Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1996. június, VII. évfolyam, 6. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Vida Gábor

Vida Gábor
KÖZELÍTÉS
Regényrészlet
Mondják, hogy él valahol a közelben egy igaz ember. Talán még a város határában, a keleti szemétdombon túl, az erdő egy megkímélt szegletében, hova a rothadó hulladék szagát sosem viszi el a szél. A fenyősávokat ellepő bozótos biztosan óvja az odavivő ösvényeket. A városból hétvégen kirajzó ezernyi kocaturista mindig másfelé veszi útját. A környéken nem jár más, csak a szeméttelepről élő cigányok, de ők félnek az erdőtől és különös lakójától, aki talán őrült vagy szent, de érti a madarak nyelvét, ismeri a gombákat. Más dolgát nem is tudni. Van egy kunyhója valahol, amit sosem talál meg a tolvaj és kiránduló, nem lehet pedig messze, az erdő se túl nagy, óra járás keresztül-kasul. Ám valahányszor a purdék nekibátorodnak, hogy na most aztán felkeresik, és kifosztják, semmit sem találnak, ugyanazok meg többé sosem próbálkoznak. Boszorkányság lehet a dologban, lidérc vagy bolygótűz is felütheti a fejét, attól meg jobb óvakodni. Különben jó ember lehet az ismeretlen, néha lejön a szeméttelep mellett ácsingózó bódékhoz, ruhát, cipőt vásárol, használtat persze, gombát, gyümölcsöt vált be aprópénzre. Mindig elégedett, sosem alkudozik, a cigányok meg nem is próbálják becsapni, nem mintha tisztelnék, de sejtik, hogy beléjük is láthat akár, és ez nem tréfadolog. Elvannak hát vele, mint a buldózeressel, meg a ki tudja miért iderendelt éjjeliőrrel. Ezek viszont gyűlölik a cigányokat, s ha volna rá mód, bizony elkergetnék őket, mert nem különbek ők sem, csak a szemét ad nekik munkát, és ha találnak valami értékeset, ugyanúgy elviszik, de nem beváltani vagy eladni, hanem haza. Néha olthatatlan tüzet raknak a telepen, a szél legtöbbször a város felé viszi a fojtó füstöt, néha az erdőbe, de sosem a remete házához. Aki ezt alaposan kitanulmányozza, arra a gondolatra juthat, hogy jó irányba indulva megtalálná a kunyhót. De ez csalóka dolog, és nem próbálta senki. A munkások különben a remetét sem szeretik, meg senkit, aki erre jár, mintha rejtegetnének valamit, vagy attól tartanának, hogy az idegen olyasmit találhat, amit ők soha. Leltek itt már hullát is nemegyszer, és a rendőrség őket hallgatta ki először, nem a cigányokat, az erdőben élő remetéről még tudomást sem vettek, az őrmester csak legyintett.
Keveset tudni a remetéről. A járt helyeket kerüli, vagy olyankor bukkan fel, mikor senki más. A szenvedélyes gombászok gyakran látják a nyomait, és ha egy friss gombatelepből a legszebb példány hiányzik, máris tudni vélik, ki járt előttük. A többi gomba érintetlen. Olyan valaki szedhette, aki az egész erdőből válogat, mert csak egy főzetre van szüksége mindig. Néha látni is szokták a nagy szakállú öreget; hosszú gumikabátban bóklászik a még csöpögő erdőben, mindig tisztes távolban marad, és nem üt zajt. Lábnyomait fölösleges kutatni, mert egyszer csak elmaradnak az ösvényről, és a kereső abban is kételkedni kezd, hogy tényleg emberi nyomot látott-e, az avar kusza jeleit pedig kevesen értik; az igazi erdőlakó nyomait hamar elnyeli a humusz, olvasni itt már nem elég a szem, valami más tudás kell, ami a betonba veszett. Aki meg rendelkezik vele, az ok nélkül sosem háborgat remetét, ha viszont nagy szüksége van rá, keresés nélkül is megtalálja, akarva sem tud letérni a csapásról, ami átszeli az ellenségesen tüskés fenyvest. Egyszer csak ott áll a korhadó faház előtt. A foszló zsindelytetőt friss gallyakkal foltozta meg értő kéz, hogy a legnagyobb zápor se follyon be. A ház napsütötte oldalán magasra nőtt dohányszárak, valahonnan fonnyadó levelek szagát hozza a légáram. Körül szobányi foltokon vetemény, ápolt füves ösvény, pár szál kukorica, hatalmas napraforgótányér, súlyos kókadt nyárban. A küszöbön kiégett pipával szakállas öregember. Tudja, hogy érkezel. Neki azelőtt mutat meg mindent az erdő, hogy szemmel érintené. Nem vár, de ha jöttél az jó. Köszönését csak maga hallja, de a fejbólintás beszédes. Tied minden, amit adhat, el csak azt viheted, amit itt kell megélni. A többi fölösleges. Tanítást ne várj. Légy bizalmatlan, hittel ne dicsekedj, arra most szükség sincs. Itt vagy, és ezt már nem kell akarnod. A többi máshol, túl a fákon, vagy mindegy. Ki tudná megmondani, miért jöttél ide. Kérdéseid, miket a bölcshöz intéznél máskor, érdektelenek és buták. Mégse szégyelled őket, még utólag sem. Ott úgy kérdeznek, itt meg sehogy. Volna persze mit mondani, vannak még szavak, és biztosan nem hiába. Úgy ül a küszöbön, hogy illetéktelen háborgatásnak tűnne, ha megszólalnál. Pedig őt nem lehet zavarni, ha tobozokkal dobálnád, akkor is úgy ülne. Célba nem mernél találni, vagy ha mégis, az nem a te erőd. Meg nem is az övé. Menj, szerencsés idegen, járj békével. Létezik még egy hely a világon, hogy semmi dolgod, nincs kötelességed, mulasztásod. Bűneid is csak a fák mögül lesnek. Vissza kell térned hozzájuk. Fiatal vagy, biztosan eltévedtél, elvitt a lábad, hívtak az illatok, hajtott az ábrándos kedved. Ez a hely még nem a tied. Jó ha itt jártál, ha tudsz, emlékezz.
Él valahol a közelben egy igaz ember, a cigányok legalábbis azt mesélik. Ha semmi érdek nem hajtja őket, megbízhatók, mert arra az emberre nekik is nagy szükségük van. Talán ügyfél, de hátha több; túl a városon, egy keleti szemétdombon ilyen még előfordulhat. Nem tudni, ki az az ember, ahogy a mesék hozzá szegődnek, úgy el is válnak tőle. Lehet bölcs, őrült vagy szent, fáradt, keserű emigráns, ki meggyűlölve a valót, elment, nem túl messze, vagy éppenséggel olyan távolba, amit a földrajz már nem érzékel. Háza küszöbén ücsörög, pipázgat, és nem tudni, mit lát. Néha elindul az erdőbe, a város határáig ereszkedik, látni akár a kültelki csapszékekben is. Arcában valami más, vagy nincs is benne semmi különös, olyan, mint ezer idegen, s ha nem költesz mesét hozzá, észre sem veszed, közömbösen haladsz el mellette. Megcsap a friss dohány szaga, zsebben elmorzsolt erdei bogyó. De aztán továbbmész. Titkának részese nem lehetsz. Mit ér a bátorság, ha nem kerested meg soha? Pedig nagy szükséged lehet rá. Egyszer majd olyanná kell válnod, mint amilyen ő. De ki tudná ezt biztosan megígérni?
A város határában tanyázó öregembert sosem kerestük meg. Pedig mindaz, amitől féltünk, úgy van, ahogy jövendölték, márpedig úgy van, fölöttébb nagy szükség volna rá, vagy legalább egy percnyi csendre ott legbelül. Elég lenne az első csapszékig jutni, aztán már mindegy, megtaláljuk-e, csak olyan legyen az az indulás. Volt is talán efféle gesztus, vagy legalábbis fenyegető jóslat indokolttá tette volna. Nem tudom. Mióta divat lett pusztuló vagy elpusztult városokról beszélni, porladó, koszos falakra vagy régi útikönyvek fotóira mutogatni, hogy bezzeg valamikor, de most már nem, immár soha többé, azóta mindenki hülyén érzi magát. Mert „akkoriban a város olyan kicsi volt, hogy tulajdonképpen mindenki a szélén lakott”. De a város nemcsak kicsi volt, hanem otthonos, rendezett, szellős, meghitt és persze a mi városunk, oláhostul, cigányostul. Nem éppen a világ közepe, de majdnem, és a miénk, mert ez fontos. Aztán bejött nekünk ez a század, fehér lovon, meg királyfiul, és azóta minden úgy fejen van találva, mint egy rossz akciófilmben. Mert a pusztulás érdekesebb látvány, mint az, amiben úgysem hinnénk, az építésben nevezetesen. Nem a mi világunk, sose volt az, ugyan kinek kell? Még röhög is a markába a földönfutó, mikor a sebbel-lobbal tákolt panellvilág alatt megmoccan a szemétdomb. Kellett nektek odaásni, miért nem kérdezitek meg, hogy alant mi van? Nincs semmi, lehet rá építeni házat, reményt, világot, nagy törmelékvárat – betonból nyilván, mert az eleve törmelék, csak a forma különbözik, ha töltik, és ha omlik. Ugyan miért is hinne bármi építésben az, akinek feje fölül vitték el a szerelmet és a háztetőt is, kéménnyel együtt? A betonvas meg behozza, mint a jó műholdvevő antenna, hogy a szomszéd is csak olyan vásott senkiházi, még jól is érezné magát, míg alul nyugton van a szemétdomb, de ha moccan, már ő is tudja: volt város, nincs város. Kerestél valamit itt, atyámfia?
Ijesztő, hogy elsikkadt bennünk az a pillanat, mikor a város, ha csak rövid időre, de készen van, teljes, egész, egyetlen új házat, hidat, csatornát sem kell építeni, nem kell ácsolni, vakolni, festeni már, csak belakni azt, ami kész van, sétálni a takaros utcákon, leülni a frissen nyírt pázsitra, gesztenyével rebbenteni meg a szajkót. A rántott hús után a késő nyári napsütésben elnyújtózni, szivarral vagy pipával a kézben, borostyán indák árnyékában kóstolgatni az óbort, hosszan ízlelgetni, kitartva a pillanatot, feledve, hogy lehet ez akár utolsó békebeli nyarunk, mikor a duhaj kültelkiek, a mozgalmasodó prolik, a vészt hozó idegenek nyugton vannak még. Nem sejti senki, hogy a hanyatló nappal bennünk is hanyatlik valami. Savanyú szájíz készül, lyukad a szemfog, az aszfalt, a vakolat láthatatlanul reped; a méla salétromfolt egyre fennebb kúszik, mellbimbónk alatt terebélyesedik a máj folt. Nyugalmunk csak a túlérettség bizonytalan egyensúlya. Gyarapodó árnyékok alatt készül már a nagy megrokkanás, az első szédülés, mikor egy impozáns gipszangyal ujjperece leválik, és ettől a téren szemelgető galambok felröppennek, hogy a régi nyugalommal már sose szálljanak vissza. A téren ücsörgő mérnök, valami átutazó ügynökforma, csak erre vár, a fal tövéhez sétál, óvatos mozdulattal zsebre teszi a törmelékdarabot, felnéz a kecsesen röppenő vércsepárra: jöjjetek, galambocskáim. Látja már azt a pontot, ahova elég egyetlen dinamitrudacskát helyezni, és az egész palota romba dől.
De most még az a pillanat van, mikor nem tudunk erről. Békebeli fonott székünk nyikorog alattunk, lustán a pohárért nyúlunk. A magasban keringő vitorlázó gépről nem a B 52-es jut eszünkbe, hanem Bernouilli törvénye, esetleg Rogallo mester, és a kis toronyban sivalkodó vércsefiókák. Semmi sem késztet észrevenni az angyal lehulló ujjperecét, a mellkasunkon barnálló májfoltot, vagy a szuvas fogat, amíg nem sajog. A város alatt kanyargó alagút akkor még csak legenda, történelmi dohszag, pincebűz. Rothadás, pestis, kolera már régen nem szivárgott elő, nem is fog talán. Ha mégis, az nem velünk esik meg. Az égi Jeruzsálemben is van kanális, de nem a folyóba nyílik, hanem a pokolba, aki meg oda kerül, az meregethet napestig... Nyikorgó székünkön még nevetünk is az ötleten, nehézkesen, gyomortájt remegve. Újabb pohár borért nyúlunk, megjáratjuk a nyelv alatt, kissé csalódottan – már nem olyan finom, halványabb, lehet, hogy a dohány teszi, dohos, mint a békebeliség. Különben egy író találta ki az egészet, míg hosszan nézte a felszálló B 52-est, tudván, hogy csak fényképezni megy, így tájékoztatták legalábbis a sajtót. És tényleg, a tökéletes élességű képen jól látni a mérnököt – amolyan vigéc kinézetű –, ujjai közt fog valamit. De mi a nádszéken nem tudjuk, hogy a mérnöknek tervei vannak. Nekünk a beton még csak valami különös gyurma, a legnagyobb üvegtábla alig fél négyzetméter, vasgerendából esetleg ejfeltornyot lehet képzelni. Majd békésen elszundítunk a nyár végi délutánban, rábízzuk az íróra, hogy találja ki, mi történik a következő száz évben. Ha lesz még ébredés, onnan folytatjuk, első személyben.
Egyszer csak magamra ébredünk...

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék