Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1996. augusztus - szeptember, VII. évfolyam, 8 - 9. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Kolozsvári Papp László

Kolozsvári Papp László
A DOKI ESETE KISS RITÁVAL
A Kolozsvár ciklusból /12/
A Dühöngőben tízet ütne az óra, ha évekkel ezelőtt nem találja oldalba az elhajított rumosüveg. A falakon Miro-, Bosch-, Henri Rousseau-poszterek, minden elhanyagolt egy kicsit, az egész mégis így egész. A csorba a teljes!, jelentette ki a maga idejében Möszijő Gálló, Klotild kisasszony keresztségében, a Gigantikus Gálic, mint barátai hívják – ha jó kedvük van – (s ez ritkán fordul elő velük) Gáll Ferencet, a festőt. A bútorzat antidemokratikus: inkább elkerülésre, mint ülésre szolgáló ágydívány, egy kitaposott Madame Récamier fara alá való; szobasarkot puhaságba burkoló alacsony, széles pad, fonnyadt basáknak, s ha annak, aki először látja, nem ez a képzete támadna, útba igazítja a távolkeletről hozatott nargilé, ami csodamód, nem tört még el, itt, ahol mindent szabad, törni, zúzni, ordítani, bántani világot és egymást; még takarítani sem kell utána.
– A világot az ágy alá söpröm – mondta volt Szamossy doktor –, magunkat összeragasztgatom, ez a mesterségem, izé... vagyis...
Amikor ezt Manó úr elmondta Klotild kisasszonynak – akin épp nem volt szemüveg, a haja is ki volt bontva, az igazat megvallva, semmi se volt rajta, az ágyban feküdt meztelenül, és Manó szemében ő volt a legszebb nő a világon! –, a francia nyelv és irodalom tanárnőjének nevetésre szaladt a szája, s azt mondta, hogy az összetört cserepek ragasztgatásában a Doktor igazán specialista, hiszen ő törik össze a legtöbbször, magát kell megreparálnia a leggyakrabban... S Manót olyanszerűen árasztotta el a féltékenység, ahogyan víz terjedez vékony jégréteg alatt, tavasszal.
Hasonló féltékenység-vízfolt fut szét a latin nyelv és stilisztika tanárának bőre alatt, hideg-forró borzongást juttatva el teste távoli tájaira – honnan? a test mely központjából? az agyból? a szívből? hol vagyunk igazán és a legtitkosabban otthon magunkban? –, amikor Klotild kisasszony a Dokihoz fordul, s így beszél:
– Igazán befejezhetnéd a Kiss Rita történetét!
De azt már nem ő idézi elő, hogy távol, odakint, valahol a Kővári-telepen föl ne üvöltsön fájdalmasan egy kutya.
– Még mindig szerelme vagyok belé – mondja olyan tárgyilagosan Szamossy doktor, hogy aki nem ismeri, azt mondaná: ez az ember nem mond igazat! Csak aki évek óta vendég a Doki Dühöngőjében, a Boldog utcában, s megéri olt sok szörnyű szépséget, fölszálltak vele a mirói papírsárkányok, visszameredtek rá a romlott, kiélt boschi arcok, a poszterekről éppúgy, mint a Doki és barátai vonásaiból, csak az tudja, hogy ami nagyon fáj neki, azt ilyen kész mondatok mögé rejti. A mondatok pedig úgy zuhannak le az illetéktelen előtt, mint várkaput elzáró karvastag Vasrudak.
A Doki azonban mintha már meg is bánta volna a gyors választ. Kiballag, behoz egy palack pezsgőt, s ahogyan Klotild kisasszony, aki a törökbasa-padon törökülésben ül, előrehajol a pohárért, s fönnebb csúszik a szoknyája, úgy önti el újra Manó urat az oktalan féltékenység és a vágy kedvese után. Meg is simogatja a Klotild kisasszony kezét, s a lány hosszú, fehér ujjai lezongoráznak egy futamot a keze csontjain.
A Doki semmit se vesz észre az egészből. Amíg a pezsgőt behozta és kidugaszolta, egy ideg – és elmeorvos ideges precizitásával ráébredt, hogy már réges-rég hajszálpontosan erre a kérdésre várt, melyet olyan helyen – például itt –, olyan hangon – például egy francia hölgy hangján – tegyenek föl neki, hogy ő térdre boruljon szinte, s mondja, csak mondja...
És a Doki, ha nem is haladéktalanul – de hát nála ilyen a haladéktalan! –, belefog Kiss Rita történetébe.
– Hol is, Manó...? Amikor, tudod...! ’Sze’ te is ott voltál, a Kioszkban, a Sétatéren, amikor a kolozsvári ezermesterekről meséltem, pedig róla, Ritáról akartam... Rita az asszisztensnőm volt, és amikor először megpillantottam, szó szerint azt gondoltam: ez a nő végzetes! De hát tudjátok, te is tudhatod már, Tilda, mennyire szeretünk nagy szavakkal dobálózni, hát még ha semmi tétje. Csak rulettezgetünk itt magunkban, ebben az elátkozott montecarlói életünkben, megtesszük a pirosat, s nyerünk! De nem örvendünk, tudjuk, hogy nem nyertünk semmit, hogy csak azt húzhatjuk vissza az asztalról, amit mi magunk toltunk be, életünk egy-egy leértékelődő darabja a zseton, mi vagyunk a krupié is, s a pinka többnyire üres...
Én akkor, játékból, s még valamiért, amit..., izé... mindjárt megmagyarázok, megtettem a feketét.
A végzel... ööö.... De ha már ezt a szót használtam! Valami nagyon kemény és keserű bújt meg... vonás?, árnyék?, vetült vagy veleszületett?, a Rita szája szegletében. Nagyon fiatal volt, hiszen most is az, harminc se, s három gyerek, két végén égette a gyertyát, végezte az orvosit, s szülte közben a gyerekeket, anyagi gondjai nem voltak, a férje befutott reklámgrafikus, mindenféle túrókat tervez például tévéműsorok elé, főcímeket vagy hogy is mondják, amik mindig vannak, s ha tehetséges ember csinálja, azok a legjobbak...
És még arra is volt ideje és ereje, hogy imádja a férjét, Artúr Ferencet. Évekig egymásban töltötték minden hétvégüket... ha értitek, mit akarok ezzel mondani (Manó úr bólint, ő ne értené?!), s ha a házasságuk majdnem tíz éve alatt meg is csappant a szerelmi éhük egymás iránt, korántsem merült ki, illetve... illetve...
Tilda! Van a férfiakban (vajon miért ragadja torkon, s bocsátja is el nyomban a féltékenység Manó urat, hogy a Doki ily közvetlenül intézi szavait Klotild kisasszonyhoz?) valamiféle tünékeny vonzerő, ami rövidebb-hosszabb időre minden más lehetséges férfit kizár a nő életéből. A nő ilyenkor elérhetetlen, nem vesz észre senki mást, nem ezen a földön jár... Mi, férfiak... legtöbben... a legszerelmesebb ölelkezések közt is ki-kijózanodunk egy-egy pillantás erejéig. Látunk, ha nem is érintünk, s nem is akarunk érinteni más asszonyt. Nem úgy a legtöbb nő! Rita évekig volt a férje legszerelmesebb ágyasa, épp csak szoptatni kelt föl, vagy hogy... úgyhogy... szó szerint magában tartotta, a testében bujtatta a férjét minden szombaton és vasárnap hajnaltól napestig, s a hét mindennapján, amikor csak találkoztak, otthon, vendégségben a másik szobában, éjszakai parkban.
Amikor Rita az assziszensnőm lett, akkor ért be a szerelmének az a korszaka, amikor nagyon szeret, de már mást is észrevesz.
Ugyanaz a dió, másképpen feltörhetetlenül!
– Ó te szegény! – mondja Klotild kisasszony, s a közbevetést csak Manó úr érti, aki tudja, hogy a tanárnő a Mon pauvre vieux-t fordítja le így magyarra.
Ezt persze jóval később tudtam meg róla! Igazából csak néhány semmire sem kötelező, felületes megállapításra emlékszem vele kapcsolatban: hogy nagyon szép!, hogy nem állnék ellen, ha hívójeleket bocsátana ki!, s mivel tudtam, hogy három gyereke van, feltűnt, mennyire izmos és lányos a csípője. Szűk a három gyerekhez, úgy értem, orvosi szempontból.
Aztán elteltek hetek, és bennem lassan kezdett fölgyülemleni a Kiss Ritából belém átszivárgó kétféle anyag, melynek keveredése – akkor már gyanítottam! – előbb-utóbb robbanni fog! Egyrészt a különös keserű vonás a szája szögletében, másrészt a tökéletesen kielégült testű asszony, gyerekei boldog libapásztorlánya... ha értitek, mit akarok ezzel mondani!
Megismerkedtem a férjével is, aki persze annyiszor ugrott le Kolozsvárra, ahányszor csak ideje engedte; vacsoráztunk itt nálunk is, négyesben Otíliával, s amikor Oti kidőlt, mint rendszeresen, lejöttünk ide. Az ott a falon az Artúr Ferenc kezeírása. (A kisasszony és a latin nyelv és a stilisztika tanára megfordul, és látja: Ha valaki megválthat férfit az ezredvégen, az csak egy nő lehet! Eszmék? Már csak arra valók, hogy élvezzen a fanatikus, kielégüljön a gazember.) Szóval a legjobb úton haladtunk a nyárspolgári megszokás felé... Látszólag... Én ugyanis tudtam, hogy egészen másfelé haladok. Hogy Rita tudta-e vagy sem... izé... vagyis... értitek. (Manó úr sokatmondóan bólint.)
Azzal áltattam magam, hogy akkor fekszem le vele, amikor kedvem tartja. Nem úgy, hogy csettintek, s ő belém szalad. Szívósan és tervszerűen kell véghez vinni, nem könnyű eset... Vajon miért gondoltam azt, hogy nem támadnának lelki aggályai, amiért megcsalja a férjét, holott lerítt róla, hogy először tenné? Nem efféle aggályok gátolnák meg... Ennek a nőnek nincsenek ilyen tyúki gondolatai...
– Mi az, hogy tyúk? – fordul Klotild kisasszony Manó úrhoz, aki türelmesen elmagyarázza a messzi Franciaországból ideszármazott lánynak, hogy ez a szó voltaképpen nincs a magyar nyelvben; de azt jelenti, hogy...
Mondhattam volna libait, akolmelegit – cinikuskodik a Doki – de... ööö... a dolog azért nem halad, mondtam magamban, mert én nem akarom! Menne az, per fas et nefas!, de kell ez nekem?... Hogy akkor már féltem? Persze... nyilvánvaló... nem történhetett másképpen... A szervezet védekezik a lehetséges fájdalom és megpróbáltatás ellen, nem akarja, hogy legyen... Az ösztön, l’instinct! Buta fejünk nagyon okos ösztönöket koronáz!
Ööö... attól féltem, persze, hogy nem fog menni, de nem azért, mert az derül ki, hogy ő sírig hű feleség, hogy hőslelkű anya, hogy majd elprédikálja nekem a bambula feleségek igéjét, lekotyogja azt a tyúkiságot, hogy ő, aki Otíliának barátnéja, hogyan is tehetne olyat, hogy a férjével!, mármint velem... hogyan nézzen akkor ő Otília szemébe... Mintha a világ megteremtése óta nem így néznének egymásra a nők és férfiak, a milliárd és milliárd, eladdig, hogy elmondhatjuk, ez a világ rendje, nemde Manó?! (Manó úr pedig szinte élvezi már, hogy Klotild kisasszony egyre feszültebb érdeklődéssel hallgatja a cinikus Dokit, s ettől benne forróságok árapálylanak.) Nem, nem! Mástól féltem, egészen mástól, s ezt... izé... most sem könnyű... illetve tán nem is tudom megmagyarázni.
Talán ha... Igen, történt valami jó pár hónap ismeretség... ööö... békés együttműködés után... Nem az, hogy a fiúhallgatók egyikére-másikára rá volt írva, hogy szerelmes Ritába, másokra pedig, az hogy úgy, de úgy elkárhoznának vele, engem pedig érthetetlen féltékenység gyötört. Meg is mondtam Ritának; az efféle haveri vallomások, miszerint, féltékeny vagyok a hallgatóidra, oldják az állapotot, mint víz a hipermangánt... vagyis csak még feltűnőbbé teszi a jelenlétét... Ő pedig elnevette magát, s azt mondta: tudom. S hogy milyen rettentő a tárgyilagosság ebben a nőben, na erről nem ez a tudom tanúskodik, hanem... de épp ezt akarom elmondani.
A Gigantikus Gálicot rég ismerem...
– Möszijő Gállót? – kérdi Klotild kisasszony.
... ott kellett unatkoznom az Oti oldalán minden halálosan unalmas kiállítás megnyitóján, amiből nem sikerült kimentenem magam; de akkor még nem voltunk barátok. Az autóbalesetről tudtok, de arról, hogy tán Kiss Ritának köszönheti az életét, arról nem, hiszen... Jövünk le Ritával a Trefort utcán a Szent György tér felé, s a sarkon, szemben az Egyetemi Könyvtárral csődület, ott ütötte el az autó a Gigantikus Gálicot, s legjobb úton halad a képtelenség beteljesülése: a Mikó utca sarkán, ahonnan csupa klinika és kórház nyílik, ott hal meg valaki, akinek a sérülése nem halálos... Az orvosok, ha nem tudnátok, rettegnek az elsősegélynyújtástól, én sem értek hozzá, egy ártatlan sebet se tudnék tisztességesen ellátni. Tanultam, hogyne... de hol is tartottam? Az orvosok többsége el szokott somfordálni a balesetek színhelyéről, csak zavart okoznának a szakszerűtlenségükkel... És hát a Gigantikus Gálic esetében egészen más volt a helyzet!
Száznegyven kiló ádámkosztümben, gyakorlatilag, megfelelő szakértelem és eszközök híján felemelhetetlen. Megvan kétségtelenül az eset humoros oldala, s mivel a Gigantikus Gálic él és virul, engedjétek meg, barátaim, ó, bocsánat, kedves barátném és barátom (Manó úr homlokán verejték fénylik, de lehet, hogy csak a hirtelen fölhajtott pezsgőtől), hogy kitunkoljam egy kicsit a helyzet komikumát a magam módján... Ott szerencsétlenkedik a baleset körül egy pár minden lében kanál félférfi, félnyugdíjas, húzzák, emelgetik a karjánál, lábánál fogva a Gigantikus Gálicot, mint utóbb megtudom, senkinek se jutott eszébe, hogy elrohanjon a klinikáig, segítségért, pedig olyan közel van, hogy odalátszik, ha baleset történt a Mikó utca sarkán, csak hát a tömeg eltakarja az áldozatot, úgyhogy még sem látható, néha ilyesmin múlik az ember élete. S akkor odamegy Kiss Rita, ideg- és elmegyógyász orvossüvölvény, én csak annyit tudok mondani, hogy hagyd csak, Rita! a folytatás, hogy hívjuk a mentőt, bennem reked, ez a fiatal nő ugyanis olyan természetesen kezd el intézkedni, s menti meg ezzel alkalmasint a Gigantikus Gálic életét... mintha hónapok óta ezt a szerepet próbálná.
Belement a tömegbe, s valahogy úgy mondta azt, hogy engedjenek oda, hogy a sokaság megnyílt neki, mint a Vörös-tenger Mózes előtt, nem mondta azt, hogy orvos vagyok, hanem azt, hogy hagyják békén, mire a mozgalmár vétetésű férfiak abbahagyták a hanyatt fekvő Gigantikus Gálic cibálgatását. Csönd lett, csak egy asszony jajistenemezett! Rita fölvette a Gigantikus Gálic táskáját, a sápítozó nő kezébe nyomta, s azt mondta: maga hozza utána, felel érte!, mire a nő megdicsőülten, ijedten elhallgatott. Rita körülnézett, s épp akkor jött arra a Monostor felől egy lovasszekér. Esküszöm, habozás nélkül cselekedett, nem értem, nem értem... Jöjjenek! mondta a buzgalmár férfiaknak, s odament a lóhoz, megállította a kantárszárnál fogva, a fuvaros leszállt, s attól a pillanattól Rita úgy dirigált neki is, mintha betanult jelenetet adtak volna elő... És elkezdte bontani a szekeret, kiütögetni a szekéroldalból a deszkákat, s hallottam, hogy odaszól a tulajdonosnak, bontsa, de gyorsan! az pedig értette, s kezdett kihúzgálni, a jóég tudja, minek híják részeket, amikre aztán Rita fölrakta a Gigantikus Gálicot, aládugták valahogy, s négyen-négyen akkor már föl tudták tenni a szekérre, az pedig elcsörömpölt, hogy ne mondjam, vígan! Én pedig ott maradtam a csődületben, mint egy rakás szerencsétlenség.
Ettől a Kiss Ritától féltem. Attól, aki tud valahonnan olyasmit, amit nem tudhat. Úgy cselekszik, mint akit betanítottak arra, amiről azelőtt egy perccel sejtelme sem lehetett... Nem a frigid nők tárgyilagosságától, hogy ne mondjam, petyhesztő mosolyától, szegényekétől... Nekem.. ööö... mindig a szarvát vakon csóváló szarvasbogár jutott eszembe róluk... Mert... kedves Tilda, érzékibb teremtést, telivérebb asszonyi, mint amilyen Kiss Rita, festeni sem lehetne! Renoiri termet, vagy inkább michelangelói... A Michelangelo-fiúszobor karcsú, kamaszos, három gyerek után!, erre emlékeztetett, különösen az izmos feneke, a nagyon keskeny csípője, s ahogy az egész felsőtest fölszaladt szélesedve vállig, egy csöppel se több, egy csöppel se kevesebb, épp ennyi és úgy!.
– Olyan szépen tudod szeretni a nőket! – mondja halkan Klotild kisasszony, a Doki pedig elpirul a bóktól, s noha van még egy pohárra való a palackban, kiballag az újabb pezsgőért, s Manó, a majdnem absztinens, aki igazán csak a társaság kedvéért iszik – ha úgy hozza a helyzet, akár sokat is –, mohón nyújtja a poharát.
Látogatások a lábadozó Gigantikus Gálicnál, albérleti dumák: az autó nem elütött, hanem lepattant rólad, te csak megsérültél, de a kocsi totálkáros lett!, óvatos barátkozgatás, már ahogyan a férfiak harminc fölött barátkoznak, hosszú, tétova szálakat bocsátva ki magukból, mint sekély tengeri növényállatok, készen arra, hogy berántsák nyomában, ha sérülés fenyeget... Kiderül, hogy nem csak afféle remek fickó, afféle mindenki művészkéje, akiből kinőtt egy nótafával keresztezett közhelygyűjtemény: el kell adni a képet, kedves Klotild! Piacról él az ember!
Már rég otthon van. Gördül ide-oda a százvalahány kilójával, s azt mondja egy este:
– Mutatok valamit!... Nagyon jó... Hacsak nem a legjobb munkám!
És a szokásos szertartás: leültet, konyak?
– Chartreuse! – bosszankodom én.
– Kérlek! – mondja a legnagyobb meglepetésemre, mintha csak készült volna erre a percre.
Képzelődöm, dehogy készült, illetve a kép bemutására, arra készült,... csak hát,... szóval... értitek! Fölhajtunk egy pohárkával, aztán még eggyel, kellemes, meleg érzések járnak át, régi szerelmek emléke, mi a lólapockáért inna az ember épp chartreuse-t, ha nem azért?! S hogy ő, mármint a Gigantikus Gálic majdnem belebolondult ebbe a munkába, azt hitte, odakeni, de ahogy nézte, ahogy távolította el az egyik leplet a másik után a témáról, ahogy föl-fölkiáltott: ez az!, de mégsem!, és merült egyre mélyebbre, mint egyszemélyes búvárhajó a Mariana-árokba, azzal játszva, hogy a hajó összeroppan a víz súlyától, neki azonban merülnie kellett, nem volt más választása, csak... ööö... hogy is mondta?... csak lefelé menekülhetett!
Aztán – esküszöm, mintha csak az éberségemet akarta volna elaltatni, de hát honnan is tudhatta volna! –, aztán amikor már boldogan lebegtem a pia sajkájában, a képzelmények tavirózsás tavacskáján... Ilyen giccses, pontosan ilyen giccses volt már az egész ember... tudom, mit beszélek, drága barátaim, tudom, tudom, nagyon sokat tépelődtem, tűnődtem rajta, amíg megtaláltam az ide illő szavakat... ööö... de értitek, mit akarok ezzel mondani...
Úgyhogy akkor Gigantikus Gálic lassan lehúzta a festőállványról a leplet, s olyan pózba merevedett, mint Balzac, ahogyan Rodin elképzelte, csak a sok galambszar hiányzott róla. Földig érő csuha volt rajta, mint a pocakos művészeken többnyire – Balzactól a görcsös-hasas Goethéig... Ha az ember nagy méltóságú nagyura művészetének – egy monseigneur!, kedves Klotildom, holott minden művész egy monstruosité! – próbáljon küllemében is hasonulni! Sok művészt kezeltem már, s megértem, nagyon is megértem... Amikor tehát Gigantikus Gálic leleplezte a művét, már olyan gyanútlan voltam, mint egy kamaszszerelmeire visszarévedő huszonéves, élete első válásának kimondása után.
A festmény Kiss Rita aktja volt.
Kedves Klotild...! Gyerekkoromban gyakori volt, hogy a Fellegvár oldalából a tavaszi olvadások idején ki-kivált egy jókora kő, s legurult a Szamosba. Volt egy híres és vidám eset, az egész város vonaglott a röhögéstől: a Fellegvár alatti cigánysoron vacsorához ül a dádé és a purdék, Máriskó asztalra teszi a túros puliszkát, s maga is leül; abban a pillanatban bevágódik a ház oldalán át egy nagy kő, kiviszi közülük az asztalt a puliszkával, s kivágódik a ház másik felén. Nekik a hajuk szála se görbül meg... De se asztal, se puliszka. Ilyen arccal ülhettem én a portré vagy akt előtt, mint Máriskóék, kezükben a kanál, hogy hát most vacsorázni fognak, farkaséhesek, s volt vacsora, nincs vacsora. (Manó úr kísértetiesen felnevet, talán az újra felharsanó távoli kutyavonítás ihleti meg, s látja, hogy Klotild kisasszonynak már a derekáig csúszott fel a szoknyája, amint ott kuporog törökülésben, még szerencse, hogy a Doki szemben ül vele; ámbátor a Doki szemlátomást se lát, se hall!)
Dadogok, butaságokat kérdek, valamivel csak lepleznem kell a zavaromat, s azt a szörnyű fájdalmat-féltékenységet, amit nem érzek még, de közeledik, úgy híreli minden porcikám, mint vihari a Monostor felől jövő esőfelhők Kolozsváron.
– Hogy vetted rá? – kérdem Gigantikus Gálicot.
– Hogy-hogy hogy? Sehogy! Lefestem, mondtam, nem azért, mert döghálás vagyok neki, hanem mert izgat a téma. S megkérdeztem, ül nekem?
– Húzodozott? Úgy értem, kérette magát?
– Miér’? eljött egy párszor.
– Úgy értem, hogy meztelenül csináld meg.
– Épp az volt benne a feneség! Egyik vázlat rosszabb, hantásabb volt, mint a másik. Nem lehetett megtalálni! Nem portrét akartam róla, hanem képet... Csináltam én vele mindent, ült, állt, szemből, profilból, csakhogy fejre nem állítottam... Egyszer aztán azt mondtam, vetkőzzön le! Nem habozott, semmi lacafaca... Levetkőzött, és kész.
Hogy mit éreztem?! Akkor tán semmit, akkor még csak előéreztem!
Kiss Rita vérpiros drapérián ült... Illetve hál... Na mindegy! Próbálom úgy elmondani, ahogyan ez a valóban kimeríthetetlen kép lassan kezdett lelepleződni előttem, kezdte elárulni magát, illetve... izé... kezdte elnyelni a szemlélőt... A Gigantikus Gálic tényleg gigantikus...! A bíborvér színű drapéria valahonnan a magasból ereszkedett alá, az alsó harmadában volt az alak, s folyt tovább... És egyszer csak kiderült róla hogy vízesés, de akkor már véresés...! És ő, Rita, rajta vagy benne van... Féltem jobban megnézni, aztán már csak őt tudtam nézni. Háttal volt, visszanézett a válla fölött. Eddig rendben, de mégsem: annyira nem nézhetett vissza! S ahogyan a nyaka, úgy minden tagja elmozdult egy kicsit, alig-alig érzékelhetően, a természetesből valami felé... Hogy micsoda felé? Egyelőre csak annyit láttam, hogy így lesz az egész alak hihetetlenül harmonikus, így lesz egész, így volt ő maga... És akkor jött a következő hullám: ez a kis elmozdulás nagyon fájdalmas volt, maga a testbe költözött kín. Ennek az alaknak, vagyis Kiss Ritának minden tagja ki volt ficamodva... szörnyű fájdalom árán volt csak a helyén úgy-ahogy! És azzal a vízzel, vörös vízeséssel mintha szembeszállt volna, mintha csak épphogy fenntartaná magát benne, miközben látszólag rajta csücsül, igazából benne van, hiszen a víz vagy vér fodrot vet a teste körül... Mi az, hogy fodor? Vízfodor? Nem láng inkább? Parázs, mely szinte-szinte lángra kap! Akkor pedig ez a meztelen alak a pokolban, a tisztítótűzben senyved, a szenvedély tüzében, bűnben vagy kényszerű erényben... Vagy... vagy... de ehhez le kéne írnom az egész alakot... vagy a látás tüzében, a tisztánlátás megvertségében, abban a földi pokolban, amivel azokat verték meg, akiknek mindig mindent érteniök kell, amíg csak el nem jön értük a megváltó vég. A józan mártírium! A szakadatlan keresztfa! Nekik nincs leszállás, még a két lator is tarthat egy kis szünetet, le-lekászálódhatnak a maguk keresztfájáról, s ott szalonnáznak, hagymáznak, boroznak Krisztus lábánál, hogy aztán visszaszálljanak üvölteni.
Rita arca feltűnően sápadt volt a képen. Az életben sose láttam olyannak, volt a bőrének egy kis természetes színe, sose kellett kencéznie magát, persze kent magára ő is mindenféle illatszerbolti maszatot... Elnézést, kedves Klotildom...! Sápadt volt, ahogy visszanézett a válla fölött, és sokkal fiatalabb, mint amilyen fiatal volt, hiszen még most sincs harminc... A képen húsz ha volt, vagy annyi se, ártatlan, kiszolgáltatott!... Egy szűz arca! Egy szűz, akivel minden megesett már! És nem arra gondolok, hogy a szűzesség, odavan az már ezer éve! Mi köze az ártatlanságnak a hímen érintetlenségéhez?! Más, minden történt meg ennek az arcnak a tulajdonosával. S ami erről árulkodhatott volna a szemlélőnek, az első ránézésre, épp az hiányzott a képről. Az a bizonyos keserű vonás a száj szögletéből. A Gigantikus Gálic elvette tőle, kisimította az arcot, s amint eltűnt az a kis születési valami... hiszen nem hiba, inkább érdekesség, különös vonás a szép nő arcán, amitől bizarr lesz, nem csupán a szép... amint Gálic leoperálta róla a véletlent, úgy ugrott elő az arcból a szükségszerű. A másik iszonyat, ami embert csak érhet: hogy nem tehet másképpen, még ha annak mártírium is a vége. Az egyetlen ügyűség, ha értitek, mit akarok ezzel mondani... Az együgyűség!
Idealizáltan szépnek festetted meg!, szerettem volna odakiáltani a Gigantikus Gálicnak. De még idejében... bölcs maradtam. Mert hogy ilyen naiv arccal és fölényes nyugalommal viaskodjék a szürreálisba belemozdított test az áradatban, ami el akarja sodorni! És nem közhelyi áradattal, szennyes lével vagy... vérpatakkal, zuhataggal, ahogyan az imént mondtam, jobb érzékeltetés híján. Hiszen ha az ember az arcból tért vissza a vízeséshez vagy drapériához, akkor immáron azt is másnak látta. Az akt, igen, az a Kiss Rita teste volt, tűecsetes természethűséggel megfestve, lányos idomok halmaza, semmi sem egészen a helyén. Bal válla fölött nézett hátra, s a váll annyira előrebukott, bele a kép mélységébe, ahogyan nem bukhatott volna bele; a bal kéz könyökből fordult ki valahogyan, s mutatott a szemlélőnek egy üres tenyeret, épp csak a szög hiányzott belőle, amivel át van ütve, s mint akit keresztre feszítettek, de a karomba összehúzódó öt ujj ennek a láthatatlan szögnek a fejét markolta. A másik kar elúszott vagy inkább elzuhant a vörös vízzel együtt, úgy értem: mintha az alak fölnyúlt volna a vízben, a vérben, hogy aztán, egy idő után félreérthetetlenné váljék, hogy a kar nem fölnyúlik, hanem a vérzuhataggal hullik alá; de akkor az egész alaknak abból kellett fakadnia! És miért ne? A fölnyúló kart mintha vörös víz mosná, illetve mintha láng nyaldosná, elmosódott a bíborban, az ujjak el is vesztek abban, amiből a kéz fakadt, vagy amibe a kéz vájkált! A gerinc vonala két helyen is jól láthatóan megtört. Inkább letört. Anatómiai képtelenségképpen a csigolyák elfordultak egymáson mintegy kilencven-száztíz fokban, csak így keletkezhetett az a gerincvonal, amit a Gigantikus Gálic megrajzolt.
A feneke kamaszfiúsan nőies. Nem öblösödött, korsósodott ki asszonyosan. A Ritáé, az igazié sem volt olyan! Nem ennyire volt feszes és leányos. Egyszersmind be lehetett látni alája, a test alá, mintha egy kicsit a néző felé fordult volna, ami végképp lehetetlen, ha drapérián, vérben vagy parázsban ül, ez takarja, és mégis ott sejtelmeskedett az, ami csak asszonynak van. Nem látszott, jelen volt, ha izé... ha... értitek, mit akarok mondani.
Megnézhetitek a képet a Gigantikus Gálicnál. Csak azért mondom, izé... ööö... mert ha nem mondom, nem tudom elmondani, amit akkor és attól fogva éreztem Rita iránt.
Mert volt számomra egy akt előtti Kiss Rita, és volt vagy van is egy akt utáni. Ha nincs az a kép, lehet, hogy nem történik meg az, ami megtörtént.
Lehet, hogy akkor is megtörténik.
Biztos.
Csak másképpen. De azt a történetet már sose tudhatom meg.
A megtörtént történet pedig a következő, kedves Klotild és öreg barátom, Manó!
Szörnyű éjszakák következtek! Ha csak annyi lett volna, hogy minden éjjel Kiss Ritával ölelkezem álmomban, hogy babusgat, vigasztal valami rejtélyes bűntudat közepette, hogy aztán átöleljen... De kétféle Rita, legalább kettő jött el hozzám olyan rendszerességgel álmomban, ahogyan Babits írja meg az ébrenlét és az álom kettősét a Gólyakalifában. Kiss Rita, mint élő személy, akivel szinte mindennap találkoztam, akivel együtt dolgoztam, akinek utasításokat adhattam, s aki az örök diáklány buzgalmával leste minden szavamat; jött felöltözve és ruhátlanul, orvosi köpenyben vagy az új nyári ruhájában, amit együtt vettünk... Tényleg együtt, elhívott a boltba, hogy mondjam meg, hogy áll, vegye-é meg?... És jött Kiss Rita a képről, néha darabokban, cafatokban, csak egy-egy rejtélyes része, nem úgy értem, hogy anatómiai értelemben, feldarabolva... hanem valahogyan mindig más-más része vált ki a vak homályból, az arca, az előrebukó rövid haja. S a haja olykor hosszú volt! Néha úgy ült mellettem az ágyban, ahogyan a képen, félig háttal, ő nézett vissza, s én féltem átölelni. Máskor valósággal elborított a testével, mindenhol ő volt, s megtörtént, ami az én koromban igazán mulatságos: pollúcióim voltak.
A Doki fölhajtja a pezsgőt, távol fölvonít a Kővári telepi kutya.
Próbáltam kikapcsolni, kiiktatni az éjszakáimból, Otival és... más nőismerősökkel is... De nem szabadulhattam tőle! Tán szelídebbekké lettek az álmok, a megjelenései pasztellesebbek, ha értitek, mit akarok ezzel mondani... Mintha a templomok ólomkeretes üvegablakait méla angol tájak váltották volna fel. De mindenik kép őt ábrázolta... Aztán, lehet, hogy képzelődtem, ámbár meg mernék esküdni, hogy nem képzelődöm, rájöttem, hogy mit várok ezektől az álmoktól. Hogy egyszer megtörten, kérelmezőn kerüljön elém, zokogjon, féltékenykedjen álmomban legalább... Itt maradtam egy este a Dühöngőben, tulajdonképpen, mint rendesen, miután elmentetek, te is itt voltál akkor este, Manó, pezsgőztem, egyedül, mint valami alkoholista, s vártam, tisztán emlékszem, hogy kiforduljon a kezemből a pohár, elaludjam itt, a kereveten, s akkor... Akkor, félálomban, tudtam, hogy ébren vagyok, hiszen akartam, hogy bejöjjön: bejött Rita, szeme kisírva, letérdelt mellém és... hogy mondják a régi latin szerzők, Manó...? Szerelmes szavakat szólt!
És másnap nem bírtam tovább. Délután volt, s ez a klinikák negyedében még annak is kísérteties néha, aki ott dolgozik. Gyerekkorom óta az a képzetem, hogy az emberek délután halnak meg Kolozsváron. Ott álltunk az ablakban Ritával, s néztünk lefelé, a lépcsőzetes teraszokon. Le egészen a Külső Szén vagy Mikó utcáig. A Hauszmann Alajos tervezte neoreneszánsz Anatómiára és Élettanra... Eszembe jutott, hogy amikor Ritával megismerkedtem, körbejártam vele az egész domboldalt, s elmondtam, hogy a többi épületet Korb Flóris és Giergl Kálmán tervezte, s a kolozsvári Reményik Károly építette föl, miután a város kinőtte a Karolina téri kis kórházat, ahová még nagyanyám és dédnagyanyám járt...
Sűrű, nehéz, vihar előtti volt a levegő.
Minden város délutánjainak más-más színe van, a Kolozsváré kékeslila. A Vásárhelyé zöldessárga. Nekem... illetve, nem tudom.
S akkor azt mondtam:
– Szeretlek, Rita.
És csak álltunk némán, két lelepleződött összeesküvő – ez jutott eszembe –, akik látják már, hogy cselszövevényükre fény derült, a bűnhődés messze még, a büntetés még várat magára, de nincs menekvés, a csapda becsapódott.
Rita megfogta a kezem. Tárgyilagosan és gyöngéden. Megsimogatta, s azt mondta:
– Tudom.
Ezzel kiment.
Én ott maradtam, s vártam, hogy visszajöjjön. Valahogy egészen biztos voltam benne, hogy visszajön. Soha semmiben az életben nem voltam biztosabb. Öt percig. Aztán a kétség – nem túlzás! – úgy ragadott torkon, hogy alig kaptam levegőt. Elejtettem a kagylót, amikor le akartam szólni a portára, végül alig tudtam kinyögni, hogy Kiss doktornő elment már? El, de köpenyben volt, biztos visszajön; vállán kabát, taxit hívott. És táska, kérdeztem bután, mintha a portásnak ilyesmiket kellene figyelnie a kapun ki-be járó orvosokon és ápolókon. Azt nem tudom!, mondta a kapus, csak azt hallottam, hogy az állomást adta meg a taxisnak. Lerohantam. A sors ujja, hogy épp akkor állt be a kapu elé egy taxi, s ezért nem a saját kocsimmal mentem. Az is fölvillant bennem, hogy megkérem a taxist, kérdezze meg rádión a kollegáját, de... szégyelltem. Vagy inkább, hirtelen rájöttem, ezt a játszmát teljesen egyedül kell végigjátszanom, azokkal a lapokkal, amiket a kezemben tartok.
És mentünk, mint az őrült, az állomásra.
Kísérteties képet őrzök Kiss Ritáról a következő percekből.
Berohantam az állomásra, ki a peronra, a menetrendet azután is ráérek megnézni, ha látom, hogy nem indul vonat. De indult. Már ment. Ő pedig az utolsó kocsi lépcsőjén állt, s nézett vissza. Meglátott, én álltam bénán, a vonatot már nem érhetem el. S ahogy kifutott a kocsi a peron tetőtezete alól, s fény esett a Rita arcára, esküszöm, elismerést láttam rajta. Vagy csak azt akartam látni?
A taxi, ami kihozott, még mindig ott állt az állomás előtt. Hunyadra! mondtam olyan természetesen, mintha azt mondtam volna, hogy vissza a klinikára, s nem ötven kilométerre Kolozsvártól, s már a Monostori úton mentünk kifelé, amikor eszembe jutott, hogy a taxis se nem csodálkozott, se nem tiltakozott... Legalább okoskodnia kellett volna, hogy sokba fog kerülni, doktor úr, vagy hogy... Már Zöld Sapkánál jártunk, amikor megállítottam az autót, s kiszálltam. Álltam az árok poros szélén, egy nagy kődarab mintha csak arra várt volna már félezer éve ott, Kolozsvár határában, hogy valaki annyira megbámulja, hogy majd kettérepedjen... Valami mást fog csinálni! Nem azt teszi, amit képzelek! Nem fogja bevárni, hogy Bánffyhunyadon utolérjem, felszálljak, s odamenjek hozzá.
Leugorhatott? Meghúzta a vészféket, s angolosan leszállt.
– Vissza az állomásra; de most tényleg nagyon gyorsan.
A csarnokban átalvető és savanyú tej szaga, tejtől vagy valami mástól. A kőpadlón egy nő szoptatott, nagy emlője derékig leért, a csecsszopó cigányosan szétvetett combján feküdt, s önfeledten, életrevalóan szopott.
A peronon megvillant a rézsútosan beeső nap. Sárga keramitkockák! Mint óriási GO-tábla.
Belebámultam néhány idegen arcba. Nem tudom, miért. Mintha ki lehetett volna olvasni belőlük, mi történt. Mit csinál, ha csinált valamit Kiss Rita?
– Menjünk át az állomás fölött – mondtam a taxisnak, s borzasztó hálás voltam neki, hogy nem kérdez semmit –, s a Kerekdombon át Kardosfalvára.
Nem tudtam, miért teszem, amit teszek, csak azt éreztem, hogy ha abbahagyom a cselekvést, beomlik minden. Ott maradok egyedül, Rita nélkül, egy teljesen idegen városban, ahol történetesen megszülettem, s ahol azóta is élek.
Elhagytuk Kardosfalvát, már a Nádassal párhuzamosan futott az út. Emlékeztem gyerekkoromból, hogy az országútról földút vezetett át a földek között, le a Nádas-patak partjára, s hogy van egy nagy kanyarulat, amit anyámék Káli-szigetnek neveztek el. Nincs ott persze semmilyen sziget, csak azon a helyen olyan mély a Nádas vize, hogy ellepi az embert, s hogy volt ott a közelben egy fahíd. Ha esett, a híd alatt húztuk meg magunkat. A háború utáni víg kompánia, s az az egy-két gyerek, aki a világégés közepette a katonának behívottaktól csak kitelt. Ilyen maradék-hozadék vagyok én is. Az éppcsak anyagából...
Kifizettem a taxit, s elindultam az egyetlen helyre, ahol azt a napot kibírom Kiss Rita nélkül... Ha akarjátok, orvosi, pszichikai szempontból nagyon is logikusan jártam el, az egyetlen hasznos terápiát írva elő a betegnek...
– O, mon pauvre! – sajnálkozik Klotild kisasszony az anyanyelvén, bizonyságául annak, hogy ha számolni kell, vagy erős felindulásnak kell kifejezést adni, azt önkéntelenül anyanyelvén teszi meg az ember.
És megtaláltam a Káli-szigetet! Az áradások csak még selymesebb homokkal terítették be a partot, ahol a csonttörő rongylabdameccseket vívták azok a lábszárak, melyek kivétel nélkül a házsongárdi temetőben nyugosznak immár. Anyám még él, őt kapuba állították néha, de hát nem is szabály az, ami alól nincs kivétel.
Megvolt a híd is. Fahíd volt, nyilván egy másik, nem a negyven előtti, kicserélődött már annak minden deszkája, dongája, boronája.
Nagy békesség fogott el. Visszanéztem a magas partról az útra, semmi se változott. Lám, a parasztház, ahonnan az ivóvizet hoztuk ki abban a cserépkorsóban, amit az utolsó kiránduláskor mindig elástunk a homokban, s kora nyáron, nagy hejehujázások közepette ástunk ki. A lópokróc ott, az alatt a fűz alatt volt, az a combvastag ág nem lehet más, mint az a gally, amire a kaját akasztottuk a hangyák – a hangyákok! – elől.
A vizeskorsó itt tört el, megtalálhatnám a cserepeit a homokban, gondoltam. Nyugodjék ő is békében, emberek és tárgyak akkor szoktak igazán meghalni, ha elmozdítják őket természetes nyughelyükről. Az a korsó ott van jó helyen, s az emlékezetemben, amíg még létezik.
Végképp megbékélten mentem át a fahídon, a bácsi állomás felé. Jön tán még valami személyvonat, s ha nem, hazamegyek a strekk mellett, végig a hosszú Gépész utcán, ámbár jobb lesz az Új utcán a Baross térre, s onnan haza... De ne legyen még vonat! Ezt kívántam, s örvendtem hogy elvesztem. Hogy végül is úgy maradtam magamra a képzeletbeli Kiss Ritával, hogy senki se tudja, hol vagyok. Amire a kamaszfiúk annyira vágynak, s amit az érett férfiak elfelejtenek abban a nagy szakadatlan jelenlétben, amit úgy hívnak, hogy az életük.
Odaértem a bácsi teherpályaudvar temérdek vágányáig, s kezdtem sorra megmászni a vonatokat, amik a vágányokon vesztegeltek. Aztán a tehervonatok elfogytak, láttam már az állomást, de odáig még át kellett lépkednem tíz sínpárt. Lassan mentem, nem siettem. Az állomás előtt egy vasutas téblábolt, s valaki vonatra várt. Mentem, mint a ráérős, iskolakerülő kamasz, egyensúlyoztam a sínen, megpróbáltam átugrani egyikről a másikra. Egyből sikerült. Másodszorra majd kificamítottam a bokám.
A nap már lenyugodott a dombok mögött, de fénylőkékre világította az eget. Fent fényesség, lent barnászöld homály.
Még mindig a lábam elé néztem, a talpfákon egyensúlyozva. Aztán elfogytak a sínpárok, én fölnéztem, s az állomás előtt ott állt Kiss Rita, engem nézett, s arcán folyt, folyt le a könny.
– Istenem, honnan jössz, honnan jössz?! Hogy találtál meg? Ez nem! Ez nem történhetett meg velem – mondta, és akkor már hangosan zokogott, el-elcsukló, hívó-riasztó hangon, amilyet bizonyos madarak hallatnak, párjukat szólítva, egyszersmind elijesztve az ellenséget.
A parancsszóra eleredő eső elejét vette a további hüledezésnek. A misztikus elrendelésekben egyikünk se nagyon hitt! De mégis, hogy én, aki már robogtam Hunyad felé, egy másik úton, végképp letéve arról, hogy megtalálom Ritát, egy olyan gyerekkori színhelyem útba ejtésével, ahol harminc éve nem jártam, rátaláljak! Gondoltam én mindenre, csak a legkézenfekvőbb dologra nem: leszáll az első állomáson Kolozsvár után.
Beszaladtunk egy faluvégi házba. Vén boszorkány csoszogott elő, mintegy Jancsi és Juliska fogadására. Mondom: az eső, aztán hogy van-e valami ennivaló, megfizetnénk, hát inni...? Volt az is! Itt is alhatnak, mondta a boszorka, s az alacsony mennyezetű szoba felé mutatott. Mélyen hallgattunk, s bementünk.
Ömlött az eső.
Villany nem volt a házban, a banya petróleumlámpával világított. Nagyon gyorsan elittuk a zavarunkat, s a túros puliszkára várva, úgy ültünk ott három lépés távolságra, hogy maga Artúr Ferenc se támaszthatott volna kifogást, ha betoppan.
– Már azon se csodálkoznék – mondta Rita, s neveléstől megfeszülő arcán megcsillant a felszáradt könnyek után ottmaradt só.
Hogy miért lettem én szerelmes Kiss Ritába, s hogy miért olyannak festette meg őt a zseniális Gigantikus Gálic, amilyennek megfestette, azt akkor éjjel megértettem.
Rita úgy ismerte volt meg a férjét, hogy bemászott hozzá kétségbeesésében. Éjszaka, mint valami betörő. Ahhoz képest, hogy huszonegy éves volt, átment már mindenen, és átment rajta minden. Azzal az eséllyel próbált bekerülni az orvosi karra, amivel egy hangya próbálja megmászni a főtéri templom tornyát. Anyja halott, apja az élet meccsét feladó munkanélküli, ő hol itt, hol ott dolgozik. Vágott az esze, mint a beretva... De hogy annyi önbizalma se volt, mint egy őszi levélnek, az pszichológiai kétszerkettő. Ráadásul szép lány, naná, hogy szerelmes, nem igazán... igazán és először a későbbi férjébe lesz az... de addig kitol vele mindenki, aki csak hozzájut, hogy.. ööö... hogy így fejezzem ki magam. Próbál pártfogót találni, s akárhogy forgatjuk, ez kurválkodás, mint maga mondja abban az alacsony mennyezetű parasztházban, a sárga petróleumláng fényénél, úgy kortyolgatva a mustárospohárból a rossz gabonapálinkát, mint mi a pezsgőt...
A lópokróc-világ, a torz férfióhajok és erőszakoskodások elől belekényszerül barátnői ölelkezésekbe is. Útja köznapinak ígérkezik: némi alkohol megkönnyíti a végső megadást, lassan lebomlik benne az ambíció. Ha elég egészséges, nem rokkan bele; de mégis belerokkan, azt azonban már senki se tudja megmondani, orvosi szempontból modellezhetetlen, mennyire játszik közre az elfojtások sora a korai halálban, a gyomorrákban vagy szívtrombózisban. Ő azonban szerencsés! És van néhány tulajdonsága, amik nélkül még a szerencse sem segítene rajta!
– Ó, szegény kislány – mondja Klotild kisasszony, aki fiatalabb, mint Rita, mire a Doki úgy néz föl, mint akit álmából ébresztettek; kimegy, pezsgőt hoz be, Manó kezébe nyomja a palackot.
Már az is, amiért orvos akar lenni...! Tizenötévesen megműti az apját. Ahogy mondom. Valami fertőzés. Az orvos gennyhúzó tapaszt tesz a lábára, a kislány pedig egy este a fájdalomtól és a pálinkától üvöltöző apja lábába vág a lángon kiégetett késsel; a genny úgy szökik föl belőle, mint a gejzír, elborítja az ágyat, a padlót, a beteget, Ritát. Anya elájul, a kislány kitámasztja a lábat, megnyomkodja a sebet, aztán elmegy az orvosért. Most sem tud jobb magyarázatot, végzett pszichológusként sem, mint azt, hogy föl kellett vágni azt a lábat, hogy kijöjjön belőle a rossz!
Könnyű volna azt mondani, hogy egész élete ilyen tévedhetetlen hályogkovácsi tettek sora. Dehogy az! Akkora ostobaságokat csinál, hogy csodatevései alig-alig tudják ellensúlyozni.
Ilyen csoda az is, hogy felfigyel egy magányos férfira, aki délutánonként kijár a Duna-partra, ahol nekik is vagy egy kis kulipintyójuk, s bámulja a vizet. Addig nézi, addig... hát igen... hipnotizálja magát vele ez a lelkében szűz lány, amíg megfogalmazhatatlanul szent meggyőződésévé válik, hogy az a férfi meg fogja oldani az ő életének minden baját. S az az ismeretlen férfi nem más, mint Artúr Ferenc, Kiss Rita férje, három gyerekének apja.
Merjétek azt mondani, hogy nem lehet megőrülni ettől a nőtől!
S hol van még a történet vége?!
Artúr Ferenc unott pozőr benyomását teszi rám, amikor megismerem, s szívesen szidnám, ócsárolnám tovább, ha nem tudnám, hogy a féltékeny hím beszél belőlem. Ettől eltekintve Artúr Ferenc valóban pozőr s született játékos. Csak egy apróság: amikor rajtakapta a hozzá éjszaka bemászó Ritát, ráfogja, hogy be akar törni, s a büntetést ő maga méri ki rá. Szerez egy hosszú láncot, s odabilincseli Ritát az ágyhoz, miközben a házban ott van az anyósa, bármikor felbukkanhat az élettársa, s beállít aznap éjjel vagy három Mercedesnyi rokon. És mégsem póz, hiszen...
– Hát persze hogy nem! – sikolt föl szinte az izgatottságtól Klotild kisasszony, miközben Manó a pezsgődugóval vesződik. – Ha nem kötözi meg, akkor Ritának el kell mennie! Így pedig nem tud elmenni! Nagyon, nagyon, nagyon finom és érzékeny úr az az Artúr Ferenc!
Igen, lehet, minden bizonnyal... Így kellett lennie, hiszen Rita lelkesen raboskodik az álbetörésért Artúr Ferencnél, miközben a férfi megkezdi a lassú elszakadást a családtól, melybe úgy bele van szőve az élettársa által, mint lepedőbe a cérnaszál. A történet innen sorstragédia, s egyre véresebb! Elmesélted ezt Gigantikus Gálicnak?, kérdeztem Ritát, miközben málét majszoltunk, s zöldhagymát ropogtattunk hozzá, Ritának pedig végre a hagymától csorgott a könnye, s állt meg egy csöpp az orra hegyén, a sárga lámpafényben. Ó nem!, nem, mondta, s csodálkozott egy kicsit a kérdésen, hogy aztán rám nézzen, a tekintetéből eltűnjék a boldog önfeledtség, ami mindig megszállja az embert, ha eljut az önvallomás kegyelmi állapotába, s feltűnjék az orvostanoncé, akit a professzora vizsgáztat, egyszersmind kezel. Artúr Ferenc kitartott kegyenc, s ezt tudja is magáról! A családnak, amelyben él, annyi a dohánya, hogy maguk kérik a formatervező urat, ne dolgozzék, foglalkozzék inkább minden erejével a ház fölöttébb különös ifjú hölgyével, Amáliával, az élettársával! Mert – és most fogoddzatok meg! – Amália nem normális, úgy értem, elmebeteg. Hirtelen felindulásból, mindamellett az őrült precizitásával már elkövetett egy gyilkosságot, megölte mostohaapját. Mit lehet, mit tegyen egy nagyon gazdag család egy ilyen esetben? Természetesen eltussolja az ügyet; de mi legyen Amáliával, aki úgy éli tovább az életet, mintha mi se történt volna...? A család csak úszik az árral, s amikor feltűnik Artúr Ferenc Amália életében, lassan rászállnak, behálózzák, mintegy megveszik Amália számára. Kedvesnek, nem férjnek...
Artúr Ferenc azonban másképpen éli meg a kitartottságot. Neki az jár! Nem a művész jogán, fütyül rá, hogy ő művész! Hanem a szocializmus elszenvedésének a jogán! Ha ti itt bitoroljátok az országot, a magyarok országát, akkor tartsatok csak el, lehetőleg minél gazdagabban. A filozófia egészen jól működik; de Artúr Ferenc majdnem az életével fizet érte.
Hogy jön ide a szocializmus építése? Egyrészt úgy, hogy Artúr Ferenc is abban él, mint mi valamennyien akkoriban. Másrészt a dúsgazdag pesti család mindig megtermi azt az embert, aki átsegíti a történelmi sorsfordulókon. Ez az ember pedig az ötvenes években, a Rákosi-időkben egy bizonyos Berci bácsi, nagy hatalmú ávós tiszt. Ám ez még nem elég. A család esze és vezére, Szerafina az édes testvérével, Berci bácsival való vérfertőzésben hozza világra Amáliát, s szül neki még két fiút is. Mindketten torzszülöttek. Róluk Artúr Ferenc azt mondta nekem: valahányszor láttam azt a két kis szerencsétlent, mindig az jutott eszembe, íme a sztálinizmus és a magyar tőke, másképpen, az ötvenhat utáni magyar kiegyezés gyümölcse. Gnómok! Torzók!... Mondd, Doki, fordult hozzám, sikerülhetett-e másképpen ez a mi rendszerváltásunk? Akkor ment oda, s írta fel a falra...
A Doki felmutat:
Ha valaki megválthat férfit az ezredvégen, az csak egy nő lehet! Eszmék? Már csak arra valók, hogy élvezzen a fanatikus, kielégüljön a gazember.
Artúr Ferenc azonban nem volt pozőr, csak elrejtőzött a spleen mögé. Hamar észre kellett vennie, hogy valami nem stimmel abban a családban, s noha élettársánál normálisabb nőt ágyban és asztalnál elképzelni sem lehetett, annyi együtt töltött év után csak-csak megérez valamit az ember. Artúr Ferenc kitűnő megfigyelő, s egy szép napon összejön annyi apró adat, elhullajtott szó, hogy megütközzék Szerafinával, az anyósával, s éjszakákba nyúló mérkőzések során – micsoda partik lehettek! – megbizonyosodjék, hogy élettársa, Amália vérfertőzésből született, csakúgy, mint a két torzszülött. Mindennek a tetejébe Amália kamaszlányként megmérgezte gázzal azt a férfit, akihez Szerafina azért ment hozzá, hogy nevet adjon a gyerekeknek...
És Artúr Ferenc, miután megtudja, hogy Amália, az élettársa elmebeteg gyilkos, ott marad... Csak a nemi kapcsolatot szakítottam meg vele, mondta nekem; de ott maradtam, csak úgy, ahogy ember itt maradt Magyarországon, az ötvenhatos kiegyezés után, vagyis ha úgy tetszik, mint a Berci bácsi és a Szerafina vérfertőzéséből született Amáliám kitartottja...
Ehhez az emberhez, ebbe az életbe tör be Kiss Rita, vadul, szikével a kezében, hogy vágjon, hadd távozzék a rossz, adja át a helyét a jónak, ha még lehetséges!
– Vannak kurvára szerencsés emberek! – kiált fel keserűn a Doki. – Már megbocsáss az őszinteségért, kedves barátném.
Így történik meg aztán, hogy Kiss Rita, aki azt hiszi, hogy Artúr Ferencre neki van szüksége, kénytelen láncra verve – soha olyan boldog nem voltam, mint amikor Ferenc az ágyhoz vagyis hát magához láncolt!, mondta Rita, s a tekintete már kezdett zavarossá válni a bundapálinkától, abban a savanyú földszagú szobácskában, miközben kint úgy szakadt az eső, hogy a víz hegyipatakként zúgott a tornác alatt –, kénytelen megláncolva várni az estét, s eljátszani a bűntudatos foglyot. A nagy szerelem kitörése rövid idő kérdése, s attól fogva Artúr Ferenc csak az alkalmas percet várja, hogy örökre kilépjen a Szerafina-Amália családból.
Ez pedig akkor következik be, amikor Amália rajtakapja őket.
Nem az ágyban, nem inflagranti! Egy kávéházban! Csak hát mit meg nem éreznek a nők?!
Két nap múlva Ritát elkábítják, s amikor magához tér, ott fekszik Ferenc mellett az ágyban; a férfit valaki meg akarta ölni, a merénylet azonban nem sikerült. A merénylő Amália volt, és két másik csaj, az egyik szerelmes volt belé, a másikat rabnőként tartotta magánál... Pénzkérdés! Hajlam kérdése! Higgyétek el ezt egy évtizedek óta praktizáló elmegyógyásznak!, neveti el magát az elbeszélés kezdete óta először a Doki. Olyan köznapi eset, hogy ki sem merem mondani.
A kábítószertől még kótyagos Rita akkor ugyanazzal a sziklaszilárd józansággal menti meg az Artúr Ferenc életét, ahogyan a Gigantikus Gálicét, s amiért én az elbeszéléstől egyre jobban összetöpörödtem abban a töpörödésre amúgy is hajlamosító falusi szobában. Artúr Ferenc azzal a feltétellel nem tesz feljelentést, hogy Szerafina eltünteti őrült lányát az országból. Amália most is él, valahol Svájcban, Ferenc úgy tudja, hogy egy szanatóriumban...
– És most elmondok valamit, amit senki sem tud, amit Ferencnek se mondtam el soha, s nem is akarok elmondani – mondta Rita, s rám emelte a szemét, melyből úgy tűnt el a zavarosság, mintha táblát töröltek volna le. – Mint orvos az orvosnak... Ezt hazudhatnám. De én úgy mondom el, mint egy olyan férfinak, aki ma este megtalált engem. Akit én nem tudok viszontszeretni, de azért, hogy megtalált, sose fogok elfelejteni... Én nem ismerem úgy a várost, mint te. Hogy kerülhettél elő a teherpályaudvar túlsó feléről, mi van ott, honnan jöttél...? A mágikusból? Mert abban nem hiszek, bár az én életemben rendszeresen történnek csodák, s azt hiszem, másokéban is, csak nem mindenki veszi észre.
Ha megmondom neki az igazat, kimódoltabbat, ostobábbat keresve sem találhattam volna: azt hittem, elvesztettem a nyomodat, Rita, s hogy kibírjam nélküled, visszamenekültem a gyerekkorba, ide, a Káli-szigetre. Az pedig elvezetett hozzád!
Mire megismerkedett Artúr Ferenccel, meséli Rita, s hangja abban az alacsony, tapasztott falú szobában, melynek közepét fenyegető, csábító rémként barna parasztágy foglalta el, mire megismerkednek, ő már teljesen el van rontva mint nő. Igazán sose élvezte a szerelem örömeit, annál többször kellett elszenvednie megaláztatásait. Valami mégis tiltakozott benne, hogy az ő sorsa immár végérvényesen az, hogy befogadja a férfit, s úgy tegyen, mintha neki is jó volna... Értitek, mit akarok ezzel mondani... vagyis, hogy...
És gyakrabban szeretne vért ontani! Nem igazán, csak képzeletben, ebben egészen biztos, lehet, hogy orvos is azért szeretne lenni, hogy a gyógyítás nemes mentségével vágjon bele az eleven húsba... És nem érti ezt az egészet, s bár soha semmi rosszat nem követ el, a légynek se vét, szörnyű bűntudatot érez néha...
És amikor már együtt él Ferenccel, szörnyű gyötrelmeket áll ki, hogy elveszítheti azt a férfit, akibe életében először, s úgy érzi, utoljára szerelmes, hiszen ő valamiképpen csonka, nem teljes értékű, selejtes áru, nem tehet róla, ezzé tették, és mégis...! Lehet, hogy ő is bűnös, neki valahogy meg kellett volna őriznie magát... Hiszen a legvadabb képzeteket idézi fel magában, ha együtt van szerelmesével, színleli a szerelmi önkívületet, s bár jó, nagyon jó, soha olyan jó nem volt senkivel, képtelen elveszteni az eszét, teljesen feloldódni... És szörnyű még kimondani is: boncol! Belevág a férfi élő testébe, kezébe veszi a szívét, ujjbegyén érzi a vérét, s akkor egyszer csak... Emlékszem a szóra is: egyszer csak elszállok! Madár leszek, súlytalan!
Elkövetkezik az az éjszaka, meséli Rita, s közben becsoszog az öregasszony, mosdótálat tesz a padlóra, arra a helyre, ahová becsöpög az eső a beázó mennyezetről. Az eső pedig már nem is eső, hanem megbonthatatlan vízfal, a Zambézi vízesése; az az éjszaka, amikor Ferencet leszúrják, őt pedig közönséges kloroformmal elkábítják, s a férfi mellé fektetik, hogy úgy találjanak rájuk, s a terv sikerült volna, ha Amáliának nincs idegrohama, nem kell őt elvinni a helyszínről... Ő tehát, meséli Rita, a szerelmese vérében fürödve tér magához, persze nincs ideje, hogy ezen... hogy is mondja, hogy ezen eltűnődjék...!, hiszen Ferenc egyre gyöngül, ő pedig, ha ott találják, gyilkosság gyanújába keveredik. Eltünteti tehát a bűnjeleket, kihívja a mentőt, értesíti Ferenc barátját, egy újságírót, ő pedig, ahogyan Artúr Ferenc meghagyja neki, felszívódik az őstermészetben.
Csakhogy attól kezdve a vér, a férfi vére összeköti őket. És miután már túl vannak minden veszedelmen – de megvallom neked, mondta Rita, te vagy az első és utolsó akinek ezt elmondom, már azelőtt is, azelőtt is! –, a vér, ennek a vérszerződésfélének az emléke benne van minden ölelésünkben. Ő ezt nem érti, és nem is akarja igazán megérteni. Vannak olyan borzalmak és rémek az ember lelkében, amikkel örökre együtt kell élni, összezárva.
– Néha olyan erős bűntudat fogott el, főleg az első időkben, de még a gyerekek megszületése után is, hogy arra kértem Ferencet, verjen el, s láttam a szemében a lenézést, ahogyan végigmért, hogy aztán tréfával üsse el a dolgot, hogy hát neki minden bizonnyal földöntúli gyönyörűsége származna az elfenekelésemből, sajnos a végrehajtásában megakadályozza a humanista neveltetése és meggyőződése. De én kívánom, hogy néha megverjél!, szerettem volna felkiáltani, s ez igaz is volt; néha, amikor simogatottt, azt képzeltem, hogy korbácsol, s én sikoltozom...
Így fertőzte meg őt Artúr Ferenc valamiféle bűntudattal, az eredendő bűn tudatával, gondolja néha Rita. De mégse, mégse! Hiszen a bűn csaknem mindig történelmi! Szeretnék tisztán élni, ő, Rita gyógyítani akart, szerelmes akart lenni, gyereket akart szülni; de ahhoz, hogy ezt megvalósíthassa, alakoskodnia kellett, hazudnia kellett, el kellett követnie szinte minden ocsmányságot, már-már az emberölésig. Hát micsoda titok az, hogy néha még most is úgy érzi, ha ölelkezik a gyerekei apjával, belenyúl, a férfi testében vájkál, a vérében, és ez jó, nagyon jó.
A Doki elhallgat, félredönti a fejét, mintha a Kővári telepről odahallatszó kutyavonításra figyelne. Manó úgy érzi, hogy most rajta volna a sor, most meg kellene szólalni; de kétszeresen is zavarban van. A Doki története fölöttük köröző fekete madár képzetét kelti benne, amivel sehogyan sem tud tisztába jönni. S azt sem érti, hogy miért állandósult lelkében a szerelemféltés, hiszen Klotild kisasszony már rég nem szólt közbe, a lábait is illedelmesen összezárta, a szoknyáját pedig lehúzta a térdére.
– Nem vagytok éhesek? – kérdi a Doki.
Hogy aztán folytassa a Kiss Rita történetét.
Az eső egy pillanatra sem állt el, s akkor már csak a hajnali csúcsai személlyel mehettünk volna vissza Kolozsvárra. Rita pedig csak beszélt feltartóztathatatlanul. Már réges-rég kikívánkozott belőle! hiszen a bűntudattal keresztül-kasul átszőtt viszony, a házasság, a szerelem az egyedüli boldogság, ami magyar embereknek még megadatik ezen az ezredfordulón. Aztán, ahogy fáradt, s ahogy egyre jobban megkönnyebbült, lerakta vagy inkább átadta nekem a terhet, jobb kedve támadt, s rám nézett kedvesen, hogy ne mondjam, mint egy szerelmes nő, s azt mondta:
– Tudd meg, Doki, hogy te vagy az első férfi, akit megkívántam azóta. Akivel biztos jó volna, egyből, minden véres képzettársítás nélkül. Olyan könnyű vagy és olyan kedves... Az ilyen férfival szeretnek ölelkezni a nők... Nincs kezdet és nincs folytatás... És azt a könnyű érzést én is szeretném, csak hát nekem más van felírva – mondta, s nevetett. – Ezért menekültem el előled... kívánlak, de nem szeretlek... De te megtaláltál, s ennek biztos van valami üzenete; hadd őrizzem meg ezt magamnak, mint valami csodát.
Ott aludtunk, abban a parasztházban. Rita kiráncigálta az orvosi köpenyét a táskájából, rám nézett, mint aki kérni szeretne valamit; végül nem szólt, levetkőzött, fölvette a köpenyt, s bebújt a nyirkos dunyha alá. Kis nadrágra emlékeztető rózsaszínű selyembugyi volt rajta. Mindent el tudtam volna képzelni, csak ezt nem, hogy ilyet viseljen. Még a petróleumlámpa piszkos fényében is látszott, hogy fülig pirul, amikor megkérdeztem, miért hord ilyet. A válasz váratlan volt, s mégis mintha pont olyat vártam volna: hogy Ferenc kamaszkorában szerelmes volt a húgába, s Franciska viselt efféléket, aztán amikor megismerkedtek, Ferenc megkérte, hogy ő is ilyenekben járjon. Megkérdeztem, hogy Amáliától is ezt kérte?, mire Rita hirtelen felült, rám meredt: honnét tudom, hogy ő is erre volt kíváncsi?! Ferencnek azonban teljesen mindegy volt kerek tíz éven át, hogy Amália mit vesz fel, Amáliának a békahas-fehér bőre izgatta. Az olyan fehér, amilyenek csak a kétéltűek tudnak lenni. Az olyan fehér, mint a halál.
Klotild kisasszony és Manó úr már egy jó órája elment, s a Doki még mindig ott ül a Dühöngőben. Éjjel két óra, s ő nem dőlt végig a kereveten, mint rendesen.
A kutya nyüszítése föl-fölhangzik, rendszertelen rendszerességgel. A lámpaernyőről hínárzöld folyondár imitáció lóg, amitől a Dokinak és barátainak olyan érzése támad, hogy akváriumban vannak, kopoltyúval lélegeznek, s ez jól van így valahogyan.
A pohárban döglött pezsgő, mellette zárt palack. Sötétzöld bomba, bele az ágyba!, gondolja a Doki, de sehogyan se tudja rászánni magát, hogy végképp eligya az eszét. Nem szokása, de néha nincs más menekvés.
Az éjszakai csönd zajképzetei közepette – és jaj, lüktet a fej is!, a megannyi megoldhatatlan! – észre se veszi a halk kaparászást az ablakon. Báván fölnéz az alacsony mennyezet alatt laposan meghúzódó ablakra, a kutya abban a pillanatban felvonít, s a kettő együtt szakasztott olyan, mintha az eb nyüszítene bekérezkedésért. A Doki szeretné, hogy így legyen, szeretné, ha csoda történne.
Csodák azonban nincsenek. Immár félreérthetetlen, hogy valaki halkan kopogtat a Dühöngő ablakán.
A Doki ajtót nyit. A fekete téglalapból szürke alak és szürke hang válik ki.
– Visszajöttem.
A Doki, aki már rég túl van azon, hogy bármin is meglepődjék, kitűnően el tudja játszani, hogy nincs meglepve.
– Hogy jöttél be a kapun?
– Elloptam a kulcsot, innen a szögről, láttam, hogy kettő van.
– Ő tudja?
– Nem tudja. Hogy lehet ilyen butát kérdezni?
– És ha megtudja?
– Nem fogja megtudni.
– De hát te meg ő... – s a Doki hangja őszintén tétova.
– Én szeretem őt, de most neked van szükséged valakire. Borzasztóan egyedül vagy. És most még ezt az igaz történetet is elvesztetted, most még ettől is megfosztottad magad. Nincs senkid. Otília alszik, és ő... hiszen olyan... olyan tragikus az egész. Ti, magyarok mind ilyen tragikusak vagytok. Én ezt nem értem. Én ezt fel tudom fogni, hiszen annyian elmondták már, és annyian elmesélték már nekem ezt a történelmet, de hiába fogom fel, ha egyszer nem tudom megérteni!
– Mi lesz?
– Semmi. Feküdj csak, és én simogatlak és elaltatlak... Nálatok minden szörnyű tragédia! Miért, Doktor, miért? Nem elég, hogy tényleg rettenetes, még másnak is csak szenvedést, böjtöt, penitenciát adtok. És ezek a magyar nők, olyan tyúkik!
– Tyúkok!
– Ti mondtátok, hogy van olyan, hogy tyúki!
A Doki fölnevet.
– Csak a főnév van, az, hogy tyúk. A tyúki a jelző volna, de ez az attribut nincs a magyar nyelvben.
– Ó, most már értem! De én azért csak így mondom. Olyan jó szó! Ez a te Ritád is egy nagy tyúki! Tudod, mit kellet volna csináljon vele a férje? Une bonne fessée! De minden este, amíg azért nem könyörög, hogy most már elég, elég...! Condamner aux verges! Hogy a feneke fájjon, ne a lelke! Miért kell arra ítélni, szegényt, hogy mindig csak az angoisse-szal.. Hogy mondják magyarul?
– Szorongásnak.
– Azzal a szorongással éljen együtt... Ne mozdulj, feküdj csak, levetkőztetlek... Tu sais nekem nem lehet gyerekem, így születtem, s azért nálunk, Franciaországban is van sok tyúki! De én nem akarok tyúki lenni!... Itt van nekem ez a szép kicsi fiú, egészen kicsi, és szomorú, és lógatja a fejét, de megnő, az én kezemben, az én simogatásomtól... Az élet nem tragédia, Doktor! Az a nagyon finom és okos úr, aki odaláncolta az ágyhoz és magához a ti Ritátokat, s ezzel elvett tőle minden felelősséget, annak az úrnak igaza van, amikor azt mondja: megváltást már csak egymástól kaphatunk. Franciaországnak is van történelme, és ti itt mindig azt mondjátok, mindenki azt mondja, hogy igazán nincs miért büszkélkedni vele! Mert hogy ott volt nekünk az áruló Pétain, de én erre azt mondom, hogy jött De Gaulle; s hogy micsoda szégyen volt a kapituláció Hitler előtt, mire én azt mondom: és a Deuxiéme Bébé?! És Diderot és Sartre, Moliére és Renoir? Miért mindig csak a pokol, miért nem egyszer a megváltás?... És a szerelemben is mindig csak a lelkifurdalás, a bűn, sose az öröm! Ami úgy tud égni, mint egy fehér fáklya, nem úgy, mint a halál... Ne mozdulj, engedd el magad, tudod, milyen szép egy férfi, ahogy így ébredezik... Én tudom, hogy nem lehetek neked Rita, belőle csak egy van; de rózsaszínű selyembugyim nekem is van, s felvettem... Akarod látni? Pont olyan csúf, mint amilyet a te Ritád viselt, amilyenben az a finom úr látni akarta... Tudom én, Doktor, hogy el volt átkozva ez a század, amiben ti magyarok éltetek, hogy nincs az a nép, amely kibír két elvesztett világháborút és egy végtelen kommunizmust, utopia aux pouvoir, ti mégis kibírtátok. Lehet, hogy mi, franciák is másak volnánk... De ilyen tyúkik, mint a magyar nők, ilyen tyúkik biztos nem volnánk... És az ilyen tyúkinak a piactéren korbácsoltatnám meg a seggét... Látod, ha nagyon nagy a baj, mindig bekopogtat valaki az ablakon. Tudtad, hogy visszajövök?
– Nem tudtam.
– Nem is remélted?
– Egy kicsit.
– De nem hittél benne igazán! Ezért büntetésből te leszel a ló és én a lovas! Ne gondolj Ritára, vagy gondolj, ha neked jó... Azt még nem mondtad el, hogy abban a házban, amikor az a nagy eső volt, s ahol egy ágyban aludtatok, ott mi volt még?... Nem teheted meg egy nővel, aki eljött hozzád éjszaka, hogy nem mondod meg neki...! Megöl a kíváncsiság...! Ó, de rossz, vagy, nagyon rossz vagy! De azt hiszem, igazad van!... Nekünk más a dolgunk! Touns le temps qui nous tue!* Gyí!, édes lovacskám.
* Múlassuk a pusztító időt.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2022
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék