az öngyilkosokat, hogy éles biztatások rúdjaival letaszítsák valamennyit. Így hoznak szégyent a szikla alatt levő, a dolomittörmelékbe bevájt ház udvarára és annak szegény gazdájára. A ház tulajdonosának nagyon kényelmetlen lehetett a röpködés – utóbb őrangyalok tömege telepedett a galambdúcba, s éjszakákon át verdestek riadtan, összetörték a galambtojásokat, megzavarták a tojókat, nyugtalanul csapdostak –, ezért nagy halom szalmát rakott oda, ahova le szoktak ugrani. Ámbár azt a szalmabálát is felgyújtották – s mondják, éppen Jenő tette volt.
A ládáról azonban nem tudott senki. Arról, amelyből kiemelték a jövevényt, s cserébe odaadták a ládamélynek a család fiának kéznyomát: amely egyébként bármelyiké lehetett volna.
„A fenyőlécből tákolt ládában valami mozgott. Apánk a kizöldült fa tövébe rakta, magához hívta, megnyugtatta, szelíd erőszakkal az óljába zárta a csaholó kutyánkat, s maga elé szólított minket, őt meg leültette. Arról kezdett beszélni, hogy nem mindegy, hány nyelven szólítjuk meg a malmot, mennyi szóval szólítjuk meg a tőrt vagy a felnőttkort. Majd arra emlékeztetett, amelyről a várhegy platóján terebélyesedő gimnáziumunk csókaszerű szerzetestanárainktól már magunk is tanultunk: egyes civilizációk eltérő, és gyakran ezért érhetetlen vagy látszólag értelmezhetetlen sajátosságairól.
A dohányból nyert nikotinnal az indiánok, és hogy tőlük eltanulták, a keresztények élnek. A keresztények a szőlőből bort erjesztenek, s maguk kedvére fogyaszthatják – de az ahhoz oly hasonló mámor kiváltására tiltott a mákgubó rágása, a beszárított máknedv elfüstölése. A mohamedánoknál a borivás a tilos, ezzel szemben kocsmák vannak, ahol ópiumot szolgálnak fel a feledésre vágyóknak. Tulajdonképpen mindegyik civilizá
cióban ismerik a mámort, de más-más szerekkel és szavakkal váltják ki, nevezik meg azt. Kérdés, hogy ugyanarról az érzésről van-e szó, vagy inkább különbözőről?
Apánk végül levonta a vékony bőrű következtetést is, hogy bizony, a dolgok sokrétűségére nincs soha rálátásunk. Nagy szemeivel minket bámult, mintha nekünk kellene tovább folytatni a mondatait, amelyek elmondásába, talán még bele sem kezdett, és mi visszanéztünk reá, álltuk némán a tekintetét, ahogy elvárta. Jaj lett volna, ha tudjuk a folytatást, vagy ha tudjuk is, kimondjuk, mert ráborul a kövekre, és piros nyállal vonja be kemény húsukat.
Odavitt bennünket a titokzatos ládához, amelynek rései között két hatalmas pupillájú zöld szem világított. Zsebéből, amelyet egyébként szokása volt a múltnak nevezni, nehézkes mozdulatokkal ki akart valamit emelni, de csak hosszas ügyeskedés után tudta előhalászni a bőrbe vont, gerincében aranyceruzát rejtő noteszét. Lapozgatta, és rátalált – kacsokkal ágaskodó szőlőinda a lugasra – a szörnyű feljegyzései ketrecei között a kicsi, a rácsok közt átbújni kész meséjére, amelyet hosszan, elgondolkodva, értelmezően taglalva, a sorok közül gyakran ránk pillantva olvasott fel.
»A Physiologus szerint a róka álnok állat. Ha megéhezik, és nem talál magának zsákmányt, pocsolyát keres vagy szalmakazlat, hanyatt veti magát, lélegzetét visszafojtja, és teljesen felfújja magát. A madarak pedig azt hiszik, hogy kimúlt, rátelepednek, és fel akarják falni. A róka ekkor felpattan, megragadja és széttépi őket.
Éppen ilyen álnok a sátán is és minden cselekedete: aki a testéből lakmározni akar, halállal lakol, mert az ő teste a paráznaság, a kapzsiság, a gyönyörök s a gyilkosságok. Ezért hasonlították Heródest is a rókához, az írástudó is ezért hallotta az Üdvözítőtől: ‘A rókáknak vagyon barlangjuk és az égi madaraknak fészkük.’ Az Énekek Énekében Salamon is így szól: ‘Fogjátok meg nekünk a rókafiakat, akik a szőlőket elpusztítják’, Dávid pedig a Zsoltárokban ezt mondja: ‘A rókáknak lesznek eledelei’, és így tovább.«
– Helyesen szólt hát a Physiologus a rókáról – mondta, és kíméletes mozdulatokkal felnyitotta a láda tetejét. Barátságosan figyelő, szerfölött mozgékony, elégedetten szuszogó lényt pillantottunk meg, mégis – nem tudhattuk ugyan még – mindannyian mást láttunk. Anyánk izgalmában fölsikoltott, megragadta, s térde fölé húzta kötényét, lehajolt a földre, belemarkolt a cipője orra előtt felgyűlt kavicshalomba, de nem tudta a különös, kicsi domborzati térképet átrendezni. Elájult, mert belelátott a veres sivatagú jövőidőbe, ahol nem találta az utakat, nem ismerte az ösvényeket, a vízfolyások irányát s a gondolatok hegycsúcsait és napos lankáit. Apánk viszszacsúsztatta noteszét a zsebébe, szivarzsebéből előkotorta délelőtti füstölnivalóját, rágyújtott és hátát nekidűtötte a fatörzsnek. Hagyta, hogy a szol
gák emeljék föl anyám elalélt testét, s bevigyék a gyógynövényszagú, sötét szobába.
Amint leemelték a deszkafödelet az erős vasakkal megpántolt ládáról, kidugta a fejét egy rókakölyök, és vidáman beleszippantott a levegőbe. Kiugrott/körbeszaglászta, majd vizeletével megjelölte cipőnket, visszakukucskált korábbi börtönére. Utánaléptem, de egyensúlyt vesztve a róka helyére zuhantam. Apánk nem tudta abbahagyni a nevetését, fivéremet feltámogatta ugyan, s miközben elhessegetni igyekezett a lábához dörgölőző kisállatot, csak nevetett és nevetett. A ládát aztán fölemelték és elvitték a szolgák.
Anyánk zokogása nem halkult, belesírta magát a betegségbe, amellyel együtt a másvilág vizére evezett hamarosan. A róka érkezte után a negyedik napon elájult, önkívületi állapotba zuhant, s egy nappal később, ugyan jobban lett, idővel föl is kelt, de soha többé nem változott vissza élő asszonnyá. Kalácsként püffedt arccal, pergamenszáraz bőrrel járkált föl s alá, s hiába botladozott lába körül a vörhenyes állatka, nem vett róla tudomást. Számára többé nem létezett ez a világ.
Halála pillanatától anyánknak vérvörössé változott a szeme, mintha csak a keserűségnek köszönhetné azt. Apánk sós pálinkájába is vércsöppek keveredtek, sötétedő italokat fogyasztott, míg egy nap, reggel, tiszta vért vett a szájába, és száraz, évekről korábban elmaradt meggylekvárt evett rá. Nem szégyellte többé a szegénységét, naponta látogatta a városi bordélyházat, ahol meleg ételt és jó szót kapott, s annyit dohányzott, amennyit csak akart. Munkáját elhanyagolta, altiszt vitte utána az aláírandó ügyiratokat, mígnem aztán, hogy gúny és élc tárgyává vált, megunta, s egymaga készítette radírral, nyomtatta az iratokra apánk aláírását, hogy legvégül, füle mögül kapta elő a tintaceruzát, megnyalta a csonkot, s hatalmas betűkkel odakanyarította minden eléje tolt papirosra, akárha a főjegyző, a saját nevét. A városban senkinek sem tűnt föl, hogy immár nem dr. Cholnoky László neve szerepel az aktákon. Lassanként a vajat, a túrót, a sárga bőrű tanyasi csirkét, a tejes bárányt és a hordós káposztát sem a mi portánkon rakták le a parasztok, akik hajdanán mindig korán reggel, a piac megkezdődése előtt jelentek meg a Vass Gereben utcában, kalaplevéve, szemlesütve beszéltek a holmikat tőlük átvevő cselédekkel, elmaradtak a házunktól a vendégségek és a kártyacsaták.
Az állatka napkeltétől napszálltáig az udvar bokrai között bujkált, szaladgált, mindaddig hajkurászta, amíg el nem kapta, s végezetül kifullasztotta a baromfiakat, éjszakákra pedig beköltözött mellém, az ágyamba. Kedvelte a sötét, meleg, párás, fiatalúr szagú zugokat, ettől aztán mindig olyan volt, mint aki a tiltott és a szabad dolgok határán szaladgál. Nappal csupa vibráló tekintetnek tűnt, sosem állt meg valamin a szeme, mégis mindent látott – és amit egyszer megnézett, emlékezett arra –, éjszaka azonban, ha
föl-fölébredtem, zöld, belső fényű kőként szegeződött rám, valahonnan az ágyneműm ráncai és halmai közül a tekintete. Szuszogása volt a párnám, langyos lélegzete könnyű paplanom. Minden elalvás előtt új nevet adtam neki, volt utcasarok, amelyen nem mertem befordulni, korsó, amelynek letörtem a fülét, moszatokat sodró tengerár, csíkosra festett sziú indián a prérin, leszúrt király, egy vízbe hajított mohos kő, Káin, Ábel, aranyat őrző titkos könyv, és miként gazdáját a tulajdona, reggelenként mindenkor megtalált.
Személyiségjegyeiről följegyzéseket készítettem, mint bátyám a térképeiről, s a hosszú mondatok között végtelen, éjszakák és nappalok hátizsákját cipelő utazásokra indultam. A barátaim elveszették az arcukat, csupán az övé élesedett
Azt sosem tudtam kideríteni, hogy tulajdonságait milyen arányban határozták meg az ősei. Egyszerre mutatkozott mindegyik állatjegy hatása, ugyanúgy kiütközött rajta a Holdé, a Napé, a Szaturnuszé, s hol fácáncsontokat rágcsált, hol emberi lábszárat, hol pedig udvarunk sápadt angolperjecsomóiba harapdált, szívélyes érzelmeket táplált az árnyékok iránt, de azt sosem tudtam megfejteni, vajon ezek, vagy éppen a tárgyak és élőlények, amelyek egyre-másra különböző színű árnyékokat szültek voltak e valójában a fontosak számára, s ha ritka alkalmakon megszólalt, éppúgy képes volt gyöngéden nyökögni, mint, akárha nagy, huhogó havazások lennének, s tutuit és fejhangon sikoltozott. Egyként megmutatkozott benne az aranysakál, a farkas és a róka. Ámbár a tulajdonságait nem elegyedetten – mint reggeli hársfateámban a virágmézet – kellett megtapasztalnom, hanem külön–külön, mint a színfémekét. Szempillantás alatt vált képessé viselkedését megcserélni, s magát más-más törvények alá vetni. S másfél év múltán, amikor felnőtt, egyik szempillantásról a másikra járt át köztük, mondtam, afféle gyorsasággal, ahogy az árnyék pereme hol a fénybe, hol pedig az árnyékba beleszalad, s a kandiscukorból süvegcukor válik. Azonban sosem futott át a centrumon, mindennek a peremét súrolta, amikor áthaladt rajta vagy épphogy csak érintette, mint falevél a fuvallatot.
Különcként és gyermetegként viselkedett, néha az asztal alatt a lábamhoz ült, s végigszagolgatta a testemet, amennyire csak fel tudott hozzám ágaskodni, nedves, mozgó orrát odadugta valamennyi testrészemhez, hajlatomhoz, máskor pedig simogató kezembe mart, hogy a fognyoma örökre húsomban maradjon. Napokra elfelejtett, és átpártolt testvéreimhez, hogy aztán mindent felejtve – s mintegy megbocsátva féltékenységemet – visszaoldalogjon, s fültövét fölkínálja némi vakargatásra. Egyébként hiányzott belőle mindenféle kegyes alázatosság, egyszerűen nem talált semmit abban, ha álmomból durva lökdöséssel ébresztett, vagy állon ragadott, s úgy harapott és rázogatott, mintha eltűrhetném hegyes fogazatát, és a magafajtája lennék.
Ez a – kinézete szerint leginkább – róka azonban olyan érzékeny és szép volt, mint apánk magyar nyelvről való bölcselkedése, vagy a harmadfokú egyenletek gyökeinek megszerkesztésével megvalósuló kúpszeletek. Tökéletes lényt láttam benne, akit igyekeztem szolgálni – hogy odaadóan szeressen, és hűséggel kövessen bárhová.”
A láda magába rejtette a család titkát. Nem volt az több mint egy izzadt tenyér lenyomata, amely azonnal fölszáradt, hogy a tenyért elemelték felőle. Súlya sem volt, kiterjedése sem: az emléktől nőtt csupán olyan hatalmassá, hogy lehetetlenné vált a Cholnokyak emlékezetéből kitörölni. A tény, hogy ott lapul a sötét ládában, összekapcsolódott a rókalányka életével, egymást föltételezték, mint az ember jobb füle a bal fülét.
Viktor, rémálmaiban azt képzelte, hogy ahányszor fölébred az alvásából, annyiszor lesz több egy tenyérnyommal a láda kincse. Jenő tenyeréből szűnhetetlen patakzott a sós izzadság, hogy folyóvá gyűlve egy egész tengert feltöltsön, amelyen hajórajok közlekednek a távoli vidékek között. László ugyanabból a tenyérből mindig más-más jövendőt olvasott ki: s ebből tudta meg, hogy a szerencséje, akárcsak a napjai, forgandóak. A tenyér három életet élt, s mindannyiszor kissé más mintázatot és sorsot vett magára, hogy a fiúk rátekintettek, s végül már valóban három tenyérré változott, egy kérgessé, egy nőiesen puhává s egy krémszínűvé.
Város, város, hová lettek a te fiaid? – zúgta bele egyre-másra a kéményekbe a kérdést a szél, de válasz helyett csak füst csapott ki a kormos lukakból, keserű, tömött és fekete, amilyen a völgymélyben lakó cigánylányok haja. A szél nem lehetett megelégedett a feleletekkel, ismét végigjárta a kéményeket, újra és újra beléjük kiabált, de csak nem hallotta ki az üregekből a választ.
Pedig egyszerű az.
A három testvér, miként igék a bokorban, együtt voltak abban a nagyszülők építtette épületben, amelyet leginkább sajátjuknak tekintettek. Igaz, más-más helyen születtek, egyikük a Ménkűfogós házban – így ismerték a város egyetlen villámhárítós épületét, amely a Palotai utcában állt, sárgán, a másik a mészkősziklákra kifutó Jeruzsálem-hegyen, a harmadik, nos az is valahol, de hogy merre, arra többféle – ámbár mindenkor homályos – családi magyarázat született. Mivel azonban kisgyermekkorukat az orvos nagyapától megörökölt Vass Gereben utcácskának különös tetejű házában töltötték, előszeretettel ismerték el szülői otthonnak – a család változékony tehetősségében ez volt a mindenkori biztos pont: ezt sosem zálogosították el, mint a többit, így sosem kellett azt időnként visszavásárolni miként a külső városrészben állókat. Mégis, ez az otthon az otthontalanság bizonytalan érzését sugározta magából, ideiglenesen húzták a kukoricadarálót a csűr sarkába, ahol egyébként a lovak etetővályúja árválkodott, a rocskát ideiglenesen állították a tornácvégbe, hogy aztán negyven éven
át kerülgessék, s a kerti padot, amelyet két lóca fogott közre, ideiglenesen ékelték alá tégladarabokkal, hogy aztán azokat a cserepeket telepesen nője be a hajnali harmat gyöngycseppjeit szorgalmasan gyűjtögető mohapárna és a délutáni fényben aranypénzekként fölizzó, sok korongos sárgazuzmó. A tárgyak szanaszét hevertek, mintegy indulásra készen, mégis beleágyazódtak abba a biztonságba és nyugalomba, amelyet az elmozdítatlanságuk ajánlott fel a számukra. Ha belefeledkezett valaki egy könyvbe s mégis megzavarták, hetekig lapozgatta föl-alá a szellő az oldalakat, hogy viszszataláljon az elhagyott mondathoz, a locsolókannával megöntözni kívánt keleti hibiszkusz nyárvéggel lehullajtotta sápadt leveleit, s tavasszal erőtlen hajtásokat hozott, hogy virághozás nélkül hamarosan ismét leszáradjon, várja az életet ígérő új, tavaszi esőzést, miközben őrizte a vízköves kannát, számlálgatta a bádog horpadásait és a forró pléhen lábait kapkodó piros pöttyös bodobácsokat.
A fiúk megérkeztek, s a múltjukba toppantak vissza. Állt az idő, nem öltek még embert, nem ettek majomvelőt, s nem járták be a Sárga folyó mellékágainak ligettelen partjait. Nem tapasztalták meg a szökőárak pusztítását, kék szemmel nem tekintettek bele a közelgő vihar arcába, hogy meglássák annak kínai embereket is elrettentő dühét, s nem írtak könyveket, amelyekben másról sem esik szó, mint a kínzásról és szenvedésről.
A ház várta őket, el nem ejtette volna lógó, a lehullt és elkorhadt levelektől nehezedő csatornáját, tartotta salétromos vakolatát, s a pince is megőrizte a barna varangyokat, sőt még meg is sokasította azokat. A ház szaga, az ágynemű szaga, a bor íze, a dohány íze, az ajtószárny színe, a mázas lábas színe elegendő izgalmat jelentettek, nem kellett egyiket sem görögként szagolni, dalmátként ízlelni, spanyolul vagy portugálul látni – még mindig magyarul adtak jeleket, s azon a nyelven, amelyet gyűlölni nem lehet. Fáradtak voltak a testvérek, s mert megtudták, amire kíváncsiak voltak, nyugodtak és kíméletlenek.
„A lécből összetákolt ládát apánk a kizöldült fa tövéhez húzta, óljába zárta a komondort, s maga elé hívott valamennyiünket. A családból anyánkon kívül már csak hárman laktunk otthon, a három egymás után született fiuk. A lányok a budapesti rokonoknál, öcsénk a temetőben. Apánk arról beszélt, hogy nem mindegy, mely nyelven szólítjuk most majd meg a vendégünket, de úgy válasszunk, hogy attól a pillanattól kezdve – mint csiga a tornyos házát – magukkal visszük a választásunkat, és életünk végéig az lesz az otthonunk.
– Az élet végéig! – emelte föl a hangját, amelyben egy csöppnyi sértődöttség is lebegett.
– És mikor lesz az életnek vége? – okvetetlenkedtem, s hogy bátorságomat megtartsam, belecsíptem a combomba.
Apánk elnevette magát, és lassan összecsuklott: kicsinnyé vált benne az a felnőtt, ki a testében lakott: láttam, hogy lötyög azon az összetöpörödött emberen, akivé hirtelenjében vált, a test. És a ruhája is bő lett, hogy nem feszítette-tartotta belülről az izmait, a bőrét szinte semmi, ruhadarabjain észrevétlenül megjelentek a tökéletlenségek, az új szövet elgyávult, s ezzel minden tönkrement, mert ellenségesen lógott apám vállán, hátán, s rémülettel verte a kabátszárny a combokat. Inas volt a ruha, semmi más, láttam, inas, mint minden egyéb, ami a közvetlen környezetünkben van. Elnyűvődött, mert megérezte a benne tartózkodó lélek romlását.
A ruha elállt apám nyakánál, s messziről rikoltozta:
– A gazdámnak ura lett!
– Az élet végéig? – hitetlenkedett anyám, s rögtön könnybe lábadt híresen szép szeme.
– A ti életetek végéig! Igen.
Apám összeszedte minden erejét, és visszahízott a ruhájába. Maga lett a bölcsesség, a nyugalom és a tökéletesség. Cigarettára gyújtott, a finom török dohány – évente négy alkalommal Puxpángné a számára rendelte Edirnéből a papírvékony falú fadobozba csomagolt füstölnivalót – édes és fanyar illata belengte a kertet.
A ládában valaki egy leányka hangján tüsszentette el magát.
Egy róka kucorgott a sötétben, s helyet cserélt egy tenyérnyommal. Amikor meg fogtam és ki akartam emelni a riadt kis állatkát, hogy megtartsam egyensúlyomat, tenyérrel megérintettem a legalsó, széles deszkát.
Gyorsan érkezett és teljesedett ki a nyár: reggel még június volt, délben már július, délután kettőre augusztus. Az őszibarack zsendülő gyümölcseit kikezdték a seregélyek, az ormótlanul tücskös, piros termésmagvak maradtak csupán a halacska alakú levelek között, a hegyoldal somjainak összefüggő lombja elsárgult, majd összetöppedt, s hamarosan meghallottam, hogy lépdel, tördeli a száraz gallyakat benne az este. Beköszöntött a szárazság, sárgán és teljes egyéniségével, akárha egy korai Giottó-freskóról érkezett volna, termetes, forró sziklatömböket rakott egymásra, amelyből, mint az átfűlt kövekből szokásos, a csillagok felé sugárzott a kánikula. A rókánk fölvette a lustaság bundáját, egyszerű lénye belesimult a hőségbe, s odaheveredett a tanácsaim alá, hogy hűsöljön: a lábamnál szunnyadt napokig, mert magam sem mozdultam a kerti karosszékből. Lapozgattam apám külföldről hozatott képeskönyveit, mindenekelőtt a francia nyelvű enciklopédiát, amelyben valamennyi dolog példás rendben sorakozott az érdeklődésre számot tartható világból. Aztán úgy kezdtünk beszélni, mint a tikkasztó mediterráneum emberei: kevés beszéddel, rövidke szótagokból álló mondatokkal, s magunk sem vettük észre azt a pillanatot, amikor a nyelvünk vakogássá vált: de olyanná alakult át, amelyben hely jutott a rókánk közléseinek is.
Érteni kezdtük egymás mondatait, és ő szüntelenül jelezte köztünk létét, hol azzal, hogy falatnyi ételt kért uzsonnás tálcánkról, hol, amikor fölkínált egyegy szem szőlőt a ki tudja honnan elorzott otelló-gerezdből, hol akkor, amikor azt a homályt dicsérte, amelyben megtalálta lábamnál a maga szellős vackát.
Apánk egyre gyakrabban közölte, hogy bizony, a dolgok sokrétűségére nincs soha teljesen pontos, rövid elnevezés.
Csak anyám zokogása nem halkult. Tarkójára ecetes vizesruhát terített, azzal járkált föl s alá az elsötétített szobákban, kötetté gyűjtötte siralmait. Először csak könnyeket sírt, aztán olyan színes köveket, amelyekkel a bizánci mozaikok emberalakjainak szeme alját volt szokás valaha aprólékosan kirakni Bizáncban, s amelynek technikáját rég elfeledték a szír mesterek, s végül forró, nehezen csöppenő olajat, amely nem keveredhetett el soha a könnyel. A szobáinkban derékig ért a könnyek tengere, s a tetején ikrás, mézszerű cseppekben lebegett a nehéz zokogás szezámmagszagú olaja.
Negyedrét hajlott a nyár, s egyik utolsó napjának hajnalán meghalt drága anyánk. Estével azonban föltámadt, de soha nem lett az, aki halála előtt volt, aki határozott mozdulataival mindenkor rendet teremtett a mi hektikás életünkben, aki rendben tartotta ingeinket, s csak a gyermekei számára főzte – nehogy túl keménnyé tegye a lenvászont – a gallérkeményítőt, s reggelenként ellenőrizte, elég fényesre pucoltuk-e a külön a méretünkre marhabőrből varrott cipőnket. Püffedt, kelt tésztaszerű arccal, zöldes szembőrrel járkált föl s alá, s hiába botladozott lába körül a vörhenyes állatka, nem vett róla tudomást. Számára nem létezett, ezért se nem etette, se nem itatta, se nem játszadozott vele, amikor gerincre fordult, s felkínálta hasát a vakargatásra. A kutyát is kiengedte, holott az széttéphette volna a jövevényt: az eb azonban olyannyira utánozta anyánk érzékeny természetét, hogy maga sem érzékelte az állatkölyköt.
Anyánk érthetetlen viselkedésében – mint a végtelen havon az alvadt vérdarabok – itt és ott fölfogható, de értelmezetlen történetrögök tűntek föl. Pár ruhadarabot emlegetett, néhány hatost, amelyet a Baumgarten-alapra kell hagyni, s némelykor olyan kőről – máskor fémöntvényekről is – beszélt, amelyek segítségével holta után senki nem okoz gondot a temetésével. Kitűnő üzletekről adott számot, a becsületszó adásának remek változatát, amelyet a jövő hónap elsejével sem lehet szégyenben hagyni, s az Újság vasárnapi ifjúsági és gyermekrovatából hamis írásművek mondatait idézte, amelyekben – szerinte – lelepleződik a csalás. A csere! Nyugodtabb pillanataiban a fáknak a suhogásáról beszélt, amelyet még gyakran fogunk hallani álmainkban: azokról a fákról beszélt, amelyet a hegyjáró favágó a szörcsögő-bugyborékoló szájú kút mellől kivág, s azokról a rózsabokrokról, amelyek e tarvágáson lombosodnak s virágoznak ki minden év tavaszán újra és újra.
Végül mégis mindenkor egy láthatatlan rókánál kötött ki, amely fondorlatos módon egyberagasztja, és szétbogozhatatlanná teszi gyerekei életét. A rókánál, amelynek léptei nyomán vízfoltok támadnak, amelyben előcsillámlik a Balaton, a Duna és a Tisza halványszürke tükre.
Föltámadása pillanatától anyánknak vérvörös maradt a szeme, mintha csak a keserűségnek köszönhetné az életét. Apánk tengeri sós pálinkájába is izzadságcsöppek keveredtek, egyre sötétebb italokat fogyasztott, míg egy nap, reggel, sűrű szálú, tiszta szeszt vett a szájába, alapos ízlelgetés után lenyelte, és cigánymeggyet evett rá. Nem szégyellte többé a szegénységét, naponta látogatta a bordélyt, ahol olyan ketrecekben éltek a lányok, amelynek lakatját csengő aranyakkal lehetett lepattintani, éjszakánként szertekurjongatta a kisváros lakóinak álmát, s titokban, fejben sakkozott.
Munkáját elhanyagolta, altiszt vitte utána az aláírandó ügyiratokat, s az úrkútnál állomásozó bérkocsisokkal tegeződni kezdett. Mikor sötét ruhában, hihetetlen vékony, nemes, finom alakja végigsiklott a homályos, keskeny hajnalon, bárkinek az volt az érzése, hogy vigyáz, senki se lássa. Diszkréten odahajolt az akácfákhoz és hosszan, de csöppekben vizelt, leborult a járdára, mintha a kődarabok között pénzt sejtene, s annak, aki a zugkimérésekben a pénzt kezelte, azt súgta:
– Mondja, kérem, mi volna a módja annak, hogy némi anyagi javakhoz jussak?
Vagy:
– Mondja, kérem, hogy bocsátották el hazulról?
S ha kilátástalan volt a kérdés, nyomban mentegetőzve tette utána:
– No, az egészen más, akkor természetesen nem szóltam semmit, köztünk marad... Felpattanok az elektrotechnika csodájára, és távozom. Ruganyos léptekkel távozom.
Apánk veszedelmes, úri alkoholista volt. Nem olyan ember, aki leissza magát, tivornyázik, s azután kialussza a mámort, mint ahogy az Óváros téri gőzfürdő után alszik az ember mélyen, hanem olyan, aki orvosságként, szinte cseppekben szívta a bort, hogy állandóan, éjjel és nappal, éveken és évtizedeken át azonos feszültségi fokon tartsa lelki energiáit, mert ha a feszültség csökken, elborítja őt azonnal a halál. Így libegett ő ruganyos léptekkel ezen a hajszálkeskeny ösvényen, józanság és mámor között, soha nem részegen, és soha nem józanon.
Volt neki két csillaga, azokat a csillagokat a mi csillagainknak is hitte, talán ezért is állította róluk, hogy kékek, mint a mérhetetlen mélységű vizek. S ez éjszakai színhez illőnek vélte az ajándékba hozott lényecskét, még akkor is, ha a rókának – mint minden ragadozó állatnak – büdös volt a lehelete.
Az állat napközben a bokrok alatt szaladgált, mindaddig hajkurászta, amíg el nem kapta, s végezetül kifullasztotta a csirkéket, éjszakákra pedig beköltözött mellém, az ágyamba. Általában szerette a sötét vagy legalábbis félhomályos zugokat, ettől aztán mindig olyan volt, mint aki a tiltott és a szabad dolgok határán szaladgál. Ha az udvar nyílt területein iramodott át, s amikor idegenek akarták megsimogatni, hamar odakapott a fogával bárkinek – cselédnek, baromfinak, pöszörlégynek vagy tétován cikázó, kék szemektől nehéz atalantalepkének –, velem szemben azonban minden tekintetben pontosan úgy viselkedett, mint bármelyik kölyökkutya, még a ragaszkodását illetően is.
Azt sosem tudtam kideríteni, hogy személyiségét milyen arányban határozták meg az ősei. Egyszerre volt mindegyik állatjegy törvénye alatt, ugyanúgy hatott rá a Hold, a Nap, a Szaturnusz, s hol topázokat rágcsált, hol kotyogó saskövet, hol pedig antracitba harapdált, szívélyes érzelmeket táplált a békák, a falevelek és a halak iránt, s ha megszólalt, gyöngéden éppúgy képes volt nyökögni, mint, akárha nagy havazások lennének, s tutuit és sikoltozott. Tehát aureusvérű és lupusvérű és vulpesvérű volt, szétválaszthatatlanul. Ámbár a tulajdonságainak megnyilvánulásait nem elegyedetten kellett megtapasztalnom, hanem külön-külön, mint a színfémekét. Szempillantás alatt vált képessé váltani viselkedését, s magát más meghatározottságok törvénye alá rendelni. S másfél év múltán, amikor felnőtt, egyik szempillantásról a másikra járt át köztük, mondtam, afféle gyorsasággal, ahogy az árnyék pereme hol a fénybe, hol pedig az árnyékba beleszalad.
A hajnalok a lelkiismeret-furdalásoktól váltak rettenetesekké. Mihelyst kikászálódtam az ágyamból – anyánk a kelő nap fényének érintésétől épphogy elnyugodott, s kézen fogva újabb labirintusba vezették a rémálmai, apánk éppenhogy hazavergődött, s lehányta magáról savanyú szagú, dorbézolástól szétmállott gönceit –, átható alomszagom eltüntetésével foglalatoskodhattam. Erjedt, penetráns, bűzös anyagtól kellett magamat megszabadítanom, amely a testemre kenődött, s beivódva a pórusaimba az egyes számjegyű órák előhaladtával együtt erőteljesebben áradt ki belőlem – s amelytől mindenáron meg kellett szabadulnom: ha csak a világosság idejére is.
A szeretett róka sem tűrte a reggelt. Téblábolt az ágyaink között, hol Véről, hol Jenőről húzta le a suhogó lepedőt, szűnhetetlen játszani támadt kedve, s ha nem ragadtuk vissza a mindig gyűrt és gyorsan mocskolódó ágyneműt, kihúzta, fogai között tartva, az udvarra, s mint egy corpus delictit, az időtől és a víztől feketén-nedves, beroggyant tetejű kút mellett elásta. Végül ráfeküdt a frissen megbolygatott földre, és türelemmel hallgatta, miről fecseg a sötét kútmélyben a bőven feltörő s az őt régtől tegező víz.
Gyakran bánat szállta meg, amely olyan mély volt, hogy szerterepesztette porcelánfinom egyéniségét, és elfeledtette vele a törvényt és a szokást. Ez a szomorúság párolgott el nyomtalanul s néhány perc leforgása alatt aztán, amikor az izmos hátsó lábaira roskadt, elegáns fejét felvetette, orra a teremtő ég felé meredt, s a torkában működni kezdett valami, hogy kitörjön belőle a szívszorító, agyvelőt szaggató, elmét repesztő fájdalom, s a ragadozóüvöltés hátborzongató, mégis megrendítően szép hangjával könnyített magán. Amint elsírta a bánatát, ismét magányossá vált. Napokon át kerülte az embert, de hamarosan elkövetkezett az az éjszaka is, amikor ismét belezokogta egyedüllétének bánatát a fölkelő napba, s hozzám – ismét, ismét, ismét – visszatért.”
A vak férfiak között boldogságtól izzadó nyelvvel rohangált a házőrző eb, aki sosem hitte el, hogy gazdátlan marad, s ebben igazat kell neki adni. A vezérek visszaérkeztek, ételt borítottak az etetőtáljába, hűvös vizet adtak neki, hogy oltsa a szomját, s levették nyakáról, hogy szabad legyen, a láncot, s hogy bejárja s őrizze a birodalmakat.
Fiúk, mert nem látták, hogy nem éjszakában ülnek, amióta visszaérkeztek a Benedek-hegy meredélyéről, amelynek temetőjében török agák, janicsárok és kerengő dervisek számlálgatják a csontjaikat, ha egyszer valamennyi meglesz, békével támadjanak föl, tovább latolgatták a teendőiket, és előre örültek, amint az a ezeroldalas családregénynek szokás, az élvezetes ébredésnek, a bekövetkező, derűs egű nyári napnak, amelyen azáleával a gomblukban – a virágbolt vasárnap is kinyitott –, egykedvűen belépnek a belváros Habsburg-sárgára meszelt falú kávéházába, pecséttelen kendővel borított asztalukhoz ülnek, rumos feketét kérnek, s mire megérkezik a forró, méregerős ébresztő ital, rágyújtanak a szőke levélbe tekert média szivarra, s nekilátnak a szokásos napjuk elkezdéséhez. Kicsit körülményeskednek még, hogy legyen ideje az álomnak tőlük elég messze futni. Nagystílű, mélyenjáró újításokon törik majd a fejüket, az élet alapbajait kezdik tudós módra orvosolgatni, s ha a könnyű, szabad élet élhetésére – biliárd, tarokk, kugli – ismét nem marad fedezetük, hosszú, egzotikus utazásokat terveznek Délvidékre és Távol-Keletre, ahol müezzinek kiabálják ki, ha ismét eltelt egy óra, s a bennszülöttek szemzugában olyan bőrsövény nő, amely – látatlanul – megakadályozza a könnycseppek előgördülését, és senki sem kérdezi a másiktól, miért nincs pénze, csak lelke.
A hajnali világosság azonban nem érkezett meg a ponyvás szekerekkel együtt, és a nyár édes illata egyre nyomorúságosabb szaggá alakult át, hogy a széllel együtt fel alá szaladgáljon a szűk kisvárosi utcákon. A tömörebb italok barátai a cégfelírásokat kezdték silabizálni, s mire kiolvasták, hogy a konyak, likőr, rum és ecetszesz raktárának ajtaja melyik szent órában tárul majd föl, nem csak arra kellett rádöbbenniük, hogy e fényes napon nem lesz
semmilyen nyitva tartás, de arra is, hogy ha már összegyűltek, ők, az éjszaka emberei, többé nem hagyhatják el egymást. Hiszen oly sok kedves dolgot éltek át közösen, hogy az emlékek máris egymás mellé ültek, délelőtt a pohárka konyak emléke mellé, délután a spiccerhez, hogy este majd a csopaki rizlinggel fejezzék be a múlt katalogizálását. A pohárkákat poharak, a poharakat kancsók, a kancsókat literes üvegek követték, a régi jókedv, az élettől fanyar humor is megérkezett, hogy aztán mégiscsak helye legyen a végtelen szomorúságnak.
– Vasárnap nincs kimérés. A vasárnap csak az úri népeknek vasárnap. Nekik jut a kaszinó.
A város, hiába engedte be kőfalak közé szorított kapuin a fényt, hiába oldalazott be az Ostrom és a Sörház lépcsőn a kora reggel, nem nyitotta fel kilenc óráig a szemét, s akkor is csak arra, hogy a Szent Mihály székesegyház nagyharangja óvatosan megkondult, s elzengte-bongta a marcona, álmatlanságtól szenvedő harangozó üzenetét: ideje kelni, mosdani, öltözködni, s a misére készülődni. Fél óra múlva, a második harangszónál aztán fölpattant az álmos szemhéj, a házfalak tövében guggoló csatornaszájakból vékony erekben folyni kezdett a szappanos mosdóié, s az evangélikus hitűek kitárt konyhaablakaiból szalonnás és vöröshagymás rántotta zsíros illata gomolygott elő – hogy megkordítsák a dombtetőkön álló Istenházakba igyekvő katolikusok szűk gyomrát.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék