Beűzetés
Király László: Beűzetés. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1995.
1.
A szerep-költészet egyik válfajával kerülünk szembe, ha elolvassuk ezt a kötetet. Egyik válfajával? – kérdezhetné bárki. Hiszen a szerep-költészet egyféle csupán. A költő valaki nevében ír, s igyekszik idomulni a megidézett hőshöz, vagy igyekszik létező hőst alakítani a porból meg a vízből.
Csakhogy más a Szilágyi Domokos vagy Kovács András Ferenc szerepköltészete (ők hol Don Quijote, hol Vörösmarty, hol Jack Cole, hol pedig Lázáry René Sándor nevében írnak) és egészen más a Király Lászlóé, aki egy szomorú oroszt hív segítségül. Egyik oldalon a formateremtés áradó zsenialitása, a másikon az egyedüllét kőbe faragott sorai.
Kő: ez a szó a keménységet fejezi ki. És lehet-e valami lényegesebbet mondani ezekről a versekről, mint azt, hogy kemények, erősek, lendületük van, sodrásuk? De talán jobb, ha nem tévedünk még az elemzés bokrai közé. A keménységre mint emberi tulajdonságra gondoltam elsősorban, arra, mely sorsdöntő pillanatokban összeszorítja az ember száját, és csak néhány szót enged kibukni rajta. Ám ez a néhány szó: szentírás. Ennél nem lehet szebben, jobban, igazabbul. Mintha mindegyik vers sorsdöntő pillanatban született volna, s az Istennel való szembekerülés mondatainak erényét hordozná magában: itt van, ez van, el lehet mondani bármikor.
2.
Mi adja ezt az iszonyatos erőt, ezt a már-már kibírhatatlan elszántságot és jó értelemben vett dacot? Hiszen az is biztos, hogy e versekből szomorúság árad, s e szomorúság is alig elviselhető. Figyeljük meg, milyen pokoli komorsággal, ugyanakkor elemi erővel íródnak a sorok, mekkora szakadék nyílik az utolsó sor s az előbbiek között, és mennyire fájdalmasan van mégis ez a költemény:
A játékba beleszóltak.
Kenyér helyett kővel dobtak.
A virágot fagyni hagyták.
A bogarat eltaposták.
A törvényt kifordították.
A madarat kitömették.
Szarvasaim lelövették.
A szót rosszul értelmezték.
Az igét pénzen megvették.
Milyen peckesen vonulnak.
(Dante üldözői)
Még egy idézet, a kötet első darabjából, a Tavasz című versből. Milyen egyszerű mondat itt is az utolsó sor, s mégis micsoda ereje van:
Vadászok szerelmes sóhaja.
És a lelőtt vad, ő maga.
Daruszó, barna krugatás.
Bronz ragyogása, semmi más.
vagy talán pengevillanás.
Nem is mondat ez: három szó, hiányos, állítmány nélküli állítás. De rendkívüli ereje gerincet jelent, melyre a költő a gyönyörű képeket fűzi.
Vagy figyeljük meg a pontok sokaságát. Király László szinte erőszakosan pontot tesz oda, ahová mi esetleg vesszőt képzelnénk. Mindenesetre folytatást, mert nem látjuk lezárandónak a sort. Ő annak látja, annak értelmezi. Kopognak a képek. Tényleg gyönyörűek, de nem az áradás, a csodálatos „minden-én-vagyok” jelei, mint Weöresnél. Arról a rettenetes folyamatról beszélnek, melynek során a költő hosszú ideig keresgél. Körüljárja a szobát, megemeli – véletlenül se emelinti! – az asztalok, székek lábát, kihúzza a fiókokat, kirámolja a szekrényt. Napokig kotorászik, és semmit sem talál. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve odamegy a fotelhez, és előhúz mögüle valamit. A keresgélés nem fontos nála, elrejtőzik a kíváncsi vagy segíteni akaró barátok elől. És a mondat, amire ráakadt, tökéletes. Csak így lehetett mondani.
3.
A versek másik furcsa erénye a ritmusütköztetés. Meghatározott szótagszámú sorra hosszabb vagy rövidebb sorok válaszolnak, s az utóbbiak „rávernek” az előbbiekre. Nézzük csak:
Kevesebb már a szerelem,
és egyre több az árnyék. (7)
Mintha hűvös nagy tereken
suhintó szavakra várnék. (8)
(Esti dal)
Vagy:
Gyönyörű kőarcod az ablakon betekint.
Járkálok le-fel a borzongó házban. (11)
Félelem-nyomok se bent, se kint.
Minden csöndes és logikátlan. (9)
(Csend)
Ugyanilyen érdekes sajátosság egy-egy rímpár megtartása az egész vers során. (Ilyen például az Esti dal, A vendég vagy a Szonett). Ezek a jellemzők arról vallanak, hogy tényleg egy összeszorított szájú költőről van szó, nem egy nyelvzsonglőrről. Nem olyan valakiről, aki új utakat tör, hanem aki a saját ösvényét járja végig, bármit is hozzon a jövő. Némi ellentmondásba keveredve önmagammal, azt kell mondanom, hogy ez a kötet többek között a Nyezvanov-életmű lezárulásáról is hírt ad. Egy gyönyörű kőarc tűnik el a szemünk elől. De Király László új utat talált: a Csúfhistóriákét. Sok szerencsét!
DEMÉNY PÉTER