Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2001. január, XII. évfolyam, 1. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 


Óra – Hóra


Itt ülök kedves, szúette, idegenbe is hűségesen követő barokk íróasztalom mellett. Velem szemben, a baloldali, intarziás polcocska tetejéről kocka alakú óra figyeli minden mozdulatomat.
Igen, azt kell mondanom, hogy figyel, mert ha úgy érzi, hogy elhanyagolom, ha tudatalattimban megszűnik ketyegése, akkor megáll.
Furcsa egy jószág. Valódi, régi, „made in germany” -termék. Valamikor a múlt század (Úristen, milyen furcsa is ezt így most leírni – igaz, nem szabad elfelednem, én is „múltezredbéli” vagyok!) tízes éveiben készíthették egy nagyobb, dél-németországi órásmester műhelyében.
Szerkezetét szigorú, kocka alakú vörösréz test fogja körül. Tetején, vagyis a feje fölött sárgaréz fogantyú van, amelytől fogva, ha úgy tetszene, valahová fel is akaszthatnám őt. Amit persze semmi pénzért sem tennék meg, mert ki tudja – mondtam már, hogy szeszélyes egy jószág –, esetleg megsértődne, s végképpen megállna, vagy, ami még rosszabb, azontúl összevissza mutatná földi pillanataim telését.
Hagyom hát, hogy nyugodtan, dohogva ketyegjen, s időnként – némi fontoskodást sem mellőzve –, szeretettel rápillantok. Ilyenkor megörvend, felerősödik, sőt mintha fel is gyorsulna ketyegése, akár idősödő matrónák szívverése, ha rájuk pillant egy-egy eltévedt fiatalabb gavallér a vasárnap délutáni cukrászdában.
De ne legyek igazságtalan! Élemedett íróasztali órámnak bizony nehéz sorsa van. Mindenekelőtt azért, mert hűtlen szeretőként íróasztalom jobb oldali fiókocskájában őrzöm számos karórámat, amelyek nagy részét kicsi elem üzemeli. Nem igénylik a törődést, mégis mindig pontosan mutatják az időt. Nem úgy, mint vörös ábrázatú öreglányom, ki hol siet, hol késik (hogy milyen titokzatos erő irányítja pontatlanságát, illetve olykor már-már zavaró pontosságát, azt a mai napig sem sikerült felfedeznem – kései klimaxos hangulatára gyanakszom).
Persze tudja, hogy egyelőre ő van még nyeregben, ő tölti be a legfőbb, hogy úgy mondjam, a legfőbb tisztségviselői, íróasztali szerepet, míg a fiatalok sötét fiókocskába gyömöszölve teszik jórészt fölösleges kötelességüket. Mégsem biztos magában, hisz eléggé bölcs ahhoz, hogy tudja: megöregedett. S megöregedtek azok az órásmesterek is, akik néhanapján előjövő bajait, betegségeit még meg tudják gyógyítani.
Érdekes módon a Christuskirche toronyórájára már nem annyira féltékeny. Pedig csak ki kell pillantanom az ablakon, máris tudom, hogy hány óra van. Sőt, ha nem túl hangos a Goldberg-variációk éppen felhangzó darabja vagy a jó öreg B. B. King gitárszólója, esetleg Netti Sanyi verbunkja, még fel sem kell pillantanom könyvemből, úgy is hallom, hogy mikor van negyed és fél és háromnegyed, nem beszélve az egészkori nagy harangszóról.
Pöttöm háziasszony-órámat ez egy cseppet sem zavarja. Jó évszázadnyi bölcsessége révén tudja már, hogy a hatalmasokkal botorság lenne ujjat húzni, főleg, ha azok holmi templomtorony tetején lakoznak. Igaz, mióta valahogy tudomására jutott, hogy a templomi nagyasszonyt „felújították”, s azóta elektromos szerkezet vezérli életét, némi gúnyt is megenged magának. Az öblös harangozás közben fitymálóan elhalkul, sőt néha kihagy ketyegése. Ilyenkor szépen metszett, sárgaréz karikába foglalt ábrázatát cinkosan felém villantja egy pillanatra, akár élemedett színésznők, ha kozmetikai operációjuk után kifiatalított barátnőikkel találkoznak.
Most vigyázva megfogom, magam elé helyezem, s a hátára fordítom. Melegbarna íróasztalom készségesen felerősíti hangját. Mintha várna valamit tőlem: ketyegését felgyorsítja, s ábrázatát megadóan felém fordítva azt mondja, hogy fél öt múlt két perccel. Az evangélikusok toronyórája kettőt üt, fél öt van. Szemöldökömet összevonva nézem, mire ő bocsánatkérően lehalkítja ketyegését.
Fekete mánusai petyhüdten lógnak, csak sárgaréz ébresztője mered hülyén felfelé, a tizenkettős szám irányába. Úgy látszik, valamikor azt kértem tőle, hogy délkor (vagy éjfélkor?) ébresszen (lehet, hogy nem tette meg, kitelnék tőle).
Furcsa egy jószág ez az ébresztő mánus. Merőben elüt testvéreitől. Már külalakja is más, hisz fényes sárgarézből készült, nem úgy, mint szigorú, fekete testvérei. Egyik végén a világ összes órájának járásával ellenkező irányú, ágaskodó nyilacska van. Mintha azt jelezné, hogy ez az egész cirkusz az idővel egy nagy turpisság csupán. Hogy a lényeg nem a visszafordíthatatlan múlásában keresendő, hanem titkos és magányos bátorságunkat kihívó visszafordításában, amely révén lerázhatjuk időtlen igáját. Az örökkévalóságnak úgyis mindegy, hogy mi történik véges emberi életünkben, hogy reggel meghatódva felkelünk-feltámadunk, és este megilletődve lefekszünk-meghalunk.
Mánusom – bátran nevezhetem magaménak, hisz matrónám érzékeny testében kedvem szerint én regulázhatom – másik végét a felkelő Hold öble zárja le (erről lehetne még írni!!).
Felfelé, az idő ellenében röpülő nyíl. Öblös, ölelő Hold...
Szerelmeskedésre csábítanak mindketten, arra, hogy többet sohase húzzam fel legkedvesebb órámat.
Heidelberg, 2000. december 3., hajnali fél öt múlt tizenegy perccel (őkel-
me szerint)

HAJDU FARKAS ZOLTÁN

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék