Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1996. augusztus - szeptember, VII. évfolyam, 8 - 9. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Szávai Géza

Szávai Géza
VILLÁMCSAPÁS, DERÜLT ÉG
Uram, hozz ránk „víg esztendőt”
Azt mondják, az ember változik, az alkata nem. Én egy derűs alkat vagyok.
A derű: már régen kiderült róla, hogy nem kimondottan a röhögéshez szállítja az üzemanyagot. Szerintem „szent derű is van, magyar megnevezés nincs rá, de a francia sérénité megközelíti a lényeget.
... A derűs alkatú ember derűs dolgokat szeret mesélni.
1987-ben – akkor Bukarestben éltünk – megbetegedett a feleségem. Helyzete súlyosbodott, és a „magyarszimpatizáns” orvosnő (édesapja hajdan a „kultúrzónának” kijelölt Székelyföldön román-jegyzősködött) szemrehányóan megkérdezte tőlem:
– Uram, nem veszi észre, hogy meg fog halni a felesége?!
Mielőtt egy Ázsiából szalajtott lelketlen bozgor vadbarom képzete befészkelte volna magát az agyába, tisztáztam: nem tudom, mi fog történni, de ha tudnám, hogy meghal, akkor sem sétálnék tragikus pofával az ágya körül. Nem akarom, hogy rémültnek lásson, nem akarom, hogy otthon a tizenegy éves lányunk az elkeseredettség légkörében éljen, amikor látogatási napokon behozom az anyjához, akkor sem szomorkodni hozom, és mindezzel tökéletesen tisztában van a feleségem is. Közösen akarjuk ezt így. Különben nem vagyok idióta, sok mindent észreveszek, de azt valóban nem tudom megítélni, mennyi ideje van még a feleségemnek.
– Körülbelül öt hónap. – A doktornő pillanatok alatt megértett. Azt is, hogy ezt az „öt hónapot” is meg fogom beszélni a feleségemmel.
– Külföldön talán... Ott sincs más gyógyszer vagy más kezelési módszer. De talán meg kellene próbálni.
Megpróbáltuk. Krimibe illő fordulatok után elengedtek tizennégy napra Budapestre. Lányunk, Eszter rokonoknál maradt.
A Korányi Klinikán sem tudtak többet mondani, mint Bukarestben. Hagyjam ott a feleségemet. Minden lehetőséget számba vettünk. Utánanéztem, hogyan lehet egy halottat hazaszállítani Erdélybe. Megmondták hogyan, azt is: hatvanhárom ezer forintba kerül. „Ha ennyi pénzem lenne, azt akkor is az élőre, a gyerekre kellene költenem.”
Eldöntöttem, hogy abban az esetben nem fogom hazaszállítani, hanem valahol vidéken, ahol ez is olcsóbb, eltemetik a barátaim – akár nélkülem is, ha nem jöhetnék. Ekkor már a lányunk került odahaza kórházba.
Ha van a derűnek magaslata, akkoriban ott voltam, ott voltunk: mindent eldöntöttünk, ami tőlünk függött, és nyugodtan egymásra és arra figyelhettünk, ami mindkettőnknek a legfontosabb volt: egy tizenegy éves kislánynak kellett volna lehetőleg sérülés nélkül, egészségesen felserdülnie.
... Félév múlva meglátogathattuk Eszterrel az édesanyját. És mi is Pesten maradtunk. Feleségem a Korányiban, Eszter a Szabadsághegyi gyermekszanatóriumban (mint kiderült, pszichoszomatikus alapon ment fel naponta 38-39 fokra a láza) – én a kettő között ingázva. Így telt el néhány hónap. Aztán kijöttek a kórházból. És aztán... Élünk.
... És azokra a hónapokra, arra a történelmileg is átmeneti időszakra mindig derűsen-derűvel emlékszem: a derű magaslati levegőjének éltető erejét érzem.
Állást kellett keresnem. Akkoriban a magamfajta fickók árfolyama emelkedőben volt: honorért is dolgoztunk, nem kellett utánunk társadalombiztosítást meg más efféléket fizetni. Az első, magántőkéből indított napilaphoz szegődtem (DÁTUM). Talpon maradtunk úgy egy évig. Mindenki csinált mindent, amit tudott – ... és amit nem tudott. Mivel nem volt pénz grafikusra, oldalakat terveztem – és: rajzoltam. Naponta. Derűset, mert az kell(ett) akkor is a népnek.
Szávai Kalendárium címen folyamatosan rajzoltam és írtam valami „kacagtatót”.
Derűsen. Tényleg.
Ma, amikor kezembe veszem a kalendáriumom fiókokba, dossziékba szétszórt lapjait, már azon is derülhetek, hogy milyen kevesen tudjuk, ki volt, teszem azt, Egon Krenz.
Még csak annyit: ha időm lesz, össze fogom állítani és ki fogom adni a kalendáriumot. Összebarkácsolok egy „víg esztendőt”. (Géza, kék az ég?! S ha nem: festhető?! Meg lehet próbálni.)
Budapest, 1996. június 10.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2022
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék