Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1996. október, VII. évfolyam, 10. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Ferenczi Tibor

Ferenczi Tibor
ISTENNŐVEL NEHÉZ...
Utólag többször is felötlött benne a kérdés: vajon nem külső, idegen minta bűvöletében döntött úgy, ahogyan. Talán Kierkegaardnak a Regina Olsennel kötendő házassága előtti megtorpanás sugallta neki, hogy sürgősen szakítson Ottiliával? De ahogy élesebben tekintett az emlékképekké szikkadó élményekre, a válasz azonnal tagadóvá szilárdult, mivel az idő tájt saját érzései és gondolatai annyira lekötötték, hogy sem Kierkegaard, sem dallamos nevű menyasszonya, sem szokatlan szakításuk nem juthatott eszébe. Legalábbis, emlékei között semmilyen nyomot sem fedezett fel, ami halvány feltételezéseit alátámaszthatta volna. Ez bizonyos mértékig megnyugtatta, mert különben idegesítené, hogy egy ostoba lépést másolt le, még akkor is, ha egy lángész lépte azt.
Nem, nem valahonnan kívülről, hanem igenis belülről indult a csalódás utáni vágy is. Egyszerűen csalódni szeretett volna Ottiliában; nem nagyon, de egy kicsit mindenképpen. Az összeálmodott világból le kellett volna ereszkednie a földre, de kapálózó lába nem érte el a józanító talajt. Sokáig nagyon távoli, kimondottan absztrakt maradt a lány. Amikor végre Ottilia közelébe kerülhetett, azt remélte, hogy hamarosan felfedez benne legalább egy hibát, amibe görcsösen belekapaszkodva fokozatosan szürkítheti az idealizált képet.
Pedig három hónap se telt el azóta, hogy letaglózta az, amit a pszichológia-tanárnője piszkált elő a tesztjeiből: nagyon közel áll ahhoz, hogy az életben már soha senkit se szeressen és soha többé egyetlen boldog pillanata se legyen. Érthető, ha kétségbeesve kereste heteken át a vonzalom erősebb változatait, fonnyadó érzelemvilágát kizöldülve akarta látni. Bimbózó ürügyként csakis Ottilia jöhetett számításba. A jóslat végét azonban, továbbra is állandóan a feje fölött érezte lebegni.
Kezdetben csak az olyan silány közhelyek, mint „tökéletes ember nincs”, „ember hiba nélkül nincs” jelentették számára a fogódzót, de ezek is mind érvényüket veszítették Ottiliára vonatkoztatva. A sétálgatás, beszélgetés csak arról győzte meg, a lány világra olyan, mint ahogyan képzeletében megjelent. Ha a valóságos Ottilia valahol megfeszíti az elképzeltet, és feltűnik a sugárzásban egy hajszálvékony repedés, ha tétovává gyengül a lány egy-két mondata, akkor talán megjön az önbizalma, nem érzi állandóan megsemmisülve magát mellette. Sehogy sem tudott megszabadulni a tökéletesség kibírhatatlan nyomásától.
Mire elérkezett a hetedik találkozás napja, már eldöntött tény volt a menekülés. Csakis egy váratlan, meglepő, szép búcsúzással menthet át még valamit önmagából. Mert egy istennővel nem lehet sokáig sétálgatni anélkül, hogy teljesen el ne veszítené magát az ember.
Csendes utcákat választott, a kör kerületét a lehető legrövidebbre szabta. Úgy tűnt, a bentlakásokkal sűrűn beültetett Mikó kert még egy utolsó, hatalmas kora tavaszi lélegzetet vesz. És akkor ő előtárta a begyakorolt szöveg fájdalmasan széthullott törmelékeit, amiből azért világosan kitűnt, ezennel valaminek vége szakad, itt valami lezárul, nem jön már többé a lányhoz. Úgy vélte, sikerült akkora talányt hagynia maga helyett, ami mögé olykor-olykor, szorult helyzetében elrejtőzhet.
Ottilia tekintete bölcs volt, mint mindig, és meleg, szelíd, mint még soha. Örült, legalább ennyi emberit magával vihet a lányból.
Később is úgy gondolta, ez volt az egyetlen helyes megoldás. Fájó érzései tompultak közben, egyre hosszabb és hosszabb időre sikerült kiszorítania gondolatai közül Ottiliát, s egyáltalán, mind ritkábban bizonygatta magának, nem volt más választása. Szerencséje volt, sokáig nem találkozott a lánnyal; ködösebbé, elmosódottabbá válhattak így a körvonalai. Csakhogy egyszer derült égből, furcsa cikázással ismét megjelent Ottilia.
Bénítóan unalmasnak ígérkező előadásra cammogtak barátjával a napfényben bágyadtan a Főtér felé ásító Jókai utcán. Az utca közepén sem járhattak, amikor hirtelen rátört a létezés eddig sohasem tapasztalt formája. Olyan hangot érzékelt, amilyent még sohasem hallott, olyan fény villant fel, amilyent még sohasem látott. Szempillantásnyi időre megszűnt létezni, csak a fény, csak a hang létezett. De ő hallja a hangot, ő látja a fényt, tehát létezik ő is. Valahol mélyen bent, teljességgel meghatározhatatlan helyen, sípoló hang töltött ki mindent, apró, fényes csillag ragyogott rá mindenre... Elakadt, kimaradt egy lépés. Csak egy lépésnyi idő telhetett el, és már tudta is, a hang(hullám) nem kívülről érintette dobhártyáját, a fényes pont sem a szemén, látóidegein száguldott át. A halkan sípoló hang szabályos időközökben megszakadt – finom elektromos jelzőberendezések adhatnak ehhez hasonló hangot. A fényes pont, ellenben, szüntelenül vibrált. Közben teljes bizonyossággal tudatosult benne, hogy a jelek egyértelműen Ottiliára utalnak, őt jelzik.
A varázslatosan csillogó pont lassan, méltóságteljesen mozgott a Mátyás király lovas szobrára állított koordinátarendszerben. Olyan sebességgel és irányban, miként Ottilia haladt: elért az egyetemtől számított első átjáróig, átlebegett az úttest fölött, majd folytatta mozgását az útirányukra merőleges utcán... Érthetetlennek, hihetetlennek tűnt, hogy annyi épületen, emberen keresztül ennyire élesen érzékeli a lányt. Lépésről lépésre erősödött benne a meggyőződés: szeszélyes, csalóka játékba kezdtek érzékei. Lépésről lépésre fokozódott benne a félelem: amit érzékel, a valóságnál is valószínűbb.
Az utcasarok felé közeledve a jelzőberendezés valósággal begerjedt: a hang erősebbé és követelődzőbbé, a fénypont élesebbé és vibrálóbbá vált. A sarkon a hang fennakadt, a csillogó pont hirtelen kihunyt, egycsapásra Ottiliává alakultak át a jelek. Két elszánt lépéssel sikerült kitörnie a lány látómezejéből. Ottilia nem láthatta meg, hogy homlokán apró verítékcseppek gyöngyöztek.
Barátja csak legyintett egyet az egészre, és különös, egyedi, véletlen konstellációt emlegetett. Ő viszont úgy érezte, ezektől a jelektől nehezebb lesz megszabadulni, mint magától Ottiliától. Annyira mélyen érintették, hogy szentül hitte, az eset még sokszor meg fog ismétlődni, mint ahogy megismétlődött valahányszor, ha a következő hetekben Ottiliával találkozott.
Bár kerülte a lány minden lehetséges útvonalát, tartózkodási helyét a városban, mégis akadt éppen elég alkalma alaposan szemügyre venni a jelenséget. Ahogy kétszázötven-háromszáz méterre csökkent valahol a városban közöttük a távolság, ellenállhatatlan erővel, meglepő hirtelenséggel igázta le titokzatos lelki működése. A jelek közvetítésével átláthatóvá váltak az épületek, a porladó várfalak, a járművek, tudta előre a találkozásig hátralevő időt, és Ottilia valóságos felvillanásának helyét. Kijátszani, kikerülni a jeleket nem lehetett. Bosszantotta, valami kétségtelenül benne zajlik le, mégis messze fölötte áll, maradéktalanul kiszolgáltatottá válik a fény- és hangeffektusokkal szemben. Tehetetlenül kellett elviselnie lelki és testi ereje elszivárgását, kibillenését megszokott létérzéséből. Feneketlenül mély kedvetlenség, szomorúság kerítette ilyenkor hatalmába.
Halmozódó kérdéseire a parapszichológiától remélte a választ. A fellelhető könyveket, tanulmányokat mind elolvasta, de elfogadható, kielégítő magyarázatot sehol sem talált. Csak paraválaszokat, paramagyarázatokat. Már azt az állítást is megkockáztatta, Ottilia úgy létezik számára, mint ahogy még senki sem létezett, senki más számára. Bár ez meglehetősen valószínűtlennek tűnt. Lehet ezt egyáltalán tudni?
Szűkülő csapdában találta magát: azt hitte és remélte, egyre távolabbra sodródik Ottiliától, s közben egyre elevenebben, kategórikusabban éli át, hogy a lány létezik. Ha véglegesen el akar szakadni tőle, a közelébe kell ismét kerülnie – más megoldás nem ajánlkozott. Nem menekül előle, nem kerüli ki, szándékosan keresi a társaságát, s elbeszélik a világ legközönségesebb dolgait. Érvényesüljön teljes gazdagságában, pompájában a felszín. Hátha így, fokozatosan megszokja, hogy a világon van egy Ottilia, mint ahogy van egy... Sajnos, egyelőre még nem talált megfelelő hasonlatot.
Ezúttal segítségére jött a lány. Megszokott helyén olvasott a könyvtárban, sípoltak, vibráltak a könyvben a sorok, s közben kénytelen volt Ottilia kinti vonulására gondolni. A sorok reszketve hevertek a lapon, a mondatok rendre mind elszöktek. Ingerülten csapta le a könyvet. Vagy jönne be a könyvtárba, vagy távolodna el, gondolta. És halkan nyílt az olvasóterem ajtaja, és belépett rajta Ottilia, s a szemközti asztalhoz telepedett le. Legalább nyolcvan szabad asztal között választhatott. Találomra választotta volna ott kint a vele szemben levő asztal számát? Szándékosan ült oda? Így is, úgy is sok kérdés kapcsolódna egymáshoz. Mindenesetre, a következő napokon már csak szándékosan választhatta mindig ugyanazt az asztalt. Így viszonylag sokat és sok mindenről beszélhettek az összehangolt szünetekben. De sem a múltat, sem a jövendőt a lényeg irányában nem érintették.
Ahogy teltek a napok, egyre óvatosabban figyelmeztette riasztóberendezése. Észrevette azt is, Ottilia sugárzóköre számottevően lecsökkent: a kör sugara kétszázötven-háromszáz méterről körülbelül ötvenre zsugorodott.
A nyárelő egyik napján arra figyelt fel, kétszer-háromszor már hangtalanul és fénytelenül szaladt össze Ottiliával. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, de ugyanakkor mély hiányérzet nyilallt bele. Mintha egyszer s mindenkorra valami kimondhatatlanul fontosat veszített volna el.
Kereste emlékezetében a pillanatot, amikor magára hagyták a jelek. Talán akkor, amikor utoljára cukrászdában voltak. Pontosan emlékszik, alig érkezett meg a kávé, amikor futólag három egyetemista lány köszönt Ottilia felé. Akkor ő vidámra hangszerelve adta elő, hogy a három lány közül a szőke hajú a napokban tűnt fel neki, de még semmit sem tud róla, talán még azt sem tudná megmondani, tetszik-e különösebben vagy sem, a hangját is csak az előbbi köszönő szó sejteti, de amikor legelőször megpillantotta, ahogy szelíden kipattant a környezetéből, az a felismerés világított bele, hogy ő lesz a felesége. Egy-két-három esztendő múlva biztosan a felesége lesz, s a szőke hajú lány mégis úgy néz el fölötte, a leendő férje fölött, mintha tisztára öblített pohárként állna itt, ezen a csupasz asztalon. Nem mulatságos?
Ottilia érdekesnek találta, amit mondott, mulatságosnak már kevésbé. Teljesen alámerült a kávéscsészében, egy ideig csak a szempillái úszkáltak a kávé felszínén. Miután kiemelkedett a gőzölgő feketeségből, azt mondta, amennyire a szóban forgó lányt és őt ismeri, valóban házasságot fognak kötni. Kívánom, jó házasság legyen, tette hozzá jóval később, mintegy befejezésképpen.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék