Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1996. október, VII. évfolyam, 10. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Árva Bethlen Kata (1700-1759)

IRODALOM ÉS ISKOLA
Árva Bethlen Kata (1700–1759)
Dr. Juhász Istvánnak, aki közvetítőm volt
a Bethlen Katával való találkozásomban
1995. október, Olthévíz
Bethlen Kata udvarháza előtt, amelyben 1723 és 1759 között lakott, ott áll egy fa. A fa meghalt, de mégis áll még. Ennek az az oka, hogy a teteje a föld alatt van, a gyökere pedig fent. Furcsa látvány. Mintha a mennybe gyökerezett volna. Felülről táplálkozik.
A falut a helybéli református lelkésszel járva, szembejön velünk egy hamarjában összeállított bizottság. Megtudták, hogy a tiszteletes úrnak külföldi vendége van. Négy kendős néni, éppen eléggé meghajtott fejjel, beszélni kezd. „Ne haragudjon, tisztelt asszony, Bethlen Kata nagyon sokat tett minékünk. Azóta nincs pártfogónk. Annyi a javítani való: templom, tanári lakás, parókia... Kicsi a gyülekezet. Nem lenne olyan kedves segíteni rajtunk?” „Nem vagyok Bethlen Kata.” Kicsit tréfálkozó válaszomra azt mondják: „Tudjuk, hogy találtunk egy igazi Bethlen Katát.”
Ha a mai napig így emlegetik, és már a nevétől is csodát várnak, akkor valami hatásos dolog történhetett a tizennyolcadik században. A helybeli unitáriusok ugyan az ellenkezőjéről tesznek tanúbizonyságot: „Rossz nő volt. Minket nem tanított varrni, szőni, hímezni.” Pedig hogy nagyon tudott hímezni, annak helyben is megtalálható a bizonyítéka. A gyülekezet kincsei közé tartozik egy ezüst fonállal átszőtt karmazsin színű úrasztali abrosz. Egy ilyen gyönyörű munkához ihletés kell, de képességek és kitartás is. (Többször is bele van varrva a két betű: B. K. Úgy tűnik, ezzel is nyomát kívánta hagyni életének.)
Erdélyi (református) embertől könnyű rokonszenvet aratni valakinek, főleg, ha Bethlen Katával foglalkozik. Az egyenesen „a miénkké” tesz. Ugyanabban az értelemben, ahogyan a hévízi asszonyok is kifejezték: sokat tett minékünk.
Bethlen Kata valóban az erdélyi reformátusság pártfogója volt. Könyveket gyűjtött, két templomot épített, ösztöndíjat ajándékozott szegény diákoknak, fedezte Bod Péter leideni útjának költségeit, tizenöt udvari papja volt, aki nála vallásos környezetben élhetett, tudományban és hatásos emberek megismerésében gyarapodhatott, és azzal Erdély-szerte hasznos lehetett az anyaszentegyház megerősítésében. A könnyen szerezhető rokonszenv abból a meghitt bizonyosságból fakad, hogy aki vele foglalkozik, „látja a mi helyzetünket, egyetért velünk, tehát a mi pártfogónk is”.
Bethlen Kata nevét mindenki ismeri. Jelképévé lett a nagy rekatolizáció elleni harcnak, a régi fejedelmi Erdély megvédésének. Igazi erdélyi volt, azaz magyar, református és gondolkodó. A jelkép lényege: a hitéért, az egyházáért vívott harcban megélt szenvedései. Mert hitéért, egyházáért csakugyan megszenvedett. Küzdelme a halálát követő, a különböző elnyomás-félék ellen vívott harcokban is példaértékű volt, de ugyanúgy hasznosítható a jelenkor szenvedéseinek eltűrésében, a kitartásban.
Könnyű volna Bethlen Katáról írva az erdélyi magyarságnak hízelegni. De ez ihlet és nem kedv avagy érdek kérdése. Nincs mit nyerni vele. Unalmas és lapos lenne, mert csak a már megismert vélemények ismétlése volna. Ennek már számos példáját találtam az önéletírást, az imádságokat és megmaradt leveleket (kevésbé) tárgyaló szépirodalmi és egyháztörténelmi cikkekben: „Bethlen Kata a korábban olyan nagy értéket produkáló erdélyi memoárirodalom «hattyúdala»„; „Bethlen Kata önéletírása és ellenreformációs támadásra a bigottságig menő kálvinizmussal válaszoló arisztokrata özvegyé...”1 „Bethlen Kata minden vallásossága ellenére nem volt a szív embere: csak Istent és önmagát szerette, és kivont karddal őrködött lelki üdve fölött. Első férjétől idegen maradt, mert az más vallású volt. Isten irgalmasságát kérte, hogy esztendőre vegye el vagy őt, vagy férjét. Isten irgalmassága a férjét vette el.”2 „Mély áhítatú imádságos lélek volt gróf Teleki József földbirtokos özvegye. Református vallásához rendületlenül ragaszkodott, hittestvéreit áldozatosan támogatta, imádságaival a lelkiekben is segítségükre sietett.”3 „Emelkedett szellemű önéletrajz. Növeli értékét, hogy nő a szerzője.”4 „E főrangú hölgy a vallásos rajongás meglepő képe.”5 „E rendkívüli hitbuzgalom mellett, mely életírása olvasásakor részvéteket ébreszt, jellemének másik oldala vigasztaló képet nyújt. Éppen olyan eszes, mint szelíd és jótékony nő volt.”6
Bethlen Kata a miénk. De melyik? A rossz nő? Az eszes? Az imádságos? A jótékony? Az, aki írt, nő létére?
Majdnem minden irodalomtörténet szentel rá egy pár sort, amely továbbítja a tetsző vagy nem tetsző jelképet formáló felületes véleményt.
„A miénk”: azt jelenti, hogy azt mondjuk róla, ami éppen nekünk kell.
Kutatási vágy vezet a marosvásárhelyi Teleki Tékába. Első léptemre elküldenek onnan. Nincs mit keresnie a hölgynek itt. Menjen Kolozsvárra, Budapestre, Bécsbe. Egy pár szíves asszony kevés szóval segít visszajönni, és ott kutatni Bethlen Katát, ahol Bethlen Katát kutatni illik.
A miénk. Ismerjük őt.
Szadecky Kardoss Lajos által összegyűjtött anyagot kapok a kezembe: Gróf Teleki József özvegye, Bethleni Bethlen Kata Grófnő Írásai és Levelezése. Kétkötetes. Rajta a Bethlen-család keresztes, arany országalmát harapó, koronázott kígyós címere. Történelmi pillanatokat dob az ölembe a Gondviselés: nekem adatik meg lapról lapra felvágni az egész kötetet. Kiadási időpontja (1922) óta senki sem olvasta. Legalábbis a Tékában nem. Szűzies az olvasmány, ugyanúgy, mint az olvasás.
A miénk. Anélkül, hogy ismernénk őt.
Egy jelképnek nem is fontos, hogy a jelképet használó csoport a jelkép eredetét, lényegét ismerje. Az amúgy is működik a „mi” érzésének megtartására és megerősítésére. Ám ismeret nélkül véleményt formálni veszélyes dolog, mert a vélemény a tudat alatti áramlatokra támaszkodik, és hozzájárulhat a kollektív, irracionális kiborulásokhoz.
Németh László egyike azon kis számú irodalmi férfiaknak, akinél világos, hogy Bethlen Kata műveit igazából olvasta és független véleményt formált róla. Más sorokat idéz, mint a többi. „Nem tudok magyar nőt mindmáig, aki ilyen nagy levelező lett volna. S nő: itt nem filatel ritkaság, hanem kedély és világ, amely sok női levelekben szokott megnyílani. A mi protestáns Antigonénk erdélyi Sévigné is. S ha ez ellentmondás, az ellentmondás Bethlen Katában élt. Aki az életrajzban csupa indulat, küzdelem, magány, tollából folyó társalgásaiban tizennyolcadik századi etikett tartó, a maga érzéseit az érintkezés bájának alárendelő úrihölgy.”7 „Igazán levélhang, minden szónokiasság nélkül... Irodalmi szándéka nem lehetett e levelekkel, nem úgy, mint Mikesnek vagy később Kazinczynak; az író azonban kimutatta magát irodalom nélkül is... Az életrajz kemény, sokszor szilaj hangja – a társasélet szemérmén át – humorrá vagy metsző tréfává törik.”8
Sokszor előforduló tünet az önéletrajz értékelőinél, hogy a helyzettől elszigetelten, kényelemből, egyetlen mondat alapján megítélik az íróját. Egy-egy mondat alapján Bethlen Katát is keménynek vagy bigottnak ítélik. Legtöbb helyen ez az első házassággal kapcsolatban történik. Az anyja Katát akarata ellenére adta feleségül kedvenc fiához, a katolikus Haller Lászlóhoz. Nem lágyította meg szívét a lánya tiltakozása. Érzelmi zsarolással és csalással kényszerítette leányát a mostohatestvéréhez. Miközben az első szülést követő három hónapig gyermekágyban fekszik, valódi pszichológiai terrorral próbálják a fiatal anyát rákényszeríteni az áttérésre. „Én arra nagy keserves szívvel azt feleltem: Ez az igaz Isten, akit én gyermekségemtől fogva tiszteltem, és mostan is tisztelek. Cselekedje azt a nagy irgalmasságát énvelem, hogy esztendő ilyenkor legyünk elválva egymástól, vegyen el az Isten vagy engemet, vagy kegyelmedet.”9 Ez a dramatikus jelenet – ha ilyen! – nemcsak egy túl vallásos makacs fiatalasszony jellemének tükre, de annak a történelmi helyzetnek is, amelyet a Bécsből irányított, ismét teret hódító katolicizmus és a mind jobban sarokba szorított reformátusság közötti harc jellemez. A jelenetnek Bethlen Katán kívül több szereplője van. Elsősorban a fiatal Haller László, akinek – bár láthatta, hogy Katának mennyire fontos helyet foglal el életében a hit, és kinyilatkozta, hogy szereti (akarata ellenére kellett neki) – meg sem fordult a fejében, hogy a lány kegyeinek fejében hitet váltson. Ott van az anyja is, aki tizenhat év után már ismerhette volna a lánya jellemét, mégis csak a boldogtalan házasság árán ismeri meg igazán a lányát.
A legtöbb bírálat esetében hiányzik a tárgyilagosság. Előre bevett bástyákból folyik a lövöldözés Bethlen Katára.
A legtöbb szakértő (szépirodalmi vagy egyházi) lényegében nem tud mit kezdeni Bethlen Katával. Szekfű Gyula és Benkő József választja a legkönnyebb utat: meg sem említik.
Mi lehet a Bethlen Kata körüli kétértelműségnek az oka?
Olvasása alapján felmerül egy pár gondolat.
1. Az egyik nehézség az lehet, hogy nő. Lehet, hogy ez a tény nem gerjesztette igazán munkára a kutatókat. Az őt kutató férfiak általában figyelmen kívül hagyták, hogy mit jelenthetett nőnek lenni a tizennyolcadik században. Katát kiskorától kezdve sok veszteség érte. Az apja, aki a reformátusságba bevezette, korán meghalt. Négy gyermekét veszítette el, kettőt úgy, hogy elvették, kegyetlenül elszakították tőle. Egy lelki egységre vágyó fiatal lánynak csupa testi egységhez kellett alkalmazkodnia. Ő és két gyermeke hatalmi harcok tárgyává lett, bármennyire is igyekezett ezt elkerülni, vissza-visszacsapva éles nyelvével. Az önéletírásban nyitottan számol be lelki sebeiről, de arról is, hogy hányszor éreztették vele: hallgatnia, engedelmeskednie kellett volna. Méltatóinak általában elkerüli a figyelmét Kata és a két első gyermeke közötti viszony. A kapcsolata Pállal csak formális volt, Borbálával válságos. Szánalomra méltó Borbála próbálkozása, hogy anyjához közeledjen. Kata nem tud bánni e torzított kapcsolattal, túl mélyek benne a sebek, eluralkodik rajta a tehetetlenség. A kettejük közötti kapcsolat leírva mégis érdekes és tanulságos.
Azért, mert nő, talán könnyebben lehet őt a „pietista vallásosság” sarkába szorítani, „érzelmekkel”, nem tudományosan foglalkozni. Így történhetett, hogy a vallásossága alig képezi kutatás tárgyát, de az is keveseket érdekel, hogy miként működött nála a szó és a tett összehangolása. Már életében is küzdött a megkülönböztetés ellen. 1759-ben így ír a fogarasi egyháztanácsnak címzett levelében: „Több sértegető beszédek között némelyek ily szókat is szólottak: Asszony ő, ne szóljon mindenbe, mert nekünk nem procátorunk, nem reá bízták a dolgot. Bizonyos, hogy én procátor nem vagyok, azt én tudtam; azt is olvastam, hogy Szent Pál megtiltotta, hogy a közönséges gyűlésekben az asszonyok szóljanak, de azt nem olvastam, hogy az akkori híveknek és keresztyén asszonyi állatoknak... előmozdítani akarván az Isten anyaszentegyházának terhét, hogy szólniak szabad ne lett volna... mert én szintén olyan igaz tagjának tartom magamat, mind közönségesen az Isten anyaszentegyházának, mind különösen a fogarasi ecclesiának, mint akármely férjfi is.”10
Asszonyszemeit nem kerüli el a fogarasi leányok oktatási helyzete. Fogarason segíti az egyházat, hogy a nemes leányok oktatására is legyen „oskolamester”, „mert fájdalommal szemlélhetni a mostani ott való leányok állapotját.”11
Nem várta, hogy helyzet adódjon, helyzeteket teremtett amelyekből tanulhatott: könyvekből, udvari papjaitól, orvosoktól. Általában minden beszélgetésből. Nő volt, nem mehetett külföldre tanulni, de azokkal, akik – az ő támogatásával is – külföldön tanultak, szoros kapcsolatot tartott fenn, elsősorban Bod Péterrel.
Hogy nagy tudása ellenére miért nem hagyott hátra igazi irodalmi művet? Valószínűleg az imádságos könyvek és a vallásos önéletrajz az egyetlen engedélyezett kifejezési módja egy intelligens asszonynak a tizennyolcadik század Erdélyében.
Dr. Markos András szerint gyenge volt az íráskészsége. Ha igaz is, oktatásának minősége és állandó betegeskedése miatt lehetett így. Bod Péter, aki másolhatta és nyomdára készíthette elő a kéziratot, bizonyára hű maradt az eredeti szöveghez, mert nagyra becsülte a grófnőt.12
2. Bethlen Kata nem írt irodalmi célból. Az önéletrajz néhol rámutat az írás céljára: „Hanem inkább az én feltett jó végem, hogy lássák meg mások a kegyelmes Istennek nagy erejét az én igen nagy erőtlenségemben. És ha kiknek az Isten nehéz kereszteket ád, vegyék észre azt innen is, hogy a Jóisten soha az övéire olyan próbákat nem ereszt, amelyeknek elviselésére elegendő kegyelmet is ne adna.”13 Amiután elmeséli a pestis elől való menekülését, azt írja: „... ezeket ily hosszason azért írtam meg, hogy innen is látassék meg az Istennek csudálatos gondviselése az ember körül.”14
Amikor a gubernátor üzen a gyermekek elvételéről, megírja, hogy a dekrétumról már álmodott. „Egy esmeretlen ember előmbe jövén így szólott: ... de amely dekrétumot most hoztak, attól te ne félj, mert az Isten a mennyből küld más dekrétumot, mely ezt elrontja. Ezt én azért jegyzettem fel, hogy innen is kitessék az, hogy az Isten sokszor az övéinek csudálatosan megjeleníti dolgait azoknak vigasztalásokra; mert azt a dolognak kimenetele is megbizonyította.”15
„Írom sőt inkább azért, hogy szegény lelkek, akik a titkos kísértéseknek mélységes örvényében uszkálnak, lássák meg, mely kedves, jó és gyönyörűséges végét adja az Isten az ő választott hívei szenvedéseinek még ebben az életben, hát még jövendőben. Ennek felette, hogy vegyék észre azt is, hogy Istennek nagy ereje, mely nagy erőtlenségekben végződik el, és mutattatik ki, én mindenekelőtt példa lehetek, ki magamban felette erőtlen vagyok, és legkisebb terheknek elhordozására alkalmatlan: de abban, aki engemet megerősíthet, erős vagyok.”16
Ezek mind az élő hitéről szóló leírások. Vagy vallomások az Istennel való élő kapcsolatának a megtapasztalt különböző formáiról. Ismertetni, sőt tanítani akarja – nagyon konkrétan –, hogyan fejeződik ki a hit.
3. A vallásossága nem átlagos minőségű. Sokaknak megfoghatatlan és érthetetlen, ezáltal elidegenítő és visszariasztó is lehet.
Előfordult, hogy előre látta, ami bekövetkezett. Kora előrehaladtával gyógyított is, ám erről nem szívesen beszélt, ez az ő titka volt és maradt.
Az életformája messze állt a kor átlagemberétől, és ez pletykálkodásra serkentett. „Rajtam... megesett, hogy nyavalyáimból csúfságot formáltanak... Hogy magamat az afféle időtöltő haszontalan társalkodástól teljességgel elvontam, abból újabb mocskolódásravaló alkalmatosságot vettenek.”17 Élete múlásával mind jobban szereti a visszavonulást, a csendességet. Egy kis csoport hű, jó baráttal állt állandó kapcsolatban. Bethlen Kata szenvedéseinek sokasága közismert. Ő maga nyitottan, konkrétan írja le problémáit, de nem panaszkodik. Ez azért feltűnő, mert nyílt szakítás a megszokott magatartással, nem mindennapi tehát. A panasz azt jelenti, hogy a panaszkodó ember nem vállal felelősséget a helyzetéért, de azt felebarátaira vagy Istenre hárítja. Bethlen Kata nem utasítja el a szenvedést, ellenben keresi a szenvedés értelmét, ezáltal felelősséget vállal a saját életéért. Ez nem emberfeletti dolog, de a tudatos emberséggel járó feladat. Ami nem azt jelenti, hogy magától könnyen megoldható. Hiszen a kétségbeesésen nem lehet átlépni. Többször is ír erről. „Mert bokros keserűségemben annyira elmerültem volt, hogy néha forgott oly veszedelmes gondolat a szívemben, hogy az Isten sem vigasztalhat már engemet ezen a világon.”18
Van bátorsága a gyötrődések mélységébe leszállni. Nem elégszik meg a megtaplósodott mindennapi sóhajtásokkal: „hát mit csináljunk, ilyen az élet?!” Az ilyen mondatok csak a nem tudatosan élő embernek elégségesek. És kényelmesek, mert fölöslegessé teszik az önvizsgálatot. De önvizsgálat nélkül minden, a vallásosság is lapos és felületes marad. Anélkül elkopik, csak egy közönséges módja lesz a szociális csoportosulásnak vagy a társadalmi „rendnek”. Aki mellőzi az önvizsgálatot, az nem épít templomot, sem iskolát. Nem mozdít hegyeket, csak vakondtúrásokat.
4. Bethlen Kata önéletírása és imádságai a kereszténység misztikus irodalmához tartoznak. Summája az életének, az Istennel való élő kapcsolat keresésének. Vágyakozik az Istennel való egyesülésre. Állandóan úton van, el-elbukik, feláll, továbbmegy.
Néhány helyen az önéletírás tanúskodik az őt transzformáló tapasztalatokról:
„Engemet is, erőtlent, szintén a halál árnyékába bevitt, úgy hogy mintegy szemléltem porrá való testemnek a lélektől való elválásának módját.. De ő, kimondhatatlan nagy hatalom, nagy erő, nagy jóság, nagy kegyelem, melyet az Úristen énvelem, porral és hamuval szemléltetett ezen terhes nyavalyámban. Mert az halálnak árnyékában is velem voltál, édes Istenem, és az halálnak keserűségét változtattad kimondhatatlan örömre... Mert mintha ugyan testi szemeimmel láttam volna az én kegyelmes megváltómnak érettem a Gecsemáné kertben való véres verejtékezését, halállal való keserves bajvívását, érettem való keserves halálát és azáltal az bűneimért való elégtételét: melynek is testi fájdalmimat annyira megkönnyebítette, hogy én a fájdalmak éppen semmi erejét nem érzettem: sőt gyönyörködve, kimondhatatlan nagy örömmel szemléltem, mely gyönyörűséges dolog a léleknek a testnek sátorából kiköltözni... az én testemnek teljességei elfogyott erőtlensége is, mintha nem engemet illető lett volna, szemlélvén szüntelen a nagy erőtlenségek között az Istennek nagy erejét: mely által nékem úgy tetszett, hogy én egészen erőből állok. Egyszóval soha én lelkemet megvidámító gyönyörűségesebb állapotban nem voltam.”19
,,Mikor már oly nehezen voltam, hogy szómban is hibázni kezdtem volna, szemeim világa elveszett, éppen csak a lélek és elevenség volt még bennem, Isten kegyelméből eszemen voltam, és úgy gondolkodtam, hogy mindjárt a szoros számadásra állíttatom elő. Egész elfolyt életem, mintha aznap lett volna, úgy eszembe jutott... Akkor megismerteté velem az én jó Istenem, hogy amiket éntőlem azelőtt elvett, úgymint az én gyermekeimet és férjemet, nem kellett volna azokban az én örömömet helyeztetnem, mert ezek múlandók voltak, és ha akkor szintén jelen lehettek volna is, énnekem semmit sem segélhettek volna. Minden örömömet azért egyedül csak őfelségében kellett volna helyeztetnem, mind boldog és boldogtalan állapotban... Attól az időtől fogva... tőlem elvétetett kedveseim iránt is csendesebb és Isten akaratjában jobban megnyugvó szívvel voltam.”20
Bethlen Kata ezekben az idézetekben a megfoghatatlant igyekszik megfogalmazni. Egy úgynevezett „majdnem-halál-tapasztalatról” van szó és egy testből felszállásról. Öröm és erő a kulcsszavak. Az örömöt a szívében érezte, az erőt az egész testében. Érdekes módon írja le a lelki szemmel való látást: „mintha ugyan testi szemeimmel láttam volna”. „Mintha nem engem illetett volna”, mutat rá egy másik helyen a léleknek a testből való felszállására. Ez is bizonyítja, hogy az önvizsgálódás, az elmélyülés során kapcsolatba került a nem fizikai valósággal.
Az egyszerű, tárgyilagos kifejezésmód, amellyel beszámol ezekről, bizonyítéka annak, hogy a tapasztalatok hitelesek és valódiak. Nem fújta fel magát egy lapos eksztázisért. Nyitott volt, oda tudta adni magát az Istennek. Érdekes, hogy a „kegyelem” nála majdnem azonos az „erő”-vel. Egy olyan eseményben részesült, amely megváltoztatta őt. A kegyelem ettől kezdve nem csak egy szó, de egy valóság. Keresztyén képekkel és szavakkal írja körül az élményeket, amelyek egyetemesek, az egész világon, minden vallásban előfordulnak. Bethlen Kata egy bizonyos történelmi térben és időben élt, és ennek a kornak a szavai állnak rendelkezésére. A református hagyományban nőtt fel, abban tudta a legjobban feltárni és felfedezni lelkének igazságát.
Nem helyes azt mondani róla, hogy az egyháznak vagy a hazának élt, vagy akár az erdélyi reformátusságnak. Egyház, nemzet, haza mind csak formák voltak, amelyeknek segítségével – mint eszközökkel, szerszámokkal – az Istennel való egyesülést kereste. A cél nem az egyház volt, hanem Isten dicsősége. Ha az egyházat fenyegetés érte, Isten dicsőítésének alkalmát érte fenyegetés. Ilyenkor tüzesen harcolt azok ellen, akik szerinte ezt a veszélyt okozták.
Az örömöt kívánta hirdetni. Erejével épített. Emberi lelkeket és két templomot. A következő sorrendben:
Saját lelkében templomot épített.
Csak azután épített kővel és cseréppel.
Ha nincs kőtemplom, az baj.
Ha van kőtemplom, de nincs belső templom az még nagyobb baj.
 
JEGYZETEK
1. Erdély rövid története. Akadémiai Kiadó, Bp., 1989, 387.
2. Szerb Antal: Magyar irodalom történet. Magvető Könyvkiadó, Bp., 1972, 171–172.
3. Pintér: Irodalomtörténet. Imádságírók alatt: 127.
4. Uo.
5. Csengery Antal, Budapesti Szemle, 6. kötet. 13.
6. Uo. 6.
7. Németh László: A minőség forradalma. Kisebbség. II. Püski, Bp., 1992. 1043.
8. Uo. 1048.
9. Bethlen Kata Önéletírása. Szöveggondozás és utószó: Bitskey István. Szépirodalmi Könyvkiadó. 25.
10. Gróf Teleki József özvegye Bethleni Bethlen Kata grófnő Írásai és Levelezése. Szadecky Kardoss Lajos. Grill udvari Könyvesboltja, Budapesten, 1922. 505.
11. Uo., 503.
12. Dr. Markos András: Bod Péter és Bethlen Kata. Református Szemle, 1969. szept.-dec. 344.
13. Önéletrajz 7.
14. Uo., 34.
15. Uo., 41.
16. Uo., 177–178.
17. U.o.,122.
18. Uo.,70.
19. Uo.,133–134.
20. Uo., 70–71.
MAGDA VAN DER ENDE

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék