Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1996. október, VII. évfolyam, 10. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
A jerikói trombitás

SZEMLE
A jerikói trombitás
Lászlóffy Aladár: A jerikói trombitás.
komp-press – Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 1994.
Az Élet és Irodalomban (XL. évf., 17. szám) megjelent recenziójában Dávid Gyula egyebek mellett azt írja a könyvről: „«ama lázas hetvenes évek» romániai magyar líráját meghatározó robusztus erejű költőegyéniség sodor magával bennünket a közéleti meditációkban, Szarajevó testvérvértől áztatott földjére, a terrorizmus-sújtotta Palesztinába vagy Észak-Írországba, más esetben a legeslegújabb kori «városrombolások» színterére, minden alkalommal arra figyelmeztetve a fejét legszívesebben homokba rejtő esendő-halandó olvasót, hogy nem bújhat ki az állásfoglalás elől. Mert bármely táján történjék a világnak, az erőszak, az embertelenség eszkalációjának bármely formáját öltse magára, a legközvetlenebbül és a legszemélyesebben mireánk tartozik.”
Recenzenstől természetesen nem várható el, hogy efféle rövid ismertetőben az ilyenkor használatos közhelyeken túl mást is mondjon. Ebből az alkalomból elég a borító, a cím ihletett értelmezése, néhány kevésbé bonyolult mondat, két-három szó felmutatása a könyv anyagából, az alkotó behelyezése a megfelelő skatulyába. Ezzel el van intézve.
S valóban el van intézve: az író, a könyve, az esendő-halandó olvasó, aki homokba dugná fejét, Szarajevó, Palesztina, az erőszak, az embertelenség, élettel és irodalommal együtt. Aki ezek után elolvassa a könyvet, megérdemelné, hogy az örömök eszkalációja végre ráköszöntsön.
Aki kötetbe gyűjti írásait, kétféleképpen járhat el: vagy válogat, vagy nem. Vagy igyekszik megszerkeszteni a kötet anyagát vagy ömlesztve olvasói elé tár mindent, amit a legutóbbi könyve óta írt. Lászlóffy Aladár a váratlan harmadik megoldást választja: válogat és szerkeszt, ugyanakkor minden ömlesztve tárul elénk. Ám cselvetéseinek sorában itt nem áll meg: az írások java a gondosság, a rend, a minőség, a szakértelem, a logika, az olvasottság, a könyvszeretet apoteózisaként íródik, miközben azt, ami íródik, megfúrja az, ahogyan íródik.
Kezdj ük a címadó írással. Már az eleje hibával indul: „Az emberi nem különbözik a bioszféra többi komponenseitől; szükségszerű volt, hogy vele szemben kivívta mozgásszabadságát.” (Kiemelések tőlem, M. P.) A második mondat is homályos, követhetetlen: „Az emberi fajta időben nem, de térben egymással ütköző entitásokba csoportosítható.” Mit jelent az, hogy időben nem csoportosítható egymással ütköző entitásokba? Ha pedig mégis jelentene valamit, mi köze a dologhoz. Persze könnyen belátható, veszélyes próbálkozás bármely írás gondolati szerkezetét megítélni: van, aki tudja követni, van, aki nem. Annyi azonban tudható, hogy nincs gondolat mondat nélkül. (Hacsak nem a szándék a jelentés maga.) Nem hiszem, hogy Dávid Gyulának igaza volna. Ama lázas hetvenes évek romániai magyar líráját meghatározó robusztus erejű költőegyéniség itt most nem sodor magával bennünket a közéleti meditációkban. Minduntalan éles kövekbe ütközik a sodródni vágyó: „azért tiltakoznak a maguk évszázadosan kivívott állítólagos szabadságuk (kiemelések tőlem, P. M.) ellen”; „van-e különbség állat és ember közt ama (?)tekintetben, hogy egyik védettebb (illetve védtelenebb), mint a másik megszokott, nemzedékeken át megszeretett miliőjének sorsát illetően”; „egy betegesre finomult múlt felett nemcsak Egyiptomban, de Európában s Kínában is holmi hikszoszkirályok kerekedtek felül, s uralkodtak el sikeresen” (tőlem, M. R); „hol ezek, hol a centralizált abszolút állam az ideális” (tőlem, M. R); „ez a világ, a lét nyelvén a kihasználható gyengeség biztos jele” (tőlem, M. R) És így tovább, még mindig a címadó szövegből, lehet bogozni. Vannak azonban kibogozhatatlan bekezdések: hosszabb mondatok, ahol alany és állítmány furcsa viselkedése, a kötőszók váratlan színrelépése olyan érzést kelt az olvasóban, mintha már nem is kövek között, hanem orvul felbukkanó vízesésben sodródna. „Lám, Némethonban megpróbálták Münzerék túlszárnyalni és túlharsogni Lutheréket (s örök kérdés, hogy csak mint sas válláról az ökörszem, vagy önerőből szálltak fel oda) (?), de nem ment; mert ugyebár ha... ha netalán győz, és nem csupán az egyik, akkor divatos aktuális (feudális) szerkezet elemeit helyettesíti másokkal: az addigi pápákat, királyokat, nemeseket, az előzőleg elnyomottakból kiválasztott pápákkal, királyokkal, nemesekkel, hanem (?) valami előzőleg kitűzött, primér igazságérzetre visszhangzó nemes cél (a «társadalmi igazság») nevében egyenlőséget teremt, s elosztja, kiosztja, szétosztja azt, ami így, ilyen fájdalmas, fraudulózus (?) úton-módon, de már (?) összegyűlt, felhalmozódott, s úgy mellékesen nem csupán Medicik dőzsöltek és Lancesterek (?) dúskáltak benne, hanem e nagy emberi tőke, e többlet létrehozta, finanszírozta a halhatatlan mesterműveket (?), az addigi emberi kultúrát és civilizációt – akkor helyette általános puritán szegénység köszönt be, már akkor, s nem valahol a Volga, hanem a Pó mentén is, hogy még az igénye is kivesszen, vagy meg se foganjon a továbbiaknak, a lyukkártyás szövőszéknek, s belőle a számítógépes űrkorszaknak a vízöblítős árnyékszéknek, s belőle az egészségügyi világszervezetnek s a lézeres szemműtéteknek.”
Nyissunk új bekezdést, lássunk egy másik darabot, az Itt az Írás... című terjedelmes (és elhelyezését tekintve oszlopos) dolgozatot: „a lelki élet hosszas kényszerszünet után kerül ki a közel katakombalétből, de mindenképpen rezervátumhelyzetből, a térség tömegeinek tudatát, a kizárólagosságra törő materialista tanok évada után megint a vallásos hitnek abba a két (ha nem három) ezer éves medrébe terelni, melynek folytonosságot biztosító alapirata, rögzítése a Bibliában foglaltatik”; „szám szerinti arányok tekintetében nem vesztett (tőlem, M. P.) súlyából, tekintélyéből a buddhizmus, a hinduizmus és más nagy világvallások (tőlem, M. P.) sem”; „A térítések kora lezárulni látszik, a határhelyzetek, egymásba áttűnések (tőlem, M.P.) a nagy számok törvényei szerint, nem mutatkoznak nagyobb megrázkódtatással fenyegetni vagy zavarni bár (miért bár? – M. P.) az emberiséget, mely döntő többségben valamely vallás gyakorlásába (?) elmerülten szabadgondolkodó is (?), az előző korokhoz képest.” „Mivel korunkkal bezárólag egy olyan két év ezrednyi (tőlem, M. P.) történelemszakasz tetőz, mikor az érvényes tudomány kibontakozása jóvoltából az élet alapérzése már távolról sem az, hogy az élet értelme, értéke az életen, a világon kívül terül el, számolni lehet azzal, hogy a világ igazságérzete más megközelítésmódokat keres, más: «földibb» megoldások fele (?) irányul minden bizonnyal.”
A pontatlanság általános. Az író itt nem alanyban és állítmányban, hanem népben és nemzetben gondolkodik. Különösen szép példákkal szolgál a 77. oldal második bekezdésének harmadik mondata, a 105. oldal hatodik mondata, a 117. oldal második bekezdésének harmadik mondata. A 136. oldalon a második bekezdésben Teleki Blankával indul a mondat, a második mondatban Ferenczy István, Brunswick Terén jelenik meg, a negyedikben Vasvári Pál szerepel, „aki 1849-ben fegyverrel a kezében esett el a szabadságharcban.” A következőből pedig megtudjuk, hogy „ott áll mellette Leövey Klára”. Vasvári mellett?
A „robusztus költő” bizony hadilábon áll a képekkel (csak a kedvencek, M. P): „neve ma ugyancsak jól cseng a pedagógiatörténet firmamentumán” (136. o.); „Valami az ember iránti bizalomról, kitárt szívvel és kitartott köténnyel mindig éppen ott áll, ahol a túlérett parlamenteket és kormányokat rázzák le éppen a fáról.” „A humánum is meg-megfeszül: feszíti a maga odüsszeuszi íját, amelyről el-elpattan egy-egy Ámor-nyila, hogy szíven találjon valakit.” „ahol a kényszer gyenge fércei nagyon feszülnek még vagy már (tőlem M. R) (59. o.); „ Úgy ahogy feledtetni tudták a családba szorult meleg (zárójeles) megoldásokkal, amilyenek a mégis karácsonyesték, az azértis húsvétok (egészen másra lehetett tippelni) voltak.” (63. o.); „Soha nem nevelni szerettem volna, hanem belopni, odalopni, kézügybe csempészni valamit, ezt, azt, másnak, mindenkinek, főleg a folyton érkező fiatalabb korosztályoknak.” (hálás köszönet!) (127. o.)
Lászlóffy azt írja, hogy az igazi művészet az értelemhez apellál, és az utókorra bízza a maga megítélését, mert „ott már aligha kerekedik felül a kicsinyesség, a tyúktolvajlás-szint, a minőségtelenség”. Azt állítja továbbá, hogy „a világ nem hatódik meg semmin, az igazi művész ezért andalító alkonyatban sétálgasson, mint valami (Spártában maradt) emberségnyi háromnővér”. Azt írja, hogy „művészetnek már csakis valami «árnyalatosabb» blöff vagy vérszegénykedés kezd számítani, valami fineszesebb disznóság: már csak ez jelent ingert, mely átbukik még az avantgárdon kopott ingerküszöbünkön.”
Átlépni ezt az ingerküszöböt – talán ebből eredeztethető Lászlóffynak az a törekvése, hogy a nép nyelvén próbálja elmagyarázni a dolgokat. Hofi Géza, a félmúlt neves humoristája jut eszünkbe, amikor ilyeneket olvasunk: „a neandervölgyi sajnálatos események óta” (6. o.); „Harcunk a magyar-pokollal van – jelenti ki Ady egy kényes pillanatban, amikor ugyancsak nem babra ment” (24. o.); – „ Nem én kiáltok: az autonómia dübörög!” (45. o.); „apu, hadd nyomjam meg a gombot, lássuk, hogy robban fel Alaszka! ... Csend legyen, Zuluka, Jasszerke, Vadimka, Radovánka, és ússzál tovább. A veszettség nyálának óceánjában, (tőlem, M. P. – ettől végleg eszkaláltam)” (49. o.); „Edvárd király s a velszi bárdok konfliktusa” (59. o.); „akkor vége Víg Andrásnak” (60. o.); „a vers a kőbaltától a holdrakétáig változatlanul ott volt, ott van a történelem szerszámosládájában” (72. o.); „Jézus káderpolitikai engedékenysége”, ti. hogy „azt az alapítótagot nevezte kőnek, aki kakasszóig háromszor is megtagadta őt és a mozgalmat” (94. o.); Napóleon elvtárs, Darwin bácsi (sokszor); „a tudat az, amit egy erre a célra kizárólag az emberekben kialakult helyre be lehet táplálni” (149. o.)
„A jerikói trombitásnak sohasem szabad abbahagyni: ő a megtestesült kritika, lelkiismeret...” Itt most mindenki Szarajevóról, Funarról meg autonómiáról beszél. Ez a snassz dolog. Úgy tűnik, valóban nem lehet másról beszélni. De ki veszi ezt ezek után komolyan? Persze lehet, a fal magától is leomlik...
MIKOLA PÉTER

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék