Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1996. június, VII. évfolyam, 6. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Józsa István

Józsa István
HIPERÉNOR
Részlet
A Vándor fejét megzavarta a viszontlátás. Ő eddig fiatalok között élt, és ha tovább és tovább utazott is, mindenütt jól érezte magát, boldog hittel élte meg ezt a világot. Most azonban, hogy visszaérkezett, először szembesült a tapasztalattal, hogy ugyanaz az élet bentről és kintről más-más maszkjával fordul felé, és ez a civilizációs sokk kimozdította családias biztonságából. Egyre inkább tudatára ébredt vándor mivoltának. Lépések, utak, országok. (...) Kereste az alkalmat, hogy kivallathasson egy-egy várost, nem emberenként, házanként, hanem az Egészet. (...)
Azzal kezdte történetét, hogy most már részletesen előadja Hiperénorral való találkozását, azt, hogy mit is beszélt az a Várossal, és hogy miként is kezdődött kivonulásának drámája.
– Te, miért nem törődnek a k.-iak a házaikkal? szóltam Hiperénorhoz – mondta. A m.-iek, sz.-iek, s.-iak, b.-iak... – Úgy néztem körül, mint akit nagyon bánt a látvány, és megfelelő szavakat keres, hogy feloldja zavarát. – Minden olyan lerobbant, ápolatlan... Romos...
– Hát az állam... – felelte. Lerúgtam a járdáról egy kavicsot. – Amit itt látsz, az az állam. Ezek itt mind állami lakások. Valaha, nézd csak meg ezt itt... jól megépített polgári ház volt, robusztus, stabil. Napos. Államosították, állami lakásokká szabdalták, nem, semmi koncepció, a pillanatnyi követelményektől függően. Attól kezdve az államnak kellett volna törődnie a házzal. Sőt, a lakással. Az államnak, amelyikről senki nem tudta, ma sem tudja megmondani, hogy eszik vagy isszák. Mindenben, mindenütt jelen volt, és nem volt sehol. Ezekben a leromlott házakban ma is gyönyörködhetsz. Ma is itt van, ni, ebben a faragott sarokkőben, ahogy porlad – szólt ki a falból, és egy darab salétrom hullott a járdára.
– Tudom, a gravitáció – mondtam igyekezetem szerint kifejezéstelen arccal, de a hanghordozásomon érződhetett, hogy visszafojtottam a röhögést. Változatlanul úgy forgattam a fejemet, mint aki keres valamit.
– Itt van, fordulat ide meg oda – folytatta –, itt van, abban, hogy nincs. És jó ideig nem is lesz. Így lesz.
– Kelet-Európa. Ahol a városok nagy erőbefektetéssel motoszkálnak – foglaltam össze minden tapasztalatomat, nyugalmat erőltetve magamra.
– Az emberek a lakásaikkal aztán törődtek, közvetlen környezetükkel, azzal igen. Hát persze. De a házzal? Volt egy kétezres fizetésük, a feléből hevesen éltek, lakást tartottak fenn, még félre is tettek valamit. Az volt ám a világ. Ide figyelj. Itt az ember épít egy házat, vagy ráköltözik egy régi házra. Van lakása. Elégedett és boldog, hiszen ez már az önmegvalósítás egyik tetőfoka. Addig használja azt a házat, amíg már nagyon romos, akkor, ha van pénze – nem elhanyagolható szempont –, feljavítja. Jó esetben az eredeti állapotba hozza. Ezt nevezik itt fejlődésnek. A rohanás századának. Ne bontsd a házat, ember! – kiáltott rám egy arra karikázó kerékpáros – tedd vissza azt a követ. Mindjárt jön a háziúr, üvöltözik! Ismerem! Védi a házát!
– Pardon, a lakása külső falát... – szűrtem a fogam között. Aztán elakadt a szavam. Hiperénor, szálas, égő tekintetű, komoly férfi – mellettem állt. És már nem is érdekelt, honnan, melyik mítoszból lépett elém, egyszerűen csak örvendtem a jelenlétének. Úgy mosolygott rám, mint aki tudja ezt.
– Város... – szólalt meg. – Lakások halmaza. A lakásokat pedig csak nem akarja összekötni semmi.
Arról kezdett beszélni, hogy ezek között a falak között szükség van az elnyomásra. Az elnyomás ellen lehet egyesülni. Sőt szövetkezni. Egyébként... Kezét előrenyújtotta, intett, hogy tartsak most vele. Azonnal kiléptem. Közelségében nem volt semmi ijesztő, sem meglepő; miért ne most? gondoltam. És a találkozást éppen így képzeltem el. – Nahát, ez a kígyó a poénban – nevetett. – Te, hagyd már békén azokat a sarokköveket, csak bajt csinálsz magadnak, te csapnál fel annak, aki ellen lehet hadakozni. Gyere most.
A túlsó oldali házak homlokzatait néztem. Magasan ívelt, robusztus kapu elé értem, a kapu ekkor könnyedén kinyílt, és egy kisfiú penderült ki rajta, alig érte fel a cikornyás, kovácsoltvas kilincset. Becsapta maga után a kaput és elszaladt. Amint odafordultam, megbotlottam, és egyensúlyomat vesztve leléptem a járda melletti tócsába. Eh, bosszankodtam, de aztán sikerült visszaszívnom a szitkokat.
– Figyelj a lábad alá. Hallottad már a bölcs mondást?
– Valami rémlik – csaptam le a sarat a lábamról. – Mindenesetre megjegyzem. Most hámlik a cipőm talpa. – Méregettem a szakadást.
– Ez a lyukas járda az emberi viszonyok tükörképe – mondta.
Nem egészen értettem ezt a beszédet, de annyit felfogtam belőle, hogy viszonyítási alapnak ott az ógörög városállam vagy az antik római városi önszerveződés. Hiperénor egyre lendületesebben beszélt. Amit itt a központban találni, mondta, az mind a Monarchia emléke. Hagyomány, amelyik már nyilván nem működik, csak éppen nem pusztul el. – Gyere, állj ide mellém – nyújtotta a karját –, ebből a szögből nézd, így az egész kép jön feléd. Nézd most meg ezt a teret! – hangjában keserű düh bujkált, azé az emberé, aki minden szeretetét a másikra öntené, de valamely sértődöttség miatt mégsem teszi. Pillantása mélyen a falakba fúródott. Hagyományról beszélt, arról, hogy azon a hagyományon az ellene kapálózó tagadásban... kibomlik valami azonosíthatatlan, meghatározhatatlan, alaktalan. A város az állam kicsiben, nyitotta ki a tenyerét, ugyanaz a szervezetlenség, alaktalanság, mint nagyban. A Monarchia épületei közé új blokkokat szúrtak, köréjük új lakónegyedeket, apropó, tagadás, mára ez lett a város, a művileg összeterelt embertömeg lakhelye, hát ebben a tagadásban kap formát. A városok, az utcák a gyűlölet formái. Nem a természetes emberi szerveződés az egész működésének alapelve, az is van, valahol... mélyen, romos házakból még kivehető, meg tán csak ez a földút jelzi, meg kell nézni, csak nem akar arra, másfelé visz, mint a járda. Mit csinál? Tagad. Lehúzza azt a tagadást, amely csakazértis az újítás szándékával kívánt fellépni. Ja, szándék. Először is egyszerűen csak másat adni. Két terjedelmes asszonyság furakodott elénk, ruhájuk kopott, kezükben két-két csúnya, teli szatyor.
– Jó, hogy itt ez a magyar kisebbség, velük kap formát a tagadás. Itt ugyanis csak tagadásban az. egység.
– Egyébként mit csinálnak? – kérdeztem félhangosan.
– Hát egymást... Jól látta ezt már kezdetben a Költő. Az lenne aztán a katasztrófa, ha egyszer csak eltűnne ez a... például az a magyarság. Akkor nem lenne kire fogni az önszerveződésre való képtelenséget.
Ki sem mondhattam a kérdést.
– Legyen világos – válaszolt nyomban –, ez a magyar, illetve egyáltalán bármely kisebbség nem szól és nem szólhat bele az állam dolgaiba olyan súllyal, hogy az egész összerottyanásáért bármennyire is hibáztatni lehetne. (...)
– A személy intelligenciája, a család, a város, az állam, a nemzet, a kultúra intelligenciája.
– Igen, elsősorban irracionális – rúgott le a járdáról egy kavicsot. – Van egy őszseni réteg... valahol a szellem mélyén, száz-kétszáz évenként születik egy Költő, ő felhozza vagy benne felszínre kerül, a műveiben rögzül.
– Egyébként csak a nyomorúság, a szegénységben való marakodás, acsarkodás, mint a kutyák egy darab csontért. A város Kelet-Európa átka. Faluhelyen kisebb csoportban élnek, kevesebb ember, kisebb szegénység, kevesebb gyűlölködés. De azt hiszem, kicsiben is ugyanaz a képlet, hát nem is lehet más, mint városon.
–„Város”? Nyelvi automatizmus. „Város”? – Hiperénor széttárta karjait, fejét előreszegezve ritmusos, csattogós táncba kezdett. Perdült, fordult, dobbantott és egy dal szövegébe betoldotta, hogy egykori városa ráhúzott az utálkozás eredményeire – egy szót, egy nevet, amelyet mindenki ismer. – Közöttük... – ugrott elém villogó szemekkel és kifújta magát – nagy a szakadék. Mondom görögösen.
Elhallgattunk. Jó ideig szótlanul bandukoltunk. Nézelődtünk. Mint a turisták. Semmi, de semmi sem ragadt rám a derűjéből, hát az olyan... tett utáni állapot, amely nekem... De megtudtam azt is.
Én szólaltam meg először.
– Jó. Most merre megyünk?
Hiperénor, mintha csak erre várt volna, azonnal tűzbe jött. Gyorsan azt kezdte elbeszélni, hogy ő már ismeri az egész utat, ha kell, részletesen elmondja, és hallgassam csak meg, nekem fontos, nagyon is fontos, hogyan vonult ki itt aszfaltból, falból, ajtóból, ablakból, padlóból, tetőből. Az emberekből. Mindenhonnan, ahol addig lakozott.
– Gyere most, átvezetlek... rajta – villámlott a szeme. Keményen megmarkolta a karomat. – Gyere, vándor vagy te is, évszázadok óta vándor, egyre csak vándor, helyben maradva is vándor. Megmutatom neked, mivel küszködsz.
Követtem. Figyeltem minden szavát. Diákként is őt kerestem, hát úgy örvendtem ennek a találkozásnak, mint egy régóta várt érkezésnek. Érkezés, mondom, de nem olyan, amelyik egyben megnyugvást is jelent. Nem a szavai érdekeltek, sohasem azok kötnek le elsősorban, hanem az a... mögöttes valami, amely meghatározza a szavak rendjét. És arról még nem tudtam eldönteni, mire biztat.
– Botladozni fogsz – mondta –, ugrálni, a járdán a tócsákban beázik a cipőd. Nézd, ez a járda nem vezet, hanem meg kell küzdeni vele. Az utca... Az utcán járni transzpoézis, egy-egy darab idő, amikor... amelyben... felszabadulsz. Olyankor a gödrök, a tócsák, a szemét mintha nem is léteznének, és az a szakadék is eltűnik. Egyetlenegy valami tudja mindig, mindenütt biztosítani a transzot. Télen, mikor a hó eltakarja körülötted a koszt, és minden szép, mint a tél, nyáron, mikor a legtöbb ember árnyékba húzódik. A fény. A fény törvénye maga az Isten törvénye, mindenütt, mindig ugyanolyan. A te városod szégyenlős fényei aztán... Eh. Ha itt maradsz, te légy elégedett. Légy elégedett! Csak lefelé viszonyítás, rosszabb ne legyen – mondogatják itt –, folyamatosan biztosítod magadnak a rothadó almával való ellátást.
– Befejezted már? – reccsentem rá. – Mikor elégülsz már ki?
Hallgattunk. Szűk utca, középkori, három fegyveres vitéz el tudta állni a török útját. Átjáró, a jelzőlámpák nem működnek, bizonyára régebben szerelték fel őket, a forgalom ezen az utcán most egyirányú. Itt felejtődtek. Porosak. Rozsdásak. Vakok. Halottak. Mintha várnák a feltámadást.
– Város, Város, kedves Város! – torpant meg Hiperénor, és végigmérte a teret. – Hívjanak téged akárhogy, mondtam neki, ezer és még kövér százszor is kinyomtatott neved csak olyan, mint kánikulában a felhő. Eltűnik. Másnapra, máshol, valamely más alakban megjelenik. Tűnődve, lényedet minő alakba zárd, csak helyed van, pillanatnyi, alakod nincs. Hely, amelyiket valaha... Alak, amelyiket apáid tagadásai összehoztak. Megkövült amőba.
Továbbindultunk. Ő... úgy folytatta, hogy valahova messze nézett maga elé.
– Szeretnélek szeretni. Néha szeretlek. Olyankor szeretem, hogy szeretlek. De én általában... Úgy viselkedsz, úgy élsz, mint egy nagybüdösnagy kurva, aki már tárgyként, passzívan engedelmeskedik a stricijének. Már nem is igazán jut el az agyáig, mit csinálnak vele. Spártában nemrég azt mondták, az az állam, persze városállam, amelyik nem tudja megvédeni magát, nem is érdemli meg, hogy létezzen. Te mintha ellenem, saját lakód ellen hadakoznál, és közben nem tudod védeni magad. Sajt vagy. Ezért nem is támadlak. Magadban hordozod a romlást. Legerősebb törvényed a romlás törvénye. Feltámadsz még? A stricik uralma mulandó. Eladó és megvásárolható. Tudod, hogy minden rajtad múlik? Ez az, hogy nem tudod. Ezért lettél az, aki vagy. A baj az, hogy így csak az vagy, aki vagy. Pedig nem az lennél, aki vagy. Hogy mégis... hát ez az. Ez az én bűnöm. Ha egyszer itt hagylak, ezért foglak itthagyni. Nincs hogy vezekelnem. Ez nyomaszt, nem valamiféle bűn – amelyik ráadásul nem is az enyém –, az csak tégla, malter és spakni dolga. Fenntartom magamnak a lehetőséget, hogy bármikor elmehessek. Mért akarsz mindenáron vezetni? Nem arra való vagy te. Úgy elmegyek, vissza se nézek. Itthagylak, dögölj meg. Ne akaratoskodj, és ezzel már megnyertél. Tudod, hogy a szeretet is akarat dolga? Ha van már valami tapasztalatod erről, nincs már mit mondanom. De nincs és nem tudod. Te valahol – mélyen, messze benned – csak meggazdagodni akarsz, és ha lehet, gyorsan, de a saját mocskodban fogsz kiöregedni. A szeretet lehet független az akarattól. Fordítva nem. Soha. Életem benned az – az lenne, ha hagynám –, ahogy szeretsz. De hát csak akaratos vagy. Nem szeretlek. Ezért foglak itthagyni.
– Én már benned élek! – replikázott a Város. – Akárhogy mész, nem szabadulsz. Miért mennél?
Ez a kérdés aztán bosszantott. Nem magabiztosság volt ez részéről, amelyik mindig imponál, hanem merevség.
– Nem akarom, hogy a gyűlölet, a benned maradandóvá lett gyűlölet vezessen – válaszoltam. – Más utcákat keresek.
– Álomvilág, mi kár, hogy gyermeknek való. Az emberek mindenütt ugyanolyanok.
– A városok mégsem. És minden úton várnak, nincs halálos ok a maradásra. Én kiléptem belőled. Higgyek benned? Szeretnék. Akarjak? Egy emberélet nem olyan hosszú, hogy érdemes legyen.
Azért a bosszúság mellett parázslott bennem még valami.
– Tagadlak – mondtam a Városnak –, egyfolytában tagadlak, minden erőmmel tagadlak. Hát nem látod, hogy csak veled bajlódom? Mert létezel, vagy, vagyis inkább lennél, más lennél, másmilyen lennél, mondd, mit tegyek, hogy megszüless végre?...? Bennem. Kereslek. Meg akarlak találni. Ehhez már csak te hiányzol. Ne hagyj engem. Vigyázz ránk. És magadra vigyázol. Életed a léptem, a vágyam, ahogy mindegyre kutatok utánad. Itt akarlak megtalálni. Máshol? „Itt”? Mért csak a múltad felel? Város, Város, kedves Váááros! Átkozott vagy te a lelked mélyéig, egyszer, csakis kánikulában, le kéne rombolni téged a mítoszaid legaljáig, Európát szigetté varázsolni, a szigeteknek külön időjárásuk van.
– Az utad...
– Nem értesz – szakítottam félbe –, az egészet csak azért, hogy belásd végre, szépséged egy elsüllyedt sziget szépsége. Amíg mozdulni nem akaró múlt vagy, nem vagy az enyém. Én mozdítsalak? Kilátástalan párbeszédbe csak tévedésből, tapasztalatlanságból léptem bele. Egyszer kikezdtem egy meddő nővel...
– Hihihi, kígyót tettek a postaládájába... – fűzte bele a Vándor, amint előadta Hiperénor dühöngéseit.
– Volt benne valami különös, kíváncsi lettem, elhatároztam, hogy le kell fektetni. Meg is történt, eljutottam odáig, hogy ő vette le a bugyiját. Ül az ágyon, nem izgul, nem izgat. Rámászok, felhúzom a lábát, adj neki, nyög, hogy fáj, egyébként semmi. Mint egy fadarab. És ez így ment minden alkalommal. Látnom kellett volna, hogy frigid vagy meddő vagy mindkettő, de hát én normális emberek között éltem, ilyennel még nem találkoztam. Gyorsan kiléptem a viszonyból. Hasznos az ilyen tapasztalat. Hagyj most. A ház gyorsabban romlik, ha nem lakik benne senki, mintha sokan használnák. Vissza akarok térni a kezdetekhez, tiszta lappal indulni. Távoli jövőben lesz az, sok ember halálába kerül. Kívánjam-e hát, hogy újjászüless? Megszüless... Nézem ezt a sarokkövet. A porladó házfal nem válasz.
– Hát így volt. Elment – fejezte be a Vándor.
Rezzenéstelen arccal nézett rám. Várta a felmentését. De ahogy ismerem, a válaszom őt már nem érdekelte.
Megpróbáltam helyére illeszteni azt a lehullott, salétromos faldarabot.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék