Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1996. október, VII. évfolyam, 10. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Panek Zoltán

Panek Zoltán
A HÁROMSZÖGLETŰ BÉLYEGZŐ
Első szöglet
Régi, rovat-múltú szerkesztő vagyok (és máig még nem rovott-múltú is!), és ha jól számolom, több lapnál dolgoztam, mint ahány annak idején Szatmárnémetiben, Kolozsváron, Bukarestben és Marosvásárhelyen magyarul megjelent. „Lapalapítóként” kezdtem Szatmárnémetiben, 1946-ban, amikor is Szabó J. Ferenc osztálytársammal a Diákszót sokszorosítva állítottuk elő az Állami Magyar Fiúlíceumban (valójában 1948-ig többségükben jezsuita tanárokkal a volt Pázmány Péter Kir. Kat. Főgimnáziumban). A diáklap szerkesztősége csakhamar kiegészült „a vallásos ellenzékkel”, és több más, egy-két osztállyal lejjebb járóval együtt tagja lett a szerkesztőbizottságnak a későbbi filozófus, Bretter György is. Egy év múlva Szilágyi Dezső a társszerkesztő, aki később a Bukarestben megjelenő Előre főszerkesztője – valami harminchárom évig.
Miközben akkoriban és még egyáltalán nem tudtuk, hogy azelőtt valami húsz évekkel ugyanezen címmel Dsida Jenő szerkesztett ugyanott diáklapot. A „stencilezés” és „kézirat gyanánt” felirattal még sejtelmünk sem volt, hogy cenzúra is van a világon! Egy év hiányzott a százból, hogy a Petőfiék által akkor eltörölt cenzúrával megismerkedjünk. (Ezen a világon minden visszanő egy idő után?) Csakhamar Balogh bácsi vízözön előtti, iskolaszomszéd nyomdájában állítottuk elő „havi szemlénket” – ehhez viszont már a cenzúra „láttamozása” volt szükséges. Nem emlékszem: háromszögletű volt-e már akkor is a bélyegző.
Ekkor ismerkedtem meg – a helyi román napilap főszerkesztője volt egyben a cenzor is – a cenzúrával, e szellemi „röntgenkészülékkel”, amivel minden kinyomtatandó sort átvilágítottak, az esküvői meghívótól – az újságokon át – a gyászjelentésig. Nem kis szorongások közepette vittem minden hónapban a cenzor színe elé lapunk betördelt oldalait, hogy „összepecsételje”. Akkoriban persze nem efféle szövegekkel kezeltük a kényszert. Mi már az iskolapadban „belenőttünk” a korlátozások korába; ez volt az előírt, a kötelező eljárás, azzal kész! Akkoriban nem érzékeltük, hogy elvettek volna valamit tőlünk, mivel nekünk már meg sem adták!
Nyomban az érettségi után a Dolgozó Nép című Szatmárnémetiben (és Szatmár megye részére is) megjelenő napilapnál dolgoztam, sőt, nemsokára „nagybányai köztudósítóként” feszíthettem. Amikor is – öklömnyi betűs címben! – egyik kollégám riportja így jelent meg: „Tobzódik a termelés!” – „fokozódik a termelés” helyett. Tördelő, tisztafej szerkesztő és cenzor kirúgva! Ekkor döbbentem rá, miféle, veszélyesen aláaknázott területre tévedtem. (Nem számítván a nyilvánvaló hazugságokat, amiket ha nem én írtam is le, de elnéztem!) Nem jegyeztem fel azon melegében őket, de néhány botrányos későbbi sajtóhibára máig emlékszem a többnyire újabb és újabb fedőnevek alatt működő „Sajtóigazgatóság”, azaz a cenzúra idejéből.
Utunk, 1949: decemberben Sztálin hetvenéves, a Sztálin-oldalra nyíló szemköztin Kovács Bálint (Daday Lóránt) novellájának címe, kövér fekete betűkkel: Beste fajzat. Utunk, 1956 október 23. előtt egy-két nappal a fejléc melletti kéthasábos szovjet (!) szobor-reprodukció: munkás utcakövet emel a magasba, képaláírás: „A munkásosztály fegyvere az utcakő!” Az utolsó pillanatban vettük észre. Egyik Utunk-évkönyvben megjelent írásomban a szabadság szó emígy: szar-badság! A 25 éves Utunk ünnepére írott humoros megemlékezésemben Félix Dzserdzsinszkijtől, a korábban a varsói nyilvános illemhelyek volt felügyelőjétől is idéztem: „Önök jól tudják, miben rejlik az én erőm: én sohasem kíméltem magam!” A nagy Ő helyett nagy A betűt szedtek, tehát: „A nök jól tudják, stb.” A gépindítás előtt egy perccel vettük észre Gálfalvi Zsolttal.
Kímélnem kellett magam az efféle veszélyektől, és valójában azóta sem kíméltem magam. „Korunk szónokain – írtam szelíden egy tárcámban – már csak egy-egy váratlan gégemetszés segíthetne.” A lapban így jelent meg, de kötetben már rémülten kimetélte a cenzor. Ceauşescu évtizedeken át szinte naponta rekedtre üvöltözte magát. (Aut Caesar, outsider.)
A cenzúra-vágóhidakon vérzett el az évek folyamán – igaz némelyik csak átmenetileg –, több tárcám és novellám, mondatokról és passzusokról nem is beszélve. Így Az óriásbálna, a Házkutatás, A bűvész becsülete, az Ostoba liba, a Caius Iulius Caesar játéka című novellám, például. Amikor megjelent húsz év novellaterméséből válogatott kötetem (Elmozdult képek, 1957–1977), hetekig aktatáskámban hordoztam egy példányát. Különleges rendeltetése volt. Az Utunk, a kolozsvári irodalmi hetilap főszerkesztője rászánta magát, és szememre hányta, hogy őt még nem méltattam dedikált példányra. Eljött tehát a pillanat: – felolvastam neki a kötet tartalomjegyzékét. Az írások háromnegyed részét ő nem adta le, így hát – közöltem vele – jó előre tudhattam volna, hogy abból lesz a válogatott kötet. Mármint abból, amit az ő lapja – a cenzúrára való hivatkozással – nem volt hajlandó közölni.
 
Második szöglet
Jómagam két cenzort ismertem személyesen a titokzatosan rejtezkedő „Sajtóigazgatóság” kolozsvári munkatársai közül. Csak a családnevükre emlékszem: Mészáros, illetve Porkoláb. Az egyik „beszélő nevűvel” egy alkalommal egy vasúti fülkébe zártan utaztam Bukarestből Kolozsvárra. Valami nyolcórás út, a cenzor láthatóan beszélő, sőt fecsegő kedvében volt – tanú nincs. Elmondta, meglehetősen homályos célzásokkal, hogyan akarta megjelenés előtt álló novelláskötetemet „megrostálni”, ám elismerte, hogy rendkívül ravasz, már-már fondorlatos és mármár kikezdhetetlen stiláris mutatványokkal vágom ki magam a veszélyes helyzetekből. Már-már – bólogattam én. „Nem tudtam tetten érni!” Ennél „szakavatottabb” politikai elismerést aligha kaphattam volna. Már-már. Igazán kedves.
(Ide kívánkozik egy előreszaladó – mert „előrelátó” győzelmi mozzanat. Az 1985-ben megjelent Kihagyott szívdobbanás című kötetemet az mentette meg, hogy idejekorán kivettem belőle a Bethlen Gáborról szóló hosszabb esszémet. Megtudtam ugyanis, hogy újabban a történelmi tárgyú írásokat „A Kárpátok Géniuszának” öccsére, a „haditörténész” Dr. Ilie Ceauşescu altábornagy ellenőrzésére bízták. Különös tekintettel a magyarokra! Ha a kezébe kerül Bethlen Gáborom, az egész kötetet elzárja a páncélszekrényébe! Így segítette Bethlen Gábor a többi írás megjelenését. Piranhák világa volt az a kor Romániában.)
A cenzorok mondatokat, írásokat nyaktilózó világába egy másik alkalommal is volt szerencsém bepillantani. Mégpedig: 1982 novemberében a marosvásárhelyi Igaz Szóból, melynek főmunkatársa voltam tizenhét esztendőn át, a cenzúra kitanácsolta Beszélgetés Kallós Zoltán sajtójáról című összeállításomat. A nyolc gépelt oldalnyi írásból mindössze huszonnégy sornyi jelent meg végül! (Plusz a fénykép, melyen Kodály Zoltán, második felesége valamint két szamosújvári népdalos asszony látható.) De nem ám oly módon, ahogyan gyermekkoromban, közvetlenül a második világháború előtt láttam: amikor a törölt részeket a lapoknak (legalábbis egy ideig) joguk volt üres-fehéren hagyni, mintegy jelezvén, hogy ahelyütt tiltott-veszélyes gondolatok véreztek el. Azóta sokat okosodott a román cenzúra is: minden árulkodó nyomot gondosan eltüntetett. „Gondolat”, a „helyes”, csak ma született ártatlanságú, a rendszer igazát bégető bárány lehetett.
A kicenzúrázott írásban bőven idéztem a Kallós Zoltán-sajtóból is. (A szerzők: Nagy László, Szabó T. Attila, Szilágyi Júlia, Almási István, Király László, Vargyas Lajos, Tamás Menyhért, Bori Imre, Cs. Gyímesi Éva, Ortutay Gyula, Csoóri Sándor.) Íme néhány kiragadott részlet:
Nagy László: „Hét éjszaka már csak a káprázatoknak élek. Mert ma is élő balladákat olvasok a nagyon megapadt Dunánál. Olvashatok, mert férfi akadt Erdélyben, hűségesen elszánt, aki eleven énekeket gyűjtve, aranyvesszőt ad: Verjétek meg a temetőt! Támasszátok föl anyátokat árvák! Csapjátok meg őket is, akik meghúzták a halálharangot a balladára.”
Szabó T. Attila: „Kallós szerencsés választással elsősorban az egyik legismeretlenebb tájon, az Észak-Mezőségen kezdett munkához. Előbb Válaszúton, majd a közeli Kötelend, Magyarszovát, Vajdakamarás, Vice, Visa, illetőleg a valamivel távolabb fekvő Búza, Mezőveresegyháza, Ördöngösfüzes, Szépkenyerűszentmárton került gyújtópontjai közé. És még három alig ismert ballada-területen, a moldvai, a gyímesi és a kalotaszegin folytatta a munkát.”
Szilágyi Júlia: „Pártjára vont, megvesztegetett a gyűjtő Kallós Zoltán. Ő ugyanis nem népi balladákat gyűjt, hanem egy közösségi kultúra anyagi és szellemi termékeit, amelyekben egyaránt megtartó forma: erkölcs és esztétikum. Adósai vagyunk, valahányan csak itt élnünk, s egymás szavát értve élünk, mindhalálig lekötelezettjei...”
Király László: „Valljuk be: hányan vagyunk – szakembereken, egyen-kettőn kívül –, akik hinni mertük volna, hogy az utóbbi harminc, de nagyrészt az utóbbi húsz és főleg az utóbbi tíz esztendőben valaki egyáltalán találhat kétszázötvenkilenc élő balladát.”
Vargyas Lajos: „Kallós Zoltán munkássága kiterjed a folk három nagy ágára, a népzenére, a balladára és a néptáncra, egyszersmind három nagy romániai földrajzi egység föltárását vagy egyenesen fölfedezését jelentette: Moldováét, Gyímesét és a Mezőségét.”
Bori Imre: „A nagy sikert... csak részben magyarázhatjuk a folklór iránt felébredt érdeklődéssel. A Kallós-könyvek meglepetése az volt, hogy – mint Balladáskönyve alcímében is jelzi – az élő hazai magyar népballadákat tesz közzé, s még a tudományos közvélemény is erre figyel, mert megcáfolva látja a folkloristáknak a tudományos pesszimizmusát.”
Cs. Gyímesi Éva: „A klézsei nótafa termése itt van asztalunkon. Új guzsalyas mellett lemezt is hallgatunk. És hosszan – elhallgatunk. Hallgatva hallgatózunk, hogy néztelen sok kincsének részesei legyünk... Nem az áhítat könnyűsége ez. Kétarcú érzés: múlthoz, néphez, nyelvi hagyományhoz vonzó, megkötő gravitáció, nehézkedési törvény... amelynek átélése mégis felemelő.”
Ortutay Gyula: „Egyedülálló könyv s két ország is büszke lehet rá, hogy e könyvet felmutathattuk. Európa egyik legvarázslatosabb népköltészeti műfajának olyan gazdagságát mutatja be napjainkban gyűjtött, páratlan tökéletességű anyagon keresztül, hogy az egész nemzetközi kutatás figyelmét, elismerését kivívhatja.”
Csoóri Sándor: „... ha benyitott egy házba, otthon volt: otthon egy porig sújtott emberi világban. Vele voltam, amikor az első adatközlőjét meglátogatta. A harminc év alatt gyermekkicsinységűvé összeaszott, vaksi, árva öregasszony szinte a haldoklásból könyökölt föl Kallós hangjára. Mosolyogni és énekelni kezdett.”
Csapnivaló rejtvényfejtő vagyok, ám ennek a megalázó kiebrudálásnak, a fenti gondolatok lábbal tiprásának rejtélyére csakhamar rájöttem. A Kallós Zoltánról és munkájáról lelkükből lelkendező vallók földrajzi elhelyezkedése minden kétséget kizáróan kirajzolja a történelmi Magyarország területét. Mit lehet tenni, ha egyszer a gyűjtés és a gyűjtések emberi és művészi értékétől elragadtatottak egyegy „régi vidékről” szólaltak meg?! Nahát ez nem megy, nem mehet, még mit nem! Gondolatzárlatot a gondtalanul gondolkodók részére! Húzza meg magát ki-ki ott, ahol van, és csak semmi veszedelmes nosztalgiázás! Csak ekkor értettem meg történeti és térségi összefüggésében, mi célból és mi végre „bolhásznak meg” a nyilvánosságnak szánt minden nyomtatott szöveget Romániában. A cenzúra a csend és a rend ura. Szellemi csendőr! A háromszögletű bélyegző nem üttetik ám bármilyen szövegre, olykor inkább mint gondolatoszlató villámcsapás működik.
Harmadik szöglet
Rosszul írtam néhány sorral fennebb, hogy csak akkor értettem meg, mi célt szolgál és főleg hogyan a háromszögletű bélyegző hivatala. Hiszen a Caius Iulius Ceasar játékai című novellám (íródott 1975. május 2-án) kis túlzással szólva kálváriája már sok mindent tisztázott számomra. Azaz kiderítettem én magam, számára nem kis fáradtságot és utánajárást igénylő nyomozómunkával. Ezzel az írásommal kapcsolatban eszem vagy eredendő gyanakvásom sem figyelmeztetett arra, hogy micsoda kalandokba keveredem majd. Az irodalmi lapok szerkesztői gyakorta kenetes, a szerzővel mélyen együttérző faramucisággal adták vissza valamely írásomat (másoknak az övéiket nem különben!): szívest-örömest közölnék, de hát a cenzúra. Az óriásbálnát már betördelt formájában vették ki a Korunkból. A bűvész becsületét egyedül a bukaresti Előre merte közölni (ott „elcsúszott”!), az Ostoba libát a kolozsvári rádió magyar adása (a szerző felolvasásában), majd a Brassói Lapok, valamelyik pártkongresszust követő számában!
Hanem a Caesar megjáratta velem a román és a magyar (!) sajtócenzúra, illetve öncenzúra szélét és hosszát. Lévén, hogy munkásszülők gyermeke vagyok, és nem abból a majomágból, amelyikből jó néhány ellenfelem és utálóm származik, valami máig megmaradt benső indíttatásnak engedve, május elsejét és másodikát én mindig munkával, azaz írással ünnepelem. 1975-ben Szovátán az Írószövetség alkotóházában (ahová évenként, húsz éven át, öt-hat hónapra visszajártam) május első két napján írtam meg Caius Iulius Caesar játékai című novellámat. Lélektani háttere: Caesar elmúlt hatvanéves, ő fogalmazta meg a taedium vitae (az élet unalma) elméletét, melynek gyötrelme, hatvanadik éve után rátör az emberre, ráadásul feltétlenül a hirtelen halál híve – fejtette ki egy társaságban, ahol felmerült, ki milyen halált szeretne magának –, tehát a halált elhozó összeesküvést ő maga szervezte meg önmaga ellen! Nem világrengető gondolat – csakhogy: Caesart a huszadik század különféle színezetű, igen-igen gyatra, kerti törpe kivitelű diktátorai – a még élők! – közegében emlegetni, szóval sejthető.
Kézírásomban 1975. május 2-i dátummal véletlenül megmaradt a novella kéziratához mellékelt néhány soros feljegyzésem. „Caesar játékai című írásomat A.-nak szeretném ajánlani. De csak miután elolvasta, magához méltónak találta, továbbá: nem keverem ki addig a színt, ahogy amúgy is lelkes véleményét ne befolyásolja. Aláírás.”
Szokásos téli-tavaszi „íráshadjáratom” végeztével hazaindultam Kolozsvárra, a baráti társaság már este együtt volt nálam. Türelmetlenül nyújtottam át A.-nak a frissen elkészült novellát. Néhány másodperc múlva üvöltés: „Mit képzelsz, megőrültél, hogy efféléket írsz?! Én vagyok a párttitkárod, én mondom meg, hogy mibe keveredhetsz!” Én csupán annyit jegyeztem meg, hogy nekem barátom ugyan, de nem párttitkárom is. Az üvöltés rémületében egyedül László Gerő színművész barátunk szólalt meg: „A., te csak az Írószövetség párttitkára vagy, de nem a Zoltáné is, aki pedig írószövetségi tag.” Sapienti sat.
Caesarom már másnap megkezdte a megjelenéséhez szükséges házalást. Akkor este, az üvöltés csillapodtával, az ijesztő kitörés múltával, A. természetesen elfogadta az ajánlás ünnepélyes felbiggyesztését a kéziratra. Őt csak az első mondat vágta mellbe. „Elegem van Caesarból.” A már említett és még nem említett lapok sorra visszaadták a kéziratot. Valamennyi fő- és irodalmi szerkesztő természetesen azzal a szöveggel, hogy ők szíves-örömest, csak hát a cenzúra, tudom, ugye. Tudhatnám. Én ne tudnám?
Nemsokára Bukarestben járván, felkerestem az Írószövetség magyar titkárát, Szász Jánost, aki azonnal intézkedett: „Fogjuk fel úgy – mondta –, hogy kicsit bőbeszédűbb magángyászjelentést óhajtasz nyomtatni.” Két nap múlva érdeklődtem: hurrá, engedélyezik! Újabb két nap múlva a lesújtó hír: nem adnak rá pecsétet. De még egy diktatúrának is ellenszegülhetnek oly véletlenek, amelyeket éppen a hatalom hozott létre. Amikor a lesújtó visszautasítást telefonálják az Írószövetséghez, épp akkor – mert Szász. János hevesen tiltakozik és érvel –, épp akkor halad át a szobán a Sajtóigazgatóság egyik kegyelmes al-smasszere. A heves vita megállítja, megkérdi, kinek az írásáról van szó, miféle írásról. „Ellenforradalmi mű? Az bizony lehet, hallottam hírét a szerző úrnak, holnapra fordíttassák le!”
Megkaptam a közlési engedélyt! Csak a Hivatal alsóbb beosztású látnokai rémüldöznek az ellenforradalmi író-látomásoktól? Ott díszeleg a háromszögletű pecsét a kézirat minden egyes lapján! „Nihil obstat, imprimatur.” De hát: hol élünk? Ezzel a pecsétmegszerzési históriával elkezdődött Caesarom igazi kálváriája. Az immár nagy hatalmú, csak éppen közlésre nem jogosító pecséttel rendelkező kéziratot attól kezdve állandóan magamnál hordtam, mint életbevágóan fontos okiratot. Ha valamelyik főszerkesztő az iránt érdeklődött, nincs-e kész egy jó novellám, dehogy nincs, válaszoltam: a Caesar. Tudom, csakhogy azt azonnal kidobná a cenzúra. Azt már nem, mert, íme, és elővettem a pecsétes írást. Nem akartak hinni a szemüknek és fülüknek: hogyan jutottam hozzá az engedélyhez. Úgy néztek rá, mint aki éppen most váltotta ki szocialista koldulási engedélyét.
A háromszögletű pecsét feljogosított arra is, hogy a határon túl, például Magyarországon próbáljak szerencsét. Élet és Irodalom: válaszuk „gyorsan s nyersen ért”. Elhárították maguktól a megtiszteltetést, hogy náluk jelentessem meg a végzetét saját fejére ő maga idéző diktátor történetét.
Ezek után fogalmaztam meg magamban – és eddig csupán magamnak – az azóta többször igazságtalannak érzett megállapításomat: Magyarország ugyanaz az illem-, bocsánat: illedelmes hely, mint Románia, csak éppen nagyobb a szellőzőnyílása. Ha nem, hát legfeljebb ismét tévedek. Én mindig hibáimból, tévedéseimből, baklövéseimből és kudarcaimból tanultam a legtöbbet. De mondjam tömörebben és szerényebben: okultam.
Végül: ne nélkülözzünk némi humort se! Hiszen már a régi rómaiak is tudták: a hazugnak legyen jó a memóriája. A nem-hazugé csak bátor memória lehet! A Harmadik szöglethez záradékul tehát még ide kell írnom: amikor a Kriteriontól ajánlatot kaptam, hogy húsz év novellatermésemből 1978-ban válogatott kötetet adna ki – ragaszkodtam a Caesarhoz is. A kiadó viszont ahhoz, hogy az írás elé egyetlen mondatot írjak – „eligazításul”. Van, amikor a cenzúra nem csonkít, hanem talán sértőbb módon: bővít. A novella eredetileg így kezdődött: „Elegem van Caesarból.”
(1994. december 3.)

Nyár

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék