Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1997. január, VIII. évfolyam, 1. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Kukorelly Endre

Kukorelly Endre

1/1

(1.1)

A

A, a. Nem az apámmal álmodom. Olyan sokszor még csak nem is gondolok rá. Eszembe se jut, vagy nem emlékszem vissza rendesen. Nem azért nem emlékszem, mert nem gondolok rá, hanem csak úgy egyszerűen nem jut eszembe valami. Furcsa és unalmas dolgok igen, más furcsák és unalmasak csöppet sem. Egyszerű emlékezet. A földrengésre például egész jól emlékszem. A karácsonyfa megindult a szoba sarka felé, korcsolyázott a parketten, csúszott egy darabig, aztán meg csúszott visszafelé. Az apám, ahogy kiugrott az ágyból, a lódulástól elesett, ez az anyu története. Az anyám szerint úgy kezdődött ötvenhat, hogy egy hatos autóbusz a Margit hídról a kanyarnál beleszaladt a Dunába. Állítólag én az Andrássy úton rugdostam a töltényhüvelyeket, erre viszont nem emlékszem.

Az apám augusztus közepén halt meg. Nem voltam ott, amikor meghalt, mert nem voltam otthon. Hanem külföldön voltam, mondjuk úgy, hogy külföld, egész nyáron a Fekete-tenger partján, egy Szuhumi nevű helyen, és egyszerűen csak nem tudtam hazajönni. Nem tudok eljönni onnan, mert nincs repülőjegyem, vagyis van, de nem írják át. Ők nem írják át, nincs hozzá kedvük, vagy nem szabad nekik, ezt már nem fogom pontosan megtudni. 1981 nyara. Az ilyesmit sose lehetett tudni, és azt hiszem, nem is lehetséges a kettő között rendesen különbséget tenni.

Kedély és szabadság.

Ez a hely ugyanis, és ez az idő is a Szovjetunióban van, a történet pedig, mondjuk így, szorosan a Szovjetunió történetéhez tartozik. A szovjetónió történetéhez. Történeteket biztos hogy azon a nem különösebben megemelt, szép, nyugodt, egyenletes hangon a legjobb elmondani, ahogy Lev Tolsztoj csinálta. De itt nem úgy lesz. Úgy nem lesz elmesélve semmi.

Regényrészlet

Huszonkilenc éves [esztendős (T); mondaná L T magyarul] voltam, nem túlzottan sok közöm volt az apámhoz. Valami unalomféle meg a szeretet. Az igen, hogy egy tizenvalahány ágyas, bűzlő kórteremben halt meg, és úgy halt meg, hogy én nem voltam ott.

Bevitték egy terembe, haldokló emberek közé meghalni. Egyáltalán, mi az, hogy egy embert bevisznek egy ilyen helyre.

Beszállítják.

Más emberek közé, azért, hogy összerakják azokkal, de másoktól egészen külön vegyék? Miért, ott meg kell halni? Ez az a savanyú, a bőr alól, az emberi húsból kipréselődő szag? Megnézi egy olyan valaki, aki az ilyesmire van kiképezve, és ezekről a dolgokról dönt. Megvizsgálja. Jól van, tessék, akkor feküdjön le ide, uram, ez lesz itt a maga helye, majd mindjárt megkapja a vacsoráját. Aztán tényleg behozzák a vacsorát, behoznak valami ennivalót, és az a vacsora.

Miért az a vacsora.

Az egyik beteg lekászálódik az ágyáról, odacsoszog az ablakhoz, becsukja. De ha az apám nem akarta, hogy becsukják az ablakot? Ezek a betegek, így, külön elhelyezve azoktól, akik nem betegek, elkülönítve másoktól. A nőktől és a többi férfitól. Akik felől még nem döntöttek úgy, hogy meghalnak. Én persze nem tudom, hogy mit. Hogy mit lehetett volna csinálni, mert biztos, hogy nem is lehet csinálni semmit. Miért nem a kibaszott saját ágyában fekszik az, akiről úgy döntöttek, hogy meg fog halni. Mindegy, mert hogy is lehetne kikerülni bármit.

Lement a lépcsőn a földszintre, a röntgenszobába, egyedül. Felül az ágyában, megkeresi a papucsát és a köpenyét. És úgy. És.

Ahhoz valóban az összes erejét össze kellett szednie. Csak az utolsó egy-két nap jöttek rá azok, akik vizsgálták, hogy rákja van. Utolsó néhány nap. Az apám tűrte a fájdalmat. Tűrted prímán a fájdalmat. Ehhez van közöm, nem tudom, hogy a pokolba csináltad, de így kell csinálni, ilyen jó megfelelő képet vágni, nyugodtan ránézni a másikra, kicsit még mosolyogni is. Ne sajnáljon senki, aki ott van, és téged bámul, az se sajnáljon, ne jusson eszébe. Gondoljon valami mást, sajnáljon másvalakit. Sajnálom a másikat. [A rossz lelkiismeret (K)]? Az nem olyan egyszerű, hogy olyankor magamat sajnálom, mert nem magamat sajnálom, hanem őt, azt a nyomorultat, akivel ez előfordul. Nem velem fordul elő, hanem vele. [A rossz lelkiismeret mégiscsak képes érdekessé lenni az életet. (K)]*

A temetésre nem is emlékszem. Ott voltam a temetésen? Átírták a repülőjegyet a szovjetek?

Én semennyit se látok magamból. Néhány rendes vagy helyes magyar mondat, ami látszik. Mogyoró / van az Én / tetején. Az anyám eddig és eddig a szalámigyárban dolgozott. Az apu kék szemű. Vagy pedig ha kiabálok, és a kiabálás miatt visszhangzik a lakás, azt hallom, ahogy visszajön a hang, hogy én vagyok. Én persze hogy vagyok. Tudok meglepetéseket is okozni, és olyankor érzek valamiféle rendes ént. Tudok tükörbe nézni minden további nélkül, és ott is látszik az. [Elenyészni a valóságból. (K)] Látszik rajtam a hatás. Az apámat viszont eleget láttam.

Egyedül vagyok, azt nem szeretem. Túlzottan izgalmas. Szar eleinte. Meg se mozdulok. Por, íz, weit und wagend. Aztán bejön valamelyik. Észrevesz?

A felhő oldalról egy rohanó ember, az ember feje, túlságosan hosszú orr, félig kinyílt száj, fogak, mély szemüreg. Felhő, facsoportok, tisztás, a tisztáson néhány alak, mészfehér ruhában. Ezt a festményt nézegetem. Fehér ruhás összeesküvők, menekülnek egy erdőn keresztül, át a tisztáson. Sötétzöld, fekete, sötétkék, meg az összeesküvők mészfehér ruhája, megkopott aranykeretben. A képkeret sarkai letörtek. Ez a kép leszakad, kizuhan a keretből, a fej, az a felhőfej széjjelreped. Belekapaszkodok a keretbe, kiszakad a falból a szög.

Egy kék-fehér huzatú kanapé, hozzá két fotel, ezeken mászkáltam. Felmászom, összetoltam, bársonyhuzat, bársony, tafota, ugráltam rajtuk. Conservativ fedele picit nyikorgós. Ha rám szólnak, abbahagyom az ugrálást. A középső szobában volt egy mélyzöld cserépkályha. Nagy, sötétzöld olaj viharos tájkép. A kanapé meg a fotel nem a miénk. Hanem az apám nagynénje bútorai. Ki voltak telepítve. Mindig bejönnek a szobába, nem hagynak egyedül. Sokan vagyunk, a nagyszüleim, mások is, rokonság, kilencen vagy tízen, senki nem lehet egyedül. Csak valahova elmentek, bevágják az előszobaajtót. Dolgozni? Kint beszélgetnek a konyhában?

A játékhoz a legjobb egyedül lenni, ne jöjjenek be, ne is mászkáljanak, ne legyenek ott. Ha a szomszéd szobában járkál valaki, recseg a parketta. Ha benyit az egyik, eltakarom, amit csinálok, elfordulok a fal felé, igyekszem a testemmel eltakarni, és arra figyelek, mikor megy már végre ki. Nem megy ki, matat a szekrényben, keresgél, morog maga elé, húzgálja a fiókokat. Szerencse, hogy bejött, most abbahagytam miatta.

Játékból.

Ha kimegy, az rossz.

Az apámat eleget láttam, és azt mondják ráadásul, hogy hasonlítok rá. Ráadásul a dolog fölött örvendezve. Öröm, csodálkozás, hangsúlyoz az a valaki, dühítő. Elég, elegem van, eleget láttam már a pofádat. Hiányzik, de micsoda. Ha láttunk eleget belőle, unalommal fordulunk el onnan. Aztán pedig a reménytelen keresgélés az ilyen-olyan, éles meg nem éles fényképek között. Egyre kevesebben dühítenek ilyesmivel. Egy nő, összecsókol, eltart magától, bámul rám, bámul valamit, az apámat emlegeti. Rózsaszínű a feje.

Rózsaszín vatta, rózsa hús.

Magához szorít, úgy tart vissza a nem jó kölniszagban. Izzadt kölniszag, savanyú cukor ízű. Egy darab cukorka a kabátzsebem béléséhez ragadva. Puha melle van, belenyomom a könyököm a mellébe, engedi, érzem, ahogy úgy fordul.

Érzem a mellbimbóját a blúza alatt.

Azt a cukrot kaptam tőle, zizegő zacskós, kemény cukor. Zörgette a táskájában. Szét kellett szakítani a zacskót, valahogy leoperálni róla a celofánt, aztán körbekínálni vele a többieket az asztal körül. De nem kért senki, csak ő vett ki egyet, a magáét, a sajátja, úgy vette ki, saját cukor. Nem tette a szájába, lerakta az asztal sarkára a kávéscsésze tányérja mellé, és engem nézett, a szememet, nekem pedig mégiscsak be kellett kapni egy darab cukrot. Nem vette le a sapkáját, kötött sapka, rózsaszínű szőr, állt kifelé belőle a szőr. Bolyhos. A bolyhok. Csehszlovákiából hozták, mondta, direkt nekem hozta, csehszlovák cukorka. Illett megköszönni. Meg kellett köszönnöm. De nem akart rendesen olvadni a cukor, hiába forgattam, inkább csak elszívta teljesen a nyálat, egészen kiszáradt a szám. Nem tudtam lenyelni se, egy idő múlva már forgatni se tudtam, hogy olvadjon, mert odatapadt a szájpadláshoz, feltapadt, és ott nyomta, elég rossz helyen. A nyelvemmel igyekeztem lekaparni, és azt éreztem csak, hogy mindjárt öklendezni fogok, azért gyorsan, nem vették észre, akkor már nem figyelt ide senki, gyorsan kimentem, ki a szobából, a vécébe, a kisujjammal kapartam ki a cukrot a számból, úgy kellett levakarni, kiköptem, bele a kagylóba.

Az anyámnak nem tetszenek a szép férfiak. Az apám fölöslegesen szép volt, nem tetszett neki. Biztos, hogy tetszett neki, és hogy inkább csak ez a tetszés nem tetszett. 1951-ben a szalámigyárban dolgozott az anyám. Szépen fölhízott velem, úgy kellett minden reggel belegyömködni az autóba. Nem ám, hogy megnézem a táskáját a kis nagyságosnak, mondta neki a portás. Valami hódolójának volt egy öreg Adlerja, azzal fuvarozta be a gyárba. Az apámnak nincs munkája, nem vették fel sehova. Nem vesznek föl (vagy úgysem vesznek föl) az egyetemre, mondta egyszer. Csak egyszer, elég volt egyszer. Nem pontosan tudom, mi a szép férfi(ban), nőket kell hozzá, a méréshez, használni.Kék szemű.

Az anyám szerint ez túlzás, a férje túlzott. A lányok pedig szépen, rendesen kijeleztek, tényleg, mint egy műszer, összeszedték magukat, kivirultak, ha ott volt az apám. Ugyanakkor az apám jó ember volt, jó, érzelmes, érzelgős és fárasztó. Állandóan egy puszit kellett adni, amit untam. Puszi, durr. Leült és pasziánszozott. Ezt iderakom, ezt meg iderakom. A Háború és békét olvasta, amikor befejezte, gyorsan valami mást, a Tom Jonest vagy az Ivanhoe-t, aztán megint a Háború és békét. Amikor estefelé hazajött a bankból, átöltözött és felrakta a kávét.

Hazajött, átöltözött, bekapcsolta a motort, csak azután tette oda a kávét.

Ha mindkét szál elszakadt, kikapcsolta az orsózót, és a motor lassan mélyülő hangon leállt. Jaaaaaaa a a a. Ha kikapott a Fradi, dühöngtem, úgy fájt. Egyszer sírtam a rádió előtt a közvetítésnél a fájdalomtól. Épp moziba mentünk volna, a tizenharmadik kerületi Kossuthba meccs közben.

Hagyjam ott a közvetítést.

Nem jössz, kérdezte. A hetvenhatossal át az Élmunkás hídon, a Váci útig. Kikapott a Fradi, lehet, hogy nem is zavarta. Otthagyni a közvetítést. Szombaton, a hivatal után kijött Szentistvántelepre, kicsit kapálgatta az eprest, vagy feküdt a nyugszékben és olvasott. Nagyokat reccsent alatta a nyugszék.

Élvezem a napot.

Néha ballal visszapasszolta a labdát.

Nem kommunistázott. Bridzsparti előtt komcsiztak, a Miki meg a Lolcsi, az anyám komcsizott, a Kati néni is, az apám írta a játszmákat egy füzetbe, három robber, igen precízen, azzal van elfoglalva, nem komcsizik, vagy csak előttem nem.

Az Élmunkás híd remeg. A Szondyból a Rózsára, aztán alagút Vénusz-szoborral a Podmaniczky utcáról, és az Élmunkás híd, a piac felé. Apámmal kézen fogva. Rágyújtott egy tervre. Kihúzkodta a cigarettákat a papírtasakból, és szépen bepakolta a cigarettatárcába. A tervből kicsúszkálnak a dohányszálak, odatapadt a dohány a szájához. Virslit eszünk mustárral. Füstölögtek a gőzösök, tolat egy mozdony a Hámán Kató Remízbe, ha ott álltam, fölötte, elborított a gőz. Egyszer valami felvonuláson voltunk. Ácsorgunk egy tábla előtt. Kitakarok egy részletet a feliratból. Leültem, nekidőltem a táblának, beszakadt a szövet. Aztán mindenki elindult, az egész részleg. Ünnepségeket rendeztek be az elnyomás miatt. Valami táblák előtt kellett gyülekezni. Beindították a zenét. Én nem a BÜDÖS NEKI A NÉP feliratú tábla előtt álldogálok. A világ mint szökés.

A világ vége.

Vattacukorszag van. Rózsa, cukor. Kinyitni az előszobaajtót, a vattacukor-gombolyagot betolni a nyíláson, aztán rácsapni az ajtót.

De hogy ébredjek föl.

A, a

Mi az, fölemeltem a hangodat?

(2.1)

Kert

Az úr elővette valahonnan az ő Kertjét. Ebben a Kertben akkor nem volt semmi, egyéb semmi, csak vonalkák és pontok, így: ///…..//////////..///………//////....

Előkereste valahonnan ezt a Kertet. Ő szerette volna, ha ez úgy marad, mert úgy képzelte el, hogy elfér még, mert elfért az a Kert, és nyugton megvolt. Még nem vette észre, mert nem használta fel. Az Úr így gondolta el a Kertet. De történt egyszer, talán, lehet, véletlenül, talán játék volt csupán, olyan erővel támaszkodott rá a tenyerével meg a könyökével az ő Kertjére az Úr, mivel megbillent az Úr, és a tenyerével ahogy megtámasztotta magát, ettől a támaszkodástól az egész beindult, pontok és vonalacskák, vadul, vademberek, vadállatok, szelídek, mérgesek, szelíd, vad növényzet, gondoskodás és jóakarat, és akkor nem fért már el az ő Kertje őelőtte.

Egyedül álltam, nem éppen a falnál vagy a kert sarkában, nem is valami fa mögött. Nem megijedve. Féltem, de csak azért, mert nem jöttem rá arra, hogy a többiek mibe fogtak bele. Nem tudom, mit kellene csinálni, hogy milyen játék ez a csodálatosan jó. Azt látom, hogy mennyire jó és beláthatatlan. Rohangálnak, de lehet mindig tudni, merre rohannak, mert a többiek tudják, én pedig egyáltalán nem. Nem értem. Ami történik, azt csak megérteni lehet. Az egyik kislány sír, de rohan, most elesik, elesett, mert egy fiú elgáncsolta, csúszik szépen a kavicson, gyorsan fölkel és fut tovább, most meg visszafelé. Milyen ügyetlenül tápászkodott fel. Ügyetlen, vérzik a térde. Én pedig azt nem értettem, hogy hová. Mi az oka, és mi az irány. Amit mindenki értett, az a sírós kislány is. Azt gondolom, sokkal ügyesebben kelnék fel onnan, és ha megértenék valamit, nem is esnék el.

Kívülről nézve.

Innen nézve csak futás.

Az ebéd füstszagú. Budakalászra bicikliztem át ivóvizén. A dűlőúton gyalogoltunk, a nagyi meg a húgom. Ötven fillérbe került a jegy, helyi érdekű vasúttal, egy megálló az ivóvíz, összesen oda-vissza három forint. Kristályvizes üvegekben hoztuk a vizet. Zöld kristályvizes üvegek fehér porceláncsattal. Gallyat kellett törni, barátságos füstölés, délelőtt füstölt a sparhert, krumplileves volt tejföllel. Meresztgetem a szemem a naptól. Normális élmény.

Az ötéves terv valamivel gyengébb, mint a kosút vagy a munkás. A munkás csíp és csavar. A sellőnek hosszú szopókája van, kétoldalt becsippentik, elegánsan lehet tartani. Az apám ötéves tervet szívott, az anyám sellőt, aztán szimfóniát. A nagyapám memfiszt szívott, és amikor már nem lehetett kapni ezt a márkát, abbahagyta a cigarettázást.

Délután aludtam, aztán focizás. Bekóvályog egy darázs, mászkál a szúnyoghálón, berreg, azt elnyomtam a magyar nemzettel. Óvatos nyomás, óvatosan recsegett. A pálya körül hatalmasra nőtt, kiöregedett cseresznyefák. Holdfény, a labdára rásüt a hold. A Jankovics Bandi, a kis Jankovics, Sárosi, Deli, Göröcs, a Poshadt, a Molnár. Frici, Bánfalvi, Ábrahám nyalj alám. Szélpál. A Pázmándiak, Fecó, Anti, Veltin. Steigerwald Api. [A keresztnevek valódiak. (K)] Át lehetett simán úszni a Lupára. Ha kijöttem a vízből, csapkodtam a szúnyogokat.

Veszek egy doboz fecskét. Gyakoroltam a cselezést a kertben. Reggel a boltba megyek, előtte gallytördelés, aztán a bolt, biciklivel. Szalad a lánc, leesik. Át kell vinni a Hosekhez. Lefestettük a biciklit feketére, lesmirglizem a rozsdát. Egész délelőtt a dekázást gyakoroltam. Kiültünk a nádszékekre nézni a csillagokat.

Vasárnap délután kapitaliztunk. Megvettem Zuglót, a beszkártot és a Stefánia utat. Verpeléti út. Andrássy út. Beszkárt. Ön kimerült, kezelésre van szüksége, menjen a szanatóriumba. A Rizikó nevű társasjátéknak az a lényege, hogy az én kék színű hadseregem a többi ellenében, a piros, pink, zöld, sárga és nem jut eszembe, hogy még milyen színű seregek ellenében lehetőleg foglalja el a világot, vagy legalábbis három kontinenst, vagy huszonnégy országot. Vagy irtson ki egy másik hadsereget, attól függően, hogy mi a feladat. A feladatot egy kis papíron keresztül kapod meg. A világ, másképp felosztva. A sárgák annyian lettek, hogy kiirtották a zöldeket. Jó volt. Volt még fekete sereg is.

Ücsörögtek a terápiások a Duna-parton, heverésztek az árnyékban. A sötétszürke, súlyos vászonkabátjukat nem vették le, nem jutott eszükbe, vagy nem érezték a meleget. Úszkáltam a sóderbánya tavában. Azok a helyiek, akik tudják, hogy hol lehet, átúsznak a Lupára. A Steigerwald Apinak megvan a Szpiri Gonzálesz. Van lemezjátszójuk. Néha ásni kellett a kertünkben, mindig felástuk az eprest. Az apám ásott, én edzettem, lőttem a focival a házfalat, Fradi a Dózsa ellen, döngött a házfal. A húgomat kiképeztem mint kapust. Vetődjél. Előbb csak egészen lassan vetődjél. Csak lassan tudott vetődni. Az apu ásott és palántázott, ha valamelyest már termett az epres, akkor kiásta az egészet. Bement a labda az epresbe. Szemben, a Hangya Szövetkezet helyén lakott a Hosek egy lomtárban. Már nincs a Hosek, a kert, házacska, az apám, a diófa sincs meg. [Micsoda élvezet elérzékenyülni önmagunkban. (K)] A pályákat beépítették. Két focipálya volt.

A Gerula úr délutánonként kisétál az utcára egy légpuskával. A Gerula fia velem egyidős, nagydarab, széles, hájas gyerek, fejelünk az úttesten, könnyen megverem. Erősen lefejelem a labdát a lába közé, nem zárja össze. Olyan, mintha a hájtól nem tudná rendesen összezárni a lábát. A nagyapja edzi, csinált neki egy súlyzót, és a kis Gerula azt emelgeti. Fölemeli, megtartja, remeg a súly alatt. Rendes súlyzó, szabályos acélhengerek, csörög a vas. Nézi a nagyapja, ahogy fejelünk. A kutyájuk rövid láncra kötve, ha bemegyek hozzájuk, felágaskodik, nem jön ki a hang a torkán. A nagy Gerula testes, nem kövér, halkan lépked, nem szól senkihez, nem köszön vissza, csak billent a fejével. Óvatosan becsukja a kertkaput, meg is emeli, hogy ne csikorogjon. Mosolyog. A hóna alatt a légpuskája, föld felé fordított, lebillentett csővel. Lassan megy, nézelődik, a cseresznyefákat, a háztetőt, ereszcsatornát. Ha megáll, a csövet felkattintja, a fakerítésnek támasztja a könyökét, egészen lassan fölemeli a fegyvert, úgy marad sokáig. Nem mozdul meg. Miért nem lő. Aztán leengedi a puskát, mosolyog, megy tovább. Eleresztette? Megáll, vár, sokáig céloz, szél van, alig, picit mozog az ág. A veréb forgatja a fejét, megfordul, visszafordul, billeg. A Gerula akkor lő, épp elrúgja magát az ágról a veréb, de látszik valami, valami nem rendes, ahogy felrepül. Kicsit oldalvást, aztán előre, át a másik kertbe. Ez kapott. Ez kapott, mondom a Gerula bácsinak. Mosolygott. A Gerula mosolya. Nem néz oda, a szomszéd kertet nézi. A szájában tartja a lövedéket. Ólom kúpocskák, olyan, mintha ólomból lennének a fogai.

A hévmegállóban, a sínek mellett feküdt egy sötétkék zakós ember, hiányzott a feje. Az egyik lába furcsán a törzse alá hajlott. A feje néhány lépéssel odébb volt, odébb gurult. Ősz hajú férfi, a szeme félig nyitva, a nyaka helyén valami vöröslés. Belenyomták a törzsét egy kopottas fatepsibe. Egy használt koporsóba. Az egyik szállító a hajánál fogva beletette a koporsóba a fejet is. A pünkösdfürdői strandra jártunk, néha a rómaira, néha Csillaghegyre, befelé, Pest felé, a hévvel, amikor pedig bezárt a strand, vissza Szentistvánra. Szalámis zsemlét ettem. A melegben kijön a zsír a szalámiból. A Szabadosok is kijöttek, a nagy medence mögött ülnek egy árnyékos részen. Nem megyek oda. Az árnyék miatt. Én napozok és olvasok. Nem mertem odamenni. Előbb indulok haza, fáj a lábam. Estefelé bicikliznek a lányok, a Szabados meg a Telkesék. Elbicikliznek a pálya mellett, nem néznek ide. Élveznek. Figyeld meg, hogy élvez a nyeregben. Kimegyek még egyszer az állomáshoz. Nincs semmi.

A hajamat hátrafelé fésülik, szőke, tej, hátul nullás géppel felnyírva. Nem sokat beszélek, magamban. Üres, lassan, áll, álmodozás. Nem vagyok olyan nagyon kiszakadva. Ha szólnak hozzám, abbahagyom az álmodozást. Egy nyitva felejtett könyv, a könyv kellős közepe, a nyár közepe, csörög egy harkály a diófánkon. A fateknőben büdös mosószappan darabjai, a meggyfa ágán a száradó zoknijaim. A labdámmal gyakorlatozok, ballal kapásból rúgom a konyha falának, mérkőzés egyedül. Elfelejtettem tejfölt venni. Kérdeznek valamit, akkor miért nem tudok tisztességesen válaszolni. Ha hirtelen megkérdezik a boltban, hogy mit akarok, elfelejtem. Erre készülök, egy mondat, vaj, kenyér, ásványvíz, tejföl, ezt begyakorlom. [Az eladóval beszélget. (K)] Kérek másfél kiló kenyeret.

És egy kiló zsír.

A boltban a legyek mászkálnak a kenyéren, rámásznak egymásra, zizegnek. Zöld tízforintos, Petőfi Sándorral. Elfogy a sor. A titkosrendőrség ezt a boltot ellenőrzi, ellenőrizzük, a boltosékat előállítjuk. Petőfinek ferde volt a feje, fönt széles, alul keskeny, zöld, olyan, mint egy körte. Csütörtökön hoztak a boltba kőbányai világost, hét végén ittunk sört. Megittunk egy üveg Családi sört. A húslevesnek erős vasárnapi illata van. Ebéd után lebiciklizek a folyóhoz vagy valamelyik bányatóhoz strandolni. Délután futballozunk. Tornacipő, bicikli. A szomszéd telken építkeznek, tatarozzák és kibővítik a templomot. Lahajigáljuk a mackófelsőnket a téglahalomra. Egyszer beállított a tanács a pályára egy igazi futballkaput, igazi hálóval. Ferdén állt a kapufa, mozgott is, imbolyog, nincs rendesen beásva. A háló lassacskán széjjelszakadozott, kinn maradt télen, szétázott az esőben, nem fogta a labdát. Viszont rezgett, az megérte. A labda átrepül a szomszéd telekre, a templom udvarába, a templom faláról vágódik vissza. A háló miatt meg kellett a kaput kerülni, aztán bele a bozótba vagy a rózsabokorba. Száraz levél, kiszáradt fűcsomók, szárazság, heves viharok. Felázott a futballpálya, esik, abbahagyja, rohangálnak a felhők, mindenhol pocsolya, csúszkáltunk a pocsolyában. Árnyék a pálya felén, suhan végig az árnyék. Szétköpködjük a cseresznyemagot. A fákon maradt fonnyadó cseresznye, kukacos cseresznye. Titkosrendőrség, nem túl szenvedélyesen tevékenykedik. Egy sűrűre nőtt bokorban ültem, nem süt be a nap, hideg van a bokorban, jéghideg, a szélső úton, a vizesárok partján. Egy bokor meg egy gödör, barlangocska, ha esett, telefolyta a víz, napokig nem száradt ki. Széjjelázott a fecske, úszkál a vízben a cigaretta. Amikor már semmit se láttam, hazamentem.

Éjszaka hallgatózok.


Csend, aztán zajongás

*A [ ] zárójelben Kierkegaard- és Tolsztoj-idézetek

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék