Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1996. június, VII. évfolyam, 6. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Berszán István

Berszán István
A TEMPLOM NÉLKÜLI VÁROS
Az emberi itt- vagy ottlét – a heideggeri óperencián innen (posztmodern most) vagy túl (pre-posztmodern múlt) – mindenképpen lakozás. Ahogy az archeológusok barlangok hajdani helyiségeit kutatják át, régi települések beomlott tűzhelyeit ássák ki vagy az örök lakások nyugalmát dúlják fel, hogy történelmünket kifaggassák, az írott és szóbeli hagyomány révén is emberi lakhelyek tárulnak elénk. Belőlük derül ki, hogy a kezdetbeliek Paradicsomi boldogságban éltek, az özönvíz utániak pedig Sineár pusztájának zűrös-tornyos Bábeléből széledtek szét nyelveikbe. A görögök kalandos útjaikon látott ismeretlen szigetekről és vizekről húzódtak az olümposzi kupola alá: palotáikba és amfiteátrumaikba és jóshelyeikre. Később a keresztény szentek égre emelt szemmel tengődtek közösségi katakombáikban vagy kolostori magányukban, noha gazdagok voltak. A Galilei előttiek még nyugalomban és a világ közepén alapítottak mozdíthatatlan rendet és otthont, hogy aztán közeli utódaik már parányi bolygón keringjenek céltalan, valahol az univerzum egy jelentéktelen zugában. Az ember sokhelyütt vett már lakozást – szubsztanciákban, terekben, korokban, kódokban –, mielőtt letelepedtünk volna ide, a műszerfalak, a televízió képernyője és a kompjuterek billentyűzete elé, elsővé lett második természetünk labirintusába.
A város ennek az antropológiai lakozásnak a szimbóluma, mindazé, amit fizikai vagy szellemi hajlék végett építettünk eddig az időben. Falaival, kapuival, tornyaival, házaival, utcáival és csatornáival az első igazán nagy történeti létesítmény, amelyhez foghatót mindmáig tán csak a könyvtárak jelenthetnek. Ezért is válhatott a belakott világ mintaképévé: a felfedezetté, megismerté, az elemek tégláiból konstituálté és a jelekkel felírhatóé. Határain belül minden megmunkált vagy kidolgozott, nincs benne semmi illetlen; ami itt van, csakis ennek a világnak meghatározott és kiszabott részeként lehet itt. Állaga alapvetően egynemű: az emberi lakozás közegének önnön sűrűsége.
Mégis minden városban volt, van (és valószínűleg lesz még) valami, ami nem egészen a városból való. Ilyenek a templomok. Bennük Isten „lakozik”, az emberek nem úgy lépnek be oda, mint hogyha a sajátjuk lenne. A templom épületében nem is lakhat senki, még a papok is csak oda-járulnak az Úr színe elé, s aztán kimennek onnét. Mert az szent hely, a Végtelenül Más, a Szent megnyilatkozásának állandóan fenntartott „hajlék”. Aki ott Van, nem a városból való, az emberek azért építenek neki templomot, hogy oda jöjjön. Várják, hívják, keresik Őt azon – a város profán terétől elkülönített – „helyen”. Ha valaki imádkozni lép be a templomba, mintegy kilép a városból, megszakítja közönséges lakozását, hogy aztán a Szenttől nyert áldásokkal térjen oda vissza. A vallásos embereknek (s a maguk módján a legszekularizáltabb régióbeliek is őrzik ezt) a megszentelt hely a tájékozódás kiindulópontja. A templomokat mindig is a város középpontjába építették, a lakozás profán terét ez a nem hozzá tartozó középpont jelölte ki, és helyezte térként önmagába: a várost a városon belülről sokáig csak a templom tornyából lehetett belátni. Amit Mircea Eliade a „hierophániáról” és az általa meghatározott „szent tér”-ről mond, a templom-város viszonyon belül maradéktalanul alkalmazható, (lásd Mircea Eliade: A szent és a profán. A tér homogenitása és a hierophánia c. fejezet).
Arról, hogy még a modern vagy posztmodern korban is mily nehezen iktatható ki az emberi lakozásnak ez a Szentre vonatkoztatottsága – Eliade érvein kívül – Borges novellái is meggyőzhetnek. A La Colorado birtokon (Márk evangéliuma, in: J. L. Borges: A titokban végbement csoda, Kriterion, 1980) történelmüket, vallásukat és hajdani anyanyelvüket elvesztett Gutre család képtelen elviselni megváltatlanságát: azt, hogy nem tudnak kilépni a gazdálkodással járó mindennapi tevés-vevés pillanatba zártságából, szűkös világuk egynemű (profán) teréből, hogy ön- és világszemléletükből hiányoznak a hierophánia révén megteremtődő kulturális távlatok. A Buenos Airesből oda látogató Baltasar Espinosa keresztre feszítése nem rabló- vagy bosszúálló gyilkosság, hanem az általa felolvasott evangélium mintájára végrehajtott alapító tett: vallást, történetet és kultúrát teremtő rítus.
Leginkább azonban a templom maga tárja fel a profán régióból kilépés kényszerét és lehetőségét: mint építészeti mű.
Az általában vett építkezésnek mindig van egy többé-kevésbé hangsúlyos dekoratív aspektusa, amely az épületelemek funkcionális követelményei mellett egy azokhoz kötött tetszésigényt igyekszik kielégíteni. Ez azonban még nem tekinthető művészetnek, sem pedig valamiféle potenciális vagy előzetesség-esztétikának, amelyből a művészet úgymond kifejlődött volna. Az építkezéshez képest az építészet teljesen újszerű, ha úgy tetszik, annak éppen az ellenkezője. Az építkezés ugyanis a profán teret tagolja és tölti ki, a hozzá tartozó dekoráció pedig az így belakott tér otthonosságát, kellemességét hivatott fokozni, illetőleg (fel)javítani. Az eredmény ilyenkor valamilyen kihatárolt hely mint hajlék: a lakozás ott-hona. Az építészet ezzel szemben kimozdulás a térből. Az a „hely”, ahonnan a mű egésze belátható, „máshol” van. Nincsen olyan térbeli pont, ahonnan egy architektúra egyszerre áttekinthető lenne. Igaz, semmilyen épület sem vehető szemügyre egyetlen optikai nézőpontból, de mint hajlék az építkezési, illetve dekoratív funkcionalitás alapján szinte bármelyik nézőpontból rekonstruálható térbelileg, vagyis az általa kihatárolt hely tekintetében. A közvetlenül látottakból könnyen kiszámíthatjuk, meddig terjed a magassága, szélessége és a hosszúsága, és hogy miként zárul egy tömbbé. Az építészeti egész viszont nem térbeli, nincsen kihatárolt helye. Ez a teljesség mint toposz a teljes építészeti megformáltság felnyitotta látás horizontja. Az építészeti megformáltság abban különbözik a dekorációtól, hogy sohasem csak megoldásötlet a funkcionalitás mikéntjét illetően, hanem művészi kitalálás. Azaz ki-találás a hajlékból egy esztétikai globalitásba. A látás beavattatás ebbe a teljességbe. Horizontja sohasem határ, hanem azt jelenti, hogy a látó belevész a látásba, mint ahogy a tekintetünk belehomályosodik a nyílt távlatokba.
A toposznak ez a térből kimozdított terrénuma nem egy imaginárius hely. Olyanformán különbözik a képzelettől, mint az álom: hiányzik belőle a reális vagy nem képzeletbeli ismeret mint viszonyítási alap. A toposz kioldoz Énünk otthonából is. Relevanciája a mindig elválasztott és elválasztó térből kivezető mozdulat: a találkozásé, amely felszámolja a diszkurzív differenciákat és meditáltságot. A képzelet nem közege az esztétikai találkozásnak, hanem legfennebb lehetséges közbeeső állomás a reális térből a toposz felé. Mert a képzeletben az elképzelt és a képzelődő jól megkülönböztethetők, még hogyha önmagát képzeli is el az ember. A képzelődésnek ilyenformán mindig van tárgya, akár a logikus gondolkodásnak. A „gondolkodom, tehát vagyok” descartes-i tézise a tárggyá tett szubjektum definiálása. Az „elképzelem magam, tehát nem az vagyok” változat szintén különbséget tesz alany és tárgy között, csak másképp: nem tisztán fogalmi sémák, hanem változatosabb, egyedibb s egyszersmind esetlegesebb képzetek szintézise révén. A produktum ezúttal érzékletes kép, nem pedig elvont jelentés, amelynek segítségével megkülönböztetem őket, de mind a két esetben konstituált mentális jelenség, amit „közvetlenül” tapasztalok. Az esztétikai mediálatlanság viszont – innen nézve – globális máshol, amelyben nem artikulálódik a mű, a művész és a befogadó. Ott csak a toposz van (meg)ismer(het)etlen, csak (be)látható tagolatlanságában. Az alany belevész látásába, vagyis megszűnik mindenfajta ön- vagy tárgy-megfigyelési reflexió. Az esztétikum-halál: nem az élet, hanem a dolgok világából történő kilépés. Az élet világából – úgy tűnik – ablakok nyílnak a test halála előtt is. Nemcsak a művészeteké, hanem az álmoké és az eksztázisé, a különféle misztikus beavatásoké és a kábítószeres delíriumoké, a transzcendentális meditációké és az imáé...
Ezen a ponton halaszthatatlanná válik az illúzió rehabilitálása. A szó kimondásakor általában olyan értékelő gesztust teszünk, amely mindig valaminek az önmagaként érvénytelenítését jelenti. Amennyiben a társadalmi-történeti konvenciót tekintjük végső meghatározónak, ahogy az úgynevezhető posztmetafizikus elméletek java része szokta, akkor az érvénytelenítés egyúttal érvénytelenséget is jelent. A fejlődő-terjeszkedő diszkurzív racionalitás így iktatott ki rendre minden rajta kívülit, azt a látszatot keltve, mintha az ember antropológiailag kizárólag kognicióra lenne determinálva. Ez a gondolkodás – fejlettségének legmagasabb fokán – minden „reálisat” illuzórikusnak minősít, akár fizikai, akár metafizikai valóság legyen is az: egyedül a diszkurzív gondolkodást tekinti fenntartás nélkül érvényesnek akként, ami. De vajon nem ez a nyugati kultúra és civilizáció legmegtévesztőbb illúziója, amely egy elemi vagy szuperkód kompjuter-műveleteire és információbázisára redukálja a Mindenséget? Rendszerében még egy halottidézés is kizárólag történeti, társadalmi kódok függvénye.
Az illúzió tehát mindenképpen az, amiben élünk: a lakozás helye. A város mint második természet: a világ illúziója. Egyre inkább médiumainak analógiájára gondoljuk el az „első” természetet is, amely ennél fogva már csak idézőjelesen első, idézőjelek nélküli egyszerűen meghatározott történeti lakozás-szintet jelent. Mint ahogy Isten is sokak számára csak idézőjelben „Teremtő” immár, azon kívül: nincs. A realitás és a racionalitás illúziója vagy érvényteleníti „magát” a Szentet is, vagy pedig megkonstruálja a Szent illúzióját. Annyiban a templom „maga is illúzió, hogy az ember hajléktalanságát Isten házaként, azaz mégiscsak hajlékként mintázza meg. De mint az Istennel találkozás toposza egyszersmind kivezetés is a lakozás illuzórikus közegéből. A templom városbeli ott-léte arra a belátásra bír, hogy „nincsen itt maradandó városunk” (Zsid. 13:14). Mint ahogy rendszerint magas tornyai is jelzik, megépülése kitekintés a városból.
A Jelenések könyvének Jeruzsáleméről (Jel. 21-22.) azonban egészen mást olvasunk. Tündökletes mennyei szépségének leírása közben így szól a prófétész: „templomot nem láttam abban” (22. v.). Márpedig elvárnánk, hogy egy szent városnak a temploma legyen a legcsodálatosabb. Ezúttal a városra is kiterjedő szentség miatt nem lehet így, merthogy általa megszűnik hely és toposz differenciája. A templom nélküli város tehát ugyanakkor város nélküli templom is lehet, hiszen az „elsőkhöz” (értsd történelmiekhez) képest mindenestől szent. Talán nem véletlen, hogy közvetlen semmiféle hajlékáról nem történik említés, csak városfalakról, kapukról és utcákról és folyóvízről. Ez ugyanis már nem a lakozás helye, s minthogy az építészeti mű éppen ennek a helynek vonatkozásában volt toposz vagy „más-hol” mint a Mással találkozás „helye”, többé maga sem lehet az, ami. A mennyei Jeruzsálem ilyenformán se város, se templom. A műalkotás dologi helye és a környező dolgok hajlékai elmúlnak benne. Mert a dolgoknak – térbeli és kategoriális rendjüknek megszüntével – többé a helyük sem találtatik (vö. Jel. 20:31). A 21. fejezet kezdőszava – „ezután” –, amely egyszerre jelent kihatárolt teret és elkezdődő időszakaszt, ebben a kontextusában többé egyiket sem jelenti: „Ezután láték új eget és új földet, mert az első ég és első föld elmúlt vala.” Erre utal az „új”-nak a tértől és időtől elvonatkoztatott számszerű értelme is („az első utáni”).
Csakhogy az apokalipszisben eltörölt illúziót – gondolkodván – újra rehabilitálnunk kell, mert innen, a lakozás sűrűjéből, csak „tükör által homályosan” az is, ami „színről színre” (vö. Pál apostol, I. Kor. 13:12). Mikor azt mondjuk, hogy „nem lesz”, „elmúlik” meg „többé”, az illúzió ugyanazon érvénytelenségeit (re)konstruáljuk, mintha arról beszélnénk, ami „itt” és ami „most”. Ezáltal a racionalitás differencia-faragványaival helyettesítjük, ami csak kívüle lehetne érvényes. Mert minden szó hajlék: kihatárolt hely a jelentés terében. Hangalakjuk és/vagy írásképük az artikuláció ott-hona, kimondásuk és rögzítésük építkezés, vagyis elemekből rakott viszonylagos egész, amely folyton magasabb és magasabb struktúrákba integrálódik anélkül, hogy feltárhatna valamely tagolatlan, abszolút teljességet. A szavakból áll össze voltaképpeni második természetünk: a szövegvárosok. Avagy a nyelv mint a lét heideggeri háza. Mi nem a mennyei Jeruzsálemben, hanem itt lakozunk.
Viszont nem vagyunk kiúttalanul és végleg ide temetve. Ellenkezőleg: sorra ki-halunk innen. „Ahol” /ahányszor a toposz képzeleti illúzióin feltűnnek az illúzió toposzai, „ott” /annyiszor támad rés. Mert a reális és imaginárius helyekhez képest, amelyek a tér vagy az idő tagolódásai, a toposz a térelosztás, illetve temporizáció folyamatának megtörése, egy önmagát helyekre osztó homogén tér közeghasadása. A Jelenések könyvének templom nélküli városa ilyen, apokaliptikus ki-találás a történeti lakozás időközegéből. Bizonyos értelemben már a történelem is „ki-találás” az egymást követő jelenek zárt helyeinek vak aktualitásából. Mint a kultúra tartozéka a (re)konstruált múlt ugyanis vitathatatlanul transzcendens a lakozás itt és mostjainak tevés-vevéséhez képest. Az említett Borges-novella éppenséggel ezt a megszüntethetetlen történelemigényt tárja fel a Gutre család és Espinosa „evangéliumában”. A bibliai apokalipszis azonban még radikálisabban juttatja érvényre ugyanezt, minthogy a pillanattól már megszabadult, de imígy történelmébe zárt ember ki-találása az időből. A ki-találás ezúttal „ki-nyilatkoztatás” révén történik. Mert a zsidó-keresztény hitben először Isten „talál ki” magából a történelembe, és csak azután, az így ütött időréseken át van ki-menetelük az embereknek is. A mennyei Jeruzsálem is attól szűnik meg „első” égnek és földnek, azaz emberi városnak lenni, hogy a Szent nyilatkozik ki a lakozásban. „És hallék vagy szózatot, amely ezt mondja vala az égből: Imé az Isten sátora az emberekkel van, és velök lakozik, és azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velök, az ő Istenök.”
A templom nélküli város apokalipszise másfelől esztétikai ki-találás a dolgok diszkurzív rendjének közegéből.
Amit a Jelenések könyvében olvasunk, bonyolult indirekt beszéd: apokaliptikus vallomás egy beavattatásról. „És én, János vagyok az, aki ezeket hallottam és láttam: és mikor hallottam és láttam, leborulék az angyal lábai előtt, hogy őt imádjam, aki nékem ezeket megmutatta vala.” (Jel. 22:8) Az angelus interpres úgy beszél, hogy a prófétész látja is, amiről szó van. Nemcsak szóbeli információkat közöl, hanem be is avatja őt abba, amiről szól. És megfordítva: nemcsak képeket tár elé (mutat), hanem be is avatja őt abba („magyaráz”), amit láttat. Így mozdítja ki a prófétészt mind a szavak, mind pedig a látott dolgok hajlékaiból. Mert a látottak „betű szerinti” avagy dologi érvénye: illúzió. Hiszen a drágakövek, az arany, a folyóvíz és a királyi szék vagy a magas hegy, ahol a prófétész áll és az ég, ahonnan a mennyei Jeruzsálem alászáll, sőt a maga a „város” is csupa első világbeli elem, hol-ott „az első és az első ég elmúlt vala” (Jel. 21:1). A hallottakra vonatkozó kijelentések szó szerinti érvénye szintén illúzió, akkor is, ha maga az angelus interpres mondja: „E beszédek hívek és igazak: és az Úr, a szent próféták Istene bocsátotta el az ő angyalát, hogy megmutassa az ő szolgáinak azokat, amiknek meg kell lenni hamar.” (Jel. 22:6) Annyiban illúzió, amennyiben beszéd: amennyiben a szavak hajlékainak szövegvárosában lakozás. A láthatókból és hallhatókból éppen a kettő közötti törés mozdítja ki a prófétészt, beavattatása el-csodálkozás. A csoda mindig tagol(hat)atlanul új – „új föld”, „új ég”, „mennyei Jeruzsálem” –, és ez az, ami az olvasót is el-ragadja; mert a beavattatásról szóló apokaliptikus vallomás egyúttal beavatás is egy apokaliptikus vallomásba. Szerző, mű és befogadó „itt” ugyanaz: (egyetlen) tanú az el-csodálkozásban. Ez a hármas talál-kozás nyit esztétikai ablakot a diszkurzív tagolásból. Eltűnik minden artikuláló differencia-közép, s a szövegváros – templom, vagyis tájékozódási középpont nélkülivé válik. A szavak kihatárolt hajlékai „helyén” immár a toposz „tátong”, s a törésen áttűnő világosság miként a legdrágább kőé, úgymint kristálytiszta jáspis kőé (vö. Jel. 21:11). És beleveszünk „dicsőségének” kód-csendjébe. Ez az esztétikai halál. Nem az első, nem is a második, hanem egy a szám-talanok, illetve számozatlanok közül.
Saját templom- (nélküli) városom ennek a művészi és/vagy imabeli kitalálásnak a kül-városa. Naponta átjárok belőle: a csend illúzióitól (elméleteim) az illúziók csendjéig (toposz), és újra vissza.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék