Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1996. augusztus - szeptember, VII. évfolyam, 8 - 9. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Szász László

Szász László
EX NOVO
Látszólag össze nem illő két írást helyezek egymás mellé.
Az első: fejezet egy terjedelmes, műfajtalan szövegből. Kéziratomon ezt a címet viseli: Alulnézetből. A teljes anyagot valószínűleg már sohasem fogom megjelentetni. Ugyanis 1989-ben, nem sokkal Magyarországra való áttelepülésem után kezdtem írni. (Marosvásárhelyi tanár kollégáim szavai csengtek a fülembe: – Írd meg ezt a lelki nyomort, amiben élünk. Képes vagy rá, mert te is végigcsináltad. Írj bestsellert vagy esszét, vagy tanulmányt, akármit, csak hogy ebből az egészből értsenek meg valamit ott is.) Túlzott lendülettel, a keserűség friss ziláltságával róttam az emlékeket. Kiadói igény is volt rá. Aztán decemberben utolért a történelem – itthon is, otthon is. Hirtelen megváltozott a nézőpont: át kellett szerkesztenem a megírt fejezeteket; a jelen idő múlttá lett, az új jelen megfoghatatlanná, a megtervezett esszéforma összeomlott – akárcsak a kiadó, mely igényt tartott rá.
Kilencvenben, kilencvenegyben még nagyon fontosnak tartottam (volna) a teljes, 250 oldalas kézirat megjelentetését. Mára kissé elszaladt alóla az idő (Húsz év múlva ismét aktuálissá válhat.) Ami ma is érvényes lehet benne: az pusztán a saját – elfogult – szemléletmódom. Ezért vállalom egy változatlan (rövidített) fejezet közlését.
A másodiknak: a novellának egyetlen érdekessége van, és egyetlen vékony szálon kapcsolódik az esszéhez. Abban az időszakban írtam, amelyről kilencvenben „alulnézetből” szóltam, és a hatvanas évek tapasztalatai mögé igyekeztem elbújni. A novella akkoriban itthon nem jelenhetett meg.
Úgy tetszik, a próféciák, még ha közhelyek is, beteljesednek: a tettes, akár reményei ellenére, törvényszerűen visszatér a színhelyre. A tettes cselekedhet/ett/ jót is, rosszat is. Nem kereshet áldozatot vagy bűnbakot. A fontos az, hogy a helyszín létezik, ahova vissza lehet térni.
Köszönet ezért az Igaz-Látó szerkesztőinek.
Sz. L.
 
A TÚLÉLÉS ESÉLYEI: SZELLEMI DIASZPÓRÁK
A nyolcvanas évekre mindössze négy olyan szellemi „diaszpóra” maradt, amely megtűrt, kvázi-intézményi keretek közölt még lélegezhetett, és kis részben közvetlenül, hatékonyabban pedig az informális csatornákon keresztül alapvetően befolyásolta, vagy éppen meghatározta az erdélyi magyarság európai és nemzeti azonosságtudatát, ápolhatta az anyanyelvűséget, és a csobbanó kő vízgyűrűinek mintájára, távolodó körívekben besugározhatta a közösséget. Hatásuk a baráti kapcsolatok intimitásával, a szabadkőművesség titoktartásával, „lélektől lélekig”, sajátos metanyelvi kommunikációval történt.
A kultúra körén kívül egyetlen szakmai közösség, az orvostársadalom tudta sokáig megőrizni erős etnikai kötődését. Ez is annak bizonyítéka: miként határozza meg az oktatás nyelve, illetve a nyelv állal hordozott szellemiség egy-egy csoport, nemzedék arculatát, műveltségi szintjét. A magyar orvostársadalom a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet létének függvényévé vált. (...)
A műszaki és a többi nem humán, nem közvetlenül a kultúrához kötődő értelmiségi csoportot már korábban megfosztották attól a koherenciától, amit a nyelv összetartó ereje jelent. (...)
A zene egyetemes nyelven szól(t), a filharmonikusok nemzetiségétől függetlenül. Csupán a hatóságok igyekeztek a repertoár cenzúrázásával a nemzeti eszme szolgálatába állítani. Ennek ellenére és ezzel együtt: a Marosvásárhelyi Filharmonikus Zenekar (például) igényes magyar ajkú réteg-közönséget alakított ki, és egyszerre szolgálta a magyar, a román, az európai kultúrát.
Egyéni stílusjegyeikkel, az alkotásaikon átütő szellemiség által, a képzőművészek markánsabban kötődhettek az erdélyi, a magyar hagyományokhoz (is). A fiatalabb képzőművész nemzedék azonban szűknek érezte a provinciát. A maga idején nagy hatású MAMŰ-csoport úgy volt – nem erdélyi: sajátosan marosvásárhelyi –, hogy a neoavantgárd és a posztmodern törekvések irányában próbált kitörni. Tagjai idejekorán szétszóródtak a világban; utóbb külföldön vállak erdélyi művészekké.
Maradt tehát néhány megtűrt szellemi diaszpóra, amely vállalta a hiányok betöltését, és – hihetetlennek tűnhet – teljesítette hivatását. Jelesül: a szerkesztőségek meg a köréjük tömörülő írók, újságírók, külső munkatársak viszonylag zárt csoportja; a hagyományőrző keresztény egyházak; a színház; és végül – sajnos, utolsóként a rövid sorban – az iskola.
Nem szándékozom eszmetörténeti, szociológiai fejtegetésekbe bonyolódni, csupán azokat a titkos erővonalakat nyomozom, amelyek mentén az erdélyi magyarság mégiscsak egybetartozó közösségként sorakozott fel, és amelyek nélkül elveszítette volna maradék, megtépázott méltóságát.
Érdeklődésem, foglalkozásom, életformám az oktatáshoz köt. Az foglalkoztat tehát, hogy az első három értelmiségi szórvány – egyéb hiányzónák behelyettesítésén túl – miként egészítette ki azokat a funkciókat, amelyektől az országos szereposztásban megfosztották az iskolát.
1. Kelet-Európára jellemzően a magyar irodalom mindig a kelleténél több társadalmi-politikai funkciót vállalt. Ezért a Trianon utáni Erdélyben viszonylag zökkenőmentesen vette át az írótársadalom a megcsonkult közélet kulcsszerepét. Míg azonban a két háború között több mint háromszáz lap, újság alakult, s minden magára adó értelmiségi tollat ragadott, 1948 után csupán szigorú keretek közé szorított, meghatározott számú sajtóorgánumot engedélyeztek. Nyilván, sokkal kevesebb tollforgató jutott publikálási lehetőséghez, ráadásul ebben az időszakban minőségi javulás sem ellensúlyozhatta a nem létező fórumokat. „Erdélyben igen gazdag magyar nyelvű hírközlés és magas színvonalú publicisztika létezett a két világháború közötti korszakban. ... Az 1950-es években szinte minden korábbi orgánum megszűnt, elszürkült a kulturális és irodalmi sajtó, számos helyen teljesen elsorvadt a helyi magyar újságírás.” (Az erdélyi magyarságért. Jelentés a romániai magyar kisebbség helyzetéről. Bp., 1988) Az 1980-as évek közepére 30–40 százalékban csökkentették a sajtótermékek terjedelmét és példányszámát, bizonyos lapokat teljesen megfosztottak funckiójuktól: a román kiadvány tükörfordításának tekintették. Legeredetibb azonban a cenzúra volt, egyedülálló a maga nemében: nem csupán kihúzott, letiltott, hanem megrendelt, s ezzel zsarolt. A hatalom igyekezett a magyar sajtót saját olvasótáborának ellenségévé tenni. A sajtó olyan erkölcsi válságba sodródott, hogy a nyolcvanas évek végén lapjaink nagy részében már szégyen volt megjelenni. Hogy mégsem bukott meg erkölcsileg az írástudók kis csapata, annak több oka van. Minden olvasó tudta a maga köznapi életéből, hogy hazudni kötelező, a hazugság megtagadása egyenlő az öngyilkossággal. Megtanult hát különbséget tenni az olvasó a hazugságok „egyéniségleplező” stílusváltozatai között: túlfűtött, önző, közönyös avagy okos, kényszerű, esetleg becsületes hazugság közön. Az irodalom pedig megtanult úgy fogalmazni, hogy mindenki vájt fülűnek érezze magát, a cenzor viszont lehetőleg ne találjon ürügyet a letiltásra.
Ekkoriban vált életmentő erővé kultúránk kényszerű egyoldalúsága, az irodalomközpontúság. A hetvenes évek fordulóján kezdeményezett viták az irodalomközpontúságról a nyolcvanas években hoztak némi gyakorlati eredményt: felértékelődött az anyanyelven íródott szó jelentősége. A sajtó nem azzal hatott, amit általában publikált, hanem ahogyan viselkedett. Egy-egy értékes írás, kiadvány, könyv megjelenése tettnek számított. És egy szerkesztőség jelentőségét az határozta meg, hogy nem hivatalos szellemi műhellyé, hasonló gondolkodású emberek alkalmi találkozóhelyévé tudott-e válni. A baráti szálakat, a félig kimondott gondolatokat a lehallgató-készülékek, a szekuslátogatások sem voltak képesek felszámolni. Így gyűrűzhetett messzire – az élet különböző területeiről be-betoppanó – külső munkatársak által is továbbítva, ezeknek a kicsiny fórumoknak a szelleme.
Bizonyára föltárják majd a benne élők ezeknek a szilárd vagy szétroppantott közösségi kapcsolatoknak a mélyebb rétegeit. (Ha rövidesen nem történik meg, a korábbinál is veszedelmesebb zsákutcába juthat a csonka kultúra. Ez viszont nem az értékek közvetítőjének, nem a pedagógusnak a feladata.)
Volt azonban még egy olyan tényező, ami – egyénenként – segítette a túlélésben a sajtó főállású munkatársait, s amiért szükséges volt leírnom az eddigieket. Tudniillik a legalkalmatlanabb újságíró is előjogokat élvezett az értelmiségiek átlagához, fokozottan a pedagógusokhoz képest. Hivatalosan ugyanis az újságíró, a szerkesztő a pártideológia szócsövének minősült, s ez bizonyos védettséget jelentett. A pragmatikus erkölcsi megítélésnek egy másfajta koordinátarendszerébe került. (Érvényes ez valamelyest a színházi emberekre, s más összefüggésben a lelkészekre is.) Minthogy a társadalmi hierarchia magasabb fokán helyezkedett el, az etnikai közösség nyugtázta, hogy hivatásának gyakorlása érdekében apróbb-nagyobb, de látható kompromisszumokat kell kötnie. Látványos áruláshoz csak az a főállású írástudó folyamodott, akit nem elégítettek ki a természetszerűen kijáró (valójában csak az adott életszínvonalon számottevő) privilégiumok, aki hatalomra, érvényesülésre tört. És voltak, akik vállalták a szembeszegülést meg az ezzel járó meghurcoltatást. Ha el is némították őket, hírnevüket növelte bátorságuk. (Egy tiltakozó pedagógust észrevétlenül lehetett eltüntetni.)
A hivatásos írástudók társadalmi rangsorolása szemléletesen példázza a hatalom manőverezését, ahogyan behódolásra készteti valódi vagy virtuális ellenzékét. A pedagógusok mindenki előtt közismert, megalázott helyzete, minden más réteghez, csoporthoz képest erőteljesebb jobbágyosítása és kiszolgáltatottsága olyan elrettentő példát képviselt a többi értelmiségiek – elsősorban a kötetlen munkaidejű újságírók és alkotók – számára, hogy inkább vállalták a kompromisszumot, mintsem a tanáréhoz hasonló mélypontra süllyedjenek. (Anyagi méltánytalansága mellett is elsősorban morális jellegű volt a megalázás.) Hiszen a – kivándorláson túl – egyetlen út, a tanári pálya várt (volna) a sajtóból távozóra.
Mindezt nem az írók, alkotók ellen fogalmazom meg. (Hiszen közéjük is tartoztam; a marosvásárhelyi szerkesztőségek oldottabb légkörének, a hozzám is elérő baráti szálak rugalmas szilárdságának is köszönhetem, hogy ép elmével kibírtam, túléltem tizenhárom évet a román oktatásügyben. A tisztesség kedvéért: csak tizenhárom évet.) A pedagógusok védelmében kell megtennem az összehasonlítást. Mert aki nem élt benne, az csak a felszínt, a következményt láthatta: magát az örökösen siránkozó, kicsinyes, elgyötört pedagógust. Utóbb majd az író-, újságíró-társadalom elvégzi ebbéli önelemzését is; engem az foglalkoztat, miként osztotta ki a hatalom az értelmiség szerepköreit. Az 1989. decemberi fordulat után azonnal, sokakban felvetődött (most már nyíltan, a közvélemény előtt; hiszen a „titkos féreg” mindig dolgozhatott az alkotók lelkében) az írástudók felelősségének kérdése. Hogy egy másfajta erkölcsi szférában élt a – pedagógus által például naponta megszenvedett – valóság fölé helyezkedő író, azt elsőként Székely János fogalmazta meg (a Magyar Televízió 1990. február 2-i, éjszakai adásában). Nyomasztóan világos képletre egyszerűsítve mutatta be azt „az erkölcsi csapdát, amely az egész erdélyi kultúrára jellemző” (és talán – teszem hozzá – a rezsim legsikeresebb machinációja) volt: „Évtizedeken keresztül hazugságokat szerkesztettünk, írtunk, csak hogy fennmaradjon a lap” kénytelen hát az alkotó felülemelkedni a köznapi erkölcsön: „... Én kenyszerített voltam, nem kényszerítő... S annak ne legyen lelkiismeretfurdalása.” Az alkotás önálló életet él, függetlenedik szerzője személyétől és moráljától. Ez az irodalom kegyetlen és megvétózhatatlan igazsága. A tanár viszont, a művek közvetítője (ebbéli szerepével találkozunk még a későbbiekben) beleroppanhat egy ilyen dilemmába. Annyit már előzetesen megfogalmazhatok: a sajtót elárasztó hazugságok és a totális ellenőrzés, a cenzúra egyeduralma miatt a nyolcvanas években az a fonák, egészségtelen, de nyilvánvaló helyzet állt elő, hogy (láthatatlanul) fontosabbá vált az, aki az értékeket közvetítette (a tanár), mint az, aki teremtette (az író, a művész, a kutató). Hogy mennyire bőrükön érezhették az alkotók: egész tevékenységük légüres térbe került – az Lászlóffy Aladár 1989. december 30-án Filep Tamásnak adott interjújában is fölsejlik. „A helyzet megérése előtti egyéni partizánkodás, úgy tűnt, csak azt hozhatja: még egy műhely fog megszűnni, még egy ember áldozatul esik, még egy írót elhallgattatnak. Abba a helyzetbe jutottunk, amikor a szorongatásban a fő célnak a túlélni, az átvészelni látszott, amikor egyik barátunk egy beszélgetésben így kiáltott fel, miközben valamely ískolamentés esélyeit latolgattuk. «Álljon meg a menet, én is egy iskola vagyok!»... Az illető úgy értette, pontosan értelmezte, hogy minden írói műhely tulajdonképpen egy iskolát ér.” (UNIO, 1990/Nyár)
Keserű igazsága ellenére és akaratlanul: válaszrímként hangzik ez a nyilatkozat a pedagógus személyiségét nem létezőnek tekintő, a társadalmat átitató hivatalos véleményre. Az elismeri alkotó akár önmagában iskola, intézmény is lehet. (Ugyan: nagy kultúrákban is kevés az iskolát teremtő alkotó.) Az iskola olyan intézmény, amely fogalommá vált a közösség számára; az a jelentése viszont, hogy az iskolát emberek csinálják, gyakran áldozatos, ritkábban kreatív munkával – ez a jelentése kiürült. A kultúra közvetítője nem engedhette meg magának a passzív túlélés: a hallgatás vagy mellébeszélés viszonylagos biztonságát.
Nyilvánvaló: egy szándékosan minden értéket relativizáló, összekuszáló, mindenkit mindenki ellen uszító politika következményeiről van szó. Ebben az útvesztőben a legnagyobb érdem, hogy az írástudók nagy része becsülettel átvészelte a fertőt; sőt, bizonyos esetekben a morális kockázat és a kételyek vállalása is érdem, ha közben sikerül valódi értéket teremteni vagy menteni. A romániai magyar irodalom teremtett – a nyolcvanas években természetszerűen kevesebb – értéket. De – és ez ismét a helyzet fonákságára jellemző – fontosabbá vált a megőrző, az iskola funkcióit kiegészítő szerepe.
Egészében a sajtó szerepét célirányos, átfogó, tényfeltáró elemzéssel lehetne igazolni. Rendkívül munkaigényes, de kézenfekvő, egyszerű módszerrel. A nyolcvanas években ugyanis valódi gondokat-problémákat megfogalmazó, egyéni vagy közös publicisztikai, kritika-, illetve esszégyűjtemény alig-alig látott napvilágot. A lapokban, folyóiratokban viszont megjelentek a kisebbség ügyét valami módon szolgáló, érdekeit kifejező írások. (Legtöbbször éppen a diplomatikus, kompromisszumokat kötő vagy akár megalkuvó szerkesztők jóvoltából, akik ki tudták használni a pillanatnyi ideológiai réseket, alkalmanként kijátszhatták a cenzúra éberségét.) Meghúzódtak ezek az írások szerényen a harsogóbb hamisak mögött. Ha azonban igényes válogatásban, kötetben és tematikus elrendezésben egymás mellé kerülhetnének, megközelítőleg hiteles képet kapnánk arról: valójában mit gondolt és hogyan látta beszűkült világunkat a valódi, és hogy ki volt egyáltalán az igazi írástudó. Az anyaországbeliek által magasztalt/kárhoztatott „erdélyi szellemiségnek” volna ez tanúbizonysága, mely inkább sors, mint szemlélet: lehajlik, meglapul, eltűnik szem elől, ha kell – de túléli a nagy pusztítások korszakát, és alkalmas pillanatban szárba-lombba szökken.
2. Amennyire visszafojtották, olyan mértékben nőtt fel hivatásához, egyre magasabbra az egyház.
Leginkább a papokról mondható el, hogy lehetőségük volt egyszemélyes intézménnyé válni. Annak ellenére, hogy – valamennyi szocialista országhoz hasonlóan – a kontraszelekció Erdélyben is „termelt” olyan egyházi vezetőket, lelkészeket, akik a szolgalelkűséget, az apparátus iránti túlzott lojalitásukat vallási konzervativizmussal elegyítették. (Szomorú tanúsága ennek a laikusok számára akkoriban szinte hozzáférhetetlen Református Szemle alakulása. A nyolcvanas évekre teljesen olvashatatlanná, prédikációkat újraközlő brosúrává degradált kiadvány hátterében a hetvenes években még olyanszerű mozgalmak zajlottak, mint a világi sajtóból ismert nemzedéki viták. Fiatal lelkészek szociográfiai, hely- és önismereti tanulmányok fórumává szerették volna tenni. Végül szerkesztői koncepciójában az a kormánypolitikát kiszolgáló álláspont kerekedett felül, amely például Illyés Gyula összmagyarságban gondolkodó nemzetfelfogását, Sütő András drámatrilógiáját nyilvánosan ítélte el.)
Az iskoláitól, birtokaitól és jogaitól megfosztott egyház puszta léte, a templomépületek jelkép-értéke olyan erőt jelentett, amely összetartásra kényszerítette a gyülekezeteket, s minél nehezebb volt az élet, annál inkább. Minthogy az állam konszenzusra lépett az ortodox egyházzal, azt nemzetinek minősítve: a négy hagyományos erdélyi magyar egyházai következésképpen retrográd, nacionalista intézménynek nyilvánították. Nézőpont kérdése. Kisebbségi intézmény csakis önvédelmi, jó szándékú szerepet tölthet be. Még ha a külső nyomáson túl belső torzsalkodások is gyengítik.
Az egyházak szerepének felértékelődése is, sajátos módon, éppen az iskolákon mérhető le.
Az ötvenes években a szocializmus és ateizmus jelszavait nem eredménytelenül harsogták. Bár sem elméleti, sem valóságfedezete nem volt a szlogeneknek, a hatalom a korábbi nyomorhoz képest konszolidáltabb, nyugodtabb és reményteljes életformát tudott ígérni, s ennek bizonyos jelei mutatkoztak az életszínvonal relatív javulásában. Így történhetett, hogy kisiskolásként tömegesen kezdtünk elmaradozni a vallásórákról. Bennünket, gyerekeket akkor még nem a félelem irányított. Sok szülő kétségbeesett, tudniillik, – mifelénk valóban tisztelt – tanárok, tanítók végeztek meggyőző munkát. Miszerint: nem lehet egyszerre Istenben is meg a kommunista pártban is hinni; s piros nyakkendőnk ennek az új hitnek a jelképe. Az akkori iskola tudott valamifajta furcsa „ateista hitet”, optimizmust szuggerálni, és ezzel az abszurd jóhiszeműséggel hosszú időre meghatározta nemzedékek gondolkodásmódját. Mindenképpen összefügg azután az iskola szerepével, de jóval távolabbra mutat az az eszmei, erkölcsi kataklizma, mely évtizedek múlva ebből következett. Az ötvenes évek hatalom iránt lojális, optimista pedagógus nemzedéke (már aki nem fölcserélhető álarcként viselte a hitét) meghasonlott; az ő egykori kisiskolás tanítványaik az ismert vákuumba kerültek. A csalódást, a szemléletbeli változást a templomba járók folyamatosan növekvő száma jelezte. (És itt nem a hagyományaiban vallással, egyházzal együtt lélegző falu, hanem a városi lakosság viselkedése a mérvadó.) A nyolcvanas évek közép/kor/osztálya titokban visszaimádkozta magát a templomba, gyerekeit vallásórára íratta be. Nem Isten tért vissza számukra, hanem a templom maradt az egyetlen (félig-meddig) engedélyezett intézmény, ahonnan még nem tiltották ki az anyanyelvet, s ha mindenki bánatát csak az Igével körülírt metaforákban lehetett is megfogalmazni, az együttlét, a pillantások titkos beszéde meg a pap személyisége: az elképzelhetőnél erősebb nemzetiségi kisközösségeket teremtett.
Nem tudom, vannak-e följegyzések, adatszerű bizonyítékok, de hogy ismét erőre kapott, életképesnek bizonyult az egyház, azt az iskolákban a nyolcvanas évek elején megsűrűsödött vallásellenes kampányok tanúsították legmegbízhatóbban. Az osztályfőnöki órák, pionírtevékenységek végtelen számú kötelező feladatainak listáján egyre előkelőbb helyre került az ateista és vallásellenes propaganda, a pártideológia szakemberei hosszú órákat áldoztak drága idejükből kiképzésünkre: miként végezhetjük a legnagyobb hatékonysággal ebbéli meggyőző munkánkat. Legbiztosabb jele a bajnak a fenyegetések szigorodása és sokasodása: pedagógusnak tilos templomba járni, kivéve, ha tanítványai ellenőrzése végett teszi. Valami okból (?) többször megismételt felmérést kellett végezni, osztályonként: ki milyen vallású, hányan járnak rendszeresen, hányan rendszertelenül templomba, hányan hittanórára. Valós adataink szerint a legtöbb magyar osztályban 90–100 százalékos volt a vallásórára beiratkozott tanulók aránya. És felmérés, kimutatás, tények elsumákolása ide vagy oda – a hatalom ekkor már elkésett. Az emberek, mint védőbástyába, menekültek a templomba.
Természetesen újabb vonzata is lett a jelenségnek. Végeérhetetlen gyűléseinken az egyház úgy ítéltetett meg/el, mint a párt, a haza, a nép és a nemzet pompás egységének ellensége, sőt egyetlen, kirívó ellensége a nagy összhangban. Felsoroltatott az erdélyi magyarságot tömörítő négy nagy vallás és egynémely szekta.
A katolikus vagy protestáns lelkész, ha alkatilag nem is lett volna különösebben hit- és ügybuzgó, eleget kellett tennie a gyülekezet elvárásainak. És ahogyan a szerkesztőségek a közéleti nyilvánosságot, az oktatásból kiszorított anyanyelviséget pótolták, az egyház a hiányosságok más területein lépett közbe: a hittan- és bibliaórák a gyerekeknek, fiataloknak a klasszikus műveltségből adtak némi útbaigazítást, az ifjúsági körök a kulturális fórumokat, önképzőköröket helyettesítették, az egyházi kórusok a zeneiskolából is kitiltott Bartókés Kodály-hagyomány éltetését, a műsoros estek pedig a megszüntetett magyar nyelvű műkedvelő mozgalom, iskolai színjátszás továbbélését jelentették.
Összesített hatásában mindez a közösségi együvétartozást erősítette. A magyar nyelvű, hagyományápoló iskolákat helyettesítette. Ez volt a legnagyobb bűne.
3. A hat magyar színházat ugyanaz a közönség töltötte meg, amely a lesoványodott és kiürült lapokat kényszerűségből vásárolta, a kevéske jó könyvet szeretettel és hálával kapkodta el, amely a templomban is az anyanyelven hangzó Igét befogadni gyülekezett.
És mert mindig számíthatott a telt házra, a színháznak egyrészt nem kellett rettegnie a bukástól (ez rossz), másrészt a nézők becsalogatása végett sohasem kényszerült a saját elérhető esztétikai mércéjének alálicitálni (ez jó).
Az elemzett intézmények közül a színház védte legtovább emelkedett, majdnem-európai művészi arisztokratizmusát, lévén igazi professzionista. Térben és időben távolról visszatekintve, ha csak az általam legjobban ismert marosvásárhelyi színházra gondolok, melyet annyiszor bíráltam a sajtóban – hiszen ragaszkodtam hozzá, mert a mienk volt, tehát mindig többet, a maximumot vártam tőle: most már tudom, hogy teljesítette a reá kimért, a nemzetiségi munkamegosztásban őt illető többletfeladatokat. Rajta is beteljesedett a végzet. Sorsa, mint általában a marosvásárhelyi intézményeké, példázatértékű: karakteres Székely Színház-arcélét fokozatosan elvesztette. Amikor, a nyolcvanas évekre, a mindenható cenzúrának sikerült teljesen jellegtelenné szürkítenie, amikor már kritikát sem igen írtunk róla (nem lett volna etikus olyasmit bírálni, amit a színészek képességeik és szándékaik ellenére produkáltak, vagy pusztán azért kegyelettel méltatni valamit, a pusztuló minőséget, mert még magyar – ez azonban beláthatatlan dzsungelbe vezethetne témánktól), közönsége ekkor sem hagyta el: bekényszerítette a csakazértis, egy-egy történelmi parabola jelenre adaptálható másodlagos jelentése, egy-egy áthallásos kifejezés vagy pusztán a szó mágiája.
Az utolsó évek mélypontján a színház – egészében, általában, véletlenszerűen rangos előadásoktól eltekintve – alábukott a professzionalizmus magaslatáról. Ám a legelszántabbak az amatőr művészetre jellemző körülmények közepette is találtak kiskapukat hivatásuk gyakorlásához. Annak a bizonyos „titoknak” a nyomában járunk, amely majdan sajátos erdélyi művelődéstörténet lesz, és mindig az oktatás felé (is) mutat. A színpadtól megfosztott művészek ugyanis belopakodtak az iskolába és a templomba. Színházból kitiltott pódiumműsoraikat egyházi gyűléstermekben mutatták be, színpadon el nem mondható, kedvenc verseiket, indexre tett erdélyi és nem erdélyi költőket (Dsida, Kányádi, Illyés, Petőfi...) osztálytermekben adták elő, magyarórán, pionírfoglalkozáson. Ekkortájt írók, költők is kezdtek szívesebben ellátogatni az iskolába. Így jött házhoz az élő színház, az eleven irodalom: provinciálisan, amatőr módon, küldetés- és hivatástudattal. Gyerekek tömegét örökre odaláncolva a mégis létező erdélyi magyar kultúrához.
A művészet azáltal veszedelmes, hogy eszköztára kimeríthetetlen, és bármennyire szorítják is politikai, tematikai korlátok közé (a sajtóra alkalmazott zsaroláshoz hasonlóan: kötelező repertoárral, megrendelt művekkel, előadásokkal, hommage zenes-verses montázsokkal), mindig talál módot a valódi üzenet közvetítésére. A konkrét szöveg külső jelentésszintje mögött a mondandó tulajdonképpeni hordozójává a másodlagos eszközök válhatnak: a hang árnyalata, lejtése, a szöveget átértelmező gesztus, mimika. Emiatt tiltották be akár a legártatlanabb egyszemélyes pódiumműsorokat.
Így hát a színházat is az oktatás, az utánpótlás felől kellett támadni. Túlélte.
Az erdélyi művelődési élet visszafojtásának, szisztematikus csonkításának (szándékom szerint is leegyszerűsített, képletekre redukált) fentebbi vázlata: mindvégig egy irányba, az iskola, a tanulás anyanyelvi kötődése fele mutat. Talán kiderül belőle valami. Hogy hetven éve csonka ugyan az erdélyi magyar szellemiség és kultúra, egyelőre azonban nem lehetett elpusztítani. Mint egy organizmust, életben tartják a több százados szerves fejlődés nyomelemei. Egykori autonóm prosperálása lehetővé teszi, hogy az elpusztított szervek részfunkcióit mások, a még működők átvegyék. Hasonlatos ahhoz a tóhoz, amelyet egy gyors, agresszív ritmikussággal szaporodó tavirózsa fenyeget folyamatosan: hatványszerűen terjed, mindennap az előzőleg beborított felület kétszeresét hódítja meg; mégsem képes a tó tükrének felénél többet bekebelezni, mert az akkorra megtalálja a maga ösztönös védekezési stratégiáját, illetve a tavirózsa is károsodik a szüntelen ostromban.
(Aszód-Nagykőrös, 1989–1990)
 
PRÓBATÉTEL
Az tanító néni az utolsó órán már nem bírta puszta hangerővel fegyelmezni az ő negyedikeseit. Alább ereszkedett a hétköznapi magasságba, és szigorú-mosolygó szemmel igyekezett elkapni, összefogni, magához láncolni a tekintetüket. A jól idomított reflexek ugyan felé, a tekintéllyel magasló katedra meg a súlyosan feketéllő háromlábú tábla irányába kényszerítették a figyelmet, az ideges izmok azonban már toporzékoltak a pad alatt, száguldásra készen. Csermely Éva néha próbált visszaemlékezni, de nem tudta maga elé, a padba képzelni ekkorácska önmagát. Reggel tiszta, nyílt arcok, mindenki egyforma eséllyel kezdi a napot, aztán a tehetségesebbek, a szorgalmasak kiválnak, viszik, mozgatják az órát, az osztályt. De mind egy-egy kis egyéniség. Délre pedig lehull a függöny, csupa egyforma álca, mint a kék egyenruhák. A lányokénak még mögé lát: huncut kíváncsiság, a nőiség öntudatlan mozdulatai kikandikálnak a kislány-kötény fedezékéből, s legfőképpen – mindannyiuknál – a család elmosódó tükörképe; ebben a körzetben harsogó szavú asszonyok adagolják a hétköznapok egyszerű ízeit. A fiúkat csak két kategóriába tudta sorolni: a jók, szelídek és a vadócok, harsányak. Robi meg Péter meg István jó fiúk, kezelhetők; Csaba, Sanyi, Laci vadócok. Nem látom, mivé lesznek húsz-harminc év múlva – sóhajtott nyugalmasabb pillanataiban.
– Értsétek meg, gyerekek, hogy csak fegyelmezett, odaadó emberekkel lehet a társadalmat, az új rendszert építeni. – Emlékezetében fellapozta a pedagógiai jegyzeteit a „személyes példa” fejezetnél. – Ha például nekem azt mondaná az igazgató elvtárs, hogy egész délután álljak fél lábon, én egész délután fél lábon állnék.
A függöny nem mozdult. – Hát akkor énekeljünk. – Visszanyomott egy sóhajtást, felöltötte derűs arcát, és felcsendült a lelkesítő dal, hogy irgalmat nem ismerünk, és aki ellenünk támaaad, annak nem keeegyelmezüünk! Az utolsó sor elvékonyodott a magasban, néhány hang félrecsatangolt, de a függöny elmozdult, a szemek megelevenedtek, főleg a vadócok élénkültek fel. A tanító néni Pobeda karórájára pillantott, megérezte a lehetőséget, hogy a tanítási napot eredményesen, az útmutatások szellemében fejezheti be. Tapasztalat sugallta leghatásosabb módszeréhez fordult.
– Tudjátok, gyerekek, korunknak hősökre van szüksége, olyan hősökre, mint akiket azon a szép filmen láttunk...
– Csapajev! Csapajev! – kiáltottak közbe a fiúk, legharsányabban Csaba. Megrengett a terem, ezek a sikeres pillanatok, amikor az iskola, a tanító nevelő munkája és a gyermekek magánélete, függetlenülni hajlamos gondolatvilága összehangolódik, az iskola mintegy kézen fogja, elkíséri az tucára, a családi otthonba a tanulóit. – Játszodjunk csapajevet, jó? – kiáltotta Sanyi a többiek felé, szeme sarkából a Csaba méltatását lesve. – Jó, ma megint csapajevet játszodjunk – ujjongtak a harsányabbak, és a tanító nénire néztek.
A patak az iskolától alig száz méterre folyt, ilyenkor, az őszi esőzések beállta előtt szinte mozdulatlanul áporodott, bokáig ha ért, tapicskolni lehetett benne, de a negyedikesek már megvetették ezt a játékot. A közeli dombságból eredt, magába nyelt egy kis csermelyt, a Rókaitatót, és arányosan kettészelte a várost. Északnyugati partjától kezdődött a központ, abból ágaztak ki a folyóparti sétányok, a tisztviselőtelep meg a klinikai negyed. Délkeletre burjánzott a régi prolinegyed, beletántorgott a szürke mezőségbe, keresztülbukdácsolt a háborúban lepusztult gyártelepeken, a bűzlő vasúti üzemeken. Innen szippantotta fel a boldogabb jövő majdani letéteményeseit az iskola.
– Mutassuk meg Robinak, hogy mit találtunk ki! – ugrándozott Laci, lihegve, vigyorogva az örömtől, hogy kiszabadultak a tanteremből. A legtöbben már lecsapták táskájukat a parton. Robi elszántan versenyt szaladt a hátramaradókkal, sápadtan levegő után kapkodott, minduntalan lecsúszó szemüvegét igazgatta. A fiúknak lendületet adott, hogy van kinek újdonságként mutogatni találmányukat. Egyesek már kezdték unni a játékot, inkább fociztak volna, csak a legügyesebbek erőszakolták ki nap mint nap az újabb nagy próbatételt.
– Tudod, te Robi, mit találtunk ki, amíg te beteg voltál? – Csaba karba tette a kezét, oldalazva lépegetett a part pereme felé, vonzotta maga után a többieket, Robi kissé bugyután ingatta a fejét. A gyerekek drukkolva, élvezettel lesték arcán a magyarázat hatását. – Na, de a mozit te is láttad, igaz? Akkor még nem hiányoztál.
– Nem, de már fájt a hasam.
Buci nem bírta elfojtani a nagy izgalmat: – Képzeld el, Csaba lett azóta a Csabajev, mert ő találta ki az egészet...
– Halgass, te, most én magyarázok! – Csaba kicsit taszított Bucin, inkább barátságosan. – De arra azért emlékszel, hogy miket csinált az a Csapajev?!
– Az, te, apám, amikor az a banda ott állt a... – kottyintott közbe a csendes Péter, topogva, várakozva folyton ökölbe szorította, majd szétterpesztette az ujjait, de Sanyi rákiáltott: – Hülye, azok hősök voltak, a tanító néni is mondta!
– Csend legyen, én találtam ki, én vagyok Csabajev! Na, emlékszel, mekkora hős volt? Egy csomó golyóval összelőtték a kommunisták ellenségei, aztán rátették egy hordágyra, úgy cipelték fel a hegyen, hű, apám, micsoda vad erdőkön keresztül, szakadékok mellett, ejsze valahol Afrikában...
– Te bolond vagy, nem megmondta a tanító néni, hogy a nagy Szovjetunióban...
– Á, mindegy – legyintett Csaba. – S akkor egyszer csak kinyissa a szemit, s azt mondja, hogy álljatok meg, mer leszállok, s há fogja magát, apám, s leszáll...
– Nem apád, te hülye...
Csaba oda sem hederített. – S leszáll s megtámaszkodik a két bajtársába s felnéz, te, alig látszott a tető, olyan meredek volt, s akkor aztat mondja, ha én oda feljutok a lábamon, s há felment egyedül. Na.
– De ez már a vége, te, nem ez a fontos...
– Nem baj, csak hogy izguljon egy kicsit Robi...
– Sze ő is látta...
– Nem baj, azér...
– Nem is biztos, hogy azt mondta, románul volt a felirat...
– Nem, mert magyarul is volt...
– Igen, de nem lehetett olyan gyorsan elolvasni...
– Nem is az a lényeg, hanem az, hogy felért...
– Nem, te, há az a lényeg, amikor ott a szakadéknál...
– Hagyjátok, hogy én mondjam... – kiáltották egyszerre többen is. Csaba fitymálva nézett szét, beintett Sanyinak: – Akkor mondjad te. – Sanyinak okos, nyugtalan szeme volt, széles, korához képest elegáns gesztusokkal beszélt.
– A legfontosabb az egészben az volt, amikor Csapajev vezetésével eljutottak a nagy szakadékhoz. Hatalmas szakadék volt az, olyan, amilyenre csak szükség van egy igazi próbatételhez. – Komótosan adta elő, mint aki jó jegyet akar kapni a feleletére, de élvezi is a leckét. – Csapajev akkor megállt egészen a szakadék szélén, hogy az embert kirázta a hideg a félelemtől, csak egy rossz mozdulat, és belezuhanhat, háttal állt a szakadéknak, a többiek vele szemben félkörben. Voltak vagy ötvenen, mind szakadt, rongyos ruhában, de a vállukon ott volt a puska és a mellükön a vörös csillag. Az arcukon pedig ott tündöklött a büszkeség. És akkor azt mondta Csapajev: az ellenség körülzárt minket, csak úgy menekülhetünk meg, ha átjutunk a szakadék túlsó felére. Lássátok ezt a gerendát? És tényleg, csak akkor vették észre, hogy van ott egy gerenda. Na, ez lesz a bizonyítéka annak, hogy ki hűséges hozzám és az ügyünkhöz, mert csak az fog átjutni rajta, aki fél, akinek reszket a lába, az az ellenségünk. Én azt mondom, kiáltotta, aki gyáva, az álljon félre. Három akkor gyáván félreállt. Elkullogott, olyan nyeszlettek, görbék, cammogok is voltak, az egyiknek még szemüvege is volt.
– Na, az nem számít, attól még lehetett volna rendes ember – dörmögött közbe a rekedtes hangján István, s Robira pislogott. Csaba lobbant: – Ne szakítsd félbe! – S hátratáncolt a patak esőtől, csúszkálástól legömbölyített pereméig, lábbujjhegye rugózott. – Folytasd, Sanyi. Sanyi zokszó nélkül kivárt, folytatta a leckét.
– Az egyik a harcosok közül felkapta a puskáját és célzott, és le akarta lőni a gyávákat, de Csapajev rákiáltott, hogy hagyjon békit nekik, mert úgyis elnyerik méltó büntetésüket. Ezt azér mondta, mert igazságos volt. – A fiúk hangtalanul, élénk gesztusokkal követték a századszor újramesélt történetet. Csaba, miközben folyamatosan rugózott, néha előrelendítette ökölbe szorított jobb kezét, mintha szónoklatot tartana, Laci és Buci rövid, gyors sorozatokban géppuskatüzet eresztett hátrafelé a menekülők után, István szájmozgással, Péter arcjátékkal kísérte a mesélőt.
– Aztán odaállt a gerenda mellé, és puskáját a magasba emelve, azt kiáltotta, hogy ki vállalkozik elsőnek, aki átmenjen, hát ki, hát majdnem mindenki, egyszerre legalább tízen ugrottak, hogy elsőnek indulhassanak, Csapajev kacagva kiválasztotta azt, aki legjobban akarta, az bátran nekivágott, úgy ment, mint egy szálfa, gyorsan, egyenesen, aztán követték őt a többiek, azért volt, aki egyensúlyozott a puskájával, az egyik megcsúszott, az borzalmas volt, ott dűlöngélt, négykézlábra ereszkedett, fintorgott, összeszorította száját, de csak felállt, és ügyesen átjutott, de volt vagy kettő, azok a szakadék kellős közepén üvöltöttek egy nagyot, meginogtak, de senki sem ment nekik segíteni, és ők hátborzongató üvöltéssel, hogy erősen visszhangzott a szakadékban, a mélységbe zuhantak, de senki sem sajnálta őket, mert Csapajev azt mondta, hogy megérdemelték, mert ő sohasem bízott bennük, mert megingott a hitük, és az ilyenek ilyen sorsra jutnak, ő pedig a végére maradt, utolsónak, és úgy ment át, ahogy csak egy hős mehet, táncléptekkel, ugrándozva, énekelve, sőt, a szakadék közepén, a legveszélyesebb helyen eljárta azt a hogyishívják, azt a szovjet táncot, azt a guggolósat, és persze, hogy átért, és győztek.
– Na, most már érted, Robi, hogy mit szoktunk játszodni – Robi szeppenten bólintott, és a gyerekcipőtalp szélességű gázcsőre pillantott, amely egy méternyire a patak iszapszagú medre fölött összekötötte a város két felét. Naponta itt járt el, szívesen üldögélt a parton, a felhők végtelen, megfontolt alakváltozásaiból már nem kastélyokat és tündéreket olvasott ki, hanem igaz történeteket, a hősi halált halt Vologya világa összemosódott a tizenhat éves Kárpáthy Zoltán mindenben tökéletes alakjával, ha többen voltak, kaviccsal dobálták a felbukkanó békákat, és egyszer játékból átkalimpált a csövön is. Most hirtelen idegennek tűnt a patak szemérmetlen, csupasz ágya: szakadék, kitátja feneketlen mélyét, hogy ő rettegjen s bizonyítson. A túlsó part felé nézett, szeretett volna valamelyik parádés emeletes házban, a parkok környéken lakni. Hascsikarása támadt, éppúgy, mint a moziban, a térde elgyengült.
– Én megyek elsőnek – ugrándozott Csaba. – Nézd meg, mi már hogy begyakoroltuk. Ez még csak a bemelegítés. – Karjait széttárva, apró, gyors, ruganyos léptekkel pillanatok alatt a túlsó parton termett. – Indulhattok ti is, Sanyi kezdje! – hadonászott a kis csapat felé. Sanyi kifeszített mellel, szabályos tornaórai testtartással vonult át, utána Buci, Laci, Pali, mind ügyesen átjutott. Péter a középső ujja bütykével megbökte Robit: – Most már láttad, próbáld meg te is. – Robit szokatlan izgalom fogta el. Dübögött a füle, mondatok kóvályogtak a fejében szertelenül, gyerekek, az embernek példaképekre van szüksége, olyanokra, akik nem ismernek akadályt, összeszorítják a fogukat, és végrehajtják, amit megkövetelnek tőlük, mint például a nagy Lenin elvtárs, fiam, én csak azt mondom, hogy légy mindig becsületes, s tedd, amit a lelkiismereted diktál, gyerekek, ti már mind pionírok vagytok, s a pionírok legfőbb tulajdonsága, hogy szófogadók, fiam, csak azt tedd mindig, ami a képességeidből legjobban telik, soha ne a közönségért, a látszatért cselekedj, mire odaért a gázcsőhöz, elhessegette az egymásnak ütköző gondolatokat, szinte belefáradt az izgalomba, s ettől kissé meg is nyugodott, csak a hasfájása nem szűnt meg, a térde volt gyenge, helykén zsebre vágta a kezét, és fütyörészve, egyetlen lendülettel eljutott a cső közepéig, akkor lepillantott, meglátta a félelmetes szakadékot, és az ijedtségtől beleszédült a legmélyebb, bokáig érő pocsolyás vízbe. Kelletlen vigyorral mászott partra, addig már Péter és István is megérkezett, kacagva: – He-he, először mi is így jártunk. – Csaba tudálékosan gesztikulált: – Hé, apám, így nem lehet, egyből zsebre dugott kézzel! Eztet először csak én tudtam megcsinálni. – Azzal átsétált fütyörészve, zsebre dugott kézzel, meg vissza. – De eztet nézd meg, apám, eztet most is csak én tudom és Sanyi!  – Megpördült a kitaposott ösvényen, odatolatott a csőhöz, jobb lábát háttal pontosan ráillesztette, a válla fölött pislogva bemérte az irányt, középen megállt, két guggolást mutatott be. Sanyi mint tökéletes artistainas követte, oda-vissza.  – De eztet csak bászkétcipővel lehet megcsinálni, mer hátrafelé könnyebben megcsúszol. Úgyhogy te még ne is próbáld, Robi. – Hátára kapta az iskolatáskáját. – Na, én mejek, mer ki kell próbáljam az új biciglimet. – Csabáék gazdálkodók voltak, házhoz hordták a tejet, jutott kerékpárra. Magabiztosan lépdelt a vezetéken birodalma felé, nyomában Sanyival. A többi fiúnak nem volt kedve táskástól egyensúlyozni, átugrottak a várost két aránytalan világra osztó határsávot, a patak mozdulatlan pocsolyáját.
Délután sűrűn elkalandozott Robi figyelme a tankönyvtől. Szürkületig fészkelődött a konyhaasztal mellett, akkor felugrott, elkérezett játszani, teniszcipőt húzott, és rohant a patakhoz. Leült a parton, figyelte, hogyan jelennek meg egyenként a csillagok, addig nézte, míg érezte, hogy szeme megtelik az égbolttal, külön-külön és egyszerre hallja a város kél felének minden moccanását. Hangok váltak ki a finom neszezésből, szavak, körülzsongták-bűvölték, vagyok, én vagyok, én is vagyok, én is olyan vagyok, vagyok én is olyan, mint bárki más, frissen szaladt egy sort, nem fáj a hasam, erős a lábam, könnyedén odatáncolt a csővezetékhez, nem félek tőled, szörnyű szakadék, bal lábával megtalálta a kitaposott indulási pontot, puha cipőtalpa tökéletesen tapadt a hengerformára, legyőzlek, mélységes sötét, a pocsolya tükrén a rozsdás fém kettévágta a csillagok vibráló, sejtelmes fényét, ócska vas vagy két part között, súlytalanul átlebegett a szakadékon, oda-vissza, fütyülök rád, félelem, és zsebre tett kézzel suhant a nagy házak, ligetek városába, na most leteperlek, világ, szinte a lába alá sem pillantott, árnyékok mutatták az utat, a gőzmozdony tud csak ilyen erőteljes biztonsággal hátrafelé száguldani a síneken. Minden porcikája összehangoltan és célratörőn mozgott, de a tökélyt nem szabad megismételni. A part mentén, kerülő úton indult hazafelé, hogy lassan szivárogjon ki a benneszorult ujjongás. Egy fa alól árnyék bukdácsolt a sajátja mellé, amennyire láthatta, kopott öregember-arccal, testén kissé lötyögött a mesékből rajta felejtett hosszú kabát. Tompa, mély hangja azonban megnyugtatta.
– Egyedül játszottál. – Kérdésnek indult, de mintha elveszett volna a pont a kérdőjel alól.
– Igen, mert most nem csak játszottam.
– Úgy, úgy. Ezt ismerem.
– Mit – tétovázott, hogyan szólítsa a mellette baktató árnyékot –, mit tetszik ismerni?
– Ezt a játékot. – Tapasztalt hang volt, nem faggatta Robit.
– De hát ez nem játék. Nagyon komoly dolog.
– Ugyan. Nappal komoly dolog, amikor mindenki látja, amikor versenyeztek.
– Az játék volt, ez a fontos, ez...
– Mondd ki bátran.
– Próbatétel.
– Ugyanazt játszottad el titokban, egyedül, amit délben fiúkkal. Csak akkor nem sikerült. Megijedtél.
– Én mindig megdermedek, ha közönség előtt kell szerepeljek. Reszketni kezd a térdem. De amikor nem látják, én is meg tudom tenni, amit a többiek.
– Mindenképpen olyan akarsz lenni, mint ők?
– Nem. Nem is tudom...
– Mint Csapajev?
Robi felkapta a fejét. Csak a szeme sarkából pislogott fel, nehogy olyasmit lásson a sötétben villogó szemekben, amitől majd rosszakat álmodna. Megértő mosolygást akart érezni.
– Nem akarok egy Csapajev lenni.
– Csak a Csapajeveknek meg a Csabajeveknek van jövőjük...
– De én...
Most udvariatlan volt a fakó hang. Folytatta, mintha csak magának. – S ha majd változik is a világ, vagy éppen visszafordul, akkor is ők fognak téged idomítani. Legfeljebb más nevük lesz, István vagy Stefan vagy akármi.
Robi sem tudott kimozdulni a maga keskeny ösvényéről. Párhuzamosan úszott a két halvány árnyék, helyenként felszívódott a sötétben. – Nem az a fontos, amit csinálok?
– Az a fontos, amit látnak.
– De nekem is sikerült. A bácsi látta.
– Talán. Talán láttam. De neked senki sem fogja elhinni.
– A barátaim.
– Később már nem fogja érdekelni őket. Nem számít, hogy mit hisznek. Robi megállt, kinyújtotta a karját, a sötétben fénylett vékony, sápadt mutatóujja. – Én át akarok jutni a túlsó partra. Ha egyszer már sikerült.
Az árnyék közönyösen megvonta a vállát. – Ahhoz nem kell ennyit vacakolni. Csak tanulj meg jó hangosan fütyülni, együtt a többiekkel. – Összegömbölyödött a lötyögős kabátjában, vénemberesen, miközben eldöcögött a roncstelep felé. – De minek.
(Marosvásárhely, 1983)

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2022
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék