Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1996. október, VII. évfolyam, 10. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
PENNA HISTORIAE

PENNA HISTORIAE
Egy történelmi esszésorozatot szeretnénk a Látóban elindítani! Az írásokat könyv alakban is megjelentetjük, így az öröm duplás lesz. Mi vagyunk-e sorsunk kovácsai, avagy eleve determinált minden, miáltal nekünk csupán a színezés, a ha-zás, a múlt dicsőségébe való lusta merítkezés juthat?
A diplomáciai öklözőpárna forgatásában bajnok Teleki, akit Machiavellihez hasonlítottak kortársai, ütötte-verte az erdélyi főurakat, mint szódás a lovát (lásd Bethlen Miklós emlékiratait); Báthori Gábor, akit gonosz magaviselete miatt a transylván Merithnek szoktak nevezni, érzékeny, szép levelekkel ostromolta szerelmeit; Rákóczi, aki fejedelemségre született, és esze is több volt akár egy káptalannál, és ezzel a nagy eszével kiismerni vélte a történelem kerekének forgását, nemcsak saját magát, hanem balsorsra kiszemelt népét is kelepcébe vitte (a kerék szeszélyesen megváltoztatta irányát). Nyelvében él a nemzet – akkor úgy él, amilyen a nyelve. Tudunk-e a múltról mesélni? Miként?
BÁNKOK VAGY BUNKÓK
Miközben annyi elvégeznivaló közül sosem az elvégezni érdemes munkákat válogatja ki magának semmilyen muszáj-herkuleske, bevallom, hogy soha megírásra nem kerülő terveim közt ott lappang, bujkál, régen foglalkoztat egy „negatív” magyarság-történet megírása: mit, mikor, miért mulasztottunk el, nem tettünk meg? Ezek a nemek éppen úgy körülrajzolnak egy valóságot, ugyanazt a végeredményrealitást, melyet az igenek is a bőreként határolnak, kiadják az alakját. Gondoljunk csak bele: a Láthatatlan Embert is a körülfáslizás tette láthatóvá Wells híres regényében.
Olyasmikre gondolok, hogy ha valaha egységes mércét alkalmaznánk, még a „jól ismert” tények is elmozdulnának az értékskálán, mivel maga az értékrend (maguk az értékrendek) is felfednék a maguk belső spirálját, ellentmondásait, s mint a szerelőnek vagy az órásnak, aki kibonthatja a készüléket, leveheti a hátlapot, mivelhogy ő „szakembernek” számít – még hogyha már se megjavítani, se visszaszerelni nem is fogjuk tudni –, de sok érdekes rejtély, titok, kérdés az igazi arcát árulná el. Előfordulhatna olyan képtelenség is, hogy az igenekből nemek alakulnak hirtelen, s mint mikor levegő éri a felnyitott etruszk szarkofág tartalmát, esetleg az (ál)problémák (végre) elporladnának, csillámlón elillannának a képről, a még mindig használt, folyton javítgatott és átalakított kapcsolótáblájáról, műszerfaláról történelemszemléletünknek.
Meg lehetne tudni például olyasmiket, hogy Rómának (vagy rómaiak leszármazottainak) miért nem negatívum a „birodalmi álom kergetése”, másoknál pedig csúnyább késztetés még az orrpiszkálásnál is, fúj! Meg aztán, hogy a nemzethordozó arisztokráciának bedőlni a Habsburg-hűségbe, valósággal belehabarodni az ország elemi érdekeivel szemben a dinasztiába miért volna kisebb, bocsánatosabb bűn, mint az értelmiséginek, hát még a prolinak, parasztnak bedőlni a vörös bolsi demagógiának? Mindkettő amit ígért, s nem tartotta be, azért, annak álnok, gyilkos csapdáiért, a bizalom meghazudtolásáért milyen erkölcsi életfogytiglan jár – legalább a következő nemzedékek igazságérzetében, akik még nem „örökölték” át az előzők elemi, egzisztenciális élményeit és gyávaságát? A Bach-korszak gaztett-jellege miben különbözik a Rákosi-korszakétól?
Hát effélék lennének abban a kis magyar „micsoda miért nem lett?”-ben, ha nem félnék folyton az előző pályázók és kompilálók sorsától, akik minduntalan úgy jártak, mint a Kirkegaard által említett öreg rabbi, aki egy, a lapok közé került-ragadt almamagot vagy légypiszkot (is) fontos punktuációs jelnek nézett, s az így támadt hamis premisszából aztán messzemenő igazságok „olvasatáig” jutott mégis.
Igen, ha nem csupán szavazat lenne, volna bárki újabb állásfoglalása, lecsatlakozás; nem száz elolvasott könyvből előállított százegyedik (lehetséges permutáció, variáció) kombináció, hanem valóban hókusz-pókusz, „minden” alap- és nyersanyag rendelkezésemre állna az új ítélet meghozatalához... De hát könnyebb rezignáltan legyinteni ekkora vis maiorok láttán, hogy hát a múltba se kapok belépőt, mint egy titkos (vagy megsemmisített) levéltárba, tehát „csak előre, édes fiam!” mondaná hadnagyúr képében Gyulai Pál; ezt tetszik látni, Hérodotosztól kezdve mindenki így csinálja; egyetlen reális akadálya van az efféléknek: a reá való restség.
Így hát nekivágok: „Első fejezet”...
*
„Már az ógörögök...” így szokott kezdődni minden valamirevaló visszatekintés. Bizony: még az ógörögök sem voltak itt, nem itt voltak sajnos; kicsit délebbre, legfennebb átutazóban, rabszolgapiacra, malenkij robotra vagy Dareiosz wehrmachtjába, waffen-eszeszébe besorozva keltek át itt. Ezzel szemben az is bizonyos, hogy az ókori Erdély népei ma nem élnek sehol, s mai népessége nem élt akkor itt. Viszont még ennél is kimutathatóbb, hogy mindenki gén szerint mindenkiben, nyelv szerint néha egészen másban részt vesz a kongresszuson. Ez a családegyesítések és érdekegyeztetések első nyilvános kora. A többi többnyire a nagy nyilvánosság kizárásával, csaták és impériumváltások után, jurta alias palotafalak mögött, nemez, bőr, gyapjú, selyem, szőrme, len, batik, damaszt ágyneműben szokott végbemenni. Naptalan éjeken és paptalan alkalmakon is. Ezért nem szabad még patetikusan sem feltenni a kérdést, hogy hol vannak a gepidák, a gótok, a dákok, géták, herulok, longobárdok, avarok, mert azonnal jelentkezik egy szász, egy román vagy magyar: hogy: íme itt!!! és magára fog mutatni. A dolog teljes tisztázásához két dolgot azért tudni kell. Egy: a XVI–XVII. század fordulóján akadt egy szász „történelmi” származásteória is, mely a géta-dákokból startolt. Kettő: a felsorolt mai nációk válaszának sorrendje adott és változatlan, mivel azon pragmatikus poliglottságtól függ, hogy milyen nyelven teszik fel az illető kérdést. Ha románul: mindenki felelni tud rá, mert mindenki érti (nem megjósolta Stefan Ludvig Roth!). Ha németül: arra a szászokon kívül a három-négyszázéves k.u.k. kiképzés jutalom-hozama gyanánt Johann és János bácsi is felelni tud. Ha magyarul: arra már csak János. De ő is csak egy darabig, amíg meg nem kapja az aprobálást a pasaportjába, hogy oficsiál és nem fraudulosz elplekálhat sztreinetátyéba lakni. Mert azután már nem lesz, aki válaszol. Legfennebb a visszhang vonja meg a vállát s valami tudós fogadatlan prókátorként, mint az etruszkok vagy a kelták nevében, elkezd okvetetlenkedni, amivel eléri, hogy soha többé ide meg nem hívják. Legfennebb Európa Tanács komisszárként jöhet majd valaha ellenőrizni a helyet „hol sírjaink domborulnak”.
*
Miután Tróját lerombolták, az emberiségnek harminc évszázadra volt szüksége, hogy egyáltalán megtalálja. S akkor se az emberiség, hanem az a lökött, megszállott Schliemann. Ő fizette a kubikusokat, akiknek teljesen mindegy volt, milyen távoli törökellenes célokat követ az a hiszarliki dombot ásató hibbant úr; jó, hogyha már úgyis szórja, az ő pulyáik kecsketejére szórja a pénzt! Még jó, hogy nem voltak olvasottabbak, s nem nézték (kurd) irredentának, mert rosszabbul járhatott volna, mint maga Priamosz, mikor Odüsszeusz csekája likvidálta az Ilion Iljanovicsi cári családot!
Erdélyt sosem rombolták úgy le, hogy ásóval-kapával-nagyharanggal egy percre örök nyugalomra térhessen. Itt mindig akkora volt a jövés-menés, mint a sétatéren, miután Wesselényiék megnyitották a lókertjüket. Erről pontos akták maradtak, sőt, falragasz is, mely a trágyahordó szekerek átkelését is szabályozza, megtiltja a továbbiakban. Sajnos Erdély esetében az első nyitó bál táncrendje (még) nem került elő. Így mindenki azt kérhet fel bálanyának, akit éppen akar. Ugyanis még áll a bál. A Honfoglalásnak tekinthető sétapalotás, valahol a Traianus-Decebál-féle kállai kettős és a trianoni francia felnégyelés közé esik, szinte pontosan középre. Ha tetszik, akár szimmetria-szünetnek is Töhötöm, tarthatom, tekinthetem.
A pax romana s az angol birodalmi „kohézió”, a náci nagyorosz vagy szovjet kíméletlenség és birodalmi mohóság közti analógiák mind-mind azt bizonyítják, hogy a történelem kezdete óta az országalapítás-építés technológiája változatlan: nem a méltányosságra, hanem az erőre, erőszakra épülhet csupán. A későbbi, újabb és legújabb korokban a „civilizáció” vagy annak látszata csak lengéscsillapító; a „törvényesség” (legalitás, legitimitás) pont olyan dzsungel-törvény a javából. Különben akinek az a vágya, egyedként és embercsoportként, hogy tiszta maradjon a keze s a lelkiismerete, abból induljon ki, hogy már a gondolat is, hogy a véled ellenkezőt lángszóróval lesepred – unetikus! Már a gondolata is! Ha a tiéd. Persze ha másnak sikerül téged kiszorítani, kiirtani hasonló módszerekkel, az az ő dolga, baja, az ő lelkiismereti kérdése. Ha szerencséje van, még „erkölcsi” megtorlás se fog járni érte. Te maradsz a csonkjaiddal s a sebeiddel. S a fehér lelkeddel, ugyebár. Egy biztos: nem magas lovon ülve, hanem nyomorék koldusként jut az ember az effélék végiggondolására. Mindez mindenkit addig nem érdekel, amíg az erőfölény az ő oldalán áll, és nem sokat tűnődik azon, hogy a másik fél szenved, vergődik, dühöng, lázad, egyáltalán mit gondol az, akinek rossz, arról, ami neked jó? Különben nem lettek volna csaták, hódítások, bevonulások. Legfennebb olyan virágvasárnapiak, melyeket nem az emberi szerkezetre, hanem az istenire méreteztek. A spanyol meg portugál világbirodalmak, melyekben „sosem nyugodott le a Nap”, nem az önuralmon, a szelíd szeretet meg az önkéntesség elvén alapultak. A pánszlávizmus meg az iszlám éppúgy térített alkalmas időben, virulens szakaszaiban, mint a keresztény katolikus egyház, meg egyáltalán a „fehér ember”. És mindenki ugyanazzal igazolta, magyarázta a saját túlkapásait, embertelen eljárásainak jogosultságát: hogy ő az „igazi”, az egyedül méltó és üdvözítő, a végleges. És foglaltak. Honfoglaltak. Bele se pillantva a külső tekintet gukkerébe, periszkópjába.
*
Jutalom, létszükséglet vagy büntetés az emlékezet? Egyre senki sem akar másként emlékezni, csakis „székelyesen”: „úgy kezdődött, hogy a másik visszaütött”. Ez elég nagy baj, mert se a kárfelmérést, se a kölcsönös bocsánatkérést így nem lehet adagolni. Ha lehetne, akkor sem volna értelme. A dolog szerkezetéből következik, hogy egy honfoglalás nem úgyanúgy zajlik le, mint mikor a zenekar ünnepélyes hangolása közepette elfoglaljuk helyünket a piros plüssel borított karszékeken, legfennebb a bemászás-farolás közben egy-egy tyúkszemre, körömcipőre hágunk akaratlanul „ó, bocsánatot, pardont” rebegve, jobb érzésű esetekben belepirulva tulajdon ügyetlenségünkbe, mire a felszisszenések ellenére „nem tesz semmiket” söprünk be végül. Ezt a teljes erőből elkövetett kihágást, elhágást, meghágást csakis jelen vérszegénységünk ellensúlyozására, mint (magas) Cé-vitamint írnám fel, gyógyszerfantázia nevén „1100”-ként, egyszeri kúrára, használatra. Persze akkor szóljunk az anyukáknak: a szomszéd gyerekeket se gyúrják fölöslegesen. Patrona Poloniae ezt elvárhatja Patrona Romaniaetól s Patrona Hungariaetól is, elvégre ugyanabban a rövidárukereskedésben és csemegeüzletben szoktak vásárolni, s nemegyszer összefutnak a kassza előtt, belekukkinthatnak egymás önkiszolgáló kosarába. Csak tessék! Az idén nem veszünk több intoleranciát. Még van bőven a tavalyelőtti ellenségképből is, mely csodálatosan technikás módon: hangazonosításra lép működésbe; mint egy bank-kártya. Jezsuita és másik végén jakobinus, karbonári, Pecsovics és kossuthkutya, bachhuszár és bolsevik és fasiszta. Csupa kulcsszó és jelszó. Egy is elég egész városnegyedek betevő ideológiájának megmérgezésére. Mi is azóta nem vagyunk jól, mióta valami borgialukréciás dinomdánomokba keveredtünk hülye mediterrán és halvérű skandináv bandákkal. Nálunk addig rend volt. Az uralkodóházban a legpuritánabb kiválasztódási szabályok védtek bombabiztosan a kontraszelekció ellen. Semmi nagyzolás: vagy ólom a fülbe vagy ólommentes szemkiszúrás! És milyen jól ment minden az első időkben. Külön voltunk lovasok és külön tengerészek, ahogy a helyzet megkövetelte. Ám az biztos, amikor bebizonyosodott, hogy mindennek ellenére nem vagyunk elég életképesek, miért nem adtuk meg magunkat vagy a töröknek, vagy az osztráknak? Mert ez sok „Ugocsa non coronat” meg török bársony süveggel való labanchessegetés végül lám odavezetett, hogy „megtanítottak félni, tehát működve szétesni ezt a birodalmat”. Nem Jeremiás, hanem már Herczeg Ferenc mereng-borong ezekkel a bibliás mondatokkal a még mindig elég ép, még a második agyrémnek ki se tett romokom, 18 után, amikor „a németek nem voltak már katonák, miként a magyarok azokban a tragikus napokban nem voltak nemzet”.
Valóban világvége-állapot, hangulat. És aztán, azóta, most?... Vigasztalni vagy vigasztalódni. Még az a kettő sem egy. Egy biztos: a honfoglalás sikersztorija után ezer évvel jön a számla (körbe-körbe-körbe jár, mint gyűrű a zálogosdiban) – Magyarországból a legnagyobb koncokat azok kapták, akik soha le se győzték. A vágóhídra pedig valami igazán impozáns önToldi vonszolta el. Úgy néz ki, azóta is sikeresen fogja a (demográfiai, bűntudatgerjesztő és iskolapolitikai) szarvait. Tartja.
*
Utálom, hogy megint imádunk legendákban élni, miután évszázadok önébresztése olyan jól sikerült, hogy a materializmus fala magától jött, felgyorsuló ütemben, szembe. Fallal a fejnek. Utálom, hogy úgy demitizálunk, mint a szkizofrén tűzszerész, aki mikor a helyszínre érkezett, valami régi nosztalgialégnyomástól hirtelen újra bevetésen érzi magát, és szétszerelés helyett robbanásra állítja vissza a szerkentyűket. Egyszóval: nagyon megutáltam pont 1996-ra, hogy ami közelről se volt, nem lehetett magasztosabb, mint ami kitelt tőlünk, belőlünk – utólag „bezzeg” zsinórpadlásokról, „na ugye” mennyországokbólereszszék le közénk, „lám-lám” panoptikumokban rendezzenek vezetéses látogatásokat, mint vidékről busszal felhozott káderiskolásoknak. Csak most más elvtársak. Hahó, kiáltanám ünneprontón a nemzetközi után és mellett a nemzeti majális ettől euforizált tömegébe – ébredjetek rá, hogy a régi s a mai értékek, teljesítmények nem ég és föld! Csak föld. Végre, vagy megint, lehet, csak folyamatosan ezt kellene tanítani, kikiáltani: föld! föld! föld! Amitől nem lehangolódni kell, ha nem tettek tényleg és végleg sült galambra váró, zsolozsmázó anyókatömeggé! Azzá, amit több tucatszor látok szórópisztollyal felírva a budapesti házfalakon az „ezerszázadik” nyáron, hogy „BIRKA NÉP!”.
Létünk egészében és végleg kihívás. Volt és lesz. Szerencsére egyik állapotunknak-eszméletünknek van igaza, s a másik kerekedik felül mindig: a Koppány-elképzelés helyett az István-elgondolás, Csák Máté helyett az Anjou, a Peturé helyett nem a Gertrudisé, hanem a férjéé. Mindig csak az a pár foknyi eltérítés, fénytörés elég is. Különben egyetlen reggelig tartó vallomásos, részeg sírva-vigadással többször is elmúlhatott volna Magyarország is, mint az Attilák udvara, az Aranyhorda s megannyi ragyogó gepida birodalom a térségben. Most már ők is „haza a magasban”-t játszhatnak jobb híján. Szerencsére bennünket a rettentő gyomormosások egyelőre mindig visszahoznak ebből a morgából, mint a maró lúgot ivó életunt, de életre ítélt kiscselédet az éppen aktuális harmadik felvonásokban. Nagy márka lehetünk, mert a nevünkkel egy évezredig éppúgy lehetett birodalmat, háztartást vezetni, ahogy a legjobbakéval az idők kezdete óta. Ez „nem semmi”, ahogy egy mai pesti vagányság mondaná. Nem bunkóskodni vagy bánkódni aktuális tehát, hanem élni s az egyetlen élet alkalmából cselekedni. Husztnak csak a romjait csatolták Kölcseytől a „határon túlra”, a várhegy bázisa: „hass, alkoss, gyarapíts” – kapható néha még a maradék honban is. Csak fennhangon tisztázni kell a pár centis tévedéseket: hogy például Toldi volt nápolyi Johanna 3/3-as zsoldosa és Pató Pál negyvennyolcas nemzetőrkapitány. De ha nem esünk hasra megint a szimbólumok előtt, akár úgy is maradhatnak a „történelmi tények”, ahogy belénk sulykolták őket, nagy igyekezettel és nagyon is nemes szándékkal eleink. Itt mindenki olyan családfáról nem esett messze, mint egy-egy Jókai-hős, vagy mint egy József Attila-fajta: „mai magyarok”. S persze mindenki véges-végig épp „mai magyar” volt, ez mentett át a legnehezebb szakaszokon, mikor elbizakodhattunk volna, mert jól ment. A bajban csak megmaradunk valahogy.
Egy nem esett jól. Egy s más. Mi tudtunk Erasmusról (ő is rólunk); évszázadokkal azelőtt elkezdődött az Itália-járásunk. Balassitól, ha nem a Halotti Beszédtől fogadtuk tudatosan a külhoni, európai hatásokat („normákat” – ahogy ma mondanák, tehát integrálódtunk), legalábbis honosítottunk. „Ami Vörösmarty elődeinek a jeles alkotások, korépítő eszmék tárháza” – mondja Hankiss János (Európa és a magyar irodalom) – „az Vörösmarty számára eleven, szerves közösség... Amikor Vörösmarty Európára gondol, nemcsak a remekírók jutnak az eszébe, mint legtöbb előfutárának, hanem a szenvedő és vétkező s mégis királyi diadémot viselő ember, mindenütt azonos végletekkel és harmóniákkal, harcokkal és gyöngédségekkel”... „Nem elég átvenni Európától földlökéseket és továbbítani őket úgy, hogy végigfussanak a Kárpát-medencén, otthonosítani azt, ami Európa levegőjében van. Ő cselekvőleg avatkozik bele az európai szellem kialakításába.” Sajnos, „népek hazája, nagy világ” azóta már többször rágalmazóinknak hitt inkább. Ez a mi pillanatnyi bajunk, mélypontunk. De „ez a mi munkánk” is – „és nem is kevés”. Hogy meddig megy ez még? – kérdem magyarként, egyáltalán nem(csak) Európától, hanem önmagunktól főleg. Több mint shakespeare-i, ahogy egyenként folyton belehalunk, s közben egyre többen leszünk. A múlt nem égi, nagyon is földi főkönyvelés, működő tőke, uraim! – mondtam volna, ha legalább valamelyik Mikszáth-regényben a szónoki emelvényen lengetném galambszürke cilinderem, melyből az utolsó érvek nyulacskáit ma előhúzom. Ma húzom elő, közismert, divatjamúlt irodalomcentrikusságom, ergo használhatatlan elemzésem, diagnózisom, jóslatom végső eláztatása gyanánt:
– Azért ne felejtsétek, hogy itt a nemzeti Bánk volt a nádor, mielőtt a Nemzeti Bankra bízták volna a parádé további vezénylését. Ez világjelenség. De remélhetőleg lesz még, aki ezt is kibírja, rajtunk kívül is.
LÁSZLÓFFY ALADÁR

Tanú

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék