Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1996. augusztus - szeptember, VII. évfolyam, 8 - 9. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Mátyás B

Mátyás B. Ferenc
REKVIEM NAPI ÁRFOLYAMON
Ősz volt. A nyaralás függetlenségélménye újraélhetően visszhangzott a lelkekben, a barátokat, szomszédokat érdekelte, még kinek hogyan telt, hol és mennyiért s kinek egyáltalán... Napégett arcok lepték el az utcákat, hivatalokat, kávéházakat. A lányok is visszaszivárogtak a pikánsabb üdülőhelyekről – vidámabban és romlottabban kissé. Működésbe kezdett az ország, ahogyan ősszel már csak történni szokott: megrázkódtatások nélkül. Ferenci B. Mátyás tragédiája mégis megdöbbentett.
Alig két héttel korábban együtt várakoztunk a Munkaügyi Központban. Azzal biztattuk egymást, hogy vállalni kell, amit a piaci kereslet ránk oszt, különben megérdemeljük, hogy Isten elvegye tőlünk az alkotóerőt... Aztán rég volt eseményeket, néhány ismerőst idéztünk fel. Beszélgettünk, anélkül, hogy rendszert szidtunk volna. Lehet, ez utóbbi hatott oly erősen elmémre, hogy elfedte visszapergethető előjeleit készülő tragédiájának.
A közös gond némileg össze is hozott minket, kiderült mindketten sétávallevegővel próbáljuk enyhíteni az infarktus-frászt, ami az éjszakai íróasztal-munka, a dohányzás, na meg a félévszázadot kitevő korunk össze sem számlálható, vélt és valós, láthatatlan és kimutathatatlan sérüléseiből táplálkozott lelkünkben. Megegyeztünk, hogy lehetőleg együtt levegőzünk majd reggelente a Duna parti parkban, ahová ő kopójával, Óborral járt „szaglászkodni, kakipisilni – mondta biztatóan –, a szabadság érzésével feltöltekezni”...
Másnap, amint a nyüszítve türelmetlenkedő erdélyi kopókölyköt megpillantottam, átragadt rám is az a könnyed érzés, melyet sétapartnerem a szabadságéval azonosított. Mint kereszthuzatban a telefüstölt szoba, szellőzött ki lelkem.
– Szaladj! – kiáltottam Óbornak.
– Légy boldog – tette hozzá partnerem.
Óbor nekiiramodott. Porpamacsokat kapálva aprózott a bokrosabb partszakasz irányába. Néha visszanézett ránk, meleg tekintetéből hála és aggodalom: szeretet sugárzott.
Óbor fiatal volt. Még farára rogyadva pisilt. Szukamódra.
A Duna felől nedves, szennyes szegénység szaga terjengett, mint esőverte ócskapiacok körül. Rágyújtottunk és lenéztünk az önnön szomjas mélységétől lomha folyóra. Vonzásától borzongató, hideg áramlást éreztem idegeimben, és elfordultam az olajosan szivárványozva hívogató vízháttól. Óbor közben rajtaütött egy oroszlánosra stuccolt, piros masnis uszkáron és felkergette gazdája karjaiba, akár egy fára.
Óbor, ide! – kiáltotta partnerem a rend kedvéért. Néhány lépéssel ott termett, s lábfejével a hasa alá kanalazva, könnyedén arrább lódította kutyáját.
– Kösse meg a fenevadat! – sziszegte az asszony.
– De asszonyom, kölyökkutya, akár a magáé. Egy kislány és egy kisfiú – próbáltam a segítségükre sietni. – Elintézik maguk között, hogy miként legyen.
– Gondolom, valami disznóságra gondolt? Láttam ám, hogyan szagolgatták egymást!
– Az emberek beszélgetnek, a kutyák szagolgatják egymást – sóhajtott Ferenci B. Mátyás elnézően.
– Gúnyolódik velem – mondta az asszony, de óvatosan a földre helyezte pompázatosan kikészített ebét. – Figyelmeztetem, minden felelősség a magáé, ha fajgyalázat éri!
– Vállalom! – mondta partnerem túlzó komolysággal, mintha igazát védelmező gyermeknek válaszolna. A határozott hang megnyugtathatta az asszonyt. Óbor felé tolta az uszkárt, s a két kölyökkutya kergetőzni kezdett.
– Akár a gyermekek – mondtam. – Összekapnak, kibékülnek.
– Tanulhatnánk tőlük, jobb lenne a világ – tette hozzá társam.
– Maga talán valami papféle? – kérdezte az asszony.
– Olyasmi... Csak nem hirdetem, hanem írom az igét. Na meg nem Istenét, hanem a magamét.
– Könyveket ír – szóltam közbe.
– Értem – mondta az asszony. – Leakasztotta válláról krokodilbőr szütyőjét, és cigarettát vett elő. – Aki könyveket ír, tudhatja, hogy ha valamivel baj van, az emberek azok. Kaphatok tüzet?
Partnerem az asszony csillogó ajkaihoz kínálta öngyújtója lángját... Néztem őket, ahogyan kötelező családi fotót szokás kínos látogatások alkalmával; „lehet, csak játék, hogy nem ismerik egymást” – fordult meg fejemben, és eldöntöttem, hogy többé nem zavarom délelőtti légyottjukat.
Legközelebb – és utoljára – ismét a Munkaügyi Központ várótermében találkoztunk, de engem már szólítottak, amikor ő megérkezett. Ki sem menthettem magam holmi kényes hazugsággal, amiért magyarázat nélkül felhagytam a megbeszélt, rendszeres kutyasétáltatással. Talán ezért éreztem, hogy adósa maradtam, tartozom, most már örökre tartozom neki... Talán ezért nem ért meglepetésként, amikor felhívott telefonon az özvegye, és megkért, hogy sürgősen látogassam meg.
Lakótelepi álmaiban sokszor megfogalmazódott, hogy a szép, tágas polgári lakásokban „ágyban, párnák közt” érdemes bevárni a véget. Az ilyen ihletően tágas és otthonos, de mégis zárt térben könnyen vészeli át a szerencsés benne lakó mindazt, amit a külvilág sorsául rákényszeríthet. S ez kissé zavarba hozott: szerettem volna az elhunyt dolgozószobájában beszélgetni özvegyével, ám a nappaliba tessékelt. Kellemes, hűvös, vendégpukkasztó régiségekkel berendezett helyiségbe. Szegény megboldogult minden bizonnyal cefetül érezhette magát benne...
Az özvegy – szépasszony, kit negyvenéves korában felejt a múló idő – derekasan viselte gyászát, és jól állt neki, mint nemzeti ünnepeken hősi túlélőknek kitüntetéseik. Hangjának váltakozó árnyalásával (különösen ritka adottság!) szinte láttatta velem, amiről beszélt, bár lehet, képzeletem működött szokásos önjáró, korlátozhatatlan módján. Néha szünetet tartott, mintha időt hagyna fantáziámnak a hallottakat képekké s cselekménnyé kerekíteni; talán arra várt, hogy közbeszóljak kegyeletteljes közhellyel enyhítve a hangulat gyászos súlyán, melyet valóságosan és görnyedésig éreztem olyankor vállamra nehezedni. Vagy csupán az öreg fotel volt úgy kialakítva múlt korok stílusigénye szerint, hogy büszkén kihúzva magát el ne cseveghessen benne ember?
Lassacskán kirajzolódott, hogy olyanok voltak a megboldogulttal egymásnak, mint léghajókon a ballaszt, a hasznos terhelés. Szinten tudták tartani együtt életük léggömbjét. Férje túl volt azon a koron, mikor férfi még ösztönösen lelkesedik és lobbanékony a szíve. Csak szakmailag hatottak rá az élmények, illetve, amióta nem sok hasznát látta, ha tollat vett a kezébe, talán akképpen sem... „Már bízhattam benne – mondta az özvegy –, csak próbált volna meglepetést szerezni nekem”...
Úgy hangzott, mint a szívből fakadó, féltő fenyegetés.
Kezdtem magam furcsán érezni. Az egyre nyilvánvalóbban nem ok nélküli részletesség, mellyel a férje tragédiáját megelőző eseményeket boncolgatta, valamilyen rejtett szándékot sejtetett. Éppenséggel nem voltam az elhunyt bizalmasa, sem az utolsó, aki élve látta... Igaz, az elhunyt – Isten ne vegye tőlem rossznéven! – giccses alapossággal cselekedett: gondoskodott Óborról, végrendeletet hitelesíttetett felesége nevére, a tetthelytől biztonságos távolságban megtalált bőröndjében ünneplőruhát, fehér inget, fekete nyakkendőt, új pár cipőt hagyott, hogy „kéznél legyenek”, és néhány felbélyegzett, megcímzett levelet különféle szerkesztőségek részére, melyekben honoráriumairól intézkedett... Szóval nem sok fantáziával készítette elő „távozását”. Nyelvemre kívánkozott a banális kérdés, de az özvegy megelőzött a válasszal:
– Még búcsúlevelet is hagyott.
– Író volt – mondtam, mintha mentegetném.
– És feledékeny. Azt is felírta, amit normális ember készakarva szokott elfelejteni... Ez a magyarázata annak, honnan tudom, kedves barátom, hogy maga cserbenhagyta férjemet.
– Cserbenhagytam volna? – kérdeztem meglepetten.
– Lehet, hogy nem a megfelelő kifejezés, de nincs is szó részemről valamiféle vádaskodásról – mondta határozottan. – Bocsásson meg, ha annak hangzott. Férjem fogalmazott így, miután hazatért a kutyasétáltatásból, melyen maga ígérete ellenére másnap már nem vett részt. Akkor mondta, hogy cserbenhagyta őt, kiszolgáltatva Fonyath Aliznak.
Poénként hatott e név, kis híján elmosolyodtam. Úgy buggyant ki a számon a kérdés, mint szétpattanó buborék: – Kicsodának?
– A kutyás hölgynek, akivel együtt találkoztak férjemmel a parkban – felelte zavartalanul az özvegy. – Fonyath Aliznak – ismételte meg.
Csak nem kései féltékenység mardossa? – fordult meg fejemben, de az özvegy precízen kirajzolt vonásai nem árulkodtak visszafogott bosszúvágyról, tekintetén keresztül nem a párféltés sárga szörnye nézett velem szembe a lelkéből. Céltudatos ember benyomását keltette, aki végére akar járni valaminek. – Higgye el, most hallom először a hölgy nevét – mentegetőztem.
– Tudom. El sem hangzott, amikor maga velük volt – mondta egyszerűen. – A jegyzeteiből ismerem találkozásuk részleteit.
– És semmilyen előjelét nem tapasztalta a készülő tragédiának? – igyekeztem segítségére sietni.
– Nem volt az a típus, aki örökösen akasztotta magát!
– Értem – mondtam, bár sejtelmem sem volt, hova akar kilyukadni. Azt ellenben eldöntöttem, hogy semmiképpen nem ismerem be, hogy mindvégig az volt az érzésem a parkban, hogy kutyasétáltatásnak álcázott légyott szemtanúja vagyok.
– Hónapok óta a családi levéltár rendezgetésével foglalkozott. Aznap is, amikor megismerkedtek Fonyath Alizzal... – Kivárt, de nem szóltam közbe. – Késő éjszakáig olvasta egyik apai ági felmenője első világháborús leveleit. Regényt készült összeállítani. Reggel, a megszokott időben, midőn megérkezett Óborral a parkba, a kutyás asszony már várta, és megkérte: vigyázzon az uszkárra, mert ő a kozmetikusához siet. Ha meg befejezték a hancúrozást, kérte, vigye is haza... Átadta lakáskulcsát, a névjegykártyáját, rajta címével, megígérte, hogy másnap, ha találkoznak rendezik majd a dolgot, azzal beült a sétány peremén várakozó vajsárga mercédeszébe, s mire férjem felocsúdott, az asszony már messze járt.
– És megtette? – kérdeztem álnok módon, hiszen a történet igazolni látszott gyanúmat, hogy a kutyasétáltatás ürügy volt találkozásuk leplezésére.
– Megtette – vont vállat az özvegy. – Aztán csak füstölgött, bizonyára a háborús levelek hatására, hogy az eben vett barátságok is oly sebesen és az őszinteség olyan felsőfokán köttetnek, mint háborúk idején a lövészárkokban, a biztos halál árnyékában... Úgy érezte, a bajtársiasság eszményének megcsúfolása, hogy bár egymás nevét sem ismerték meg, Fonyath Aliz rábízta gondját-baját, kutyáját, lakását... Ilyen eszement bizalommal csak a halálba menőknek illik egymáshoz fordulni családi fényképeikkel és utolsó, szívbéli üdvözletükkel a végső rohamok előtt – mondta. De nekem akkor már az volt a véleményem, hogy hülyét csinált belőle az a nő. Képzelje csak, a lakásán az uszkár kosarának fülére erősítve levél várta a férjemet! Megdöbbentett ennek az asszonynak a szervezőképessége. A hatalom tempója így manipulálni az embereket, elhitetve velük, hogy önszántukból cselekszenek... – Felállt, a biedermeier írószekreterhez lépett, és egy gyöngyvirágokkal díszített borítékot vett elő. – Nézze – nyújtotta felém –, képzelheti, azonnal tetőzött vérnyomásom, amikor megláttam!
„Óbor kedves gazdijának” – olvastam fennhangon. – Bizonyára köszönő sorok... – igyekeztem semlegesnek maradni.
– Ezt kérdeztem tőle én is: gáláns hálanyavalygás, gazdi?
– Hála, de nem nyavalygás! – jelentette ki.
– Te pénzt fogadtál el! – mondtam akaratom ellenére.
– Megőrültél! – felelte sértődötten, azzal bevonult dolgozószobájába, mint mindig, ha támadás érte házon belül. A borítékban kétszemélyes belépőkártyát találtam a TIPI-TAPI TOPLESS SHOW-ba – csuklott el az özvegy hangja, s én szerettem volna valami találót, vigasztalót mondani, de az özvegynek nem lehetett érdeke, hogy a furcsa nevű intézmény körül fenekedjen meg beszélgetésünk, mert ügyesen visszanyelte pillanatnyi gyöngeségét. – Régebben, valójában nem is olyan régen, estig is folytattuk volna a „lélekcsépelést”, ahogyan családi perpatvarainkat neveztük, mert képesek voltunk akkor sem feladni álláspontunkat, mikor már nem az igazság fölénye volt a fontos, hanem, hogy ki bírja tovább szusszal-szóval, jelzőkkel, fájdalomokozással... Ám egy idő óta csírájukban sorvadtak el nézeteltéréseink...
Az idő közömbössé teszi a házastársakat, gondoltam.
– Amire elkészültem az ebéddel, szent is volt már közöttünk a béke, s elfelejtjük Fonyath Alizt, a belépőkártyát pedig férjem íróasztalának legalsó fiókjába zárjuk a többi különleges, de figyelmet nem érdemlő emléktárgy közé, ha délután, számunkra szokatlan időpontban csengeni nem kezd a telefonkészülék... – Ismét a szekreterhez sietett, és egy kicsinyke riporter-magnót vett elő. – Szegény uram rögzítette a telefonbeszélgetéseit... Említettem, hogy vészesen feledékeny volt...
– Kivel kíméletes a múló idő? – kérdeztem tapintatlanul, szándékom szerint figyelmeztetésnek szánva, hogy aligha tartoznak rám a részletek, férje tragédiája nem rejt semmiféle titkot, melynek megfejtésében segítségére lehetnék... De az özvegy rám hagyta:
– Hát persze – mondta könnyedén, közben önkéntelen mozdulattal igazított egyet frissen fodrászolt fürtjein. Aztán: – Hallgassa csak – súgta már-már bújtogatóan, és lenyomta a magnó indítógombját. Negédes női hang szólalt meg:
–Ferenci úr, kedves?
– Igen, kérem.
Üdvözlöm, írókám, remélem nem az ebéd utáni mélakórban találom, mert akkor ébresztő, szorít az idő! Megkapta a belépőt?
– Igen, igen... csakhogy nem tudom, mire vélni...
– Ne vélekedjen, barátom. Döntsön! Tudnom kell, hogy egyedül jön-e vagy a kedves feleségét is hozza, s na meg, csomagoljon be néhányat a könyveiből, és közölje, ha nyolc óra megfelel, hogy elküldhessük a mercédeszt időben. Rendben, írókám?
– De hát miről van szó, asszonyom?
Sima vacsorameghívásról... De tudja mit? Szólna feleségének, hogy jöjjön a készülékhez egy szóra...
Az özvegy kikapcsolta a diktafont.
– Aliz asszonyt hallotta... Mit szépítsem, arra kért, beszéljek férjem fejével: vegye úgy, hogy felolvasásra, hívja, kért, győzzem meg: a Tipi-Tapi nem bordélyház, kultúrintézmény a javából, párizsi sanzonénekesnőt is foglalkoztatnak... Ha pedig mindez nem nyugtatná meg nemes önértékelését, „kérem – mondta –, gondolkozzon el azon, hogy a férje munkanélküli...”
– Nagy kísértés – csóváltam együttérzéssel a fejem.
– Mi tagadás – mondta az özvegy. – S vegyük hozzá, Mátyást önérzetében sértette, hogy az én könyvtárosi keresetemből élünk... Ezért beszéltem rá, hogy próbáljuk ki ezt a kínálkozó lehetőséget.
Az özvegy ismét a szőnyegvirágokat kezdte tanulmányozni. Porszemek keringőztek az ablakon besütő nap sugarainak pályáin.
– Érthető – mondtam jobb híján. – Manapság ritkán adódik meg a választás lehetősége.
– Ez az! – csattant az özvegy hangja. – Férjemnek megadatott, másnap mégis elment munkanélküli segélyért folyamodni... Maga találkozott vele, beszélgettek... Mondja meg nekem, miért kísértette Mátyást, hogy megalázzák?
– Végül is pénzről... a megélhetésükről volt szó, nem?
– Ugyan, kedvesem! – feledkezett meg magáról az özvegy –, ez lárifári! A TipiTapiban Fonyath Aliz szerződést kötött velünk, hogy minden csütörtökön ott vacsorázzunk, cserébe a lányok partnereikkel vásároltatnak egy-egy helyben dedikált könyvet, amit szabadon választott áron fizettettnek ki a vendégekkel. Öt írót foglalkoztatott már Fonyath Aliz, és kortárs képzőművészeti aukciós kiállításokat készült vasárnaponként rendezni, hogy lefedezze a teljes hetet... Még hogy állami lyukas garas kellett neki – sütötte le szemét; hangja megenyhült: – Már azon az első estén két gyári munkás havi fizetése jött össze.... Igaz, óvszert is csomagoltak minden könyvhoz, de ha számításba vesszük az intézmény jellegét, valahogy természetesnek tűnt, a beszeszelt közönség pedig vásárolta szegény férjem eladhatatlan köteteit – törölt le néhány könnycseppet is arcáról az özvegy –, mint a cukrot... „Házunk specialitása: óvszer és regény! – kiáltotta a lemezlovas a mikrofonba. – Sorvadjon le annak, aki zsugori vagy szegény!” A lányok sikítoztak, mint a rock-koncerteken, a zenekar pedig tust húzott...
Zúgni kezdett a fejem; akkor, hol itt a rejtély? Megpróbáltam helyükbe képzelni magam, amint könyvet dedikálok és óvszert csempészek a lapjai közé... Érzéseim kiülhettek arcomra, mert az özvegy egyetlen mély sóhajtással összeszedte magát, és kioktatott:
– A pontosság kedvéért legyen világos: valójában mindketten, én és szegény uram is kíváncsiak voltunk, milyen belülről egy ilyen hely? Egy író lételeme a megismerés, az élményszerzés. Én pedig, ne értsen félre, nem szokásom letagadni éveimet, nem tetszelgek a kórtalan jól konzerváltság illúziójában, de mégis nő vagyok: Éva Anyánk Hiú Lánya! Csoda, ha vágytam a válaszra, hogy vagyok-e még annyira fiatalos, hogy ne érezzem megalázónak csinos lányok meztelenségét környezetemben?
Köhintettem. Azon az önjáró tudatalatti síkon, melyen hangjának dallamára le is peregtek előttem a szavain keresztül átsugárzó képek, látni véltem, amire vágyott.
– Jó, jó... – sóhajtott az özvegy. – Ocsmány, de jövedelmező ajánlatot fogadtunk el, igaz... Csak hát manapság adózhat egy értelmiségi az önértékelés romantikájának? Hősiesen éhen halni az alkotás mezején a szellemi önállóság védelmében? Ugyan, barátom, konyhából ítélve az alkotásnak mindig is más volt a mércéje!
– Ezt elmondta neki? – csúszott ki a számon.
– Nem. Ő maga nyugtatott ezekkel a szavakkal... De közben már öltözködött, hogy a kerületi Munkaügyi Központba induljon...
Ismét bezárult ugyanaz a kör, gondoltam. Visszaértünk oda, ahonnan időnként elindulunk.
– Én hamarább végeztem – mondtam ki hangosan is gondolataimat –, elbúcsúztunk és örvendeztünk, hogy a jövőben rendszeresen találkozunk majd a Nyomorúság Előcsarnokában.
– Igen! – vágott szavamba az özvegy. – Pontosan ezt mondta ő is, amikor hazaérkezett: „Kedvesem, megjöttem a Nyomorúság Előcsarnokából!,, „ Sikerrel jártál? – kérdeztem. „Naná! – rokoltotta fickósan. – Mától ismét nyilvántartanak... „Ránéztem: szeme gyanúsan csillogott; látszott, hogy visszatartja sírását, de belül zubogó könnyeinek párája átütött a szemhéjain is. Megpróbáltam átölelni, vigasztalni. Ellökött magától... Mit szépítsem – vált bizonytalanná az özvegy hangja –, talán ismeri életútját, hogy nem engedték származása miatt tanulni, szóval a szokásos kelet-európai átlagéletrajz. A Munkaügyi Központban pedig ilyesmivel nem tudtak mit kezdeni, mert a számítógépes nyilvántartásban nem kódolható senki az életműve szerint... Írónak lenni nem képesítés, a szoftver nyelv nem ismeri... És beírták „képesítés nélkülinek” ...
– Ez sok mindent megmagyaráz – mondtam óvatosan.
– Igen – bólintott az özvegy. – „Ezt meg kell emésszem még” – mondta férjem, aztán elment sétálni Óborral... És többé nem láttam őt élve... Mint később azt megtudtam, Óbort még a parkban bízta Fonyath Alizra, megkérve, hogy hozná haza, mert halaszthatatlan dolga adódott Balatonszárszón... Tudja, többször járt ott, mintha erőt merítene abból, hogy ott kószál a sínek között, mint valami kegyhelyen... Imádta József Attilát, szerette Latinovitsot... Óbort is... Bizonyára azért nem vitte magával... Aliz rendes asszony, vállalta, hogy gondját viseli egy darabig... Most nehezen tűrném el, ha itt téblábolna a lakásban... Hát ez minden, amit mondani akartam... Ki kellett beszélnem fájdalmamat... –sóhajtott az özvegy.
– Érthető – mondtam, és úgy ítéltem, hogy ideje elbúcsúzni.
A lakásajtóban kezel fogtunk.
– Kérem – nézett mellem, irányába, mintha szívemet kutatná –, maga sincs jobb helyzetben, gondolja át, fontolja meg... Szóval ne döntsön elhamarkodottan... A szerződést én írtam alá... Aztán maga meg ugyancsak munkanélküli, mint szegény férjem volt... És... Csütörtök van... Az én napom... Válaszolhat délután a temetésen, de este hétig sem késő... Én este fél nyolckor mindenképpen maga után megyek a mercédesszel – mondta, majd sietve markomba nyomott egy papírdarabot, rajta az elhunyt aláírásával. – Könnyen begyakorolhatja – mondta még –, különben sem fontos a hitelesség – nyugtatott meg –, csak a kezdőbetű kacskaringójára vigyázzon – tette hozzá, aztán becsukta orrom előtt az ajtót.
Ozora, 1996. április 7–8.
30

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2022
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék