Bezárkózás a nemzeti hagyományba
Komoróczy Géza: Bezárkózás a nemzeti hagyományba. Osiris Kiadó, Budapest, 1995.
Komoróczy Géza könyvéről írni nem egyszerű feladat. Nem véletlenül írja Zeke Gyula róla a Jelenkorban, hogy itt teljesíthetetlen az ideális kritikusi maxima (ti. történeti munkáról csak annak volna illő bírálatot közreadnia, aki maga is megírhatta volna a könyvet): ma nincs olyan magyar kutató, aki Komoróczy szövegeinek az elbírálásához szükséges tárgyi és filológiai kompetenciákat egyesíteni tudná. Valóban lenyűgöző tudásanyag van a birtokában, és nem csupán asszirológiai és hebraisztikai kutatásai fontosak, hanem fordítói munkássága is; neki köszönhetjük, hogy irodalmi horizontunk (azoké, akik sem sumérul, sem héberül, sem akkádul nem olvasnak) az írásbeliség kezdeti szakaszáig terjedhet.
A tárgyalt kötet tanulmányokat foglal magában „ókori keleti szövegek értelmezése köréből”, alcíme mindazonáltal otthonosan cseng a mai fül számára: Az értelmiség felelőssége az ókori Keleten. Ám nem csupán az alcím csengése mai, hanem az írások felvetette kérdések is azok – a történeti és társadalomtudományi gondolkodásban újra és újra előjönnek, jelezve a gondolkodás analógia-kedvelő természetét. Az analógiák a mintaadáson túl biztonságot sugároznak, a segítségükkel ábrázolt, a velük összehasonlított jelenségek végtelen folyamattá állnak össze, elénk tárva a múltat és a jövőt.
Csupán egyetlen példát. A példa szintén Komoróczy professzortól való. A keresztény teológiának vagy üdvtörténeti koncepciónak különféle szekuláris, világi változatai is kialakultak – a legutolsó „nagyelméleti változat” a világkommunizmus volt. A példa egyben arra is jó, hogy eloszlassa az analógiák hamis sugallatait: az analógiákból táplálkozó extrapoláció, prófécia, jövendölés értéke kevés, nem vezet értékelhető eredményre. A próféciával ugyan lehet bizonyos mértékben befolyásolni a jövőt, de hogy mi jön valójában, azt nem lehet előre látni. A professzor szerint a történelmi változásokat kiegyensúlyozatlan rendszerben végbement aszimmetrikus változásoknak kell leírni, következésképpen a történelmi változások mindig részlegesek, itt megjavul, amott megbomlik az egyensúly, a probléma megoldása új problémát szül. Társadalmilag ez a problémamegoldó társadalmakat festi elénk – mindig az aktuális részleteket kell megoldani, s „készen kell lenni arra, hogy a megoldás nyomán más problémák keletkeznek majd, s kényszerítik ki a megoldást”.
De akkor mit érnek az analógiák?
Miben segít a több ezer éves probléma felvetése (esetleges megoldásának felelevenítése)?
Közhelyes igazság, a történelem a másság egyik paradigmája: a történelemben példákat láthatunk választási lehetőségekre, döntésekre.
A kötetben igencsak hangsúlyos szerephez jut egy olyan téma, amelynek mai vonatkozásai mindenkit foglalkoztatnak, a mai politikai közéletnek, a mai társadalmaknak egyik legaktuálisabb problémája. Mégpedig a kisebbségek helyzete, szerepe, definiálása, illetve önfenntartásának lehetőségei, prónak és kontrának dimenziói. Több írás is foglalkozik ezzel a témával, közvetve és közvetlenül is.
A témát felvető legfontosabb dolgozat, talán a kötet központi írása egyébként Kolozsvárott is elhangzott; az írás alcíme újfent vonzó számunkra: „Egyéni és közösségi stratégiák az identitás megőrzésére kisebbségi helyzetben.”
II. Nabú-kudurri-uszur babiloni király hadjáratai, Jeruzsálem elfoglalása nyomán a zsidók tetemes részét áttelepítik Babilóniába: rabságuk, a „babiloni fogság” hetven esztendeig tart. A zsidó gondolkodásban a babiloni fogság jelentése: más népek között élni, idegenként. (A keresztény gondolkodásban, pl. Ágostonnál a keresztény lélek megtérése a földi világból az égi Jeruzsálembe.) A deportálás emléke a zsidóság körében maradandónak bizonyult, a római hódítás után zsidó megint nem élhetett Jeruzsálemben, be sem léphetett a városba, a fogság nem merülhetett feledésbe.
A zsidó helyzettudatban kifejlődött az idealizált és nosztalgikus kép, a fogság ellentéte az „erec” eszméje. Fogság helyett imaginárius haza.
Alkalmazkodni, de önfeladás nélkül. A zsidó identitás a babiloni fogságban (általában a ,,galut”-ban) megmaradt, ezért a történeti vizsgálódásokban a babiloni fogság az identitás megőrzésének mintáját adja. A siker paradigmája.
Mert volt sikertelen fogság is. Az asszír fogságban felszívódtak a zsidók – elveszett két törzsként emlegeti őket a zsidó hagyomány. Ez lehetne az ellenpéldája a babiloni sikerességnek.
A fogságban való létezés filozófiáját Jeremiás levele fogalmazza meg. Építsetek házat, ültessetek kertet, szaporodjatok, nehogy kivesszetek. És fáradozzatok annak a városnak a békességén, ahol éltek, mert annak a városnak a békéje a ti békétek is.
De nem mondja, hogy dobjátok el isteneteket, dobjátok el vallásotokat.
Hogy miképp őrződnek meg ezek, arra Dániel könyvében lelhetünk utalásokat. Dániel ifjú társaival nem akarta beszennyezni magát a babiloni ételekkel. Megtartották a hagyományos zsidó előírásokat. És imádkozni is a maguk istenéhez imádkoztak, mégpedig Jeruzsálem felé fordulva. E történet pontosan megmondja, mit kell tennie a fogságban élő zsidónak. Nem szabad részt vennie idegen kultuszokban, meg kell tartania, amennyire a körülmények engedik, saját vallásának előírásait. Dániel saját házában imádkozik. Jeremiás a beilleszkedés követelményét fogalmazza meg, Dániel a hagyományokhoz való ragaszkodásét – a kettő együtt: közösségi stratégia a megmaradásra, az identitás megőrzésére.
Árulkodó a névhasználat: vannak, akik babiloni név mögé rejtőznek, vannak, akik nyíltan vállalják zsidó voltukat. Igen gyakori, hogy az unokák visszaveszik a már elvetett zsidó nevet. A „harmadik nemzedék”-effektus igen gyakori.
A zsidó nevek hozzáigazítása a nem-zsidó környezetben szokásos névformákhoz a lényeget azonban sohasem érinti. A személynevekből kibontakozó életstratégiákra szintúgy fényt vet a bírósági perekben szereplők névsora, a peres felek között zsidók is vannak, de a másik fél sohasem zsidó. A zsidók a közösségi önigazgatás különböző szintjein pereskedhettek egymás között.
A perek kitűzött időpontjai, naptári kalkulációk után arról is jelzést adnak, hogy szombaton zsidó ember nem pereskedett, nem járt semmilyen hivatalba, üzleti ügyeit ezen a napon nem intézte.
A rejtőzködés újabb motívuma a pecsétnyomón található. A zsidó pecsétnyomók között nincs egy sem, amely a babiloni vallás körébe vágna – az oroszlános pecsétnyomók gyakoriak, babiloni forma, ellenben a zsidó szimbolikában az oroszlán: Júda.
A fogságban a zsidó identitás leszorult a magánélet szintjére. Ezért jelentőséget kap a szombat megtartása, az étkezési tisztaság előírása, a körülmetélés, más szóval a „magatartás-zsidóság programjá”-nak elemei. A dolog természete szerint a legszűkebb családi körre vonatkozó jelek ezek, és a rejtőzködő identitást szolgálják.
A jeruzsálemi templomi kultusz a babiloni fogságban nem folytatódhatott, magánházaknál gyűltek össze a zsidók, tízen, húszan. A beszéd, a beszélgetés, az adomázás, anekdotázás, a mondások, a tüzes viták, a szövegek, ilyen-olyan ügyek hosszadalmas megtárgyalása – így állt össze a hagyomány teljessége.
A kisebbségi lét egyik fontos jelensége: a gyász is. Közös emlékké emelkedik ezeken az együttléteken.
A babiloni lakosság nem volt ellenséges a zsidókkal, ennek ellenére kialakul a babiloni cionizmus. Nem és nem, ha összemelegedünk sanyargatóinkkal, elfelejtjük Jeruzsálemet. Jeruzsálemet persze nem felejtette el senki, de azért, amikor felmerül a hazaköltözés lehetősége, kevesen akarnak visszatelepedni. Ha a vonzás gyenge, erős taszításra van szükség. Gyűlöletet kovácsolni az egykori pusztulásból.
Tény, hogy amikor visszatérhetnek, sokan visszatérnek a babiloni fogságból. Csakhogy Jeruzsálemben csak tiszta zsidók élhetnek. Ki a tiszta zsidó? A kasztok szerinti felosztás épp a fogságban alakult ki, ahol nem volt kötelező érvényű a tiszta házasság, ahol vegyes házasságok köthettek. Pontosan számon tartották kinek-kinek a származását, hiszen a vegyes házasságok kezelése, szabályozása a közösség önfenntartó stratégiájának egyik legfontosabb eleme kisebbségi helyzetben, a populáció fennmaradásának eszköze.
A fogság véget ért. Akik hazatértek, amit magukkal vittek, a zsidó kultúra része lett. A mindennapi életben általánossá vált az arámi nyelv használata, a héber nyelv veretes ünnepélyességet kapott. A nyelvvel együtt sok mindent átvettek, képzettséget, káld tudományt, ismereteket. A zsidó kultúra egy ma már halott kultúrát őrzött meg.
„Az identitás megőrzését szolgáló stratégiák szíve a hagyomány” – a közösségi tudatot kell fenntartaniuk. Megteremteni és reprodukálni az összetartozás élményét. Akár úgy is, hogy metafizikai élményhez kötik a közösség életét. Az imaginárius haza, az eljövendő messiás, ugyanakkor fontos az is, hogy a mindennapi életet rendben tartsa. Talán ez a fontosabb. A közös múlt tudatának elevenen való tartása. Az ünnepek. De a fogság legfőbb meta-tanulsága a stratégiákat illetően: a legfontosabb mozzanat: az állandó készség a stratégiaváltásra. Asszimiláció, disszimiláció, alkalmazkodás, elzárkózás hangsúlyainak rugalmas változása.
Komoróczyval természetesen lehet vitatkozni, tanulságait nem feltétlenül kell elfogadnunk, a mai kor kisebbségeinek nyilván más viszonya lehet környezetéhez, mint az arámi nyelven megtanuló zsidóságnak volt Babilóniában. Kiindulópontja a Murasú cég Nippurban kiásott irattárának agyagtábláin szereplő nevek elemzése: a magyarázatok és a tanulságok teherbíró képességét ez az elemzés adja. Impozáns és szakszerű munka.
Talán nem véletlen, hogy a zsidó nép önfenntartó stratégiáival annyit foglalkoztak a századok folyamán a magyar gondolkodók. A magyar és a zsidó rokonságát már az őstörténetében felhasználja nem egy krónikaíró, említhetnénk például a Képes Krónika Ismeretlenje által megrajzolt családfát, ahol egyértelmű Álmos zsidó származása. A későbbiek során is sokszor előjön a zsidó rokonság, lásd Farkas András, Dézsi András és Batizi András históriás fejtegetéseit (Ady írja: „egy régi, bánatos erdélyi / Prédikátor írásba rótta / Keresvén zsidókkal atyafiságunk.”) És különösen Trianon után, a kisebbségbe került nemzetrészek körében lett példa a zsidók szétszóratásának és megmaradásának története, gyakran hivatkoznak rá, többek között Makkai, Tavaszy, Kuncz, Reményik, sőt, még Nyírő is akként emlegeti a zsidó hagyományt, mint a magyarságnak követendő szigorú törvénykezés, különösen pedig a babiloni fogságban megszületett intelmeket emelvén ki, azaz az ünnepek megtartását, a házasságok tisztaságát, a kultúra támogatását, életben tartását, a munkát, a gyarapodást. Talán érdemes volna hosszabb tanulmányban feltérképezni ezt a korszakot (ami kibővülhet a hetvenes-nyolcvanas évek válságos identitás-állapotának vonatkozásaival, az ekkor fel-felbukkanó rejtett utalásokkal a zsidó galára, illetve megfigyelhető volna a maradó zsidó értelmiségi magatartásának tanulmányozása).
A tanulságok természetesen már csak azért sem érvényesíthetők mindenképpen a mai helyzetre, mert a XIX. században kialakult nemzetállamok teljesen új formában tekintettek a kisebbségre. A történelmet is felöltöztették nemzeti viseletbe. A nemzet változatlannak látszik a történelemben, mintha teremtetett vagy született volna. A legnagyobb veszedelem pedig a nemzethalál. A modernizáció során létrejött nemzetállamokban a kisebbség megítélése nyilvánvalóan eltér az azelőttiektől. A nemzeti szemlélet számára a kisebbségek a nemzettest szerves részei.
A mai nemzet-meghatározások java még ebből a romantikus nemzetszemléletből indul ki. De eljuthatunk a nemzet interakcionális meghatározásához. Vagyis például egy etnikai csoporthoz az tartozik, aki részt vesz a csoport életében és tevékenységében. Bizonyos státusokba az ember nem annyira beleszületik, hanem inkább belekényszerül, belenevelődik, vagy belemenekül. A kisebbségre különösképpen érvényes ez: a kisebbségi státus mindig társadalmi interakció eredménye.
A fentiek tükrében világossá válik, a nemzeteknek nem sírjuk van, amelyben elsüllyednek – fennmaradnak, legfeljebb a nevük lesz más, vagy a nyelvük, vagy a múltjuk – mások lesznek, mint akik korábban voltak.
Az operacionalista nemzetmeghatározást Komoróczy elutasítja. Az etnikai csoportok történetére hivatkozik: egyet biztosan nem érdemes feladattá tenni, a nemzeti lét változatlan megőrzését. A történelem számára a referencia-rendszer nagyobb. Nem a nemzetek, leginkább még a népesség, a populáció szokott fennmaradni. S majd nemzetté alakul megint, fenntartva, amire szüksége van, amire emlékszik – a hagyományból. Példa erre a magyar őstörténet, ahogyan a századok folyamán magyarázták. Ahogy a hagyomány tartotta, minden században másképp és megint másképp.
Az emberiségnek is, miképpen minden létezőnek, éltető tartaléka a sokféleség. A sokféleség újra meg újra eltűnik, mert bizonyos újítások elterjedése mindenkit egyformává tesz, ám újra meg újra megteremtődik, mert szükség van rá.
Az egységes nemzetek az uniformizációt akarják, de mégis létrejönnek a közösségi és politikai, vallási és gazdasági, nyelvi és szokásbeli autonómiák. Szükség van rájuk. Másfelől viszont az identitás összetett, mindig ingatag valami, egyértelműségéhez igen sokszor csatlakozik tudatlanság vagy szellemi-érzelmi öncsonkítás.
MERNYEI ERZSÉBET