Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1996. június, VII. évfolyam, 6. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Bogdán László

Bogdán László
AZ ELTÜNT(ETETT) VÁROS
locsi-fecsi értekezés szelíd balkáni mélakórban szenvedőknek –
„– Pszt – felelte titokzatosan a doktor –
felejtsük el azt a kort, jobb arról nem beszélni.
Még mindig fülük van a falaknak.”
krúdy gyula: Aki a magyar szent koronát elásta
1990. június elsején vagy huszonnegyedikén (?) délután négy órakor (onnan tudom ilyen pontosan, hogy Mag Péter már befejezte soros purpárléját, de a vásárhelyi rádió még a maga műsorát nem kezdte el) elszunnyadtam. Azt álmodtam: a város eltűnt. Igen. – S. azaz Sepsiszentgyörgy, azaz Sfântu Gheorghe, vagy ha úgy akarjátok, Saint Georg City, egykori szabad királyi és még későbben, ezt kiegészítendő, ősi román város. (Igen, ez amolyan balkáni kiegészítés, ami cáfol is egyben, tagadja, negligálja, megsemmisíti egyúttal azt, amit kiegészíteni hivatott...) Megrémültem. A rádió hallgatott, noha nem zártam el. Megtapogattam magam, és érzékeltem, még vagyok. Az ablakhoz rohantam. Elhúztam a patkányvadászegyenruha-zöld – egyszerűbben méreg- avagy smaragdzöld – függönyöket. Kétségtelen, a város eltűnt!
Visszafordultam. Stúdiómban semmi nem változott. Leroskadtam karosszékembe, rágyújtottam. Ekkor teljesen ötletszerűen előrenyúltam, és egy darab papír került a kezembe. A rajta lévő szöveget Graham Greene írta – ha igaz? –, imigyen szólt: „Nyomtathatnak statisztikát, s százezrekben számolhatják a népességet, de egy város minden embernek csupán néhány utcát, néhány házat és néhány embert jelent. Ha eltűnik ez a néhány – eltűnik a város is, s csupán a kín őrzi az emlékezetben, mint az amputált végtagot.”
Magam elé meredtem, a hamu rászoródott a papírlapra, lefújtam, ezenközben megmozdult és arrább csúszott a papírlap is, s alatta láthatóvá vált egy újság piros kariókával bekeretezett híre. Ezek szerint már olvastam s akartam is kezdeni vele valamit, ha megjelöltem. Még nem olvastam újra, egyre arra gondoltam, mihez is kezdek városom nélkül? Azt rögtön tudtam, hogy úgyszólván semmit – már többször próbáltam másutt élni, nem ment; a nagyvárosok épületbányáitól irtózom, széljárta tereiken falevélnek érzem magam, benzingőzös utcáikon nem kapok levegőt, emellett az általam ismert balkáni és közép-európai metropolisok közlekedése finoman kifejezve nem megoldott, én pedig így is állandóan időzavarban szenvedek, noha csak kávét inni kell kimennem stúdiómból, s nem kell a munkahelyemig két órát zsúfolt trolikon, villamosokon, huzatos metróállomásokon vesztegelnem. Nem szeretek utazni, főként nagyvárosban nem, s az sem oldana meg semmit, ha személyautóm volna – egyébként van! –, hiszen akkor állandóan „dugóba” kerülnék, és én mindenüvé akarok kerülni, csak egy nagyváros belvárosi utcájára nem, veszteglő, ideges, tülkölő, káromkodó úrvezetők közé. Zúgott a fejem, felugrottam, az ablakhoz bukdácsoltam, de semmi kétség, ablakomból nem a szemben lévő házat és a Bodok Szállót láthattam, mint eddig mindig, hanem a semmit. Amikor a szomszéd házra és a hotel impozáns épületére akartam meredni – ez a szálloda valami idétlen bájt adott a városnak, ahogy a mondénitását a Balkánon elképzelik; nem volt igazán nagy, nem volt egy echt toronyszálló, viszont a környező házak közül kimagasodott, körülbelül úgy, ahogyan önmaguk hiperszubjektív megítélése szerint a környék és a korszak egyes politikusai magasodtak ki embertársaik közül. Főként ha pódiumra vagy ellenséggé átvedlő elvtársaik levágott fejére állottak...
Igen, a semmire meredtem. Hasonlíthatatlan volt, kóválygó gőz- esetleg ködszerű szürke foltok látszottak benne. Távolabb néztem az Olt felé, most nem takarták el a házak, mert nem voltak, de a folyó sem látszott. Igen, Greene ott tévedett, hogy csak utcákat, házakat, embereket említett. És a folyók?! Nekem ez a folyó a város. Távolabb, az Olt helyén már egybefolytak a gőz illetve ködfoltok, minél inkább el akartam különíteni őket, annál inkább kezdtek vibrálva egyesülni, féltem, előbb tekintetem vesz el közöttük, majd én is. Ezért sürgősen elfordultam a semmitől. Visszaültem karosszékembe. Az újságcikk a következő szenzációs híradást tartalmazta: „A világ legmagasabb épülete, a száztíz emeletes, 443 méter magas chicagói Sears torony eladó. Tulajdonosa, a világ legnagyobb kereskedőháza, a Sears Roebuck and co, a cégóriáson belül folyó teljes átszervezés miatt keres új gazdát a felhőkarcolóknak.”
Ez az új gazda – döntöttem el azonnal – én leszek. Világos, mint a nap – ami a várossal ellentétben nem tűnt el, egyenletesen sütötte a semmit –, a világ legmagasabb épületét fogom megvenni megismerkedésünk tizenötödik évfordulójára, Neked.
Különben ez volt írva, régi (tegnapi? délelőtti?) kezem írásával, apró betűkkel a margóra.
Megdermedtem. De miből, miből, istenem?! Aztán arra gondoltam, K.-nak ez úgysem kell, mert mit is kezdene vele. Ő soha nem akart elmenni S. szabad királyi városból1 – mely egyúttal természetesen ősi román város is, de kihangsúlyozandó, nem ősi román szabad királyi város, vagy az egyik, vagy a másik. Csak azért, mert megvettem neki – valamilyen előtte még nem világos hátsó gondolattal. Lehunytam a szemem, és képzeletemben – asszociációm kezdősebessége eléri, sőt bizonyos értelemben túl is haladja a fény terjedési sebességét, ezt nem felvágásképpen mondom: tény! – már ott is voltam a száztizedik – legfelső – emeleten. A hatalmas ablakokon beáradt a napfény, alattam ott lélegzett a hatalmas amerikai város. Két kicsi zöld ember állott előttem. Szíves szóval kértek meg, írnám le nekik eltűnt városomat. Ők abban hisznek, hogy szóval építeni is lehet (sőt kell!), vallják, hogy ami szavakból épül: lerombolhatatlan.
Az egész várost újraírni nem tudom, nyögtem ki.2
Mintha olvastak volna a gondolataimban, egyszerre mondták, akkor csak azt a néhány utcát, házat, embert. És a folyót is természetesen, tette hozzá bölcsen az öregebb. Már mozdultam a hatalmas íróasztal felé, amikor kísértetiesen kezdett emlékeztetni valamire az egész helyzet. De nem igyekeztem kideríteni, mire, tudtam, ha most töprengeni kezdek, elvesztem, inkább a paradicsomot, ezt az ősrégi szentgyörgyi negyedet teremtem újra boldog szavaimmal, a bolgárkertészek „paradicsomát”.
Nem kértek arra, hogy csak az igazat írjam, azt sem mondták, hogy ne hazudjak. Tudták, a hazugság és az igazság ugyanazon dolognak két különböző megközelítése, s van úgy, hogy egyik se vezet el a célhoz.3
Magamra hagytak, tollal és papírral, ahogyan az egy közismerten emberbarát balkáni szervezetben volt szokásban, hazámban, a század ötvenes, hatvanas, hetvenes, nyolcvanas éveiben. (A szervezet neve nem jut eszembe, azt hiszem, s-sel kezdődik, magyarul sz...?) Magamra vessek, szóltak vissza mindig kék szemű, magas, derék, kis túlzással daliás kihallgatóim, ha nem az igazat vallom be, ők úgyis mindent tudnak. Ez nem volt igaz – amint utóbb kiderült, a Bourbonokra is csak annyira hasonlítottak, hogy ők se tanultak, felejteni viszont felejtettek. Még mindig előttem van egyikük arca, épp azt olvasta, hogy én bevallottan szeretem a sötétet és a szélzúgást,4 s hogy kimondhatatlanul boldog vagyok, mert itt, most – azok a sötét nyolcvanas évek, ahogy román költőbarátom mondogatta: noi am rămas undeva pe marginea luminii! – mindkettőben lehet bőségesen részem...
A kicsi zöld emberek bölcsebbike visszafordult az ajtóból, és biztatóan mosolygott. Ne feledkezzek meg semmiről, mondotta kedvesen. Ez, belátja, nehéz, de ha mindketten akarjuk, mégsem lehetetlen. És hogy engem – a nagyság átka, gondoltam rögtön – ők már ismernek, hiszen egy regényt is írogattam róluk, azokban a feledhetetlen években, amikor saját lakásomban élvezhettem a sötétséget és a szélzúgást, úgyszólván minden este. Ó, ezek a feledhetetlen esték sem térnek vissza soha többé.
És akkor én, a toronyház legfelső száztizedik emeletén, Chicago fényeiben gyönyörködve, mint soha meg nem írt elbeszélésem hőse, a világítótorony-őr5 – írni kezdtem.
Városom a valóságban? Az emlékezetben? Esetleg, gondoltam, arra is ki lehetne térni, hogy mi is volt a szép a nyolcvanas évek lázas, az összképet átalakítani igyekvő építkezéseiben. Mert akkor nem tűnne fel, ha kitérnék arra is, mi volt csúnya. Nyilván az építkezések szépek voltak, lüktetőek, mozgalmasak („hó rukk” – hallom ma is, és hegesztőpisztolyok lila manósipkákra, falánk sárkánynyelvekre hasonlító lángocskái is itt táncolnak még lehunyt szemem előtt), csak az összkép sikeredett borzalmasra. Erről (itt, most) azért mégsem. Miközben én – városom hűséges fia – kínosan őrzöm emlékezetemben ama kopott, azóta kivágott hársfákkal és akácokkal szegélyezett kis utcákat, melyeken egykor előre és hátra vitt az utam, ami, belátom, nem a mi utunk volt, ezért is tüntették el közakarattal, ami különben egyetlen személy akarata volt, de úgy tudta feltüntetni, mintha mindenki, a munkások, a parasztok, az értelmiségiek (mind, mind) ezt akarták volna. Így alakult ki azután ama szkizofrén helyzet, amit mindenki utált, de úgy tett, mintha ő is akarta volna...
Tehát akkor kezdjük az utcákkal.
Gyermekkorom az akkor Mallinovszkíj marsallról elnevezett, azelőtt is, ma is Csíki utcában zajlott le. Milyen is volt eme híres utca? Nyugodt lélekkel jelenthetem, véreim: csúnya! De számomra, mivel ott voltam gyermek, egyre szépült az emlékezetben, s azután jól ismertem a homályos, sötét, árnyékos udvarokat és a napfényben fürdő, akkor még meglévő kerteket is. S aztán ott volt a Köpködő, ahová medvecukorért jártunk be, s láthattuk, milyen áhítattal várják a vendégek a friss sört. Amikor a sörösló patáinak dübörgése felhangzott, áhítat ömlött el az arcokon. Érthető, hogy akkortájt sörösló szerettem volna lenni, úgy gondoltam ötévesen, hogy így okozhatok igazán és garantáltan örömet embertársaimnak.6 A Csíki utcát szelte át a Debren-pataka; a híd alatt a hely és a patak két partja tele volt, hogy is mondjam szebben: száradó emberi ürülékkel, s barátom atyja mondogatta is mindig: ő igazán nem tudja, mit szólna a marsall elvtárs ahhoz, ha megtudná – vagy uram bocsá’ meglátná (eventuál ha erre járna) –, hogy a róla elnevezett utat átszelő patak partján mennyi a szar...
Városom utcái elválaszthatatlanok azoktól a kocsmáktól, melyeknek helyet adnak. Igen, már kora gyermekkoromban megtapasztalhattam ezekben a lezüllött (de az emberi együttlét szép példáit is bemutató) népbüfékben az alkohol emberformáló hatását. Halkszavú, reszkető fejű, állandóan saját hátuk mögé tekintő, mindenütt besúgókat gyanító emberekből néhány korsó sör és melléje kísérőnek fogyasztott rum hatására harsogó numíbiai oroszlánok lettek, akik a még nem is oly távoli háborúban az ellenséget szendvicsnek, kanállal ették. Csak azt nem értettem akkoriban, kik voltak ezeknek a hősöknek tulajdonképpen az ellenségei? A muszkák? Vagy mégis a fritzek? Nem, az sokáig nem volt világos előttem. Előttük még évekkel, a háború után sem, amibe besodródtak, így legalább volt egy esélyük arra, ha túlélik, majd lesz mire emlékezzenek...
Igen, szép idők voltak ama ötvenes évek.7
Jó, hogy elmúltak.8
A Csíki utca is múlni kezdett velük. Mindent meglegyintett a változás szele.
A változás szele köztudottan déli szél: kiszikkasztja az elmét, és port fúj a szembe, melyet dörzsölgetni kezdünk, s amikor újfent kinyitjuk, már egészen mást láthatunk. Magát a változást kellene – kellő önuralommal – tetten érni. Amikor valahol (valahol fenn) valakik eldöntik, hogy ezt és ezt az épületet lebontják, azt és azt az utcát eltüntetik, ide egy új posta jön, oda egy új irodaház9 és mindenhová gyönyörű – szavatoltan tökegyforma – tömbházak. Mert szerintük ez a szép. S ráadásul funkciója is van: lehet benne lakni, lehet benne dolgozni. És így tovább. A változások nekem kezdettől fogva – érdekből nem tetszettek... A régi út, ahol kamaszkoromban lányokat kísérgettem a sötétben, egyszerűen elsüllyedt, hogy emlékezetemben egyre hiábavalóbban tűnjön fel. A hárs- és jegenyefákat is kivágták – minek fa?10 –, melyek alatt annyiszor álltam meg csillagokat keresni a lányok szemében. A régi híd helyén monumentális új híd épült, nem szép, de céljának megfelel. A régi híd bensőségesebben és meghatóbban (primitívebben) volt a miénk, mint egyébként a régi város; Visky egyszer egy rumért felmászott a korlátra, és végigegyensúlyozott rajta, akkoriban alul derékig érhetett a víz, de ő nem esett bele, nem, neki is más sorsot szántak az istenek.11 A régi út elsüllyedt, mellette, fölötte új út épült, nyílegyenesen vezeti célba a rajta haladókat – ha céljuk a városközpontba való gyors megérkezés, s két oldalára olyan tömbházakat emeltek, amelyek korszakunk mozdíthatatlan jelképeként száz hazai városban megtalálhatók. Funkcionális jelképek: laknak is bennük, de ezen felül is jelentenek valamit. Statisztikai adatok; elnöki hencegések a fejlődés letagadhatatlan szimbólumai. Én csak azt nem tudom, hogy mi a fejlődés, s azt sem, hogy van-e ilyesmi egyáltalán? A változatok száma nagyjából elenyésző, ellenben ezen elenyésző változatokat is érdemes vizsgálni. Ha az emeletek, balkonok, ablakok elrendezése nagyjából univerzális, díszítésük és méreteik már nem. Ezt értik ezen nagyra hivatott emberek különbözőségen. Szegények... Játszótereket viszont nem építenek, ezért a kérdés: hol fognak játszani az eljövendő nemzedékek – kikerülhetetlenebb, mint valaha. A „paradicsomban” nyilván nem, hiszen a bolgárkertészek egykori birodalmát is beépítették, kerteket, mezőket építettek be. Az eljövendő – ha az elmúlt arany volt, akkor gyémántéra – gyermekei nyilván az utcán fognak játszani. Az említett, az állomástól a központig vezető utca helyenként ugyan szélesebb, mint öt vagy mondjuk, hat kitárt karokkal egymás mellé álló tunéziai vagy szomáliai erőművész – de a forgalom is jóval nagyobb, mint mondjuk, az én időmben, amikor alig-alig pöfögött el néhány Pjobeda vagy Zisz kocsi az utcákon, hogy felkavarja a nyughatatlan port (azóta se akar elülni!...), s ha piros autóbuszával Kiss bácsi megjelent, sokáig rohanhattunk utána? a legkitartóbb futókat azzal jutalmazta, hogy megállt, felvette őket és megkocsikáztatta.
De hol van már ama híres autóbusz?12
Annál inkább új viszont a Szakszervezetek Művelődési Háza, a város új centrumában, a Gábor Áron téren, a Mihai Viteazult ábrázoló lovas szobor mögött. Errefelé lakom, s mostanság mindennap láthatom eme aranykorszakbélí palotát, vásárlás közben. Barátom hetedik emeleti erkélyéről szembetűnő az előtte lévő térség elrendezése is: Mihai hős vezér, ágaskodó paripáján, körülötte hűséges székelyei, félkör alakban; lámpák (ha mind égnének, legalább világos lehetne a tér), virágágyások, zöldövezetek mértani rendje. És mindenütt márvány.
A tér nevéről még annyit, ezt a milicista elvtársak sem értették, akik az elmúlt évtized sötét éjszakáin annyiszor igazoltattak hazafelé menet. Amikor személyimben elolvasták, hogy piaţa Gábor Áron, elveszetten pislogtak. Mégis melyik lenne az? – kérdezték. Rajta állunk, mondtam, de ők továbbra is gyanakodva engedtek utamra. Valami nem tetszett nekik...13
Akkoriban egy madárijesztő is kísérgetett, neki mondottam el, hogy a megváltozott külső alatt is dobognak a város szívei. Mert a városoknak, Csáth Géza szíves baráti és az elrohanó évtizedeken sikeresen átjutó és hozzánk megérkező üzenete szerint nemcsak egy szívük van, mint nekünk, hanem több, mint a hüllőknek és egynémely halaknak.
Ő ezt nem értette, és magamra hagyott.
Így maradtam egyedül, beteg szívemmel és szépen kifejlődő balkáni mélakórommal.
Korunk egyik vezető amerikai építésze nyilatkozta a minap, hogy a hetvenesnyolcvanas évek építészeti tévedéseit csak dinamittal lehet helyesbíteni. Az előregyártott elemekből tákolt mamutépületek azt vették el a kisvárosoktól, ami a legszebb volt bennük: az otthonosság, a bensőségesség érzését.
Egy spontán módon ránk köszöntő földrengés is segíthet.
Az ilyesfajta segítségektől viszont mentsen meg a fennvaló! Ha van. S ha még törődik velünk.
Hajdan egyik barátom azt írta: repülőkről szép igazán Szentgyörgy, tavasszal: üde és zöld, mint egy fürdőhely.14 (Ezt az útlevélosztály vezetői is hosszú évekig így gondolták, ezért nem engedtek, mondjuk, a Riviérára nyaralni. Miért kellene elmenni egy fürdőhelyről?) Ma ez sem így van, bizonyára azért, mert nincsen állandóan tavasz, de én nem mondhatok semmit. Még nem láttam városomat repülőről...
– És az emberek? – kérdezte szívemben a kicsi zöld ember.
– Róluk a regényeimben írtam – mondottam neki szomorúan.
Ő megjelent a chicagói toronyház száztizedik emeleti szobájában, elvette irományomat, szánakozva nézett egy ideig, aztán rám emelte zöld szemét. És én zuhantam. Amikor újra visszanyertem eszméletemet: ott ültem, kissé kókadtan íróasztalomnál, bejött a szobalány a teásfindzsával, s mindjárt tudtam, hogy öt óra van. Később kinéztem az ablakon, s láttam, hogy a semmi eltűnt, s minden megvan.  A semmi eltűnt önmagában, és helyén ott volt a szomszédos bérház s meg hátrább Sepsiszentgyörgy büszkesége, a Bodok Szálló.
Akkor elkezdtem félni...15
JEGYZETEK
1.     Ellentétben velem, aki borúsabb perceimben néha egészen Új-Zélandig mennék, hogy ott körülbelül olyan mélabúsan gondoljak vissza végleg elhagyott hazámra, mint hazámban gondoltam vissza végleg eltűnt(etett) városomra. A hangsúly az érzéseken van. A melankólia azonosságán.
2.     Voltak itt költők, akik egyenesen a világot akarták újrakölteni, sőt voltak, kik így írtak: csak semmi vész gyerekeim,/ sajnálnotok felesleges,/ világokat varázsolok/ amikor akarom...
3.     Úgy is van, hogy az egyik a hazugság, a másik az igazság elleplezésére szolgál. Helyesen mondotta Szolzsenyicin a Nobel-díj átvételekor, hogy a hazugságot kell mindenekelőtt megszüntetni, hiszen a hazugság és az erőszak között a kapcsolat „a lehető legbensőségesebb, a lehető legtermészetesebb és alapvető”, „csak a hazugság fedheti el az erőszakot és a hazugságot, csak erőszakkal lehet életben tartani”. Ezért világos, mint a nap: „Ha majd a hazugság szertefoszlik, a meztelen erőszak ott áll majd előttünk a maga teljes, visszataszító mivoltában, s megfosztva minden életerejétől, elpusztul.” Reménykedjünk...
4.     Kemény Zsigmondot idézgettem ott nekik, úri kedvemben, ők pedig azt hitték, szellemeskedek, és dühöngtek és elhatározták, hogy most aztán megmutatják nekem...
5. A világítótorony őre, aki szintén én voltam majd – ott ülne a toronyban; lakná a helyet és rakná a tüzet, irányt mutatni tévelygő hajósoknak... És így tovább, egyszer majd úgyis megírom.
6. Erről lásd bővebben a szerző Miért nem lettem sörösló? című önéletrajzi ihletésű beszélyét...
7.     Néhány adalék: még az is utazhatott fekete kocsin, aki nem akart, s a nyaralásra sem volt gond, bármikor elküldhettek nádat vágni a Deltába, a szúnyogcsípések pedig egyenesen javallottak csúz, köszvény, reuma ellen, nem is beszélve az őrök ötletesebb gyógymódjairól. „Engemet például – mesélte egy öreg csernátoni parasztember – negyvenfokos melegben beraktak egy betoncsőbe, s időnként megkérdezték, alájaírok-e? Így lettem kollektívtag, már akkor, amikor nálunk nem is volt még kollektív...”
8.     Vagy még nem múltak volna el?!...
9.     A polgármesternél 1988 szomorú őszén láthattam, hogyan is néz ki ez a gyakorlatban. Ott ültünk Szőcs Pistával és Sugár Teddivel félkörben, a polgármester egy hosszú pálcával ide-oda mutogatott a város térképén. Ez az épület is eltűnik – így mondotta büszkén: lebontjuk, bár őt azért nehéz lett volna elképzelni bontás közben, igaz, nem is azért tették polgármesternek... –, az is eltűnik, ez az utca is, az is. Egy idő után már szédültem, és állandóan az volt az érzésem, mindjárt elfenekel minket szeretve szeretett elvtársunk, azzal a dákóval, de ehelyett egy szalonban pálinkával kínált, s előadta büszkén, hogy itt már Szűrös Mátyás is járt! Bizonyára neki is annyira tetszett minden (gondoltam), mint nekünk. Szőcs ráadásul a pálinkából sem ivott. Nekünk adta. Mi ketten Teddivel már egészen el voltunk ragadtatva. És az estebéd csak ezután következett el...
10. S. város újabb történelmében kizárólag fa-fóbiában szenvedő polgármesterek irányítottak. Egyikük már a híres parkot is teljesen ki akarta vágatni, „helyét lebetonoztatjuk, elvtársak – domborította ki hallgatósága előtt a még szebb jövőt –, legalább lesz hely felvonulni”.
11. Meg volt írva a sors könyvében, hogy ő egy téli erdőben végzi, s fagyott bokái egymáshoz ütődnek majd a csikorgó szélben, leállíthatatlan dobverők. Én hallom azóta is... Ti nem?...
12. És hol van Kolcza kertje? Willmann cukrászdája? Deákné vászna? Márton lúdja? És Töhötöm csirkéje? Először eladó lett minden, majd eltűnt...
13.  Lehet, hogy én, és így a dolog nyilván kölcsönös volt... Lehet viszont, azt nem értették, hogyan lehet egy olyan teret, amelynek közepén Mihai Viteazul ágaskodik makrancos paripáján, Gábor Áronról elnevezni. Şi de fapt cine o fi bozgorul ăsta? – kérdezte tőlem egyszer a rend egyik derék őre... Válaszom nem írom ide, úgyse hinnék el.
14. Csiki László Háborúk című írásában így vall közös városunkról: „A néptanács elnöke több, mint huszonöt előadás után betiltotta a Csárdáskirálynőt, mert a rothadó arisztokráciát szimpatikusnak mutatja be. Három hanglemezünk volt (a lemezjátszóval együtt egy kerékpárért cseréltük, melyet – az a hír járta – hét cirokseprűért vásárol az ország nyugatról), az egyik a Csárdáskirálynő. Minden vendég azt akarta hallgatni. Egyszer eldugtam a lemezt, minden vendég kereste, és estére megtalálták. A volt néptanácselnök találta meg.”
15. Nem mintha azelőtt nem féltem volna. De ez más volt. Erről részletesebben legközelebb.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék