Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1996. augusztus - szeptember, VII. évfolyam, 8 - 9. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Veress Zoltán

Veress Zoltán
BELSŐ MONOLÓG KORA REGGEL
Részlet
Nem pirkad, nem hajnal: azonnal reggel. Erőszakosan behatoló fény. Hiába a spaletta s azon belül a két rend sötétkék függöny, a szobájában nappali világosság. Hiába hunyja be a szemét, tudja, hogy nem tud tovább aludni.
Minek is? Eddig talán aludt? Nem ugyanaz a vékony, egyetlen cérnaszálnyi, egyetlen halk hegedűhangnyi tudatfolyam, mit folyam, patak, kifogyhatatlan patak, milyen találó az a svéd szó, hogy ström, áramlás – szóval nem ugyanaz a vékony és halk és szövegszerű, sőt szöveg természetű tudatáramlás kanyargott, térült-fordult benne egész éjjel, mint most is, csak szabadabban, szeszélyesebben, a maga szerves logikáját követve, fittyet hányva az úgynevezett logikus gondolkodás logikájának? És akkor nem mindegy-e, hogy alszik vagy ébren van?
03:45:01, 03:45:02, a villanyóra kijelzőjének vörösen izzó számjegyei azért még jól látszanak, a kettőspontok szabályosan lüktetnek, mint az egészséges érverés. Kolozsváron ilyenkor pirkad. Délelőtt munkába megy, délután a régóta esedékes presbiteri megbeszélésre, mégiscsak vissza kellene aludnia, hullafáradt lesz, pedig most inkább, mint akármikor, magabiztosnak kell lennie, meggyőzőnek, minden ostoba ellenérvet fölényesen félreseprőnek; jag satsade mitt liv på det, mina herrar, visszhangzik benne, amit egy hete mondott a püspökségen, az életemet tettem rá, uraim, mert mi a fenére tehettem volna másra azt a keveset, amennyi hátravan még, ez a legértelmesebb, amire rátehettem (ezt nem mondta, de most hozzágondolja), és kérem, értsék meg, egyszerűen nem engedhetem meg, hogy egy tudatlan és tudatlanságában megátalkodott honfitársam minden igaz ok nélkül kivegye a kezemből; rendben van, elfogadom, nem önöket kell meggyőznöm róla, önök a bevett demokratikus játékszabályok szerint játszanak, és azt hagyják jóvá, amit a magyar gyülekezet presbitériuma határoz. Hát akkor eléjük viszem az ügyet, szerencsére, úgyis éppen a jövő hétre tűztük ki a nyári vakáció előtti utolsó megbeszélést.
Ide megy délután, munkából jövet. Ha már nem tud visszaaludni, legalább gondolja át követendő stratégiáját.
N. N. nyilván nem lesz ott. Ez jó is, nem is, inkább nem, mint igen, mert maradhatnak érvei, amelyek nem kerülnek szőnyegre, nem bizonyulnak nyilvánosan hamisnak, s ők, a presbitérium, egyszer csak azon veszik észre magukat, hogy itt-ott megint suttogás támad a lap körül, néhányan megint közlik, hogy nekik nem kell, ne küldjék. Sajnálom, hogy N. N. barátunk – bocsánat, nem barátunk, hanem testvérünk – nincs itt, kellene kezdenie, s szét kellene néznie, mintegy újra megállapítva, hogy N. N. csakugyan nincs ott; sajnálom, mert távollevőkkel nem lehet vitatkozni, és nem illik rosszat mondani róluk. N. N. testvérünk nézetei, meglátásai, véleményei és ítéletei azonban jelen vannak közöttünk, hála Istennek, nem úgy, hogy benne ülnek egyikünk-másikunk fejében, de itt úszkálnak körülöttünk a levegőben, s igenis vitatkoznunk kell velük; és ha eközben esetleg rosszat mondunk N. N.-ről, egyáltalán nem biztos, hogy illetlenséget követünk el. Mi csupán idézzük őt, kellene mondania, s itt rá kellene ütnie a golyóstollával az előtte fekvő papírnyalábra; szó szerint idézzük őt, aztán szembesítjük őt azzal, amit mi értéknek ismerünk el, amit mi valóságnak tudunk és tapasztalunk, s ha ebből kifolyólag rossz fény vetül N. N.-re, azt nem mi vetítjük rá. Sőt, ha saját szavai idézése és tettei felidézése során említett testvérünk rossz fénybe kerül, az a fény nem kívülről vetül rá, hanem belőle sugárzik ki, mint a sötétség az ördög lámpásából.
Itt gyorsan túl kellene tennie magát a bosszúságon, hogy ilyen alkalmatlan helyen és alkalmatlan időben, ilyen önkéntelenül, ilyen olcsón röppentette fel az ördög lámpásának metaforáját; számot kellene vetnie vele, hogy már úgysem írja meg soha azt a mesenovellát, amely erre a metaforára épült volna, s egy kisfiúról szólt volna, akinek tévedésből, vagy az ördög nagyon is kiszámított cselvetéséből kezébe kerül a sötétséget gerjesztő lámpás (itt Svédországban, nyáron, egy ilyen lámpás azért jól fogna, gondolja zárójelben); igazából még örülnie kellene, hogy valahol szóba hozta, s így, ha véletlenül is, mintegy erkölcsi copyrightot biztosított rá magának a síron túlra – és aztán folytatnia kellene. Szünet nélkül, mintha a következő és az előző mondat között csupán egy nagyobb, nekikészülő lélegzetet vett volna.
Barátaim, kellene mondania, próbáljunk a háta mögött is keresztényileg viszonyulni N. N.-hez, hiszen keresztény közösség vagyunk (vagy mi a nehéz nyavalya, tulajdonképpen ezt is mondani kellene, jelezve, hogy indulat feszül benne), s az ő részéről éppen azt hiányoljuk, hogy nem viszonyul hozzánk keresztényileg. Nem nyíltan ütközteti a mieinkkel a maga nézeteit, hanem mérgezi velük a légkört körülöttünk. Igaz, hogy a tízparancsolat tiltásai közölt nem szerepel a „ne manipulálj” (nem tévesztendő össze azzal, hogy „ne paráználkodj”, kellene hozzátennie, csökkentett hangerővel jelezve a közbevetést és futó mosollyal azt, hogy viccnek szánja, valamelyest már előre oldandó a mindjárt beálló feszültséget), de az igenis szerepel, hogy „ne tégy hamis tanúbizonyságot”, és az a manipuláció, amit N. N. a gyülekezeti lap kérdőíveivel folytatott, az hamis tanúbizonyság. Hogy belekeverte a püspökséget is, az külön alattomosság. Namármost, barátaim: ha komolyan vesszük, hogy keresztények vagyunk, mert hogyha nem úgy vesszük, álljunk fel és vegyük a kalapunkat, ne farizeuskodjunk itt egymás előtt, szóval, ha nem formai, hanem tartalmi meghatározónak tekintjük magunkra vonatkozólag a „keresztény” jelzőt, akkor a hazugságot, alattomosságot, a hamis tanúbizonyságot kötelező módon keresztényietlennek kell tekintenünk; s ha így nézzük a dolgot, akkor nemcsak furcsának fogjuk látni N. N. mesterkedését annak az érdekében, amit ő hisz, ő mond, ő hazudik keresztényinek, hanem – sajnálom, de ez a legkifejezőbb – megvetésre méltóan aljasnak is.
03:48:13, 03:48:14. Kint már javában tornáztatják hangszálaikat az énekes rigók és valamivel távolabb a sirályok, makacsul szövegszerű tudatáramlásától éppolyan függetlenül, mint az emberi történésektől egy Strindberg-regényben. De azért hangulata, maradandó benyomást hagyó hangulata van tőlük a Strindberg-regénynek: például ő maga is sokkal jobban emlékszik a Hemsöborna mellékes, mondhatni fölösleges madaraira, mint emberalakjaira vagy cselekményére.
Apropó cselekmény: itt fel kellene függesztenie a publicisztikát, és epikus hangnemre kellene váltania.
Már említettem, kellene mondania, hogy az ankétot végző néprajzos és kultúrszociológus uppsalai egyetemi tanár jó ismerősöm: ötvenhatos emigráns, korombeli, ötvenhatban én is húszéves voltam, mint a legtöbben, akik akkor történelmet próbáltak csinálni Budapesten (egyébként sokszor érzi, hogy ebben a folyton mindenféle szakadás fenyegette, a bár anélkül is csonka társadalomban egyfajta összekötő szerepre ítéltetett, kora szerint az ötvenhatosokhoz, honnan való jövése szerint a nemzedéknyivel fiatalabb erdélyiekhez állva közel); szóval, jó ismerősöm, s amikor egyszerre félszáz kitöltött kérdőív futott be hozzá ugyanarról a helyről, fénymásolóval sokszorosítva, egyetlen borítékban, mert annyit azért nem áldozott rá N. N., hogy mindegyiket külön felbélyegezze, telefonált nekem, hogy mit csináljon. „Ugyanattól a feladótól jön, jogom van egy példánynak felfogni az egészet.” Kérlek, fogd fel annyinak, amennyi, ezt kell majd mondania, mert valóban ezt mondta; azt elhallgatja, hogy előbb megtudakolta a tanártól, átbillenti-e a félszáz, elmarasztaló, a lap megszüntetését követelő kérdőív az ankét végeredményéi a negatív oldalra, s csak akkor szállta meg a nagyvonalúság, amikor kiderült, hogy nem. Nem, még ebben a statisztikai adatait többnyire háromjegyű számokkal kifejező kis magyar társadalomban sem, amelyben félszáz lélek, félszáz megszólaló egy ankétban sok, s félszáz potenciális feljelentő pedig egy hatóságnál – a pöspökségnél, ahová N. N. elküldte a kérdőívek másolatait – már nagyon sok. Körül kell majd néznie, erdélyiek-e mind, akik az asztal körül ülnek: az ő keserű humorérzékükben és pragmatizmusukban bízva tulajdonképpen még ezt is elmondhatja, mármint, hogy előbb megtudakolta az eredményt; hitelesebbé teszi az elbeszélést.
03:57:59, 03:58:00. Meghökken, mert azt várta, hogy 03:57:60 következik; sohasem figyelte meg, hogy a perceket mutató számjegy az ötvenkilencedik másodperc után ugrik; akkor nyilván az órákat mutató számjegy is az ötvenkilencedik perc után ugrik, ezt most mindjárt megnézi.
Közben azonban gondolja csak tovább, ne teljen az idő hiába: igen, itt aztán sorra rá kellene térnie a bűnlajstrom tételeire, elő kellene vennie a kérdőíveket s felolvasnia róluk a kifogásokat, svédül, ahogy N.N. megfogalmazta őket, hogy a püspökségen is értsék. De nem, mégsem, nem svédül, nehogy azzal ébresszen indulatot az ilyesmire általában kényes erdélyiekben, hogy N. N. svédül töltött ki egy magyar nyelvű, magyar szakember feldolgozására szánt kérdőívet, ez most és itt – főleg itt – tökéletesen mindegy, még akkor is, ha nem egy, hanem ötven kérdőívről van szó, amelyeken más- és másféle, de egyformán korrekt svédséggel és egyformán célirányosan, csupán tartalmuk szerint ostoba vádak állnak; neki ez ellen az immanens ostobaság ellen szükséges fellépnie, s ez egyben elégséges is kell hogy legyen – nem, drága barátaim, nem küzdünk nemes célért nemtelen eszközzel.
Kár, hogy ezt így nem mondhatja el, ha nem lesz apropója. Meg kell jegyeznie, s majd máskor.
Tehát akkor magyarul. Hogy a lap nem egyházi, hanem világi, amire semmi szükség. Nos, először is: miért ne volna szükség rá, ha világi volna? Másodszor: miért nem egyházi? Mondjátok meg, ti presbiterek, milyennek kell lennie egy szőröstül-bőröstül egyházi lapnak? Imádságokat kellene közölnie húsz oldalon át, egyházi énekeket, vallomásokat csodálatos megtérésekről (amilyenek egyébként ebben a közösségben nem fordullak elő, aki megtéri, csendesen és magába szállva tette), meg ilyesmiket? Gyermekeitek vannak, többnyire iskolások, többnyire magyarul is olvasnak, ha nehezebben is, mint svédül és angolul; kezükbe tudnátok-e nyomni egy ilyen lapot? De hallom, a stockholmi magyar muzeológus cikkét a hétszázéves sölvesborgi templomról egy sölvesborgi magyar srác lefordította svédre, hogy környezetismereti órán bemutathassa az osztályban; hallom, hogy azt a számot, amelyben a szír keresztényekről ínunk, több helyen kölcsönkérték olyan diákok, akiknek szír osztálytársaik vannak; nem több-e ez, kérdem tőletek, mint amit egy tisztán hitbuzgalmi lap nyújthat?
És aztán nézzétek, a Fennvaló kiszórt minket ide északra, kellene mondania, s hagynia kellene, hogy kissé megremegjen a hangja, mint mostanában egyre gyakrabban; ő tudja, miért tette, mi elfogadtuk második hazánknak ezeket a tájakat, nem feledve az elsőt, s a legtöbb, amit lehetünk mindkettőért és egyúttal magunkért, az az, hogy közel hozzuk őket egymáshoz. Nem földrajzilag, az lehetetlen, második Gusztáv Adolf és Bethlen Gábor játszotta el az utolsó lehetőségét egy svéd-magyar országhatárnak (gyengébbek kedvéért egy újabb futó mosollyal majd itt is jeleznie kellene, hogy ezt is viccnek szánta); nem földrajzilag, hanem lelkileg és művelődésileg kell közel hoznunk, azáltal, hogy felfedezzük egymást. Felfedezzük és megőrizzük magunkat, kellene külön is hangsúlyoznia, ha csupa erdélyi ülne az asztal körül; a pesti, a soproni, a győri ötvenhatosok, nem is szólva a negyvenhatos parasztemigránsokról, a pásztóiakról, a hajdúságiakról, akik vendégmunkásnak jöttek ki a svéd mezőgazdaságba, s csak az otthoni kommunista hatalomátvétel után kértek menedékjogot, a felfedezést a maguk szintjén, a számukra hozzáférhető kulturális rétegben nagyon jól elvégezték, de közben elvesztették magukat, legalábbis a második nemzedékben, s ez éppen most, az erdélyiekkel való konfrontálódás során kezdi bántani őket, alkalmasint hiába, az erdélyiekben ez a mag azonban még termő talajba hullhat; szóval azáltal, kellene folytatnia, hogy felfedezzük egymást és megőrizzük magunkat, s mi épp egy olyan lapot próbálunk szerkeszteni, amely ezt a két célt, ezt az egy kettős célt szolgálja. Lehet, hogy annyi igaza van N. N.-nek, hogy ez így tényleg nem az az egyházi lap, amelyet egy hetvenötéves szenilis diakonissza a legszívesebben olvas (vigyázat, ezt nem mondhatja, ez durva, finomítania kell), de hiszem, és ezt suttogva kell mondania, nyomatékosabban, mintha kiáltva, hiszem, hogy a Fennvaló szándéka és terve szerinti vállalkozás. Esetleg fel is emelhetné jobb keze mutatóujját a mennyezet irányába, hatásos volna.
Gyermekszínészként kezdte közéleti pályafutását, sikere volt egy érzelmes darabban, egy életre meghatározó magatartásává váll a hatásvadászat. Szerencsére, tudja és küzd ellene, most, hogy öregszik, őszintébb igyekezettel, mint korábban.
Pedig most, amikor valamivel mélyebben lát bele a dolgokba, kevesebb az eszköze arra, hogy meggyőzően tálaljon egy-egy morzsa megtalált igazságot.
Hogy vi behöver en kristen tidning, hogy keresztény lapra van szükségünk, nem kulturális lapra? Hát mi a kereszténység, drága jó barátaim, ha nem kultúra? Magunk között vagyunk, mindnyájan hívők, mindnyájan önkéntesen időt és energiát áldozók egy gyülekezet fennmaradására, épülésére; bizonyos értelemben és bizonyos szerény mértékben szent emberek vagyunk, kellene mondania, amilyen bizalmasan csak tudja, de ki hisz itt közöttünk a szeplőtelen fogantatásban, a feltámadásban, a szentháromságban? Tiszteletes uram, te ne szólj bele, most ne is hallgass ide, esetleg menj ki, téged nem szabad olyan helyzetbe hoznunk, hogy nyilvánosan színt vallj, de nektek többieknek elmondom: énnekem ahány lelkész közeli barátom volt, és volt jó néhány, aki nem hitt, természetesen nem valami létező istenségben nem hitt, hanem a keresztény dogmákban; mármost valószínűleg meglepő lesz, ha azt közlöm veletek, hogy én hiszek, igen, én hiszek mindezekben, csak nem mint az egyszeregy, hanem mint az áhítat, a filozófusi alázat, a költői ihlet igazságában, mint nagyszerű metaforákban, amelyeket, remélem, az életem árán sem engednék elvenni magamtól. Remélem, hogy szükség esetén meg tudnék halni a hitelvekért, amelyekben nem hiszek, de amelyek formába öntik lelki életem tartalmait, amelyek egész szellemi lényem, egész kultúrám alapját alkotják, meg tudnék halni a feltámadás gondolatáért, azért, hogy azt senki ki ne törölje fogalmaim tárából; de nem, ez már túl patetikus, nem kellene idáig fokoznia, abba kellene hagynia ott, hogy számára a hitelvek nagyszerű metaforák, s azt kellene hangsúlyoznia, hogy ezek alkotják a kultúrát. Ezért beszélünk keresztény kultúráról, kellene mondania, s ez fontosabb, mint a keresztény vallás.
Koccanás, halk huppanás, zizzenés: bedobták a reggeli lapot. 04:03:17. Nem látta, amikor 03:59:59-ről 04:00:00-ra ugrott.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2022
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék