Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1996. október, VII. évfolyam, 10. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Eliot úr sétái

KIS LÍRAI ANTOLÓGIA
Eliot úr sétái
lassított versnézés –
Barátom, mesterem, példaképem, Vári Attila írja remekművében, a Lassított lónézésben: „Aznap, amikor az üvegcsengők olyan szépen szóltak, akkor, amikor a kapucsengő miatt a madarak elkezdtek énekelni, akkor mi azt akartuk, hogy még játsszunk egy keveset, és utána kimegyünk tarajos gőtét fogni a lóversenypályára, és ha edzés van, akkor lassítva fogjuk nézni a lovakat, mert amikor a ló ugrik, akkor mi elfordítjuk ellenkező irányba a fejünket, és ettől olyan lassúnak tűnik a mozdulat, mintha filmet néznénk, mert Rút doktor megmagyarázta, hogyha a futószalagon visszafelé szaladunk, olyan gyorsan, ahogy a futószalag megy, akkor tulajdonképpen egyhelyben járunk, és erre Péter felfedezte a lassított lónézést”; én pedig a „lassított vers-nézést”. Ennek titkaira bárki rájöhet, aki figyelmesen olvasva Vári szövegét, a helyére a verset teszi, és „alkotó módon” továbbgondolja a továbbgondolni valókat!...
Egyebekben mindenki máig is ezt teszi Eliot verseiről írva. Noha Eliot verseiről írva nem ezt kellene tenni, hanem mindenekelőtt összehasonlítgatni az 1968-ban előkerülő Átokföldje, más fordításban A puszta ország kéziratát, amelyen hemzsegnek az ámlám nem alaptalanul il migliore fabbrónak nevezett Ezra Pound beírásai, javításai, toldásai, annyira, hogy a verset bizonyos fokig joggal lehetne Pound-műnek, afféle ellen-cantónak is tekinteni! Nos, a szövegeket, a szapora beírásokat, javításokat méricskélve eltöprenghetnénk azon is, hogy a modern angolszász líra e két fenegyereke – bár e szó hagyományos értelemben itt nyilván túlzás, Eliot banktisztviselőre emlékeztetett, ahogy fordítója, Vas István látta öregkorában, Londonban, könyvkiadója igazgatói irodájában, ahol vendége lehetett, Pound pedig a ketrecben, amelyben (a háború után) imádott olasz városainak utcáin hordozták körbe – kire is, isten? –, hogyan vélekedett az eredetiségről? Más szóval: miért annyi itt a jelzett és nem jelzett idézet?! Képzett citátum-vadászok újabb és újabb eddig nem jelölt művek („régi dalok” – Yeats) „visszhangját” vélik felfedezni az Átokföldje kincsesbányájában. Óhatatlanul is el kell/ene/ gondolkodni azon, hogy miért van ez? Nyilván azért, hogy a „varázsoló kovács” pálcájának – túlzással kalapácsának – érintésére, vagy stílszerűen: ütésére megpendüljön-csendüljön-zendüljön az egész világköltészet. Az Átokföldjében hat nyelven, számtalan bevallott és csent idézetet forgatva, pördítve mozgósítja a válságkorszakban ránk maradó költészetből azt, amit még lehet, érdemes, kell vagy célszerű!...
Ha válság – legyen válság!
Eliot „puszta országa” a háború utáni London sivár díszletei között kel életre. A vers olyan, mintha több szereplő beszélne telefonon egymással, van, amikor be lehet azonosítani, hogy ki az, aki beszél, van, amikor nem. Mindez azonban, ahogy Orbán Ottó már a hatvanas évek elején felismeri: a zenei szerkesztés csúcsa. Akkor, amikor még óvják a magyar olvasóközönséget a kapitalizmus válságköltőinek, így Eliotnak is a műveitől, hiszen a boldogtalan lélek nem vette észre a proletariátus előremutató erejét, s ahogy Izsák József írja Molter Károly kapcsán, nem volt birtokában az „előremutató világnézetnek”.
Mi viszont, akik tudjuk, hogy mi történt negyedszázad múlva (s azután) az előremutató világnézettel s birtokosaival, csak csüggedten meredhetünk magunk elé. A proletariátus tovább nyomorog, az ideológia titkainak bizonyos tudói és haszonélvezői viszont vadul „kapitalizálódva” ugyanolyan viszonyokat teremtenek körénk – a varázsló sajnos nem töri el a pálcáját –, mint amilyeneket elrettentésül megjelenít időtlen halászkirálya köré Eliot (és nem utolsósorban Pound...)
Eliot Amerikából Európába megy, jön a háború, első versei tanúsága szerint „fogódzókat” keres, a költészetben nem talál, számára kiürült, üres az egész, első sikerültebb verse a J. Alfred Prufrock szerelmes énekei már-már parodizál egyfajta elítélendő „romantikus” költői magatartást, amelyet a nagy rálátó, a viktoriánus Anglia túlélői közt is idegenül mozgó fiatal költő már sem célravezetőnek, sem hitelesnek nem tart...
A kiürült formák verssiratásai után jönnek a nagy tanulmányok. A tanulékony Mr. Eliot – egy amerikai Londonban – felfedezi az ún. „objektív” lírát. Az 1917-ben papírra vetett Hagyomány és egyéni tehetségben világgá kürtöli, hogy „...a költőnek nem egy kifejezendő személyisége van, hanem egy sajátos médiuma, amely csupán médium és nem személyiség. A médiumban impressziók és tapasztalatok különös és váratlan módon kombinálódnak. Azok az impressziók és tapasztalatok, amelyek az ember számára fontosak, esetleg nem találhatók meg a költészetben, elhanyagolható részt tölthetnek be az emberben, a személyiségben.”
A tétel verse az Átokföldje, amely hogy most már idézzük is az emlegetett Orbán Ottót, veszett világunk nagy versértőjét: a nagy vers „az első mondattól az utolsóig” a „zenei szerkezet törvényei szerint épül fel”; „az ellenpontozás nem hasonlat és metafora rangú költői eszköz, hanem a mű alapgondolatának megjelenítési formája, maga a vers”.
Eliot, ahogy nagy esszéjében, ifjúkori remekművében Egyed Péter megállapítja, mégiscsak „... tisztában volt egy lehetséges kritika típusával és jogosultságával (...) mert esszéje végső konklúzióiban bizonyos mértékig visszaveszi állításait mondván – csak azok, akiknek van személyiségük és vannak emócióik, tudják, hogy mit jelent az, ha valaki meg akar szabadulni ezektől a dolgoktól.” Más kérdés: meg tud-e? A közben vallást is cserélő, először hazát, majd hitet váltó Eliot mindenesetre saját elméletének fényes cáfolatát alkotja meg világhírű remekében, a hitkeresés nagy versében, a Hamvazószerdában.
Az Átokföldje után amúgy is ideig-óráig szünet következik Mr. Eliot történetében, jönnek a nagy történelmi portréversek, aztán a Hamvazószerda, a drámák, a játékos „macskakönyv” és költészetének betetőződései, a vonósnégyesek.
Utána a banktisztviselőre emlékeztető költő csak sétálgat még néhány évtizedig imádva-gyűlölt Londonjában, félrehajtott fejjel nézi veszett világát, s ki tudja, mire gondol lassított versnézései közepette?
De a Négy kvartett mégis felülmúlhatatlan, nekem leginkább a Little Gidding a kedvencem, s főként ez a fragmentum:
Ha erre jönnél,
Azt az utat választva, melyet valószínűleg választanál,
Onnan, ahonnan elindulnál, valószínűleg,
Ha erre jönnél, május idején, a sövényt megint
Fehérnek látnád, érzéki édességben.
És ugyanúgy lenne a vándorút végén,
Ha éjszaka jönnél, mint bukott király,
Ha nappal jönnél, nem tudva, miért jössz,
És ugyanúgy lenne, ha letérve a göröngyös útról
Befordulnál a disznóól mögött az unalmas
homlokzat és
A sírkő felé. S amiért jönni véltél,
Kagyló csak és a jelentés hüvelye
(Közbevetőlegesen a vonósnégyeseket ugyancsak magyarító Szemlér Ferenc átköltésében, mi eddig a Vasét idéztük: „Az héjazat. Az ok burka csupán.”)
Melyből a cél már csak akkor feslik ki, mikor beteljesül,
Ha egyáltalán. Vagy nem is volt célod...
A Négy kvartett Hamlet malmáról, az időről szól. Felülmúlhatatlanul...
Eliot úr kiér a Temze-partra, mögötte korok és világok hanyag és esendő semmittevései, s az „édes Temze” dalolja tovább a dalt, ahogy a tegnap vagy ezer esztendeje. Arról talán, hogy lehet-e objektív a líra?! És ha igen, miért nem?!? Hamlet malma pedig tovább őrli az időt, ahogy egy tudós szerző, Giorgio de Santillana írja: „A skandinávok elnagyoltan, harsány színekkel rajzolt képvilágában Amlodhi egy legendás malom tulajdonosaként szerepel, mely az ő idejében még békét és bőséget őrölt. Később az idők romlásával sót kezdett őrölni, mára pedig a tenger fenekére süllyedt, követ és homokot őröl, s létrehozója a hatalmas örvénynek, a Maelströmnek (azaz őrlő áradat, a mala törölni igéből), mely a hírek szerint egyúttal a holtak országába vezető út.”
Hamlet, a „fegyveres filozófus” (Bódy Gábor) nem tudja, hogy malma idővel már nem az időt, hanem a veszett világot őrli majd, és Versnek neveztetik.
Mr. Eliot hallgatja időtlen patkánylábak surranásait a Temze homokján, s bizonyára már nem remél új fordulatot...
Haszon s veszteség közt ingadozva járok
E kurta közben, ahol átfutnak az álmok.
BOGDÁN LÁSZLÓ

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék