Gergely Tamás

STRUCCPURC

Terhes monológ, melyben Fatima Bosics félig szerb valamint egészen félénk gyereket szül. Akinek, s ez még a színpadon kiderül, mosolya mosztár. Vásárhely főterén ezalatt – s nem éppen váratlanul – Milosevics nevetgél, míg a közönség eléggé el nem ítélhető felszabadultsággal struccként purcolgat.

(Karját oldalt felemelve, mintha az repülő szárnya lenne, halad a nézők felé. Búg közben.)Vvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvv.

(Félköröket ír le a pályáján.)

Vvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvvv.

(Cifrázza a gépmadár hangját, többféle repülőt jelenítve meg ezáltal – jön előbb utasszállító...)Vvvvvvvvvvvvvv.

(Műtrágyát szór.)Vvv. Vvv. Vvv.

(Konkord arrive...)Zzzzzzzzzzzzzzz.

(Zárja a sort herkules.)Hööööööööööööööö.

(Megáll a nézők előtt. Karját leengedi, megszűnik zúgni. „Szemébe néz” publikumának.)Fasz.

(Arca rezzenetlen. Megismétli, csakis azért, hogy jelezze: jól hallották.)Fasz.

(Rövid szünet.) Meglepődtek?

Egyesek meglepődtek? Kettesek nevettek?

Nevettek? Nevetés ez?

(Kinyúl – mintha csak a frissen szállt nevetés után. Megfogja, visszahúzza.)Ez?

(Kezével bontja.)Hihihi. (Utánozza a nevetéseket.) Hhhö. Ööö.

Röhögés. Éretlen röhögés. Pubertás.

(Kezével tovább babrálja a láthatatlan csomagot.)Balkáni pubertás.

(Grimaszkodik. Nevetésüket karikírozza.)Szocialista prüdéria.

(Éllel.) Még mindig?!

Vetkőzzék le! Végre le! Veve! Mitől félnek? Mit vigyorognak? Mit vigyorognak egy faszon?

Drasztikus voltam?

Finomítsam? Fahasz megfelel? Szahar. Nem én mondom, Übü király teszi. Alfred Jarry. (Új szóhoz csücsörít.) Fuharosok. Esterházy. Azt akarják, hogy utánozzak? Legyek a kedvükért epi-pi go-gon?

(A „szemükbe néz” újra.) Maguk pipilnek? (Kiválaszt egyet a nézők közül.) Te ott! Ne tegezzem? Kikéri magának? Te maga? Tehe. Maga. Magatehetetlenül mosolyog. Mosolyog, mint egy... strucc. Mint egy struhucc. C. C.

Rosszul áll nekem ez a hang, azt mondják? Nem talál a hasamhoz? (Végignéz magán. Mosolyog.) Állapotos vagyok. Épp a fasz ne illenék az állapotomhoz? Azt hitték, sokat álltam, attól lett nagy hasam?

(Kivár, hogy kuncogjanak.) Felszabadultan hogy mosolyognak! Nevetgélnek.

Hangosan, magukban. Megérkezett végre a mentőöv, az ismert gügyeség, amin nevetgélni szabad.

Gólyamese gügye.

(Elkomorodik.)Fatima Bosics vagyok, mosztári muzulmán. Szívem alatt hordom szerb férfi magzatát.

(Hangjában letisztult tragikum.) Csend lett. Úgy értem, a teremben. Csend van különben a lelkemben is.

A csend a lelkemben akkor született, amikor meghalt a férjem.

Mintha nehéz súly nyomná meg a gyomrot. Úgy elhallgatnak, amikor erről mesélek.

Behívták katonának. Szrebrenicát védte, onnan még hírt adott.

Vártam. Hogy bejön az ajtón egy este. Kopogtat az ablakon.

Később már csak a hírt vártam – róla.

Aztán felnyitották a tömegsírokat.

Majd megpillantottam a híradóban a cipőjét. (Zokogni kezd, arcát kendőjébe rejti.) A lábszárcsontját. Dán orvos fogta gumikesztyűs kézzel, gumikesztyűsen is csipesszel. (Sírással keveredik a szó.) Hát már holtunkban is tartanak tőlünk?

Hogy kiterítve láttam, kihunyt bennem a szégyen. Addig azt éreztem, hogy felrobban a fejem. Hiszen muzulmán feleségeként szerb férfitől vagyok terhes.

Este jöttek ránk, apám a falnak állították, azt mondták, megölik, ha nem engedelmeskedem. Hatan voltak. Keresték a néném, nem találták.

Azóta nő bennem a szégyen.

Azt hittem, kútba ugrom. Lefogott anyám. Bevettem egy marék gyógyszert. Kimosták belőlem.

Végig arra gondoltam, hogyan néz majd a más gyerekére Szultán. Hiszen jószívű, meg nem öli. Tudja, hogy a gyerek nem bűnös.

(Megáll a mesélésben, kacagni kezd.)

(Beszünteti a kacagást.) Azt hiszik, megőrültem? Fatimának hisznek? Bevették a maszlagot? Jót tett az egyszerű mese az idegeiknek? Valakivel végre azonosulni tudtak...

A legkönnyebb, nyilván, az igazság oldalán állni. Együttérezni az elesettel. Beöltözni romantikus pózba...

Fatima férjét nem Szrebrenicában ölték meg. És nem Mládics. Bosnyákok verekedtek össze bosnyákokkal, amikor a segély megérkezett. Mihelyt az amerikai helikopterről ledobták a lisztet, Szultán magának egy zsákot megszerzett. Az okozta a vesztét.

Herkules nagy amerikai griff, amint leveti nekik a mannát. Az egyesült gondviselés Mikulása. Kipucolta Szultán este a cipőjét...

Már megint mosolyognak. Egy szó elég, arcizmuk megrándul.

Jó dolog vidámnak lenni! Heeej!

Látom, megölték magukban Szultánt, lelkükben elhalványult a fiatal nő bánata

Világos: így kényelmesebb önöknek. Szánakozni sem kell. Még azt sem.

Pedig hát ott van! A bosnyák nő hasában szerb gyerek nől! Szűköl a szégyen, aláz a gyalázat!

Fatimát, nevetségesnek tűnik talán, nem hagyja nyugodni a gondolat, hogy bosnyák méhében szerb hús nő. Hogy saját vérével táplálja az ellenséget. Mely félig ő.

Ugyanakkor szereti a gyereket, az egészet. Hiába, anya ő. Hiába anya, utálja.

Magára maradva éjjel, a gyerek apjára gondol.

(„Gyomorszájon kapja” őket.) Bosnyák nőként tudnának azonosulni egy szerbbel?

(Mesél újra.) Mikor annak arcát meglátja, tudja, hogy az meg őrá gondol.

Néha meg a bőrén érzi, hogy az idegen férfi szereti őt. Elérzékenyül ettől, s gondolatban megsimogatja annak arcát.

Megsimogatja.

(Kiszól a történetből.) Megpróbálták valaha is megérteni ellenfelüket? Úgy, hogy ne legyen igaza annak, csupán lássák meg gondolatai útját...

Támadtak már mint szerbek... vagy kizárólag muzulmánokként holtak?

Maga ott, a strucc mosolyával próbált már meg párduc lenni? Hiszen maga mindent tuuud... Ha olyan okos, hát mondja meg, hogy purcolnak-e a struccok, struccok?

Menstruál-e egy csimpánz? Ahogy a mosolyát elnézem, magának a Brehmet megvették. A nagyot.

Maguk itt... (Karját széttárja) maguk mindannyian iskolázottak. Maguk-maguk voltak-e mások, mint fehérek?

Auschwitzot megjárták?

Születtek cigánynak?

Rossz vicc ez, azt hiszik.

(Repülőgépként zúg egy újabb sort.)Nem olyan ártatlanok a bosnyákok sem. Egyik tizenkilenc, másik egy híján húsz.

(Mosolyog.) Ugye, hogy lépre mentek?

(Gőgicsél.) Buta kis méhek maguk. Dingedongók, duda dis darazsak. (Zümmögni kezd.) Zzzzzzzzzzzzzzzzzzz.

(Észbe kap.) Nem! Ez konkord volt, legalábbis az elején.

Igen, a hasam.

Lehet-e trágár egy állapotos nő?

Nem az én kérdésem, a maguké, minek válaszolnám meg?!

Próbáljuk meg mégis! Önök most mind Milos, és Nándorfehérváron születtek. Ötévesek, amikor az albánok elzavarják onnan a családot. Mosztárra azért költöznek, mert apjuk testvére ott ad fedelet a fejük felé, amíg el nem rázódnak. Katonák már, amikor Vukovár elesik, ekkor többedmagukkal a jugoszláv azaz szerb szakadárokhoz átszöknek. Mosztár következik, vagyis hazai földet védenek, mire napiparancsba kapják, hogy szerb föld az, ahol egyetlen szerb is él, valamint hogy a kutya muzulmánok szukáit megszégyeníteni kell. Támadás előtti nap értesítik, hogy nagybátyja házát, mely hosszú ideig ugye az önök családjának otthont adott, felgyújtották a bosnyákok.

(Struccmosolyú nézőjének.) Párduc már?

Még most sem?! Maga ön bizonyára a Csontváry-képre gondol. „A mosztári híd.” Hiába na, magaön kultúrstrucc!

Nem lenne jobb hagyni azt a festményt a Mosztárba?! Omoljon össze végérvényesen a híd! Legyen a szerb Mosztár szerb, a... (Megváltozik a hangja) lengyel mustár lengyel?

(Nyugodtabb hangon.) Egy szerb fiú bosnyák kedvesével a mosztári hídon találkozott. Orvlövészek végeztek mindkettővel.

(Vár. Zavaros tekintettel.) Minek „odamentek”?

(Újra a régi. Egy elérzékenyült nézőjére rászól) Ne tegyen úgy, mint akit orrba vertek!

Akkor most kezdjük elölről!

(Mialatt nézői megnyugodnak, vált.) Van erejük újrakezdeni? (Kivár.) Ne is titkolják! Leolvasom az arcukról. Hogy van.

(Egészen más hangon. Mint aki bezárja a zárójelet.) Milos Mosztárban nőtt fel. Nándorfehérvárt elfelejtette, annál is inkább, hogy az iskolában nem firtatták, ki szerb, ki horvát. Jugoszlávok voltak mind, ugye. Elsőáldozáskor tudta meg, hogy Fatima muzulmán.

A lány őt, a szerb fiút szerette. Amikor a férjhezmenetel ideje elérkezett, feleségül mégis egy bosnyákhoz adták.

Akkor érezte Milos először, hogy ölni tudna. Először és utoljára, hiába, ő már ilyen „elsőáldozó”. Volt. Ahogy a napok teltek – volt, értelme megérett, megértette, hogy mi történt. Megértette akkor is, behívóját tartva kezében. Berukkolni, érthető módon egyik hadseregbe sem akart, főként nem a bosnyákba. Maradt a menekülés számára. Ám azt is sejtette, hogy élve nem kerül vissza. Elindult hát a kertek alatt, ahogy régen is tette, hogy elbúcsúzzon tőle. Fatimától. Tőlük – a boldog (boldog?) családtól.

Kezet sem fogtak, elmondta, messzi útra készül. Fatima sírt egy sort, majd elváláskor intett. Mindössze intett. A kertajtóban mégis Szultán várta.

(Hosszas szünet.) Szultánnál kés volt.

(Vár, „hullakomolyan” pillant rájuk.) Holtvolt. (Cinikusan vigyorog.)

(Dühösen kiált.) Bevették ezt az ártatlan mesét?!

(Folytatja a történetet, mintha meg sem állt volna a mesélésben.)Milos elmondta, mire készül. Fatima sírt egy sort. Majd kivitte a fiút a csűrbe, maga a földre feküdt, szoknyáját fel, barátját magára húzta.

A többit tudják.

(Gúnyosan mosolyog.)Szoknyáját fel, mi?! Bugyi nincs is rajta... Fantáziájuk, az van, csak kimondani nem merik, amit gondolnak!

„Bosnyák nőnek nincs bugyija. Nem a háború miatt, hanem mert elmaradottak. Legyen a surc elég.”

Jókat gondoltak... (Ajkát biggyeszti) már megint.

(Elkomolyodik.) Mondok maguknak valamit. Milos nem magától ment át a bosnyák családhoz. A postán dolgozott Szultán, Milos behívóját felismerte, hiába borítékolták. Hazarohant, szólt Fatimának, hogy azonnal cselekedni kell. Azt, hogy várja, Milosnak egy közös ismerős révén üzente meg Fatima. Szultán azalatt rejtekhely után nézett. A többi ment, mint a karikacsapás. Megjelent Milos, Fatima őt a csűrbe becsalta. Hiába, hiszékenyek a szerbek.

Hiszen ékenyek...

(Keserűen mosolyog.) Felelőtlenül feledők maguk is. Ötven éven át hazudtak nektek, mégis szent a szó, mindent elhisztek. Hát nem láttátok meg a kést Milos zsebében? A kérdés nem az volt, hogy meghal-e valamelyikük, hanem hogy melyikük döf elsőnek...

Meg sem sejtettétek a hátsó gondolatot a Milos látogatása mögött? Hogy amíg a fiatal nő érzése őszinte, legalábbis Milos azt hihette, addig ő azt meggyalázni rohant oda.

Hogy azzal végre megbosszulja magát. Leszúrja Szultánt, megerőszakolja Fatimát.

.Nem láttátok?

Vakok vagytok, barátaim? (Struccnak nevezett nézőjéhez.) Purcol-e a vak strucc? Mit mond erről a nagy Brehm?

(Mint aki szánja őket.) Mosolyognának, s nem megy? Sarokba szorítottam Önöket? Nem hiszik, hogy ilyen utolsó lehet az ember?

(Vaktában rámutat valakire.) Mi?! Nem hiszi, hogy ember a szerb? Vagy hogy a muzulmán...?

Hogy a csűrbecsalásos idő – azt mondják? – kihozza az emberből a rosszat... Ezek szerint benne van a rossz. Megbújik, mint párduc a strucc lelke alján (Struccmosolyú nézőjére mutat) ugrásra készen. Nem hiszik?

Még mindig nem?

S az indulat az ember lelkébe léket ver, azon a jó eltávozik. Sss. (Pillantásával követi, mint elszálló madarat.) Lyukas tömlő, ami utána marad.

Már megint azt hiszik, tréfálok.

Mást mondok: nézzenek magukba! Nem érezték úgy, legalább egyszer az elmúlt tíz évben, hogy ölni tudnának? Nem? Hogy Önök által ismertismeretlen személybe a kést belevernék? Látnák az arcát – közelharc – mégis? Lelőnék, bár azt sem tudnák, hogy hívják...?

Nem érezték, nem? Hol élnek?!

Ne akarják elhitetni velem, hogy maguk angyalok! Éppen velem! Hogy nem purcolnak.

(A háttérben hallatszik angyalpurc.)Na ugye. Melyik volt? Maga ott? (A struccmosolyúra mutat.) Hát mégis purcol a strucc?

Most, hogy purcon értem maguk, elismerik?

Hogy lépésről lépésre, ölelésről ölelésre kiszorítottam lelkűkből az emberséget, elfogadják végre? El? Ehel? Nagy tusakodásukba került?

Kérdem hát: a szó trágár vagy a gondolat? Mosdatlan szájú vagyok, vagy erkölcstelen a mosztári helyzet?

Persze, az eszükkel tudják. Csakhogy az még nem ösztön. A helyes választ vágják, de másként éreznek. Naaagy képmutatók!... Magik.

Tudnám, honnan vesznek annyi képet?

Hogy rátok kényszeríti a helyzet? Barátaiiim! Engem az indok nem érdekel. Szö fié klár. Egy fontos csak: hogy végül is elfogadtátok a legaljasabb változatot. Ha mutattatok is ellenállást az elején, elviseltétek mégis, hogy kiöljem belőletek a jóságot.

(Vádol.) Öltetek! Szemet kiszúrtatok! Maga! (Rámutat egy rokonszenves arcra.) Levágta a szomszédja heréjét!

Erre a kiherélt világra szüljek gyereket?

(Ordít.) Kinek?! Latroknak?

Minek?! Hogy maga is öljön?

(A hozzá legközelebb állóhoz.) Nem maga. A gyerek. (Idézi önmagát.) „Hogy a gyerek maga is...” Nem tudni magyar? (Megvetően.) Összetévesztik nekem itt a személyeket! A jót a rosszal. Önmagukat az angyallal. Lelkesedésüket struccpurccal... Hogyan is képzelte, hogy én magát saját gyerekemnek tekintem?! S megszülöm újra...!

(Fiához.) Ezek itt élnek bele a vakvilágba, fiam! Ezek rátarti tudatlanok. Kevélyek. Hogy ők jók, azt képzelik.

(Vesézi közönségét.) Biztosan imádkoznak. Gyónnak.

(Fiához.) Vigyázz, fiam!

(Közönségéhez.) Azt hiszik, nem hall? Mindent hall, mindent ért. Rúgással válaszol: kalapálja a belem.

Egyet rúg, hogy nemtetszését fejezze ki. Kettőt, ha fél. Hármat, ha én ordítanék.

Utálom magukat. Azt az elbizakodott elégedettséget, amelyikkel ide beültek. Hogy majd „valami jót” látnak. Megemésztenek közben egy békés ebédet.

Miközben körös-körül a halál történik.

Nem Boszniában, nemcsak ott.

Boszniában mindössze villog a kés.

Vásárhelyen a csendes halál emészt. Rétegekben rakódik le a bánat, akár a szén. Faszén. Meg sem szült gyerekem koravén.

Maguk meg mosolyognak, mint egy strucc. (Ordít.) Struccoltok, nyomorultak!

(Fiához.) Jobb, ha megöllek, fiam. Féltél eleget. A másik fél meg szerb.

(A hozzá közelebb esőhöz.) Kaphatnék kölcsönbe egy kést? Bicska is jó lesz. Nincs? Szabad kérdeznem, mivel gyilkolsz akkor? Tekinteteddel? Ajkad szigora vág?

Maguktól minden kitelik.

Legyet sem ölnek? Honnan tudják, hogy azt megengedte az isten?

Vágták már el kékre gémberedett Gosztát-csirke nyakát? Vagy inkább odaadták a sarki cigánynak, „instállom”, végezze az el a mocskos munkát?

Aztán meg a halált ki adja? A Gosztát Isten?

Kimondani sem merték. Kigondolni sem átallják akként. Úgy értem, szombatonként. Mikor nem tudják megmagyarázni a gyereknek.

Belerúgnak az asszonyba inkább. Szóval, nem lábbal, mivelhogy keresztények.

„A kurva életbe!” – sziszegik. Kéjes indulattal meggyalázzák Fatimát.

Legszívesebben leinnák maguk. Mérték nélkül felejtenének, ha mernék.

Két vállra fektetve purcolgattok, struccaim!

A borz, mely önöket, uraim és hölgyeim, ide becsalta, nem énekel. Elvágta Mládics annak a nyakát. Roncsolt gégéjén gyöngyözik a vér.

(Fiához.) Hallod, fiam? Kimondtam, amit ők megnevezni sem mernek. Mehernek. Imelnek-ámolnak csupán. Lelepleztem, mi a rák lelkükben.

(Egy ragyás képűhöz.) Rák, nem himlő... Rózsahimlő, Rózsa tér, Milosevics nevetgél. (Kacag.) Az évtized grimasza ez a kisnagy Szerbia.

Scsevabcsicsi... Mititéj. Nagy karéj keserűséget osztogatnak. Erre a kifosztott színpadra születnék meg velem a gyereket?

(Egyenként az első sorban ülőkhöz.) Születné, mi?! Születné?! Születné?! Születné?! „Felnő úgyis”... „Nekem sem volt könnyű”... „Egy darab kenyér kikerül”...?!

Egy karéj halál.

Mi van, fiam, meghóttál? Mér nem válaszolsz? Megbékéltél tán a jövőddel?

Halott reménnyel lennék... vemhes?

(Figyeli az arcokat.) Mit pironkodik? Piromániás?

Széplelkek maguk? Szépreményűek? Szép reménnyel döfnek? Osztják a halált?

(Megáll. Kikerekedett szemmel levegő után kap.) Folyik a magzatvíz.

Elfolyt a magzatvíz. (Tenyerével végigsimít a combján, megszagolja.) Élettől szagos.

Egyedül vagyok. Milosnak elvágta a torkát Szultán. Szultánt megették a csimaszok. Segítsenek! Fogják meg a kezem! (Megfogja a hozzá legközelebb álló kezét.) Mondják, mikor lélegezzem mélyet. Mikor toljak.

Mondják ütemesen: „Most!” Segítsenek! Kiáltsák azt, hogy „Most!” Kiáltsák, amikor felemelem a karom! „Most!” Mire várnak? Mind! (Felemeli a karját.) „Most!” Mondják!

(Felemeli a karját.) Most!

Hiszen maguknak ellem.

(Felemeli karját. Együtt mondja a közönséggel.) Most!

Hiszen ezt akarták.

(Felemeli a karját.) Most!

Hiszen a mocsokba születik.

(Együtt.) Most!

Hiszen a gyilkost várták!

Most!

Körme karom.

Most!

Mosolya Mosztár.

(Mind.) Most!

(Felsír a gyerek.) Oá! Oááá! Oá!

(Kacag. Felszabadult kacagás az első, mintha csak azt mondaná: „Sikerült, barátaim”.) Hhö.

(Sírni kezd – őszinte tragikum.) Üjj.

(Megelégelve azt, gúnyolódik önmagával.) Hihii.

(Együtt nevet a közönséggel – „Tanúi voltatok annak, hogy velem is megtörtént.”) Haha haha...

(Kacag a történteken: „Ilyenek vagyunk”.) Ha. Ha.

(Nevetni kezd közönségén: „Ilyenek vagytok”.) Hihí!

(Gúnyosan: „Purcoló struccok, azok”. Hahotázik. „Struhuccok.” Megáll a nevetésben. Szájával „purcol”, gúnyolja őket ironikus kacagással.) Hahahahaha ha hah.

(Felemeli végül karját, repülő herkules elszáll.) Vüüüüüüüüüüü.

(Vége)