Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2001. február, XII. évfolyam, 2. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 


Szakács István Péter

Jerikói lonc
A Szent Bonaventura Utazási Társaság fehér Mercedese óvatosan araszolt a keskeny, meredek hegyi úton. A vezetőn kívül még ötön ültek a kényelmes, légkondicionált mikrobuszban.
Lopva a szomszédjára nézett.
A fotóriporter félrebicsaklott fejjel szundított mellette a világoskék védőhuzattal bevont puha ülésen. Szája sarkából nyál csordult kihajtott inggallérjára. Még így, az alvás jótékony kábulatában sem engedte el fényesre kopott táskáját, melyben – mint fontoskodva a tudtukra adta – „az univerzum legmegbízhatóbb fényképező masináját” hozza.
– Három éve, hogy egy távol-keleti kollégától megvásároltam – simított végig gyengéd, birtokló mozdulattal a csillogó bőrtokon. – Azóta együtt járjuk a világot, s megörökítünk minden kivételes, megfoghatatlannak tűnő pillanatot.
– Úgy beszél, mint valami holdkóros poéta – röhögött a sofőr –, pedig csak egy közönséges lesipuskás, aki mindenbe beleüti az orrát. Ha Mater Faustina észreveszi, hogy miben sántikál, úgy kipenderíti a templomból, hogy a lába sem éri a földet. Akkor aztán mehet a nagy büdös francba a mindentudó gépével.
Ezt még a határátkelő előtt mondta, miközben a sorukra várakoztak a lerobbant autósztrádán. Szemből, a túlsó sávon tucatnyi járműből álló katonai konvoj húzott el mellettük. A komor, sötétzöldre mázolt gépkocsik már onnan jöttek.
Kíváncsian figyelték a katonák ábrázatát, ám a fáradt, szürke arcokról nem tudtak leolvasni semmi rendkívülit.
– Nem is csoda – szólalt meg váratlanul a nyugdíjas orvos. – Eltompultak már az örökös halálvárásban. Azok az átkozott félkatonai alakulatok éjjelnappal ott settenkedtek körülöttük: a sziklák mögül, a szurdokok mélyéről lesték őket. Higgyétek el, nincs rosszabb a rejtőzködő ellenségnél – bámult révedezve a tovatűnő kocsisor után. – Beleőrül vagy kiég tőle az ember. A második világháború utolsó hónapjaiban én is a hegyekben harcoltam... Ugye, hallottak már az Ördög-szorosról?
– Ne nosztalgiázzon már annyit, apóca! – mordult rá a hátsó ülésről a fülbevalós fiú, aki egyre idegesebb lett, amint a sorompók felé közeledtek. – Tele van már a tököm a hősi múlt idézésével. Az idő kerekét úgysem lehet visszaforgatni.
A sofőr helyeslően nyerített föl.
Egyedül az öregasszony nem szólalt meg. Magába roskadva, fejkendőjét babrálva, némán ült közöttük. Beesett, ráncos arcán néha, mintha valamiféle titkos belső tűz visszfénye, szelíd, komoly áhítat derengett föl.
Később, a szögesdróttal és őrtornyokkal övezett határzónában a nemzetközi haderő egyenruháját viselő parancsnok udvariasan bólogatva vizsgálta át papírjaikat, majd tört angolsággal figyelmeztette őket:
– Csak kijelölt úton haladni! Máshol aknamezők! Bumm!!! – mutatott széles mozdulattal körbe.
– Ne féljenek – szólt hátra a sofőr, miközben áthajolt a túlsó oldalra –, annyiszor jártam már errefelé, hogy behunyt szemmel is könnyedén eltalálnék arra a helyre...
Ez a mondat jutott eszébe, amint a szédítő mélységek fölött imbolygó járműben a békésen szendergő fotográfust figyelte. Öntudatlanul létezni, állatok és növények módjára. Kiiktatva a lelkiismeret és az emlékezet gyötrő áramköreit.
Azelőtt soha nem gondolt volna ere. Ellenkezőleg, arra volt büszke, hogy sikerült ésszerűen megterveznie az életét. Örökösen mérlegelt, számolt, érvelt, igyekezett minden helyzetben racionálisan cselekedni. Az érzelmek olyanok, mint a dögösen kisminkelt kurvák, bölcselkedett néha egyik-másik barátja előtt. Elővigyázatosnak kell lenni velük, máskülönben könnyen ráfázhatsz, s hosszasan kezeltetheted magad, míg meggyógyulsz utánuk. Hajdani, zavaros diákéveit leszámítva, amikor – heccből vagy haverei szórakoztatására – őrült, kiszámíthatatlan dolgokat is művelt, melyeket utólag az ifjúkor rovására írt, igyekezett mindig ekképpen cselekedni.
Józan eszére hallgatott akkor is, amikor a rendszerváltást követően otthagyta a tanári pályát és ingatlanügynökséget alapított. Te nem vagy normális, szörnyülködtek a kollégái. Hát azért tanultál annyi éven keresztül, hogy a nevelés nemes hivatását fölcseréld most ezzel a semmi munkával?!
Hiába próbálta jobb belátásra bírni Fáy főtanfelügyelő is, ő hajthatatlan maradt.
– Még megbánja, amice, hogy hebehurgyán cselekedett – dörögte dühösen, inas gúnárnyakát nyújtogatva a főnök –, ám akkor már késő lesz, kilincselhet majd máshol állás után.
Kezdetben valóban nehéz volt. Hetekbe tellett, amíg valahogy kiismerte magát a hivatal útvesztőiben. Lankadatlan buzgalommal s márkás cigarettával, kávéval fölfegyverkezve addig ostromolta azonban a helybeli és központi kiskirályok irodáit, amíg meg nem szerezte a cég működéséhez szükséges papírokat. Nem telt bele sok idő, s a kapitalizmus kannibál erkölcseit ujjongva fölfedező újdonsült vállalkozók valósággal megrohamozták a Villanytelep utcai kis irodát. Egymás után kötötték a szerződéseket. Lakások cseréltek gazdát tüneményes gyorsasággal, terjeszkedő cégek képviselői számára talált kevés átalakítást igénylő központi irodahelyiségeket, külföldről hazatelepedő idős embereknek szerzett jó pénzért előzőleg olcsón fölvásárolt kertes házakat. Egész nap lótott-futott, hogy eleget tehessen a növekedő igényeknek. Jó szimatjának és konok szorgalmának köszönhetően hamarosan a környék legelismertebb ingatlanügynöke lett.
A nagy hajtásban, az igazat megvallva, maga sem vette észre, hogy valójában mikor is gazdagodott meg. Egy napon aztán, amint a bankszámláját rendezte, rádöbbent, hogy szégyentelenül sok pénze van. Több mint amennyire csóró tanárként legmerészebb álmában is gondolni mert volna. Ideje lazítani egy kicsit, a másvilágon még sokáig nem lesz konvertibilis a földi valuta, szólalt meg figyelmeztetően a vészcsengő benne. Valami veszélytelen kikapcsolódásra vágyott, a céltudatos hajóvontatás után, könnyed sétahajózásra. Biztonságos kalandra, melyből bármikor elegánsan kiléphet az ember.
– Mi nyugtalanítja, uram? – érintette meg váratlanul a karját az idős orvos. – Könnyítsen a lelkén, ha úgy gondolja. Elmondhat nekünk mindent bátran, hiszen mindannyian azért jöttünk el erre az útra, hogy reményre és bizonyosságra leljünk...
Összerezzent, s a kíváncsi tekintetet kerülve ijedten szabadkozni kezdett.
– A magasság miatt van – mutatott ki tétován a szakadékos oldalra. – Mostanában mindig rám tör a tériszony.
Amint kimondta, valóban hatalmába kerítette valami émelyítő szédülésféle, hogy hirtelen meg kellett kapaszkodnia az ülés karfájában.
– Kihagytam valami érdekeset? – kapta föl álomittas, zavaros tekintetét a fotóriporter mellette. S hogy senki sem válaszolt, sértődötten körbekémlelt a sziklás, kihalt tájon, majd újból lehunyta a szemét.
Visszafordult az ablakhoz, ám hiába nézte kétségbeesett elszánással a kopár köveket és a szürke égboltot, a vad vidék mögül újból földerengett Dóra törékeny alakja, amint a hajnali gyöngyházfény keretében egyensúlyozva egy végeérhetetlen pillanatra hátrafordult, és a tekintetét keresi.
Három hónappal ezelőtt, a vállalkozók bálján ismerkedett meg vele. A sportcsarnokban rendezett ünnepségen a lányt bízták meg a műsor konferálásával.
– Megdugnád, mi?! – röfögte rezgő tokával mellette Schvartz, a kereskedelmi kamara hájas alelnöke, s apró malacszemeivel vágyakozva meredt a színpad közepén beszélő, lengén öltözött fiatal színésznőre. – Azannyamindenit! Látod, hogy áll a kezében az a mikrofon...
A műsor után, miközben a dúsan megterített svédasztal mellett másnapi üzleti tárgyalásának esélyein töprengett, odalépett hozzá a lány. Valamiféle izgató, idegen illat örvénylett körülötte a levegőben. Mintha láthatatlan, leheletfinom fátylak simogatását érezte volna a bőrén.
– Imádok a jelennek élni – emelte rá nevetve pezsgőspoharát. – Az egyik pillanatban még itt vagy, a másikban pedig nyomtalanul eltűnsz, mint ezek az apró fölszálló buborékok. Csak úgy érezheted át igazán valaminek az értékét, ha bármelyik pillanatban elveszítheted – hajolt közelebb hozzá, mintha valamiféle hétpecsétes titkot osztana meg vele. – Hagyni kell, hogy magával sodorjon az élet...
– Butaság – nézett a lány sötéten csillogó szemébe. – Csak józan tervezgetéssel lehet boldogulni.
– Miért bánt? – homályosult el hirtelen Dóra tekintete. – Nem tudja, mit beszél...
Zavartan bocsánatot kért, fogalma sem volt, mivel sérthette meg a magabiztosnak tűnő lányt, aki lehajtott fejjel hallgatta vigasztaló szavait. Körülöttük egyre zajosabb lett a tömeg. A szmokingos, estélyi ruhás meghívottak mohón vetették magukat a hidegtálakra, s csámcsogva tömték magukba a szarvasgombát és a kaviáros szendvicset. Néhányan üvegből vedelték már az ötcsillagos francia konyakot, s böfögve hadonásztak körülöttük.
– Jöjjön, tűnjünk el innen, mielőtt leokádna valaki – nyúlt a keze után a lány.
Egymásba kapaszkodva átverekedték magukat az asztal körül tülekedő vendégeken.
Dóra a hajdani gyártelep melletti lerobbant tömbházban lakott egy régi, kopott bútorokkal telezsúfolt s ezért a valóságosnál kisebbnek tűnő kétszobás lakásban. A részletekre persze csak azután kezdett figyelni, hogy kibontakozott a lány karjai közül. Ott feküdt a hátán a széles ágyban, s ha nem érezte volna a hozzásimuló lány bőrének bársonyos érintését, azt hitte volna, hogy nem vele történt meg mindez. Így azonban némi önteltséggel újabb sikeres tranzakcióként könyvelte el gyors hódítását, s azon kapta magát, hogy úgy gondolkodik erről a váratlan viszonyról, mint valami mesés hasznot ígérő ingatlan-befektetésről. Egy ideig az alvó lányban gyönyörködött, majd tekintete lassan körbevándorolt a szobában. Jobb felől ódon üveges szekrény terpeszkedett, polcain porcelánnippek sorakoztak. Kifacsart derekú balerinák és krinolinos hercegkisasszonyok, töpörödött mandarinok és puskájukra támaszkodó vadászok méregették kíváncsian a hajnal fátyolos
világánál. Szemközt vele hatalmas poszter borította a falat. Élénk, világos színeivel úgy tűnt, mintha ablakot vágtak volna a félhomályba. A színes fénykép vadregényes hegyi tájat ábrázolt, szakadékos, erdős vidéket. Tajtékos folyó csillámlott ezüstösen a sziklák közötti szédítő mélységben. A kép előterében pedig keskeny lengőhíd feszült a víz fölé.
– Tetszik? – csókolta meg puhán a lány.
– Azt hittem, alszol – rezzent össze.
– A világ legszebb tája... – könyökölt föl Dóra, s álmodozva cirógatni kezdte az arcát. – Reggel, mikor fölébredek, mindig ezt látom először. Hát nem csodálatos? – hajolt föléje lehunyt szemmel.
– Lélegzetelállító – nézte a lány megrezdülő keblét. – Merre van?
– Honnan tudjam? – bámult rá csodálkozva a lány. – A Centrálban vásároltam, még az elején, amikor ideköltöztem, Valahol külföldön, errefelé nincs ilyen gyönyörű hely... De az is lehet, hogy csak kitalálták – sóhajtott föl vágyakozva, és lassan szétnyíltak a combjai.
Őrült, hihetetlen hetek következtek. Igen, ezek azok a szavak, amelyekkel egy magafajta mániákus pontossághoz és rendteremtéshez szokott lény a legtalálóbban jellemezhette volna a megismerkedésüket követő időszakot. Sohasem hitte volna el, hogy Dóra közelében ennyire eltávolodhat önmagától, ilyen könnyedén megszabadulhat attól, akinek bölcs megfontoltságot hirdető tanácsait hosszú éveken át engedelmesen követte. Már az első napok után be kellett ismernie, hogy az, amit eredetileg férfias kezdeményezésként, váratlan vadásztrófeaként jegyzett föl sikerlistájára, tulajdonképpen nem más, mint a lány akaratának engedelmes követése. Ám az emiatt érzett bizonytalanság szégyentelen, önfeledt örömmé oldódott, ahányszor csak találkozott Dórával.
– A jerikói lonc illata. Attól veszítetted el a fejed – magyarázta titokzatosan mosolyogva a lány. – Az az oka az egésznek. Nélküle én is csak olyan lennék, mint a földgolyón mászkáló csajok többsége, akikre előbb-utóbb ráunnak a pasik. Így azonban a birtokomban vagy – fészkelődött el a karjai között otthonosan.
– Miért nézel így rám? – kuncogta csiklandósan egy másik alkalommal. – Nincs semmiféle varázslat. Csak ez van – húzta vissza követelőző gyengédséggel a férfi fejét parázsló ágyékára. – Vigyázz... – súgta elfúló hangon, a hajába túrva – óvatosabban...
A parfüm pedig ott volt a fürdőszobai faliszekrény mélyén. Egyszer borotválkozás közben megvágta magát, és oxigénes víz után kutatott, amikor a tekintete megakadt a füstszínű üvegen.
– Chev-re-feu-ille – betűzte hitetlenkedve. – Hiszen ez kecskelevelet jelent – villant meg takarékra állított nyelvismerete. – Hallod, miféle gyomnövény párlata ez?! – nevetett föl hangosan.
– Egy különleges egzotikus virágé – kiabálta sértődötten a szobából Dóra, s mielőtt kinyithatta volna az üveget, beviharzott az ajtón, és kikapta a kezéből. – Ha akarod tudni, a nagynéném küldte a kicsengetésemre – fonta később megengesztelődve nyaka köré a karját, s ő boldogan tűrte, hogy a titokzatos, érzéki illat örvénye újból elragadja.
Arról a távoli nagynéniről különben is sokat beszélt.
– Kamaszkoromban rendszeresen leveleztünk, megosztva egymással titkainkat – mesélte merengve. – Mintha a nővérem lett volna, vagy egy tapasztalt barátnő, akire jó hallgatni. Egyszer egy halom könyvet is küldött, csupa szerelmes regényt. Legalábbis a borítók illusztrációi alapján, mert én egy kukkot sem értettem belőlük. A jerikói loncról pedig azt írta, ha akarod tudni – nézett rá dacosan –, hogy a vágyakozás illata, s ezért nem lehet betelni vele sohasem...
Körülöttük megváltozott a táj. Révedező tekintettel, szórakozottan figyelte, amint lassan elmaradoznak a komor hegyek és szédítő szakadékok, ez a sivár, kaotikus, pokolbeli vidék. Egy éles kanyar után kisebb várost pillantottak meg az előttük kitáruló völgyben.
– Látják ott átellenben velünk azt a széles domboldalt? – emelte föl szőrös kezét a vezető. – Jézus-hágó a neve. Régebb, a háború előtti években több százezer ember zarándokolt ide pünkösd idején. Ellepték az egész mezőt, annyian voltak, úgy várták csendben imádkozva a napfelkeltét. Egyszer még a pápa is eljött ide misét celebrálni. A politikusok mindenfélét összehordtak, hogy lebeszéljék erről a látogatásról, ám a vatikáni diplomácia addig ügyeskedett, míg elérték, hogy a Szentatya láthassa ezt a kivételes helyet.
A mikrobusz utasai megélénkültek, s kíváncsian nyújtogatták a nyakukat. Még az eddig csendben gubbasztó öregasszony is ujjongva kiáltott föl. Egyedül ő meredt némán maga elé, mint aki egyszerre csak rádöbbent vállalkozása beláthatatlan veszedelmeire.
A fotóriporter sebtében készített néhány felvételt.
– Ne pazarolja a filmet, uram! – szólt hátra a sofőr. – Várja meg, amíg a városba érünk! Félgőzzel is készíthet egy egész albumravalót, csak legyen elég erős hozzá a gyomra.
A kisváros bombaszaggatta aszfaltján még lassabban kellett haladniuk, mint a hegyek között. A kihalt utca két oldalán romos házak komorlottak. Bármerre is néztek, mindenütt üszkös falakat, szétdúlt udvarokat, megszenesedett fatörzseket láttak. Aztán egy kisebb park mellett elhaladva, melyet csodálatosképpen elkerültek a bombák, megpillantották az első halottakat. Egy csoport fehér ruhás férfi és néhány rongyos alak a gödrökből lepedőben hordta össze őket a játszótér közepére. Kimért, fegyelmezett mozdulatokkal, monoton pontossággal, mintha csak krumpliszsákokat cipelnének betakarítás idején. A sofőr önkéntelenül lassított, ám a szanitéc alakulat vezetője, a
fotóriporter nagy bosszúságára, ellentmondást nem tűrően intette, hogy folytassák útjukat.
– A kegytemplom – törte meg a csendet néhány perc múlva a vezető rekedt hangja. – Nemsokára megérkezünk. Mater Faustina már várja önöket...
Tétován emelték tekintetüket a mondott irányba. Néhány kilométernyire tőlük, fent az erdő aljában kéttornyos fehér épületcsoport magasodott a domboldalon.
Az emelkedő elején sorompó zárta le az utat. Behorpadt, pocsolyaszínű páncélkocsik álltak az árok szélén. Közeledtükre a katonák kelletlenül kászálódtak föl a kaszálatlan, sárguló fűből.
– A békefenntartók – intett feléjük a gépkocsivezető. – A háború kezdete óta őrzik ezt a helyet. Igazi profik, még az ördögnek is fel kellene kötnie a gatyáját, hogy túljárjon az eszükön.
Idősebb, borostás képű katona lépett a mikrobuszhoz.
– Várni kell egy kicsit – vont vállat a hivatalos papírok elolvasása után. – A parancsnok úr kiment az őrjárattal, nélküle nem engedhetünk tovább senkit.
Egy idő után a várakozást megunva engedélyt kért, hogy leszállhasson. Elgémberedett tagjait nyújtóztatva föl-alá sétálgatott az ócska katonai járművek előtt, majd a dombtetővel szemközt letelepedett egy kiszáradt fa tövébe. Tekintete a tétován úszkáló felhőfoszlányokról minduntalan a templomra tévedt. Hiába nézte azonban valamiféle csodálatos megnyugvásra várva az ég felé törő fehér tornyokat, a gondolattól, hogy nem sejtette meg a következményeket, s túl későn kapott észbe, képtelen volt szabadulni.
Azon a napon hamarabb végzett a munkával, s bár abban egyeztek meg, hogy csak este találkoznak, utánament a színházba. Már vége volt a délutáni próbának, amikor az antik formák és a szocialista építészet meggondolatlan nászából született épület közelében leparkolt. A társulat tagjai kisebb csoportokba verődve, élénken beszélgetve siettek le a széles lépcsősoron, s átvonultak a szemközti Művész Kávézóba. Dóra nem volt közöttük.
– Azt mondta, hogy még valamit át akar gondolni – állt meg kocsija előtt fontoskodva a pocakos bonviván, majd izzadt homlokát törölgetve a többiek után kacsázott.
Már javában sörözött a társaság a rikító napernyők alatt, amikor megunva a várakozást, a lány után ment a kihalt, visszhangos épületbe. A második emeleti öltözőben talált rá. Ott ült egymagában a tükör előtt, a neoncsövek fagyos fényében dideregve. Viaszos maszkká merevedett arcából sötéten sütött a tekintete. Észre sem vette, hogy ő belépett, csak ült némán, görnyedten. Hosszú perceken át szólongatta, míg végre-valahára válaszolt.
– Félek – vonta keblére tétován a férfi kezét. – Nem bírom már tovább...
Hangja tompán, erőtlenül kongott, valahonnan nagyon messziről, elképzelhetetlen távolságból érkezett.
– Ez itt mind csalás és hazugság. Ócska álarc, jelmezes trükk, hogy elviselhetővé tegyük a lényeget... – nézett körül elkeseredve a lerobbant öltözőben. – Hidd el, lehetsz bármilyen szelíd és jó, nem számít semmit – hajtotta le a fejét.
Halk, monoton hangon a szüleiről kezdett beszélni.
– Egyetlen gyerekük voltam, elkényeztetett kicsi fenevad. Abban a meggyőződésben nőttem föl, hogy minden kívánságomnak teljesülnie kell. Hízelegtem és hisztiztem, mikor mire volt szükség, hogy az akaratom érvényesüljön. Ők pedig, ahelyett, hogy jól elfenekeltek volna, igyekeztek mindig a kedvemben járni. Ha valami olyant tettem, amit nem lett volna szabad, addig vitatkoztam, érveltem, akaratoskodtam velük, hogy a végén mindig nekem lett igazam. Később, kamaszkoromban egyenesen az ellenkezőjét csináltam annak, amit tanácsoltak. Egyetlen alkalommal csatolta le a nadrágszíját apám, hogy végső elkeseredésében elverjen, amikor kiderült, hogy a kétnapos osztálykirándulás helyett a szálloda bárénekesével töltöttem a hétvégét. Én azonban torkaszakadtából sikoltozva kirohantam az udvarra, hogy még a szomszéd nagyothalló, veterán nagyapja is frászt kapott tőle, és öngyilkossággal fenyegetőztem, ha hozzám talál érni. Ezután már csak egyszer próbáltak jobb belátásra bírni. Azt szerették volna, hogy vegyészmérnök legyek. Végül aztán belenyugodtak, hogy a színire mentem. Négy évig éltem tőlük távol, s csak ritkán látogattam meg őket. Amikor a vizsgaelőadáson megilletődve figyeltek, s a végén a többi szülővel együtt lelkesen ünnepeltek, még nem tudtam, hogy mindkettő halálos beteg, s már alig van egy kis idejük hátra. Hogy is vehettem volna észre, mikor én a sikereim fényében sütkéreztem, ők pedig az utolsó percig titkolták a bajt, hogy ameddig csak lehet, megkíméljenek a pályakezdés zűrös időszakában. Anynyira örvendtek, mikor a helyi színház szerződtetett, én azonban nem voltam hajlandó visszaköltözni hozzájuk, s függetlenségemet féltve inkább ebbe a lerobbant, városszéli tömbházba jöttem. Tavaly fél év alatt elment mind a kettő... Szörnyű kínok közepette haltak meg, előbb anyám, majd pár hónapra rá apám is. Balga fejjel nem értettem, hogy miért panaszkodnak annyit, ahelyett, hogy rám figyelnének, és a sikereimnek örvendenének, miközben a fárasztó művészi munka szüneteiben néha időt szakítottam rájuk. Mikor megtudtam, hogy miről van szó, mint akit gálád módon becsaptak, előbb haragot éreztem, s a legszívesebben felelősségre vontam volna őket, hogy ezt csinálták velem... Aztán, amikor a halálos ágyuk mellett tehetetlenül figyeltem, mint roncsolja felismerhetetlenné őket az iszonyatos kór, végre rájöttem, hogy mennyire szerettek. Ettől kezdve, bármennyire is rettegtem, minden éjszaka ott virrasztottam mellettük, s napközben sem
tudtam másra gondolni. Mintha egy idegen játszott volna helyettem a színpadon. Mindketten délelőtt haltak meg, amikor éppen nem voltam a közelükben... Néha úgy érzem, ezzel is óvni akartak a megrázkódtatástól. Szegények, még akkor is rám gondolhattak... Most már biztosan tudom, amire addig gondolni sem mertem: a jóság nem védhet meg a rettenettel szemben. S ha a kenetteljesen szajkózott játékszabályok betartása csak annyit ér, amennyi a szüleim szétrombolt vonásaiban rögzült az utolsó pillanatban, minek tartsuk be azokat?! Akkor már százszor jobb szertelenül élni... Szabálytalanul és kiszámíthatatlanul, szamárfület mutatva a sorsnak. Én nem akarok így meghalni, érted?!... A kellő pillanatban lelépek, nem fogom megvárni az előadás végét... – borult zokogva a piszkos öltözőasztalra.
Hangja hosszan, kétségbeesetten kerengett a dermesztő fényben. Sokáig tartott, míg végül sikerült egy kis lelket vernie belé. Maga sem tudta már, hogy miket mondhatott, hetet-havat összehordott, csakhogy jobb kedvre derítse, majd szorosan magához ölelve a kocsiig támogatta. Mintha valamiféle finom, láthatatlan rugó pattant volna el a lányban, némán, engedelmesen követte, hagyta, hogy azt tegye vele, amit akar.
Másnap aztán elvitte pszichiáter ismerőséhez. A vizsgálat végén az egérarcú emberke ápolt körmeit nézegetve gondterhelten hümmögött:
– Kedves barátom, a kisasszony kétségkívül igen erős személyiség, s ugyanakkor rendkívül érzékeny és sebezhető, ha érti, hogy mire gondolok. Más már fele ennyi megterheléstől is rég összeroppant volna. A hivatásával járó állandó belső tréning bizonyára segítette abban, hogy ilyen sokáig bírta. A színpadon kívül is minduntalan játszott és hazudott, hogy a szorongását elfojtsa. Most azonban sürgősen pihenésre, változásra van szüksége. El kellene vinni valahová távol innen, olyan helyre, ahol biztosan jól érezné magát... Ezeket a gyógyszereket pedig szedje rendszeresen – nyújtotta át a receptet.
Feszülten hallgatta a doktor okoskodását, melyből akkor csak annyit értett meg, hogy váratlan akadály gördült eléje, melyet mindenáron le kell győznie. Arra gondolt, hogy ez is csak olyan lehet, mint egy üzleti probléma, melyet könnyedén megoldhat.
Dóra szófogadó kislányként tűrte, hogy dédelgesse, engedelmesen szedte a gyógyszereket, s bágyadt mosollyal hallgatta kifogyhatatlan jó tanácsait. Az utazásról azonban hallani sem akart.
– Belefáradtam... Egyelőre semmi kedvem kimozdulni innen – vallotta be, tétován lapozgatva az utazási irodák színes, csábító füzeteiben, ám fásult hangjával és mozdulataival ellentétben a szemében különös, nyugtalanító fény bolyongott ilyenkor, mintha titkolna valamit előle.
– Jó itt nekem – hajtogatta makacsul, ahányszor csak előhozakodott ő az orvos tanácsával.
– Tudod, amikor a szüleim lakása üres lett, rövid időre visszaköltöztem oda, ám képtelen voltam megszokni – mesélte egy alkalommal. – Távozásuk után a magány mindent befont a hálójával, a legapróbb tárgy is félelmetesen feleslegessé vált. Nem tudtam újra megtölteni élettel, visszaállítani a régi rendet. Hiába takarítottam és szellőztettem, ahányszor csak beléptem az ajtón, mindig valami rémséges szagot éreztem a levegőben... – mondta alig hallhatóan, s tekintete a semmibe révedt.
Amint a napok teltek, s Dóra állapota nem javult, egyre nyugtalanabbá vált. Lassan minden elveszítette körülötte a jelentőségét, s rettegve gondolt arra, hogy a lány nélkül milyen üres lenne az élete. A munkáját is takaréklángon végezte, s növekvő ingerültséggel hallgatta ügyfelei különleges kívánságait. Aznap egy hétvégi házat ment megnézni egy félreeső hegyi tanyán. Idős amerikai magyar volt az ügyfele, aki mint mondta, fél évszázadnyi hangzavar után hazajött végre megpihenni a havas csendjében.
Még sohasem járt azon a vidéken, mégis minden olyan ismerősnek tűnt, amint céljához közeledett a meredek erdei úton. Aztán, amikor fölért a fenyőfából ácsolt házhoz, és körülnézett, rájött, hogy hol van. Elképedve hordozta körbe tekintetét a szélfújta, vad fennsíkon, s már döntött is. Még akkor este fölhívta ügyfelét, és sajnálkozva adta tudtára, hogy a házat már megvásárolta valaki. Pár nap alatt sikerült elrendeznie mindent, s az adásvételi szerződést diadalmasan nyújtotta át a lánynak.
– Meglepetés – mosolygott rejtélyesen. – Készülj! Még ma elutazunk valahova – ölelte magához, s tiltakozásával mit sem törődve, fölvitte a házhoz.
Útközben Dóra sértődötten ült mellette a kocsiban. Lábát fölhúzva kuporgott az ülésen, s némán, dacosan csillogó szemmel bámult ki az ablakon. Aztán, amint fennebb értek az évszázados fák között kanyargó úton, egyre nyugtalanabbá vált, közelebb húzódott hozzá, s hitetlenkedve meresztette szemét az előttük lassan kirajzolódott tájra.
– Fogalmam sem volt, hogy itt van – fordult feléje diadalmasan mosolyogva, miközben leállította a motort a ház közelében. – A véletlennek köszönhetem, hogy megtaláltam. Egy hangyás vénember akart ide kiköltözni...
Dóra azonban nem figyelt rá, mintha ott sem lett volna. Megbabonázottan szállt ki a kocsiból, s mint régóta várt álomban, óvatosan a szurdok fölött feszülő lengőhídig sétált. Sokáig állt mozdulatlanul a csattogó szélben, a sodronyba kapaszkodva. A szédítő mélységben tajtékzó folyót bámulta, a végtelen erdőségek borította hegyoldalakat, a kékes-lilás ködbe vesző láthatárt, majd az éles kövek között bukdácsolva visszafutott hozzá.
– Ott, a túlsó parton... – mutatott a távolba, s a hangja megbicsaklott.
– Csak a ház hiányzik a képről – karolta át a ziháló lányt. – Látod, itt az ablaknál állhatott a fényképész. – Gyere, már mindent előkészítettem...
Csendben megvacsoráztak a gyalulatlan deszkaasztalnál. S a növekvő félhomályban sokáig hallgatták, mint motoz a ház körül a szél.
– Milyen jó lenne itt élni – bújt hozzá Dóra a sötétben, s lassan vetkőzni kezdett.
– Két teljes hétig itt lehetünk. Mától én is szabadságon vagyok – szólalt meg halkan. Kiszáradt torkából fájdalmasan préselődtek ki a hangok. – Végre négyszemközt maradhatunk önmagunkkal. Csak ez a doboz közt össze minket a világgal – mutatott az ágy fejénél sötétlő táskarádióra.
A lány később gyertyát gyújtott.
– Látni akarlak közben – súgta. – Sohasem tudom megköszönni, amit értem tettél – hajolt föléje az arcát csókolgatva.
A jerikói lonc illata lassan betöltötte az éjszakát. Nem hagyta nyugodni, újra és újra szétáradt benne, s ott örvénylett körülötte akkor is, amikor egymáshoz simuló verejtékes testtel a szenvedély hullámtörő zátonyain rövid időre megpihentek. Valamikor az éj közepe felé, amikor a gyertyák már csonkig égtek, s a szél messze elnyargalt a szurdok fölött, magukra hagyva őket a túlvilági csöndben, Dóra felkönyökölt mellette:
– Vajon még megvan-e körülöttünk a világ? – borzongott össze, s a sötétben tapogatózva bekapcsolta a tenyérnyi készüléket.
Fejük fölött egy halk, sóvárgó férfihang egy asszonyról énekelt, az indián nyár színeiről, s arról, hogy akkor is fogják egymást szeretni, ha már a szerelem halott lesz a földön. A boszorkányos derengésben újból simogatni kezdték egymást. Sokáig ölelkeztek így a világ peremén, a semmi szélén egymásba kapaszkodva, aztán az éjszaka vége felé mély, ájulásszerű álomba zuhant.
Fájt minden porcikája, mikor fölébredt. Egyedül feküdt az ágyban. Dóra nem sokkal előbb kelhetett föl, még langyos volt a helye. Magára húzta a takarót, és álmosan bámulta a repedéseket a mennyezeten.
A rádió halkan sercegett a fejénél, aztán a jól ismert hangjelzés bejátszása után megszólalt egy kellemes női hang:
A pontos idő hat óra. Jó reggelt! Augusztus 15-e van, vasárnap. Hallgassák meg híreinket! Késő éjjel fejeződtek be Párizsban a több napja tartó tűzszüneti tárgyalások. A szembenálló felek ezúttal sem tudtak megegyezni. Az újabb diplomáciai kudarc ellenére az ENSZ különmegbízottja derűlátóan nyilatkozott a jövőt illetően. Mint mondta, a gyűlölködést hamarosan fel kell, hogy váltsa a közös érdekek kölcsönös felismerése, e nélkül ugyanis elképzelhetetlen a régió tartós békéje. A magas rangú politikus újságírók előtt kijelentette...
Szórakozottan hallgatta a kimondhatatlan nevű tisztségviselő optimista közhelyeit, a színes, üres szavakat, melyekkel ezek a hivatalos hazugságokból élő emberek egy szemfényvesztő elegáns könnyedségével játszadoztak.
A hírek háborús tudósítással folytatódtak:
Kiküldött munkatársunk jelentése szerint ugyancsak az éjszaka folyamán a békefenntartók őrizetbe vették egy félkatonai alakulat tagjait, akik a Salvatore kegytemplom megsemmisítésére készültek, ahol, mint ahogy arról már beszámoltunk, a konfliktus kezdete óta állítólag naponta megjelenik a Szűzanya...
Kintről zaj hallatszott. Valahogy ismerősnek tűnt az ismétlődő, éles hang, mintha egy óriási kenetlen hinta himbálózott volna a szélben, mégis el kellett telnie bizonyos időnek, míg végre rájött, hogy a lengőhíd nyikorgását hallja. Fölkászálódott az ágyból, és az ajtóhoz botorkált. A felkelő nap fényében hunyorogva nézett a szurdok felé. Dóra már valahol a híd közepe felé járt. A hajnal csillámló fénye puhán körülölelte meztelen testét. Lélegzetvisszafojtva, tehetetlenül figyelte, mint himbálózik egyre gyorsabban és kiszámíthatatlanabbul a keskeny, törékeny szerkezet alatta. Legnagyobb rémületére ahelyett, hogy jól megkapaszkodott volna, megvárva, míg csillapul valamelyest a szédítő mozgás, a sodronyt elengedve, könnyedén lépkedett a keskeny deszkákon. Amint ott állt kővé dermedve a ház előtt, a lány egyszerre csak hátrafordult és ránézett, aztán továbbindult. Alig tett azonban két-három lépést, mintha egy láthatatlan ragadozó madár csapott volna le rá az égből, megtántorodott, karjával hadonászni kezdett, majd sután eldőlt. Egy végtelen pillanatig úgy tűnt, lebeg a semmi fölött, aztán testről leváló árnyékként, hangtalanul alázuhant a mélybe.
A hegyimentők és a rendőrök napokig keresték. Még az országos búvárszövetség is bekapcsolódott a kutatásba. Két emberük többször is alámerült a folyó mélyebb szakaszain, de nem akadtak a nyomára. A megyei rendőrségen terhelő bizonyítékok hiányában rövid időn belül lezárták az ügyet.
– Baleset vagy öngyilkosság... – lapozott az őrnagy zavartan a dossziéban. – Sajnálom, uram, csak tippelni lehet. Ezekkel a fehérnépekkel sohasem lehet tudni, hogy hányadán áll velük az ember...
Dóra halála után képtelen volt talpra állni. Újra és újra fölidézte emlékezetében azt a rettenetes reggelt, amikor bűnös nemtörődömséggel heverészett az ágyban, miközben a lány élet és halál között lépkedett a lengő deszkalapokon. Ha idejében kimegyek, most élne, gyötrődött tehetetlenül, csak a kezét kellett volna megfognom, én meg azt az átkozott rádiót hallgattam.
Azóta az az árnyék, Dóra alázuhanó testének iszonyatos képe hányszor átsuhant már a retináján. A legapróbb részletek is eszébe jutottak közben, mintha ez is a büntetéséhez tartozna: tétova mozdulata, amint ébredés után a lányt kereste maga mellett a gyűrött lepedőn, és az ajtórésen besurranó hajnali szellő bársonyos érintése, a pezsgősüveg opálos derengése az asztalon és a bemondónő lágy hangja, amint a híreket olvassa. Minden, aminek akkor, meghódított világának széthullása előtt nem tulajdonított jelentőséget.
Ε kényszerű emlékezés közben gondolkozott el a rádióban elhangzott tudósításon, mely a felejtés és megtisztulás távoli, titokzatos lehetőségét ígérte – az egyetlen, ami még megmaradt számára –, s hosszas vívódás után a Szent Bonaventura Utazási Társaság helyi kirendeltségéhez vezette.
– A kegyhely látogatása során kötelező a közös program betartása. Tilos a fényképezés, film- és hangfelvétel készítése – sorolta a csoportos zarándoklat feltételeit az égszínkék egyenruhát viselő, középkorú igazgatónő. Ha emléket akar, kedvére válogathat cégünk kitűnő minőségű színes fényképalbumai és souvenir tárgyai közül. Ilyenkor idény végén minden olcsóbb – mosolygott rá készségesen. – Tessék, itt van a templomi helyjegye is. Az első sorba szól, ezért drágább egy kicsit – nyújtotta át a színes utazási okmányokat.
Szórakozottan lapozgatott iratai között. Tűnődve nézte a cifra pecséteket, a fénylő lapokon sorakozó adatokat. A fáról száraz ágacska hullt az útlevelére. Valahonnan kívülről látott mindent, mintha egy hatalmas robbanás kirepítette volna önmagából. Széttört, összezavarodott mindaz, ami azelőtt egyértelműnek és örökérvényűnek tűnt számára. Csak az önvád parazsa izzott makacs kitartással a törmelékek között, mint valami elátkozott örökmécses.
A tragédia után fölforgatta az egész házat. Valami nyomot keresett, hátrahagyott jelet, ami megmagyarázta volna, hogy mi történt velük. Képtelen volt belenyugodni a gondolatba, hogy a lány üzenet nélkül magára hagyta volna. Magyarázat helyett azonban csak a parfümös üvegcsére akadt. Ott volt a matrac és az ágy oldaldeszkája közé beszorulva, kupak nélkül, üresen, s amikor föléje hajolt, a különleges illat helyett közönséges pacsuliszagot érzett. Sokáig nézegette, forgatta a kezében, aztán az ajtóhoz lépett, és meszszire elhajította.
Felsóhajtott, s lassan visszarakosgatta iratait a tárcájába. A fülledt délutáni csendben a dombtető felől motorzúgás hallatszott. Tétován figyelte a porfelhőben közeledő kocsit. A földön heverő katonák kelletlenül tápászkodtak föl a terepjáró láttán. Magas, szikár ember volt a parancsnok, kemény, szögletes arcán ujjnyi sebhely húzódott. Váltott néhány szót a gépkocsivezetővel, majd sorba állította őket, és ellenőrizte az útleveleket.
– Azt mondják, csak a kiválasztottak előtt jelenik meg. Képtelenség ellenőrizni, ami ott fent történik – bökött a kegytemplom irányába –, mégis azok a kurva félkatonai alakulatok mindenáron meg akarják semmisíteni.
Két katona átvizsgálta a poggyászokat. Néhány percet tartott csak az egész, és már indulhattak is tovább.
A gránáttölcsérek között lassan haladtak fölfelé. Apró, törékeny apáca várakozott rájuk a templom előtti virágoskertben. Mintha valamilyen régi,
megfakult szentképről jött volna elébük. Vékony, pergamenfényű arcbőrén az erek átderengtek.
– Mater Faustina – kacsintott feléjük az autóvezető, s mély meghajlással üdvözölte a filigrán öregasszonyt.
– Isten hozta önöket e távoli templomhoz, keresztény hitünk határára – kántálta elnyújtott hangon, tekintetét figyelmesen végighordozva rajtuk. – Nemsokára kezdődik a jelenést előkészítő ima. Mielőtt belépnének a templomba, kérem, tisztálkodjanak meg és öltözzenek át, hogy illő módon járulhassanak a Szűzanya színe elé.
Egy nagy szemű, hallgatag novícia fölvezette őket a kolostor vendégszobáiba. Tétován öltözködött a hűvös, fehér boltívek alatt. A vaságy fölötti apró festményen, háttal az ablaknak fiatal szerzetes merengett nyitott bibliával a kezében. Később, amikor lement, a többiek már ott várakoztak a bejárat előtt.
– Igyekezzenek – lépett ki az oldalhajó alacsony, sötét ajtaján Mater Faustina –, már mindenki bent van.
A zsúfolásig megtelt templomban halk morajlás fogadta őket. Mater Faustina fürgén utat tört előttük a tömegben. Alighogy helyet foglaltak, háromszor megcsendült közelükben a csodavárás kezdetét jelző triangulum.
Egy csoport fiatal apáca latinul elkezdte a rózsafüzért, melyet mindenki a maga nyelvén mondhatott tovább. Ő azonban mindössze néhány összefüggéstelen szóra emlékezett belőle. A hajdani kövér, öreg esperesre gondolt, aki a düledező parókia birsalmaillatú hittantermében több alkalommal is szelíden megfeddte felületes ismeretei miatt. Nemcsak az érdekes bibliai történeteket kell ismerni, gyermekeim, mondogatta nekik jóságos Mikulás hangján, azokkal nem mentek sokra a Fennvaló előtt. Tanácstalanul bámulta a kifejezéstelen arcú gipszangyalokat, akik szétterjesztett szárnyakkal álltak talapzataikhoz rögzítve az oltár két oldalán. Fogalma sem volt, mit kell tennie, hogyan készüljön föl – amint azt a Szent Bonaventura Utazási Társaság nagybetűs, színes hirdetésében olvasta – a csoda befogadására. Csak ült összehúzódva a szűk templomi padban, s értelem nélkül ismételgette magában a könyörgés elkapott foszlányait.
Egy óra telhetett el így, amikor hirtelen mély csend lett körülötte. Mintha egy óriási üvegkupola ereszkedett volna alá a magasból, mely elnyelt mindenféle hangot a templomban, csak a madarak csivitelése hallatszott mintegy fölerősödve a falakon túlról. A körülötte ülők tekintetét követve a cifra, aranyozott oltár felé nézett, ám bárhogy is meresztette a szemét, nem látott semmi különöset. Aztán egyszerre csak szétpattant a csend burája, s a hálaadó ének diadalmasan szállt föl a magasba. A himnusz végén Mater Faustina az oltár elé lépett.
– Testvéreim, ne feledjétek, hogy a csoda mindig bennünk történik – nézett rájuk csillogó szemmel. – S ez pedig a tiszta, önzetlen szeretet. Minden más cifra, lélektelen szertartás csupán – emelte áldásra sután sovány kezeit. – Most pedig imádkozzunk, köszönjük meg a Szűzanyának, hogy újból eljött közénk...
Az utolsók között lépett ki a súlyos, vaspántos ajtón. Kint már esteledett, a szürkületben mintha közelebb húzódtak volna a templomhoz a környező dombok.
Vacsora után lesétált a közeli faluba. A zarándokok nagy részét itt szállásolták el. Színes, kivilágított cégtáblák fénylettek mindenfelé a sötétben.
– Uram, nincs kedve velem tölteni egy felejthetetlen órát – szólította meg egy süldő lány a szálloda mögötti mellékutcában. – Nyugodt lehet, nincs semmiféle betegségem... – lépett közelebb biztatóan.
Döbbenten nézte a koravén kamaszarcot, a karikás, zavarosan csillogó szempárt, a vastagon kirúzsozott ajkakat, majd szó nélkül bemenekült a közeli bárba.
A félhomályos, alacsony helyiségben mindössze két vendég tartózkodott. Egyikük az útitársa volt, a nyugtalan, fülbevalós fiú. Izgatottan suttogva egy cigarettás dobozt nyújtott át éppen egy szakállas, barna férfinak, aki óvatosan megvizsgálta, majd a kabátzsebébe dugta. Amikor észrevették, hogy figyeli őket, fölálltak és kisiettek.
Mire visszatért a szálláshelyükre, a zarándokok többsége már lefeküdt. A folyosón találkozott a fotóriporterrel. Nyugtalanul sétált föl-alá a kivilágított boltívek alatt.
– Képzelje, sikerült néhány felvételt készítenem, amikor az a nagy csend lett a templomban. A vén csajnak gőze sincs róla – újságolta lelkesen. – Nem vagyok benne biztos, hogy mi volt az, de a gépemet nem lehet becsapni. Ha történt valami, tuti, hogy rákerült a filmre. Különben, maga mit látott? – szegezte neki agresszíven a kérdést.
Zavartan motyogott valamit arról, hogy ez mindenkinek a magánügye, a fotóriporter azonban válasz helyett gúnyosan legyintett.
– Megyek s előhívom a filmet. A holnaputáni lapokban már benne lesznek a képek. Mindenki láthatja majd azt, ami eddig csak néhány kiválasztottnak adatott meg.
Egy ideig még kint ődöngött a csendes folyosón. A magas ablakokon besütött a holdfény, minden olyan békésnek és nyugodtnak tetszett körülötte, mintha valóban valamiféle titokzatos felsőbb erő vigyázna erre a helyre. Lassan a faluban is kialudtak a fények. Egyedül a szálloda cégtáblája lüktetett vörösen a sötétben. Mit keresek én itt, nézte a láthatáron derengő dombokat, s a szakadék szélén magányosan álló házra gondolt összeszoruló szívvel.
Másnap reggel már indultak is vissza. Előbb azonban még elvitték őket a Miasszonyunk kegytárgy shoppba. A kövér elárusítónő addig erőszakoskodott, amíg ki nem választott magának egy rózsafüzért.
– Meglátja, elég, ha csak ránéz, s rögtön eszébe fog jutni a közös imájuk – áradozott kenetteljes hangon, s mielőtt meggondolhatta volna magát, gyorsan beütötte a pénztárgépbe az árat.
Egyedül a fotóriporter nem vásárolt semmit. Ingerülten szemlélte a parányi réz gyertyatartókat és szentképeket, a Szűz Mária szobrocskákat és a nyakba akasztható apró feszületeket, a kegyeletnek ezt a tarka kirakodó vásárát. Aztán már nem bírta tovább és feléje fordulva dühösen kifakadt.
– Elegem van már ebből a misztikus hókuszpókuszból – mutatott körbe. – Egész éjjel ott kuksoltam a fürdőszobában, hogy még ma elküldhessem azokat az átkozott képeket. – Tudja, mi van rajtuk? – nézett rá keserűen. – Semmi rendkívüli. Érti?! Semmi – halkította le a hangját. – Egyetlen lap sem fogja megvásárolni tőlem ezeket a felvételeket. Világszenzáció helyett ki kíváncsi egy közönséges templom belsejére?! Aki pedig hisz benne, csak legyintene a fotók láttán...
Amikor félórával később a mikrobusz elindult lefelé a Jézus-hágón, meg mert volna esküdni, hogy a többiek hallgatása mögött is keserű csalódás van.
Lent az ellenőrző pontnál fiatal, szürke arcú katona fogadta őket.
– A parancsnok úr fölment a többiekkel a gerincre – mutatott a dombvonulat irányába. – Valamire készül ott fent az ellenség... – Vigyázzanak hazafelé, ne térjenek le a kijelölt útvonalról! – emelte föl a sorompót.
Hátranézett még néhányszor a domboldalon árválkodó templom irányába, s amikor egy kanyar után eltűnt a szeme elől, biztos volt benne, hogy soha többé nem fogja látni.
Hazafelé senki sem beszélt arról, hogy mi történhetett fent a várakozást követő néma percekben. Különben is kevés szót váltottak egymás között, amint áthaladtak a háború sújtotta, kihalt vidéken. Csak a fülbevalós fiú izgett-mozgott látható elégedettséggel a helyén, s néha, mint aki nem bírja már magát türtőztetni, szélesen elvigyorodott.
A hazatérése utáni napon újból fölment a hegyi házhoz. Alkonyodott már, mire fölért az elhagyatott fennsíkra. Összecsomagolta a holmijaikat, kitakarított, majd leült a sötétedő szobában.
Már rég leszállt az éjszaka, de ő még mindig ott ült az asztalnál, s hallgatta, mint motoszkál a szél a ház körül. Később aztán, amint elcsendesült a világ körülötte, levetkőzött és vacogva ágyba bújt. Éjfél után, amikor a szél már messzire elcsatangolt a sziklák között, a fennsíkra ereszkedő világvégi csöndben bekapcsolta a rádiót, és egy lassú, szomorkás dalt keresett. Sokáig forgolódott a boszorkányos derengésben, míg végre elnyomta az álom.
Már világos volt, mikor fölébredt. A rádió halkan sercegett a fejénél, majd az ismerős szignál után, kellemes női hang köszöntötte a hallgatókat:
A pontos idő hat óra. Jó reggelt! Augusztus 15-e van, vasárnap. Hallgassák meg híreinket! Késő éjjel fejeződtek be Párizsban a több napja tartó tűzszüneti tárgyalások. A szembenálló felek ezúttal sem tudtak megegyezni. Az újabb diplomáciai kudarc ellenére az ENSZ különmegbízottja derűlátóan nyilatkozott a jövőt illetően. Mint mondta, a gyűlölködést hamarosan fel kell hogy váltsa a közös érdekek kölcsönös felismerése, e nélkül ugyanis elképzelhetetlen a régió tartós békéje. A magas rangú politikus újságírók előtt kijelentette...
Rettegve hallgatta a szaporán pergő szavakat, a megértés mindennél nagyobb megrendülésével, majd óvatosan kinyújtotta a kezét. Még langyos volt mellette a gyűrött lepedő. Rémülten rohant ki a ház elé. Dóra akkor ért a lengőhídhoz, az ajtó csapódására azonban megtorpant és visszafordult. Óvatosan megindult feléje, aztán néhány lépés után, látva a lány növekvő riadalmát, megállt, s előrenyújtotta a kezét. Szólni akart hozzá, hogy forduljon vissza, vagy várja meg, amíg ő odaér hozzá, ám torka fájdalmasan összeszorult, s gyengéd, kérlelő szavak helyett szánalmas állati nyüszítés fakadt föl belőle.
A lány alig párlépésnyire állt tőle a szakadék szélén. Haja meglibbent a hajnali szélben. Soha nem látta még ilyen szépnek, mint ott a világ végén, a hajnal gyöngyházfényébe öltözötten. Szeméből annyi szeretet és bizalom sugárzott feléje, hogy zavartan elfordította a tekintetét.
Mire újból fölnézett, már a hídon volt. A keskeny, törékeny szerkezet élesen megnyikordult, amikor elindult rajta. Szíve a torkában dobogott, amint a távolodó lányt figyelte, aki a sodronyt elengedve, könnyedén lépegetett a keskeny, töredezett szélű deszkákon. A híd közepénél még egyszer visszanézett rá. Most, hogy pár lépéssel közelebb volt hozzá, jól látta tiszta tekintetét az arcán átsuhanó hálás mosolyt. Tétován fölemelte a kezét, de a lány, már visszafordult és folytatta útját az egyre gyorsabban és kiszámíthatatlanabbul himbálózó hídon. Már túljutott a közepén, amikor hirtelen elveszítette az egyensúlyát, kilendült a mélység fölé, aztán könnyed, hangtalan árnyként alászállt a semmibe.
Valami furcsa zsibbadtságot érzett, amint lassan visszaindult a ház felé.
Amikor belépett az ajtón, még mindig a híreket mondták a rádióban.
Adás közben érkezett a jelentés kiküldött munkatársunktól, hogy az éjszaka folyamán felrobbantották a Salvatore kegytemplomot, ahol, mint ahogy arról már többször is beszámoltunk, a konfliktus kezdete óta állítólag naponta megjelenik a Szűzanya a kiválasztottak előtt. A nagy erejű robbanásban súlyosan megrongálódott a szomszédos kolostor is. A sebesültek és halottak számát még nem lehet pontosan tudni. Meg nem erősített jelentések
szerint egy külföldi terrorista keze is benne van a civilizált világ közvéleményét mélységesen fölháborító merényletben. A titokzatos fiatal férfiről egyelőre csak annyit tudni, hogy átlagos termetű, tizennyolc-húsz év körüli, fülbevalót visel. Szakértői vélemények szerint az utóbbi évek több robbantásos merényletéhez is köze van. A nyomozás az ügyben folytatódik. Most pedig az időjárásról...
Lehajtott fejjel hallgatta a bemondónő lágy hangját, ahogy a megfellebbezhetetlen, súlyos ítéleteket szokás. Aztán kikapcsolta a készüléket, és betette az egyik táskába. Mielőtt kilépett volna az ajtón, még egyszer körülnézett a szobában. Minden olyan volt, mint amikor először belépett ide.
Kint a kocsiból fölhívta az idős amerikai magyart.
– Tudja, valahogy mégiscsak sikerült megszereznem azt a hegyi házat – mondta. – Biztosan tetszeni fog magának. A táj csodálatos, és olyan csend van, amilyent még elképzelni is nehéz. Ha akarja, már a hét végén megnézheti...
Amikor rákanyarodott a keskeny, meredek hegyi útra, leengedte a kocsi ablakát, hogy kiszellőztesse a fejét a friss reggeli szélben. Mintha óriási, láthatatlan parfümös üveg pattant volna szét valahol fent a magasban, a jerikói lonc illata ellenállhatatlanul szétáradt körülötte a légben. Mélyet szippantott belőle, és jólesően lehunyta a szemét.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék