Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1997. január, VIII. évfolyam, 1. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Gulyás Miklós

Gulyás Miklós

UTÓIRAT PARANCSRA

Leveleimhez hiányzik a háttér, mondta D. J., éjszakákba nyúló, világmegváltó beszélgetéseink diktátora. Az alábbiakat parancsra írom.

Az őseim nem találhatók meg lexikonokban, s élettörténetükből a szájhagyomány útján is csak összecsirizelhetetlen cserépdarabok maradtak fenn. Hogy valamelyest kerek legyen az egész, még hazudoznom is kell. Nem tűzdelhetem tele az írást megannyi ha jól tudom-mal, ha igaz-zal. De esküszöm, csak olyanokat hazudok, ami in potencia igaz.

Kohn Hanna 1885-ben született Bátaszéken. A tizenöt gyerekes családban ő volt a nyolcadik, vagyis a középső. Vele, nagymamával voltam a legtöbbet a Magyarországon töltött tizenkilenc év alatt. Történeteit sajnos nem úgy hallgattam, hogy belőlük história fakadjon. Fontos eseményeket bizonyára unalmasnak véltem, mások meg felcsigázták képzeletemet.

Az ő nagyapja 106 éves volt, amikor meghalt. Mint Magyarország nesztora, kiérdemelte, hogy temetését Tisza István is megtisztelje. Kazinczy, Kossuth, Deák Ferenc meg persze Tisza István is ismerhette volna ükapámat. A közelmúltig abban a hitben éltem, hogy pipakupak-készítő volt. De nem ő volt az. S mert ötven éve élek foglalkozásának tévhitében, megengedem magamnak, hogy ezen most ne változtassak. Volt már ennél nagyobb történelemhamisítás!

Azt se tudom biztosan, hogy Magyarország nesztora apai avagy anyai ágon volt nagyanyámnak, Kohn Hannának a nagyapja. Ha az apain, akkor az egyik (hosszú élete folytán bizonyára nem egyetlen) fia lett az én dédnagyapám, aki a tizenöt gyereknek volt az apja. Ortodox zsidó, csak két dolog maradt rám, mind a kettő negatív. Jó tulajdonságai elsüllyedtek a történelem mocsarában, mint mondjuk Jellasics bán megannyi szimpatikus vonása. Egyik fia keresztény lánnyal kötött frigyet – gondolom, titokban tette –, s ezért mindörökre kitagadta őt a családból. Később még egy fia elkövette ezt a vétket, de szerencsére akkor az már apátlananyátlan árva volt.

Dédnagyapám másik negatív tette nélkül ez az elbeszélés meg sem íródhatott volna, ugyanis az engem hosszú távon előkészítő frigy zsidó patriarkális diktatúra következménye. Az 1876-ban született tímárlegény, Gottlieb Izidor, Bátaszéken járt háztűznézőben, de a számára kiszemelt lány nem volt ínyére, Kohn Hanna azonban igen. Dédnagyapám jó partinak tartotta a tímárlegényt, és Hanna lányával ellenkezést nem tűrően tudatta, hogy itt van a jövendőbelije, Izidor. Ez 1904-ben, esetleg 1905-ben történt. A frigy 1905 tavaszán kötődött. Apám, Dezső 1906 januárjában, Vinkovcében látta meg a napvilágot.

A család később Magdeburgba költözött. Azt hiszem, ott született Gyuri (bácsi), a csecsemőkorban elhunyt Ervin. Apám Németországban járta kevés elemijét. Nagyapámat aztán hazahívta a haza, majd küldte tovább Itáliába. 1916ban a család Újpestre költözött. És mikor a hadnak vége volt, Gottlieb Izidor Újpesten egy nagy gyárban tímárkodott 1923-ig, amikor a cserzősavaktól szétroncsolt tüdeje felmondta a szolgálatot. Tegyük hozzá, hogy a hazának tett szolgálata is hozzájárulhatott ehhez.

Nagyanyám egyedül maradt három fiával, apámmal, Dezsővel, nagybátyáimmal: Gyurival és az 1918-ban született Bélával. Megszabadult ugyan alig szeretett férjétől, de a család elesett egy fontos kereseti forrástól. Varrónőként dolgozott, és nevelte törvénytiszteletre gyermekeit.

Apám gyermekkoráról csak apró haszontalanságokat tudok. Azt például, hogy valami munkászenekarban hegedült (én sohasem láttam hegedűvel, a bátyám szerint nagyon rosszul játszott; hegedűje vonótlanul itt van stockholmi padlásunkon), birkózott. Kovács akart lenni, de nagymama ellenezte ezt. Órás lett, egyik nagybátyjánál tanulta ki a mesterséget. A nagybácsik jó része ugyanis órás volt.

Gyuri bácsi vaskereskedést nyitott Újpesten, Béla pedig apámnál lett inas.

Kiskőrös

Apám első óra- és ékszerüzletét Kiskőrösön nyitotta meg. Édesanyját és kiskorú Béla öccsét is ő tartotta el. A faluban laktak a jómódú Koósék, öt fiúgyerekkel meg egy lánnyal. Szőlővel. Cserépbögréket és kancsókat árultak a piacon. (A háború előtt biztos többször megfordultam Kiskőrösön, de én csak egy látogatásra emlékszem. A nagybajszú Koós nagypapát láttam a piaci asztalánál, és hogy szőlőjükben ránk tört a jégeső, amelyet szivárvány követett. Nagyon valószínű, hogy Petőfi Sándor szülőfalujában tanultam meg a szivárványt. A háború után egyszer voltam Kiskőrösön, de akkor már távoli rokonoknál csak, mert a Koós család 1944-ben elpusztult.)

Apámnak úgynevezett egzisztenciája volt, jó foglalkozása, így kiérdemelte a gazdag zsidó lányának, Teréziának a kezét. 1931-ben tartott esküvőjükön valami drámai történt. Fivére, Marci bácsi, aki nem ritkán volt ittas, ami a kisbirtokos zsidóknál már lehetséges volt, elárulta Teréz húgának, hogy fogadott gyerek. Húszéves korában tudta ezt meg anyám. Marci bácsi később tökrészegen káromolta a Führert, és ezért előbb vitték el, mint a többieket.

Anyám Soltvadkerten született 1911-ben, Berger Teréziának. Anyja meghalt gyerekágyban, nincstelen apja kénytelen volt örökbe adni lányát a gazdag kiskőrösi zsidó Koósnak. Koósék bizonyára szerettek volna végre a sok fiúgyermek mellé egy leányzót is. De az örökbefogadás feltétele az volt, hogy vér szerinti nagyapám nem találkozhatott édeslányával. Koósék mindent megadtak anyámnak, iskoláztatták.

Anyám később felkutatta két édestestvérét, akik a háborút is túlélték. Két beteges férfi. Az egyik Sztálinvárosban élt, amikor meglátogatott minket, leült egy sarokba, és a budapesti telefonkönyvet olvasta. A másik meg Pesten lakott törpe, púpos és igen okos feleségével.

A család 1937-ben Óbudára költözött. Apa, anya, nagymama, Béla és az 1932ben Kiskőrösön született bátyám, aki Ottó Gábor névre hallgatott. Gyuri bácsi Újpesten lakott előkelő és szépséges feleségével, valamint az 1937-ben született Évával. Mint már mondtam, vasüzletük volt. Elegáns, úri család. Gyuri bácsi önző és fukar volt, ezt nagymama elbeszéléseiből érzékeltem.

Nagymama tizennégy testvére, ha a kitagadottat is beleszámoljuk, szétszóródott a nagyvilágba, de néhányuk Pesten nyitott órásüzletet. A lányok jó partik által bekerültek a zsidó középosztályba.

Az egyik testvér nagyon gonosz és gazdag volt, egy másik nagyon szegény. Egyszer a szegény pénzt kért kölcsön gazdag fivérétől. A gazdag kamatként megkövetelte, hogy a szegény Budapest egy messzi kerületéből kézikocsin – vagyis gyalog – hozzon el egy árukészletet.

Óbuda

1938 januárjában születtem meg én, már Óbudára, a Kiscelli utca 66-ba, a második emeletre. Három- vagy négyszobás lakásban laktunk. Az első óbudai üzlet a Vörösvári út és a Bécsi út torkolatánál, a Fáhn kocsma mellett volt, a második az óbudai piacnál, egy sváb drogista és egy zsidó textiles között. Kora gyermekkoromból a szúnyog-szigeti vagy hűvösvölgyi málnaszörpökre emlékszem, a barnásságra mackómra, rokonlátogatásokra, Jom Kippura meg Ros Hasonóra. A közeli remízből vagy téglagyárakból jegygyűrűt vásárló kalauzokra és munkásokra, az óráikat javíttató sváb és bolgár kertészekre.

Istenem, azok a régi szép idők! A magyarok még nem foglalták el Óbudát. A futballcsapatban, a III. kerületi TVE-ben (amelyet a Kalapgyár tartott fenn) svábok, tótok és zsidók játszottak. Voltak közöttük magyar nevűek is, de ezek gyakran magyarosítottak voltak. Német névvel nehéz volt akkor közhivatali állást szerezni. Sokan rosszul beszéltek magyarul. A legjobban a haza nyelvét bizonyára a zsidók tudták, köztük volt legnagyobb a magyarkodás. Biztos ezért voltam én is később jó magyarból. Egész Magyarország területén, a valamikori monarchiában, három vallás tartotta hitoktatását kizárólag magyarul: az unitárius, a kálvinista és a zsidó.

A két háború közötti magyarkodás, a zsidóüldözés, a németek kitelepítése, a kivándorlások és a kommunista idők lakáspolitikája elmagyarosította szűkebb hazámat. Ha Krúdy feltámadna, gyorsan visszasietne sírjába.

1943-1945

A Kiscelli utcai lakást el kellett hagynunk, kisebbe kellett költöznünk. A beköltöztetett keresztény család szégyellte magát, és az egyik szobát nem használták, ott őrizték holmijainkat. Néhány tárgyunkat, például egy írógépet elvitt a földszinten lakó nyilas fiatalember. („Baráti” látogatásokon lopta el a tárgyakat.)

Lovas kocsin szállítottuk a legfontosabb holmikat. A kocsis odaültetett maga mellé a bakra, foghattam a gyeplőt. Tálán sosem voltam olyan boldog.

Apám nyilassá lett segédje szintén lopott, bátyámat néha lezsidózták. Amit ő nem értett, és visszakiáltott: ti vagytok a büdös zsidók! Engem egyszer egy csapat gyerek megtámadott, de egy öreg, magyarul alig tudó sváb bottal elzavarta őket.

A piacon zsidók csak bizonyos időkben vásárolhattak. Egy osztrák katonatiszt végezte számunkra a bevásárlást, ő ugyanis a sváb drogistanőnek udvarolt. A Kórház utcai óvodába jártam, az óvónéniket szerettem.

Aztán továbbköltöztünk a csillagos házba, ahol a házmesteren kívül mindenki zsidó volt. Apámat és Bélát elvitték munkaszolgálatra, anyám a téglagyárban dolgozott. Úri kezét eldurvította a téglapor.

A csillagos ház a laktanya mellett volt, úgy is hívják az utcát, hogy Laktanya utca. Ha betérek a Vasmacska nevű vendéglőbe, elgondolom, hogy talán itt állt az a csillagos ház.

Egyszer hallottam, hogy felrobbant a Margit-híd.

Egy este megjelent egy daliás magyar katonatiszt, összehívatta a ház lakóit, kézigránátokat rakott maga köré: holnap mentek Lengyelországba, csomagoljatok! Anyám volt az egyetlen, aki összeesett. De az is lehet, hogy a többieket nem láttam. Másnap mégsem jött senki értünk.

Aztán elvitték anyámat, én svéd védett házba kerültem, Gabi bátyám a zsidóktól megtisztított Óbudán maradt, nagymama pedig a gettóba került. A védett házban én voltam a legkisebb. (1962-ben a stockholmi Östermalmstorgon a metróállomást építették. Egy könyvüzletben dolgoztam, néhány száz méterre a munkálatoktól. A stockholmi sziklás talajt nagy erejű robbantásokkal törték fel. Egy vevőnk, idős hölgy összerázkódott, és azt mondta: mintha Budapesten lennék. Így ismerkedtem meg Nina nénivel, aki férjével nemcsak ezeket a védett házakat szervezte és irányította, de még Wallenberg előtt néhány hónappal megkezdték a zsidómentést. Wallenberg története elhomályosította a Langletek hőstetteit. Őket nem vitték el az oroszok. Újpesten egy utca és az ott lévő általános iskola a Langlet nevet viseli.)

De nem maradtam sokáig a védett házban. Nagymama behozatott magához. A gettó kapujában a százkilós nyilas megsimogatta a hajamat. A ház udvarában, mint felstószolt fák, hevertek a hullák. Az angol repülőgépek szőnyegbombáztak, a katyusák félelmetesen sivítottak. Nagymama nem akart lemenni a pincébe. Ha az Isten meg akar ölni minket, akkor úgyis megteszi. A felszabadulás előtti napon mégis lementünk.

Amikor az oroszok felszabadították a gettót, megérkezett apám, anyám (akit egy katolikus pap mentett ki a sorból), bátyám (akit Óbudán bújtattak). Béla néhány nap múlva érkezett meg a munkaszolgálatból.

A Duna jegén mentünk át Óbudára. A zsidó templomnál egy orosz katona letört egy darabkát kenyeréből, és nekem adta. A keresztény család már hurcolkodni készült, de „szerencsére” egy ügyvéd a házban elhalálozott, az ő lakásába költöztünk mi, és nekik nem kellett az utcára kerülniük. Az ügyvéd könyvtárára senki sem tartott igényt, ennek köszönhetően a kommunista idők alatt tiltott könyveken nevelkedhettem.

Apám és Béla a lakásban javította az orosz katonák óráit. Órásnak lenni, az órákat fanatikusan imádó katonák között konzerveket és mindenfajta élelmet jelentett, nemcsak nekünk, hanem például a nyugatra szökött nyilas szomszéd nagyon beteg anyjának, akit nagymama a haláláig ápolt.

Mindenki megmaradt tehát a családban.

A kivételt az Auschwitzban megölt két kiskőrösi, a hétéves Éva és édesanyja képezi. Gyuri bácsi munkaszolgálatban pusztult el. Nagymama több testvére is eltűnt. Rokonok, barátok nem tértek vissza.

Egy rokon kiszabadult Auschwitzból. Hazatértekor a Keleti pályaudvarnál elütötte a villamos.

Elvesztettük a háborút, hallottuk néha. Volt olyan jópofa, aki még azt is mondta a megmenekült zsidóról, hogy Hitler elfelejtette. (A hetvenes évek végén egy „jó magyar” tartott svéd nyelvű előadást. Volt ott minden, a honfoglalástól az ávósok kínzókamrájáig. De a zsidóüldözést meg sem említette. Pedig több magyar pusztult el ott, mint Mohácsnál.)

Nem kevés zsidó magába fordult fájdalmaival, elfelejtette a jóakaratúakat. Axiómát csinált abból, hogy a magyarok gyilkosok. A Gottlieb család is gyászolt, de sohasem engedte meg magának a gyűlölködést. Talán bátyám palóc és rendőrkapitány életmentői vagy anyám katolikus papja, esetleg más emberséges segítőink magyarázzák ezt? Vagy talán az, hogy én foghattam a gyeplőt, amikor kiköltöztettek minket a Kiscelli utcából? (A zsidótlan Óbudán egyszer behívatta bátyámat üzletébe egy pék, és kezébe nyomott egy kenyeret: fuss! A háború után Gabi odament megköszönni. Ő erre nem emlékszik, mondta.)

Mennyivel nehezebb egy embert megmenteni, mint százat a Dunába lőni!

Auschwitz nem is a zsidókkal történt, hanem azokkal, akikre a nácik önkényesen rányomták a zsidó bélyeget.

Nem érzem jól magam a „jó zsidók” társaságában, vagyis azok között, akik mindig csak magukat tárgyalják, mint a „jó lengyelek”, „jó magyarok”, „jó szerbek”, „jó horvátok” és „jó írek”.

Hálás vagyok a sorsnak, hogy 1938-ban születtem, és mondjuk, nem 1930-ban.

A Stockholmban élő Klein Györgyöt idézem: Sherwin Wine, az ateista rabbi, Detroitban zsidó gyülekezet vezetője. Wine kijelenti, hogy hiányzik belőle minden érdeklődés az isten iránt, de azonosítja magát a zsidó néppel és a hagyományok egy részével. Sem ő, sem gyülekezetének tagjai nem mondanak imádságokat, mégis összegyűlnek szombatonként a zsinagógában. A zsidó hagyományoktól eltérően nem tekintik „szentnek” a szombatot. Családi ünnepnap ez, amikor egyszersmind szándékukban áll megemlékezni a humanista zsidók nagy családjáról.A belterjesség akarva, nem akarva, kizárja a többieket. Sok zsidó humanista nagysága épp abban áll, hogy törzsi hovatartozásuk szűk volt számukra, és ha nem hagyták volna el a közösségüket, akkor kidobták volna őket a főpapok és az írástudók. A gajok (sic!) pedig keblükre ölelték őket (Jézust, Spinozát és Heinét). Az igazi humanizmushoz hozzátartozik az árulás, a más iránti fogékonyság, az empátia. A humanizmus velejárója a magány.

Persze magányos árulók nem tudnak praktikus célokat elérni. A gyakorlati életben szükségesek a politikai pártok, érdekszövetségek, sportklubok, szakszervezetek, amelyek kénytelenek tagjaik közös nevezőjére építeni. Nehéz elképzelni egy sportszövetség tagját, aki az ellenfél győzelmének örül. A gyakorlati élet szegregál. De mégis ismer a történelem pragmatikusokat, akikben volt vagy van helye az empátiának. Nem számít, hogy praktikus okokból-e vagy őszintén. Említsük Mahatma Gandhit vagy a Dalai Lámát.

Az identitás, a valahova tartozás biztos kellemes érzés. Én még nem láttam hazafit, aki ne lett volna soviniszta. A filoszemitával szemben én különösen gyanakvó vagyok, mert nem ritkán evvel hitelesíti más néppel szembeni antipátiáját. Különben is engem senki se szeressen azért, mert zsidó vagyok, hanem szeressen, mert esetleg szimpatikus vagyok.

Zilahy Lajos

Az 1960-as évek elején magyar íróküldöttség látogatott Stockholmba. Méray Tibor, Gara László, Zilahy Lajos és, amit később tudtam meg, Faludy György is itt volt. Méraynak (a párizsi vagy londoni Irodalmi Újság szerkesztőjének) csak köszöntem. Gara László híres volt, mert akkor készült el a nagy francia nyelvű magyar lírai antológiája, amelyben Az Ómagyar Mária-siralomtól, azt hiszem, Csoóriig mutatta be a magyar költészetet. Gara szegényes szállodában lakott. Kopogtattam az ajtaján. Kezet ráztunk. Így mutatkozott be: Gara László.

Én kérem zsidó ember vagyok. Zavarban voltam. Micsoda bemutatkozás ez? Erre csak azt válaszolhattam: én is. Mindig így mutatkozik be? Vagy ő engem antiszemitának vélt?

De én most Zilahyról akarok beszélni, aki elegáns hotelben lakott. Reggeltől késő délutánig sétáltunk a városban. Csak ő beszélt, és csak egy témája volt: a honvágya. Nem emlékszem már, hogy könnyekkel sírt-e? Én meg túl fiatal voltam ahhoz, hogy vigasztaljam az öregurat. Mondta, hogy Burgenlandban nézett át a határon hazája felé.

De még ez sem az én témám. Zilahy a felszabadulás után a Magyar-Szovjet Baráti Társaság elnöke lett. Írt is egy cikket az első általa meglátott szovjet katonáról. Ha jól emlékszem, a címe A krisztusarcú katona volt. Élménye bizonyára a nekem kenyeret adó orosz katonához hasonlított.

A kommunista hatalomátvételt megelőző üldözések idején barátai már menekültek Magyarországról, ő is kiment Amerikába.

Amikor amerikai állampolgárságot kérvényezett, feljelentették őt a „jó magyarok” az Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottságnál a krisztusarcúért. Nem is kapta meg az állampolgárságot. Pedig a bíró a tárgyalás után odament hozzá, hogy ő biztos benne, voltak ilyen katonák. Később megfellebbezte az ítéletet, és akkor az Amerikai Egyesült Államok állampolgára lehetett.

A felszabadulás utáni évek

1944-ben kellett volna elkezdenem az iskolát. De erre, ismert okokból, csak 1945 januárjában került sor. A Kiscelli utcai iskolában kezdtem. A többiek tudtak olvasni, én nem. Egyszer azt a házi feladatot kaptuk, hogy az újságban tegyünk karikázzuk be az a betűket. Megértettem a feladatot, azt hiszem, a gyeplő szorítása óta a siker szelét így még nem éreztem. Ha rajtam múlott volna, életem végéig nem csináltam volna mást, csak karikákat az a betűk köré.

A tanító néni egyszer megkérdezte, kinek van módjában szegény gyerekeknek ebédet adni. Bakonyinak hívták, aki nálunk evett. Ötven év után felbukkan a neve. A semmiből.

A szünetben vagy amikor hazafelé készülődtünk az iskolából, lezsidózott egy volt katonatiszt csemetéje. Taknyosra vertem, de mindig újrakezdte a zsidózást.

Néhány hétig egy Festetich fiú járt az osztályba. Bennlakó volt az iskolával szembeni Szent Lélek kollégiumban. A kollégium mellett volt Thiesz bácsi trafikja, ahol radírgumit, ceruzát, zsákbamacskát és törökmézet vehettünk.

A Svéd Vöröskereszt zabpehelylevest adott egy ideig az iskolának. Nekünk, jobb módúaknak is ott kellett maradni ebédre. Szerettem is a svéd kosztot, de nem értettem, mire jó ez. Hiszen más elől eszem el. Mint a vöröskeresztesek honfitársa, ma már értem.

A zsidó ünnepeken nem kellett iskolába járnom, ezért gyakrabban voltak szünnapjaim, mint pajtásaimnak.

Farkaskölyöknek jelentkeztem. A találkozókat a Mi atyánkkal kezdtük. Én persze hallgattam. Végül a cserkészvezető azt javasolta, hogy járjak inkább a zsidó cserkészcsapatba. Óbudán ilyen nem volt, de az Oktogonnál, Pesten, igen. Vörösmartynak hívták. A cserkészcsapatban sokat énekeltünk, főleg Kodályt, számháborúztunk, kirándultunk, néha több napra is. Például Bakonybélre, ahol megtámadtak minket a bakonyi betyárok. Elhittem. Később tudtam meg, hogy egy másik őrs volt. Mozgalmi dalokat is énekeltünk néha. Éljen Sztálin, Rákosi, éljen Tito Marsall. Cserkészvezetőnk egyszer meg kiadta az utasítást, hogy Titót cseréljük ki Markoszra (a görög polgárháború kommunista tábornokára). Aztán a cserkészeket betiltották. Utolsó találkozónkon tábortűz mellett könnyes szemmel énekeltük, hogy Rakd meg, rakd meg cserkész pajtás azt a tüzet, Isten tudja, mikor látunk megint ilyet.

Harmadikban a Kiskorona utcai iskolában folytattam. Itt már úttörőzés volt, Hegyek között, völgyek között zakatol a vonat, meg Rákosi pajtás. Megemlítem a Rajk-pert, Mindszenty-pert, hogy érezzétek a sötét időket.

Vége a hittanoktatásnak. Egyszer egy félévben postás voltam az úttörővasúton. Az osztály legjobb tanulója (egészen az érettségiig) Marosvásárhelyről származott, az iskolával szemben lakott idős apjával, fiatal anyjával. Soha semmivel nem kínáltak meg, maguknak sem volt. Gyakran jártam náluk, mindig nagy volt ott a csend. Biztos ott tanultam meg a Marosvásárhelyt, mint ahogy Kiskőrösön a szivárványt.

Egyszer valaki behozott az osztályba egy régi Tolnai Világlapját Greta Garbóval a címlapon. Szépséges jövendőbeli honfitársam képe körbejárt az osztályban. Valaki azt mondta, hogy még a mi életünkben eljutunk a Holdba (amikor Szentgotthárdhoz közelebb volt Szeged mint Graz). Egy osztálytársunk azt állította, hogy Kanadában egy esztergályosnak háromszobás lakása van. Apám a legrondább sztálini időkben is minden hónapban kapott egy svájci órásújságot, hihetetlenül szép papíron álomszép nők reklámozták a Doxákat és Omegákat. Első onanizálásaim múzsái. Hogyan engedték meg ezt a kapitalista dekadencia szennytermékét importálni Gottlieb órásnak? Ki küldte?

Gottlieb Miklós már teljesen kétségbe vonta volna a kommunizmust, ha öntudatlanul nem félt volna a nyilasok visszajöttétől. Nem ilyen világosan, mert ilyen kérdéseket nem verbalizáltak sem az újságokban, sem a pajtások között. A zsidó szót nem használta senki. A zsidó örült is ennek. (Kiskőrösön megkérdezte az egyik rokonom, hogy hol állt a Koósék háza? A zsidó Koósé? – kérdezte az öreg parasztasszony. Hallod, milyen antiszemiták – mondta a rokon.)

Sajnos nagyon későn jelentek meg életemben zsidóságom megmagyarázói: a főnemes Eötvös József, a parasztpárti Bibó és Árpád gimnáziumi iskolatársam, Karády Viktor. Jászi Oszkárt is megemlíteném, de lehet, hogy van, aki nem tartja őt kívülállónak. A szenvedés, az üldöztetés nem jó tanácsadó. Kisebbségekkel való foglalkozásomban tapasztalom, hogy a meggyötört népek antipatikusak, mert hiányzik belőlük a szolidaritás érzése. (A stockholmi metrón utazom egy magyarországi zsidó nővel. Nézi az utasokat, akik a világ minden tájáról kerültek ide. Hogyan engedhettek be Svédországba arabokat, négereket meg cigányokat. Én: még a zsidókat is beengedjük.)

A dolgot nem tette egyszerűbbé, hogy akkoriban zsidó volt a magyar „király” és udvartartása jó része.

Később rájöttem, hogy a keresztények sem egy nagy-nagy család. Egy protestáns fiú mondta, hogy a katolikusok bálványimádók. Nem véletlen, hogy ezt nem felejtettem el. Van bajuk azoknak egymással is, nem gondolnak állandóan a zsidókra. Gondolta öntudatlanul a talán tízéves Gottlieb Miklós.

Kiscelli utca 66

A ház ma is megvan. Meg akartam mutatni a fiam barátnőjének, a kapu zárva volt. Idegeneknek tilos tehát a belépés! Én idegen?

A földszinten Horváthék laktak, a házmesterék, akiknek a lánya rám kényszerítette a keresztvetést. Meg a nyilas mamája, akit nagyanyám ápolt.

Az első emeleten Hortobágyiék. Hortobágyi bácsi nyugdíjas matematikatanár volt, aki bátyámból matematikust csinált, naponta tanította. Később engem is. Egy-két évig olyan jó voltam matematikából, hogy az iskolai év végén Szalmai tanár úr megemlítette a nevem. Hortobágyi bácsi hitt bennünk. Ha hű maradtam volna hozzá, talán én is valószínűség-számítással foglalkoznék. Felesége zsörtölődő volt, mogorva. Amennyire szerettem Hortobágyi bácsit, éppannyira nem a feleségét. Lányuk az udvaron fütyülte a legújabb amerikai slágereket.

Az első emeleten lakott a háziúr is, aki egy kicsit agyalágyult volt, feleségével és sógornőjével egyetemben. Szeretett velem játszani, mintha egykorúak lettünk volna. Tőlem várt választ a kérdésre: ki nyeri meg a háborút, Churchill avagy Mussolini?A felszabadulás után mi is az első emeleten laktunk (hála az elhalálozott ügyvédnek). Az üzlet megnyitásáig ott javította apám az órákat. Merezskovszkij, Lin Yu Tang, Márai és A csőcselék fegyverben. Néhány író és cím, amiket az ügyvédtől örököltem.

A második emeleten a háború előtt laktunk. A helyünkre költözött keresztény család aztán továbbállt és oda, vagy a szomszéd lakásba költözött be Hidegkúti Nándor, az MTK és a magyar válogatott középcsatára, akivel apáék több mint jó viszonyban voltak. A grundon fociztunk (a mellettünk lévő telek még nem volt beépítve), visszafejelte egyszer – csecsemőjét a kezében tartva – a labdánkat. Néhány éve találkoztam Nándi bácsival az MTK-pályán. Odamentem, bemutatkoztam. Nem állítom, hogy nem emlékezett rám, hanem inkább, hogy nem érdekeltem őt. Pedig tőle kaptam gyerekkorom legjobb barátját, aki önzetlenül szeretett engem. Bár nem annyira, mint a Selmeci utca, San Marco utca és a Kenyeres utca szukáit. Amikor először visszatérhettem Magyarországra, a környék kutyái mind Mackóra hasonlítottak.

A Selmeci utca

A ház a háború alatt leégett. Ha nem is teljesen. Apám barátai által eldugott ékszereknek köszönhető, hogy a telket megvehettük, és egy háromszobás családi házat építhettünk rá. Dió-, alma- és körtefával, málnabokrokkal. Kilenc évet éltem itt. Nagyon sokszor idillikus volt ez a világ. Senkit sem vitt el az ÁVÓ, senkit sem akasztottak fel, senkit sem telepítettek ki. És a teljesség kedvéért tegyem hozzá, hogy ezekről nem is beszéltünk. De még halottainkról se, mintha szégyellnénk.

Az üzlet államosítása után apám egy állami órásvállalathoz került, később meg esztergályozott egy szövetkezetben.

Nagymama főzött és takarított. Anya bérelszámoló volt, bátyám meg én iskolába jártunk. Semmi lényegesről nem beszéltünk. Csak: hozz szenet a pincéből, meghalt a Gál bácsi, vasárnap idejönnek a Füzesék römizni, tanulj jól, már megint intőt kaptál, holnap megyünk az Operába.

Nekem csak katolikus barátaim voltak. Mentek misére vagy gyónni. Vasárnap a templomban találkoztak. Tudatosan evvel sohasem foglalkoztam. A barátaim voltak, de valószínűleg nem az én szorongásaimmal és gátlásaimmal. A legtöbbje a maga módján hű maradt hozzám.

A Selmeci utcai ház valamiféle klubház is volt. Odajárt volt angol tanárunk tanítani, amikor az iskolában már csak az orosz volt lehetséges. Itt írtuk drámánkat, a Lujzit, és verseinket. És itt vártuk a felszabadulást, vagyis az érettségit.

Horváth Lacival (akitől a Lujziról és a versekről másolatot kellene kérnem) az irodalom kötött össze. A vásárhelyi levelekről neki fogalma sincs. Ma már csak az érettségi találkozókon mondunk néhány lapos szellemességet egymásnak. Nosztalgiámon, azt hiszem, csak röhög.

A hitközség

Kezdetben még jártunk templomba, főleg a nagy ünnepeken. Aztán a hitközség egy része elkötelezte magát az új rendszerrel szemben, más része nyugatra vagy Izraelbe ment. Sokan szégyellték zsidóságukat, amit nem ritkán magyarosított nevekkel lepleztek.

A felszabadulás után egy ideig még összejártak a zsidók. Hittanra jártam, bifláztam a hébert, néhány imát is megtanultam, de lefekvés előtt az Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szememet mondtam. A folytatására nem emlékszem.

Egyszer egy színdarabban is felléptem, valami komikus bibliai történetben, ha jól emlékszem, Salamon királyról.

A Holocaust (a szó akkoriban még ismeretlen) közös tárgy volt. Minden másban a hitközség már részeire hullott.

Humanista zsidók, magyarkodó zsidók, kommunista zsidók, cionista zsidók. A vidéki jobb módúak a kisgazdákra szavaztak (mi másra szavazhattak régen a Koósék?), a demokrata baloldaliak a szociáldemokratákra, a radikális fiatalok a kommunistákra. A parasztpártra nagyon kevesen (ott a nincstelenek, de Veres Péterék is voltak). Bibó (meg Sárközi) is biztos a szegények és nem Veressék miatt választotta azt.

A századforduló idején Németországban és Lengyelországban és valószínűleg nálunk is verekedés volt a zsinagóga előtt. A nem cionistáknak az egyenlőség volt a fontos, nem a szabadság.

(Izrael a civilizációnak arra a fokára emelkedett, hogy zsidó miniszterre lő a zsidó, és talán eljuthat egyszer a polgárháborúig is, a testvérgyűlölet legmagasabb fokára.)

Emlékszem, hogy egyszer valaki elszavalta Ady A bélyeges seregét. Elismert minket a bocskoros nemes! Kisebbrendűségi érzésünkben ez vigasz volt. Ha Ady mondja, akkor biztos sereg vagyunk. Persze szép volt Adytól a szolidaritás vállalása Tiszaeszlár és Dreyfus, a pogromok árnyékában. De sereg! Mi közük volt a kiskőrösi Kóoséknak a tiszaeszlári Scharf családhoz?

És ha már muszáj vigaszt keresni, inkább olvasom Vajda János Credóját: Az utolsó antisémita kitömve.

Nagymama

Nagymama erős személyisége tartotta össze a családot. Takarított, főzött, stoppolta a harisnyákat, mosott. Csak nappal vasalt, takarékoskodott ugyanis a villannyal. Sokáig hű maradt faszenes vasalójához, és holtig lábbal hajtott Singer varrógépéhez. Szent volt a szemünkben. Svéd feleségem szerint cselédlány.

Nem beszélt tökéletesen magyarul. A ruhatisztító boltokat Magyarországon Patyolatnak hívták (hívják?). Ő csak patyolának. Pajtásaim aztán átvették tőle a patyolat. Van, aki évtizedek múltán is patyolat mond. Talán már nem is tudja, miért.

Apámmal németül beszélt, én mindig azt hittem, azért, hogy mi ne értsük meg. Miért beszélnek németül, amikor mind a kettő tud magyarul: Apám halála után már nem volt kivel németül beszélnie, csak feleségemmel, amikor Magyarországra látogattunk. Ültek a szoba egyik sarkában. Egyszer rólam beszélt, a hétéves kis Miklósról, a gettóban. Aztán rám nézett, a harmincévesre, és megkérdezte magyarul: te akkor hol voltál? Rólam beszélsz, nagymama.

Mindenki szerette őt. Németh bácsi, a postás, kapunk előtt tárgyalgatott vele hosszú ideig. Ki tudja, miről?

Már pénteken elkészítette a szombati ebédet és vacsorát. Bizonyos ételekben a magyaros szokásoktól eltérően nem volt disznóhús.

Temetésén több százan vettek részt. A Kaddisch nagymama sírja felett a Gottlieb családnak is szólt. Legalábbis annak, amelyhez én tartoztam. Az idegenbe szakadt ágaknak a krónikáját majd más írja meg.

Az én svéd családom evangélikus, zsidó ízekkel fűszerezve. De nürnbergi értelemben három közülünk zsidó.

Apa

1951-ben az óbudai téglagyárban véletlenül hallottam, amikor egy munkásnő apámat így jellemezte: zsidó, de jó ember.

Apámat szinte csak dolgozni láttam. Lupéval a szemén. Négykézláb kereste a földön a leejtett alkatrészeket.

Vasárnap kirándulni jártunk. Senkit sem érdekelt, hogy az én lábam rövid, és hogy szomjas vagyok. Majd, ha felérünk a turistaházba, kapsz vizet. Bükk, Dobogókő, Jánoshegy, Hármashatárhegy.

A szülői értekezletekre sose járt, a nevelésem anyám dolga volt.

Öt elemije ellenére sokat olvasott. Nem emlékszem már, kiket, biztos olyan Jókai-féléket.

Sosem beszélt politikáról, pedig sok politizáló, nem ritkán baloldali, barátja volt a háború előtt is.

Vittem neki az ebédet az üzletbe. Megvártam, amíg megette. Néha ott is maradhattam nála. Színvak volt, ami komikus szituációkat teremtett az óraszíjak eladásánál. Kaphatnék egy barna szíjat? És apám elővett egy kéket.

Az üzlet államosítása után, mint említettem, az állami órásvállalatnál dolgozott. Késő este, fáradtan jött haza. Gyakran májpástétommal. Egyszer karácsony táján egy mandarinnal, amit elosztottunk. Tálán két gerezdet kapott a család egy-egy tagja.

Az órás szakma családi hagyomány volt már. Béla, a bátyám is és később az ő fia is megtanulta a mesterséget. Engem is megpróbált kitanítani, de bennem már túl erős volt az ún. szellemi ember gőgje.

Egyszer lelkesen jött haza. Betért egy hölgy az üzletbe. Megállt az órája. Kis hiba volt csak, és percek alatt megjavította. Ilyenekért sohasem kért pénzt, és ezt a szokását az állami vállalatnál is megtartotta. A hölgy megköszönte és hozzátette: Kosztolányi Dezső özvegye vagyok. Evvel a történettel örvendeztette meg kisfiát, aki akkor még abban a hitben élt, hogy az írók és özvegyeik különleges emberek.

Biztos vagyok benne, hogy nevünk magyarosítása nem az apám ötlete volt.

Soha nem szólt bele az életembe. Pontosabban csak egyszer. Miklós, hozzál vizet a konyhából! Mért mindig én? Utánam hajította a vizeskancsót. A kancsó darabokra tört, apa ijedtében majd meghalt.

Sírni csak egyszer láttam. 1956. december harmadikán, amikor bejelentettem a családnak, hogy elhagyom őket. Egy láncot adott, amin kis zománcozott táblán Ich liebe Dich állt.

1959. december 15-én halt meg. Egy rádiójátékot hallgatott a szabadságharcról. A család azt hitte, hogy elaludt. Elzárták a rádiót. Ki zárta el? Ez volt élete utolsó kérdése.

Apa meghalt Anya

Állt a táviratban. Stockholmi magányomban nem volt kivel megosztani bánatom. Akkor még olyan idők jártak, hogy a viszontlátásra nem volt remény. Az otthoniak már tulajdonképpen mind halottak voltak.

Moziba mentem.

Anya

Anyának nem volt humorérzéke. Az élet nagyon fontos volt neki. Hogy mi jó tanulók legyünk. Ő járt az osztálytalálkozókra, ő írta alá az intőket. Biztos vagyok benne, hogy anya találta ki fiai keresztneveit is.

Ha nagymama volt a család prezidentje, anya volt a miniszterelnök. Kiskőrösi értékrendszere, polgári komolysága más volt, mint nagymama kissé ironikus viszonya az élethez. Nagymamával hülyéskedhettünk, vele nem.

Míg apám és nagymamám esetében volt egy kis érdektelenség vagy közömbösség a politikai divatok irányában, addig anyámban élt valamiféle tekintélytisztelet. Mind a régi rendszerben, mind az újban.

Mint másodhegedűs, nagymama mellett nem élvezett olyan népszerűséget. Már azért sem, mert csak ő követelt tőlünk eredményeket. Feleségem mondja, hogy igazságtalan vagyok vele szemben. Most már, svéd szemmel, egy-két gondolata meglepően modernnek tűnik. Azért szidta például a kormányt, mert nincsenek benne nők.

Egyszer a boldogságtól csillogott a szeme. Megállította egy cigányasszony mondván, hogy a világ bajaiért mindig mi vagyunk a vétkesek. A zsidók és a cigányok.

Örült a cigányasszony közösségvállalásának.

Anya mondta nekünk, hogy okosak vagyunk. Bár marhaságnak tartottuk, elhittük neki.

Érettségi előtti félévben kettest kaptam latinból és történelemből. A könyvtári látogatásokon kívül mindentől eltiltott. Míg a barátok szórakozni jártak, én ülhettem otthon. Neked rossz helyre tették a bölcsődet (ezt tulajdonképpen Gombár tanár úr mondta rólam egy szülői értekezlet után), ülj a fenekeden! Latinból négyest kaptam, történelemből ötöst az érettségin. Ez nem tanmese, csak krónika.

A bátyám

Ha valaki 1932-ben születik, tizenkét éves 1944-ben. Ésszel fogja fel a fasizmust. A fasiszták és a felszabadítók ideológiája – aki nem velünk, az ellenünk – egyszerű választási lehetőséget nyújtott neki.

A harmadik lehetőséget nem választotta – mint több barátja –, az eltávozást. Haláláig hű maradt a kommunizmushoz.

Gabi, aki a magyarosítás után az Ottó nevet kezdte használni, elemijét zsidó iskolában járta. Óbudán bújtatta őt a palóc Kovács János és a rendőrkapitány, aki magas rangú rendőrtiszt lett később, és közel százéves korában halt meg. Gabi mindig a legjobb tanuló volt az osztályában. A fényes szellők hamarosan párttaggá tették. Imádta a kommunizmust és szinte mindent elítélt, amit látott: a rózsadombi pártvezéreket, a cigányok helyzetét. Megvetette a véreskezűeket. Bár sokról nem akarta elhinni, hogy azok.

Érettségi után az óragyárban dolgozott, aztán önként jelentkezett katonatisztnek. Apának nagyon rosszul esett ez a családunkhoz annyira nem illő pályaválasztás. A hadseregben kartográfiát tanult, majd tanított. Elsőosztályú kézilabdás volt. 1954-ben megházasodott, leszerelt, mert a Hortobágyi bácsi ihlette matematika vonzotta.

Az egyetem elvégzése után kutató lett, korán kezdett számítógépekkel foglalkozni. Valószínűségszámítást és játékteóriát tanított az egyetemen. Nyugaton és keleten tartott előadásokat. A Meteorológiai Intézethez került. Ő írta a klasszikusnak tekinthető Meteorológiai statisztikát, később az ugyanúgy egyedülálló biztosítási statisztikai füzeteket. A kommunista hite volt a vallása, de nem volt ideje hitgyakorlatra.

Volt katonatiszttársainak a forradalom alatti állásfoglalásáról beszélt néha. Fele forradalmár lett, fele ellenforradalmár. De nem az a fele, akit ő gondolt, mondta egyszer. Azt hiszem, nem is rájuk gondolt, hanem saját magára, hogy mi lett volna, ha megmaradt volna a Néphadsereg tisztjének.

Amikor a szovjet tankok november negyedikén leverték a(z) (ellen)forradalmat, ő is gondolkodott az elmenésen, de a fia egyéves volt. Aztán maradt minden a régiben. Semmi sem tetszett neki, csak a cél. Mint egy rabbi. Mindenről szabad vitatkozni, csak Mózes öt könyvéről nem.

Tizenhat éves koromban (tehát ő huszonkét éves volt akkor) mondta nekem, hogy neki nagyon tetszik egy bizonyos József Attila-vers. Mondd, Miklós, jó vers ez?

1988-ban, 56 éves korában a „Gottlieb-ház” és a kommunizmus romjain érte utol a halál. Temetésén több százan voltak. Tanítványai, kollégái, barátai, a maradék rokonság. Akik ismerték, szerették. Rabbi nem jött, mert végakarata szerint hamvasztották. Jó időben halt meg, nehezen tudta volna elviselni a nemzeti szimbólumokat, amelyek a két háború közötti korszakot idézték volna fel emlékezetében.

Az Árpád Gimnázium

Arnold László, Baranyai György, Boga Bálint, Cserni Tamás, Erdősi László, Felkai Ferenc, Gáspár Ferenc, Gottlieb Miklós, Gyurgyik Gyula, Hidas István, Horváth Kálmán, Horváth László, Hoschke Gusztáv, Hutira Albin, Károlyfy András, Koszó Gábor, Köháti Attila, Máli Gábor, Mihajlovics János, Mitinszky Miklós, Németh Ferenc, Németh József, Németh László, Novák Miklós, Papp Sándor, Pellényi Lajos, Rácz Attila, Rédly Gyula, Reisinger György, Szabó Bálint, Szendey Béla, Tögel Gyula, Török Ottó, Turzán Béla.

Nézem az érettségi tablót. Négy utolsó magyarországi évem társait. A negyvenéves érettségi találkozón, néhány hete, a San Marco utcai Kerék vendéglőben végignézve ezeket az öregurakat, az idegenbe szakadt nosztalgiájával állapítottam meg magamban, hogy 1952–1956 volt a mérvadó. Amikor ezt írom – biztos azt hiszitek, hogy hazudok –, csöng a telefon, és kérdezi a Reisinger Hamburgból, hogy ki volt a mi történelemtanárunk. Előttem a tabló: a Masznyik. Szevasz. És leteszi a kagylót.

Az Árpád Gimnázium Óbudán, az amfiteátrum mellett a Nagyszombat utcában van. Az amfiteátrumban (amelyet a Hannibál tanár úrból biztos ismertek) akkor még szabadott focizni. Én inkább kosaraztam a tornateremben. Ignác tanár urat, akit a magyar futósport történelem Iglóinak jegyez, nagyon szerettem. Azért hozom őt fel első példának, mert az amfiteátrum, a futball és a kosárlabda az ő emlékét idézik.

Szavazásra – nem választásra készítették elő a magyar népet. A tanárokat kiküldték agitálni. Ignác tanár úr az apámhoz ment, aki akkor betegállományban volt. Néhány órát volt nála. Amikor hazamentem az iskolából, hallottam beszélgetésüket fiatalságukról, sportversenyekről.

Mint a magyar atlétikai válogatott edzője, Svájcban volt az Európa-bajnokságon. Amikor hazajött, elmesélte élményeit. Annyi angol diákot látott ott. Ti miért nem mehettetek oda?

Biztos azért is szerettem Náci bácsit, mert nem volt az a katonás tornatanár típus, nem kellett lógni a szeren. S nem szerette jobban a jó sportolókat, mint minket.

Talán már negyedikesek voltunk, amikor Rácz Attilával belértünk egy kiskocsmába rumot inni. Meglátott minket, gyorsan elosontunk. Soha egy szóval sem említette a történteket.

Udvarhelyi Ágoston tanárunk a földrajzot tanította. A Szovjetuniót csak szúnak nevezte, így rövidítve. Gottlieb, gyere ide a katedrához. Velem szembe. Közelebb. Húzd fel a sliccedet.

Guszti bácsi volt nálunk Svédországban. Megtudtam, hogy idejön, és meghívtam hozzánk. Felhívta Hidas Pistát, hogy elfogadhatja-e a meghívásomat? Pista csak azt válaszolta, hogy az a Gottlieb kutya kötelessége, hogy fogadja őt. Guszti bácsi mindig mellettünk állt. Legalábbis az én szememben az ő érdeme, az iskolához való most már örök hűségünk. Hogy az Árpád gimnázium Alma Mater lett.

Magyartanárunk Tóth Pál László volt. A nyelvtan érdekelte, az irodalom alig. Kitalált egy magyar nyelvtant, mértani ábrákkal. Viszonytannak hívta, mi meg iszonytannak. A szabályokat kívülről kellett fújnunk. Azért tanultunk irodalmat is. A Zrínyiászról sokat beszélt. Meg Az ember tragédiájáról.Osztályfőnökünk, Gombár Vince, a rege szerint bencés pap volt. A kolostorból egy lány kedvéért szökött meg. Az egész iskolánál hangosabban énekelte a Himnuszt. Utánozta Saljapint a Faustban. Azt hiszem, titkos vágya volt, hogy operaénekes legyen.

Gottlieb, maga barbár, mert nem jár külön görögre!Nagy pozőr volt Gombár tanár úr. A latinórákon tógává kifordított télikabátjában Cicerót utánozva hosszú latin nyelvű monológokat mondott. Meg hülyéskedett: Hannibal ante portas. Hannibál azelőtt portás. A vásári kikiáltókat utánozta: Jöjjenek be a sátorba! Itt láthatók Julius Caesar koponyái harminc-, negyven- meg ötvenéves korában.Sztálin temetésekor kivezényelték az osztályt, ha jól emlékszem, a Hősök terére. Csak hülyéskedtünk. Akkor már őszintén utáltam ezt a torz alakot, de a gettó felszabadulásának öntudatlan emléke még mindig valamiféle mellékízt kevert az elutasításba. Mai gondolkodásomra lefordítva: Kin röhögtünk? A tömeggyilkoson vagy a nácik legyőzőjén? A rendszerhez való viszonyom nem volt olyan egyszerű, mint a többieké. Bár nem tudom,* hogy az övéké egyszerű volt-e. Én voltam az egyetlen zsidó az osztályban. Senki sem segített megmagyarázni, ki is vagyok tulajdonképpen.

A rendszer elvetése kötelező volt. Aki esetleg hitt benne, az csendben volt.

Történelemtanárunk egyszer kijelentette, hogy Kún Béla mégsem volt rossz. Meg Tito sem.

Volt egy orosztanárunk, zsidó, vallásos kommunista, Kertész Dezső. Engem különösen molesztált. Az osztály megnézett valami orosz pionyer filmet. Mondtam, milyen nagy marhaság volt az egész. Kertész meg: láttam, Gottlieb, hogy neked könny volt a szemedben.

Utána hazamentem, írtam egy verset Kertészről, hogy én bizony elküldeném őt a sírba. Az ezt követő hetekben Kertész tényleg meghalt. Lelkiismeret-furdalás kínzott. Megmutattam a verset Németh Lacinak, akinek nem sikerült megvigasztalni. Kertész, temetésére nem mentem el.

Eörsi István nem tanított minket, csak az irodalmi szakkört vezette. Őt már látásból ismertem a Vörösmartyból. Edgar Allan Poe, Shelley, Tóth Árpád. Talán ő volt, aki először Füst Milán esztétikai előadására vitt el. Aztán minden szombaton hallgattam a mestert. Amikor megkondult a belvárosi templom harangja, nem szakította meg az előadását, hanem a harangszót felhasználta kísérőzenének. Oszlik lelkemnek barna gyásza, nagy fehér fényben jön az Isten, hogy ellenségim leigázza. Osztálytársaim közül csak Boga kísért el néha. De vannak, akik emlékeznek még a Mester iránti fanatikus hódolatomra. (A Feleségem története egy fejezetét, esztétikájának és a Hábi-Szádinak egy-egy részletét aztán le is fordítottam svédre.)

1956

Szinte hihetetlennek tűnik, hogy ez az év tizenkét hónapból állt.

Érettségire való készülődés, a Gottlieb név eltörlése, érettségi, egyetemi felvételi, esztergályos szakmunkásképzés, óra- és műszerkészítő a Zichy Jenő utcában, Petőfi-kör, forradalom, a szovjet tankok, menekülés, Burgenland, Bécs, Helsingör, Helsingborg, karácsony és újév Északon.

A félévi bizonyítványomban – mint már említettem – kettesem volt latinból és történelemből. Anya megtiltotta a házibulikat, a barátokkal való találkozásokat. Csak könyvtárba mehettem.

Mindannyian vártuk a májust, az érettségit. Mint rabok a börtönben, egy-egy krétavonást húztunk mindennap a Selmeci utca és a San Marco utca sarkán lévő ház vakolatára, számoltuk az iskolától való megszabadulásunk hátralévő napjait.

Az Irodalmi Újság és hasonlók jelentették az örömöt. Minden nap többet és többet szabadott kimondani.

Az érettségi latin szövegeivel vesződtem, a történelemhez könyveket olvastam. Hortobágyi bácsihoz nem jártam, matematikából már a rosszabbak közé tartoztam. Az oroszt a legjobbakon kívül szinte senki nem tudta, itt majdhogynem egyenlőek voltunk. A magyar élvezet volt, hiszen szakkörre is jártam. Esténként azért elmehettem a sarki presszóba feketét inni. Hogy bírjam az éjszakai tanulást.

Könyvtáros akartam lenni. A többiek az osztályban orvosok, állatorvosok, jogászok. Nagyon jól tudom, miért választottam ezt a pályát. A főtéri könyvtárban, talán máshol sem, nem volt nyílt polc. Három könyvet szabadott kiválasztanunk a könyvtár katalógusából. Irigyeltem azt, aki lemehetett a pincébe, és láthatta az összes könyvet.

Az érettségi előtti hónapokban, mint említettem, magyarosított a család. Vitatkoztak, hogy Gulyás legyen vagy Galambos. Nem értettem semmit, nem is tiltakoztam. Az érettségi tablóhoz szerencsére (gondolom, mai fejemmel) már késő volt. Ott Gottlieb vagyok.

Ez több volt, mint névcsere. De akkor még nem tudtam. Mérföldkő. Egy családtörténet vége.

És biztos mondták rólam is, mint a nagy Eötvös József Toldy Ferencről: Schedel pedig vagy Toldy mint magát újonnan csúfoltatja.

Az írásbelik egy tárgyon kívül nagyon jól mentek, de egyik jóakaratú tanárom segítségével ez is sikerült. Olyan szívesen leírnám a történetet, de nem tudom, hogy mit szólna a másik két diák, akik részt vettek e ránk kényszerített csalásban.

Az érettségin rajtam kívül mindenki kék öltönyt viselt. Biztos nem én voltam a legszegényebb az osztályban, inkább prioritás kérdése volt.

A magyar szóbelin Petőfit, Puskint és Heinét kaptam. Három költőt, ami jól megfelelt 1956 sej a mi lobogós atmoszférájának. De rövid bevezetés után napi aktuális kérdéseket tett fel a tanárom. Akkor már lehetett beszélni, legalábbis én azt hittem, hogy őszinte voltam. Azért kicsit szégyelltem magam, hogy Jugoszláviát hoztam fel a történelemhamisítás példájaként, a hamis Tito-képet, és nem valami bátrabbat. Az Irodalmi Újságon nevelkedtem, Füst Milán egyénisége szókimondásra buzdított. Az iskola sajnos csak tudásra nevelt. A helyesírás szabályait megtanultam, a nagy írókat majmolni úgyszintén.

(Tudjuk, mit vétettünk, mikor, hol és miért. A fenét tudjuk. Ha nem születtem volna én magyarnak. Mondja a tót. Azt se nagyon hiszem, hogy József Áron sok igazat mondhatott volna fiának. Mi lett volna Bánk bán hazafiságával, ha Petur bán csábította volna el Melindát?)

Tulajdonképpen csak azt élveztem, hogy végre kimondhattam néhány ártatlanságot, amit korábban nem volt szabad.

Leérettségiztünk, megjött a szabadság. Gaudeamus igitur meg Ballag már a vén diák. A Selmeci utcában, udvarunkban részegre ittuk magunkat. (Nagymama a teraszról nézett minket, nem volt abban semmiféle szemrehányás.) A sörösüvegeket a kádban hűtöttük, Hoschke Guszti sörébe rumot kevertünk, hogy a Heinisch Mártával való kétkezese kudarcba fulladjon. Persze nekik volt a legnagyobb sikerük.

Egy este meg a Hármashatárhegyen egy vendéglőben részegen és nosztalgiával indultunk a boldog jövő felé. Érett emberek voltunk. Imádtuk egymást. A fiúkat akkor láttam utoljára elmenetelem előtt.

Olyan egyszerű számítógépen lemásolni az osztálynévsort! Arnold László, Baranyai György, Boga Bálint, Cserni Tamás, Erdősi László, Felkai Ferenc, Gáspár Ferenc, Gottlieb Miklós, Gyurgyik Gyula, Hidas István, Horváth Kálmán, Horváth László, Hoschke Gusztáv, Hutira Albin, Károlyfy András, Koszó Gábor, Köháti Attila, Máli Gábor, Mihajlovics János, Mitinszky Miklós, Németh Ferenc, Németh József, Németh László, Novák Miklós, Papp Sándor, Pellényi Lajos, Rácz Attila, Rédly Gyula, Reisinger György, Szabó Bálint, Szendey Béla, Tögel Gyula, Török Ottó, Turzán Béla.

Utána az egyetemi felvételik kezdődtek. Számomra a könyvtárszakon. Ott még élt a kommunista arrogancia. A párttitkár kapitalista apámról kérdezett, hány segédje volt. Válaszaim már nem voltak olyan bátrak, mint az érettségin. Nasszerről is kellett volna beszélnem. De az ő Egyiptomukról semmit nem tudtam. A közelmúlt gátlásai visszatértek. Ha a másik Egyiptomról lehetett volna beszélni! Józsefről és a testvéreiről. Persze akkor ilyen gondolataim nem is voltak. Az egyetem iránti respektusom visszafordított a Rákosi-idők demagógiájába és szorongásaimba. Amikor az erdélyi írókat kellett taglalnom, felszabadultabb voltam. De akkor már kapitalista apám és Nasszer elrontott mindent.

Az írásbeli témája Dózsa György volt. Nemcsak Petőfi és Ady Dózsájáról írtam, de Jósikáról, Gulácsyról, és ha hiszitek, ha nem, A tékozló országról is, ami akkoriban jelent meg, és mint annyi más abban az időben, világmegváltó volt számomra.

Jött az értesítés, hogy nem vettek fel. Igazságtalanságnak véltem, de akkori lelkiállapotomban majdhogynem élveztem a mártíromságot. Talán ezért nem fellebbeztem.

A Petőfi-körbe jártam, meg az Írók Könyvesboltjába a Liszt Ferenc térnél. Zsebpénzemet könyvekre és újságokra költöttem. A kimondható szavak boldogítottak. A gettó felszabadulása óta nem éreztem a szabadságot ennyire kézzelfoghatónak. Két osztálytársammal nagy vitánk volt a Petőfi-kör egyik szünetében. Mondták, hogy amikor csak lehet, el kell hagyni ezt az átkozott országot. Én árulásnak tartottam. Félévre rá ők börtönben voltak, én meg Svédországban.

Apám és a nagybátyám az Óra- és Műszerkészítő Szövetkezetnél dolgozott a Zichy Jenő utcában az Oktogon közelében. Nagy bolsinak kellett annak lenni, aki a teret November 7-nek nevezte volna. Az osztály jó része elkezdhette az egyetemet, én meg a vasesztergályozást tanultam. Mesterem az üzemben szabadegyházas volt. Azt hiszem, meg akart téríteni engem. Nem érdekelte őt sem a kommunizmus, sem a felszabadulás. Istenhite és az esztergályozás adott neki belső harmóniát.

Az üzemben hajóórákat és sivatagi órákat gyártottak. (Az 1970-es években a Sorrentót és Caprit összekötő hajó óráján felfedeztem ifjúságom üzemének nevét.)

Gyalog mentem haza az üzemből. A Körúton, át a Margit-hídon, végig a Bécsi úton, törzsfürdőm, a Lukács mellett, a Zsigmond tér mellett, tovább a Szépvölgyi útnál, Újlaknál, a gimnáziumnál, a Zápor utca fái alatt. Álmodozó gyerek voltam, az ilyen séták tehát jól estek.

Október 23. A munka után alig mentem néhány száz métert, jöttek a Körúton a felvonuló diákok, ma már tudom, a Bem térről. A bölcsészek. Ó, ha én is, én is köztetek lehetnék! És hallom a nevem, szinte parancsolón: Miklós, be a sorba! Karády Győző, aki egy évvel járt felettem az Árpádban, ő hívott. És együtt énekeltünk, kiáltottuk ki dühünket Gerőék felé. Az újságíró fakultáson lelkesedés, de sok-sok nézeteltérés is. Aztán mentünk a gyárakba, hogy szüntessék be a munkát, mert általános sztrájk lesz éjféltől.

Otthon a telefon nem működött. Kora reggel érkeztem haza. A család már aggódott.

Boldog voltam.

Evvel aktív szereplésemnek vége is lett. Barátokkal találkoztam, hallgattam a rádiót. Néztük az oroszok kivonulását. Az emberek kezdték az ízlésüknek megfelelő pártokat, ideológiákat támogatni. Október 23-án egy nagy ökumenikus istentisztelet volt, október 24-től keresték az emberek az egyívásúakat. Engem senki sem tanított demokráciára, senki sem mondta, hogy több mint két igazság van. Az idősebbek a rendszerváltáshoz hozzá voltak szokva. Magyarországon szabályosan jöttek, mint a menstruáció.

Valahogy így lehetett 1848. március 16-án is. Már nem a költők voltak a hangadók, hanem Kossuth, akire szorongva nézett fel Széchenyi. Csodás napok voltak az október 23-át követők is. De Gulyás Miklós akkor még nem tudta feldolgozni a pártokra szétesett nép látványát. Azt remélte, hogy a jövő minden napja október 23. lesz.

1956. november negyedikén a gettó felszabadítói tankjaikkal eltiporták a forradalmat. A tankok, amelyek a lehetetlen jövőt hozták, azok késztettek távozásra. Sok egyéb elől is menekültem, de arról akkor még tudatosan fogalmam sem volt.

A november negyedike utáni hetekben nem jártak a villamosok. A Körúton hullák hevertek. Jártam az üzembe.

Abban az időben főleg osztálytársammal, Szendey Bélával voltam együtt. Egész Adyt kívülről tudta. Talán, mert egyikünk sem volt igazán életrevaló, azért szerettük egymást. Jó evezős, ma is kijár Bécsben a Dunára. Jártuk a várost, és az elmenetelről ábrándoztunk. A sors aztán úgy hozta, hogy én mentem el előbb.

Egyik közeli ismerősünk december harmadikán közölte velem, hogy távozni készül feleségével. Veletek megyek, mondtam. Kérdeztem Szendey Bélát, hogy jön-e, de nem mert. Amíg Bécsben vagyok, minden nap tíz órakor a Stephans Dom előtt állok, mondtam. Ez a mondat annyira valószínűtlen volt, mintha azt mondtam volna, hogy a Hold egyik kráterében találkozunk.

Gyermekeim, amikor még kisebbek voltak, szerették hallgatni menekülésem történetét. Engedjétek meg, hogy távirati stílusban beszéljem el a vonatutazást, a minket segítő idős parasztházaspárt, a tökrészeg katonát, aki a sötétben vezetett át minket a határon, kijátszva a szovjet járőröket. A szökés két napja, a messzi gépfegyverkattogás, a hótlan sötét decemberi éjszaka álmaimban gyakran visszatért. Egy mező közepén katonánk kijelentette, hogy most már Ausztriában vagyunk. El kellett hinnünk, bár a fű épp olyan volt a vasfüggöny másik oldalán is, mint Magyarországon. Nem úgy, mint a határon álló ház a Háry Jánosban, amelynek muszka tetejét hó borította, a magyar fölé meg nyári nap sütött. Utolsó pénzünket odaadtuk a részeg katonának, nemsokára találkoztunk egy járőrrel.

Dezember 6, Donnerstag. Mikulás, Miklós. Egy hodályban (vagy tornateremben?) szalmazsákon aludtunk, enni is kaptunk meg narancsot. Nem kellett elosztanunk, mint valaha apám mandarinját. Szerencsés módon másnap már mehettem Bécsbe, ismerőseim rokonaihoz.

Bécs. Kék Duna keringő. Mesél a bécsi erdő. Felszántom a császár udvarát. Burg. Schönbrunn. Mozart és Schubert. Prater. Kávéházak. Opera. Két napot aludtam és a menekültek legbanálisabb álmát álmodtam. Otthon felejtettem valamit – én mindig a radírgumimat –, haza kellett menni érte, és elfogtak a határon.

Tuszkulánum kell ezután a kalandos tizenkilenc év után. Nyugalmas tájkép a csata után. És ezt a száznegyven éve nem háborúskodó Svédországban találhatom meg. Egy hotelben az egyik svéd megye ideiglenes konzulátusán hallgattak ki, sok magyarral egyetemben. Sokan voltak szabadsághősök, senki sem volt párttag. A svédeket tulajdonképpen más dolgok érdekelték. Érettségim volt, gyorsan hasznukra lehetek. A kevésbé képzettek ott maradtak Ausztria nyakán. Egy szegény ország vert a fejembe valami tudásfélét, egy gazdag ország most élvezheti annak gyümölcsét.

Indul az autóbusz. Az Alpokra nem emlékszem. Talán aludtam. Különben Gombár tanár úrra gondolhattam volna. Az elefántokra. Meg hogy Hannibál azelőtt portás.

Németország. Tankoltunk. A benzinkutas odanyújtott nekem egy csokoládét. Adott volna, ha tudta volna, ki vagyok?

Helsingör.

S anyádnak bármit szeretnél üzenni,

ha rátérnék a messzi üzenetre:

azt hallaná, mit érteni szeretne,

hisz már nevemen is nevet mindenki.

Idézem dán „kollégámat”, Yorikot, aki hihetetlenül ide illik.

A tenger. Ilyen rendkívüli állapotban még a Helsingört és Helsingborgot összekötő szoros is tenger.

Leszálltunk a kompról. Az autók bal oldalon közeledtek, a bennszülöttek aludtak, pihentették a Luca-nap forralt borától fáradt agyukat (akkor ezt persze még nem tudtam, hiszen az élő gyertyával koronázott Lucával és a svéd forralt borral később ismerkedtem meg).

Az epilógus epilógusa

Jóska, te erőszakoltad ki belőlem ezt a históriát. Mondd, ezt vártad?

Közel negyven éve dolgozom a svéd kultúráért.

Mi lett volna Svédországból nélkülem?

Egzisztenciám van. Lányom 31 éves, közgazdász. Fiam meg 28, gitárművész.

A temetésemen sokan lesznek. Ha nem is olyan előkelőségek, mint üknagyapámén.

Még azt sem mondhatom, mint Vas István, hogy nem úgy éltem, ahogy akartam, hanem ahogy lehetett. Mert nem tudom, hogyan akartam élni.

Kérlek, Jóska, hogy amíg lehet, folytasd az elbeszélésed három honfitársamról, akiket őrültségbe kergetett a Kárpát-medencei sors: Avram Iancuról, Jellasics bánról, Széchenyi Istvánról. Nem tudom, miért, de nekem ez fontos.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék