Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2001. január, XII. évfolyam, 1. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 


DELEATUR
„Amit rögtön el kell mondani”


Volt – talán az ötvenes évek vége-felétől a hatvanasokba belenyúlón egy figyelemfelkeltő rovata a Helikon elődjének, az UTUNK-nak, Amit rögtön el kell mondani címmel. Ebben a rovatban egyes (lehetőleg ismertebb) szerzők számoltak be friss olvasmányélményükről, mégpedig nem kritika, még csak nem is recenzió formájában – impressziójukat közölték a lap Olvasóival, igencsak személyes hangú vallomásban. De írhattak egy-egy „rögtön elmondásra váró” néhány sort, nemcsak – és talán nem is elsősorban könyvről. Felhívhatták a figyelmet egy különösen érdekes színészi alakításra, képre-szoborra, zenei élményre, valamelyik folyóiratban olvasott egyetlen versre, novellára, sőt riportra is.
Bevallom: Személy szerint egyetlen ebben a rovatban megjelent írásra sem emlékszem. Ha nem tévedek, a legtöbb ilyen kurta vallomás szerzői mindössze politikai irányba lihegték el magukat egy kissé. Napjainkban, amikor a kritikai élet igazán kornyadozik, az Olvasó még irodalmi lapjainkból se nagyon tud tájékozódni a könyvkiadói újdonságok felől – legszívesebben feltámasztanám ezt a rovatot valamelyik irodalmi lapunkban. Nem egyébért, de felhívná a figyelmet egy-egy érdekesnek tűnő olvasmányra, képre, zenei produkcióra vagy szegénységi bizonyítványt állítana ki a jegyzet írójáról – az Olvasó ítélete szerint.
Mindezt a múlt év utolsó előtti hónapjában egy elbeszélés és egy festmény juttatta eszembe, a Székelyföld múlt év októberi számának olvastán, és miután szinte véletlenül – egyébként Tőzsér József és Kozma Mária biztatására – Marosvásárhelyen betévedtem november 11-én egy kiállítás megnyitójára a Bernády-házba, ahol négy nemzetközileg is ismert és elismert festőnk-grafikusunk munkái közül (amelyeket egytől-egyig megcsodáltam) kiváltképpen egy ragadott meg. Szükségét éreztem, hogy mind olvasmányélményemet, mind pedig megrendülésemet, amelyet a kép váltott ki belőlem, másokkal is megosszam. Ezért vetettem papírra, körülbelül az említett egykori rovat terjedelmében. De vegyük sorra.
A Székelyföld említett számában Kisvárosi Arcok I címmel És akkor mit tesz az RMDSz ciklusból... alcímmel Lőrincz György közöl egy remekbe
sikerült kis írást: Egy derék, idősebb kisvárosi férfiú nosztalgiás panaszait írja le a jelenkori idők felett bánkódva, visszasírva a visszahozhatatlant, az „egykori idők”-et, a maga igencsak sajátos módján, összevetve a régi város színeit a lerongyolódott, romosodó, elkorrumpálódott és már-már élettelenné szürkült mával. Botár úrnak, a tollforgatónak önti ki a szívét, akit becsül ugyan, de nem átall egyfolytában kioktatni, és akiről senki, de senki se gyanítja (csak maga Botár úr tudja), hogy ő maga is lendített egyet, még a demokrácia első évében, 90-ben a társadalom korrupció-lejtőjén ereszkedő szekerén, amennyiben részt vett az ország „kiárusításában”: Egy-egy kupica körtepálinkáért ugyanis akkor nemcsak a Budvárt és a Szarkakőt, de egy harmadikért önmagát is eladta (volna) a szolnoki szépasszonynak, és miközben a város derék tollforgatóját ezért „furdalja” a lelkiismeret, újra meg újra felhangzik a nosztalgiázó, mindenből kiábrándult polgár refrénje: „És akkor mit tesz az RMDSz, Botár úr? Mit gondol, mit tesz?!!!”
Krúdy világa felé mutat Lőrincz György írása, de talán még inkább az egykori „falusfél”, a Tomcsa Sándoré felé: az Ő írásai és kártyázás közben mondott szövegei jutnak eszembe, amikor a „környék ura”-ként fogadott Székelyudvarhelyen jártamban, és megtisztelt azzal, hogy „világbajnok” létére leült velem egy prefipartira. Egyébként a preferánsz-világbajnoki címmel Ő maga tüntette ki magát. Elemében volt, jól érezte magát Székelyudvarhelyen, miközben gúnyolva becézte, megmosolyogta a szeretett várost, annak lakóit, mégpedig remek, egyáltalán nem „kisvárosi” szintű írásaiban – egyetemes irodalmi rangra emelte hőseit, színhelyeit. Mintha Lőrincz György, ez a kiváló, Székelyudvarhelyen meggyökeresedett prózaíró felvette volna a tollat, amelyet a Tomcsa kezéből évtizedekkel ezelőtt ütött ki a halál, és tovább írná ebben a rövid novellában-elbeszélésében, csakhogy immár a maga, sajátos „tintájával” másképpen színes egyénisége, írói alkata szerint a mindkettejük számára olyannyira kedves Várost és annak lakóit, akiket olykor a Szerzővel együtt megmosolygunk ugyan, de akiket (a Szerző szándéka szerint) inkább megszeretünk, hiszen a maguk „büfé-szintű” politizálásának végül is igaza van.
Nagyon jó szájízzel olvastam a Lőrincz György írását. Várom a folytatást!
Az említett, Bernády-házban nyílt kiállítás valójában „főpróbája” volt az azóta már Párizst is megjárt négy művész közös kiállításának. De most nem magáról a rangos eseményről szólnék, Balázs László, Gaál András, Kusztos Endre és Márton Árpád remek képeiről, nem is valamelyikük kiállított anyagáról, pusztán Gaál András egyetlen képéről. Egy akvarell technikával (akril) készült remekműről, amelyikhez újra meg újra vissza kellett térnem, és amelyik most, amikor soraimat írom, egy héttel az emlékezetes kiállításmegnyitó után is (lelki) szemem előtt van. Az általam kifejezetten
lírai beállítottságúnak vélt festő, döbbenetesen drámai hatású képéről. Címe:
Temetés.
Az ismert Gaál András-i kékes-fekete ívek, temetődomb magas fakeresztekkel, a domboldalon felfelé tartó, bizonytalan körvonalú, mégis öszszetéveszthetetlenül felfelé tartó fekete árnyalakok – ezzel kész is. Őrizzen engem a Fennvaló attól, hogy megpróbáljam felvázolni a kép „tartalmát”, leírni, mit ábrázol, elemezni a hogyan-t. A magam szívszorító döbbenetét írhatom le csupán, amit ez a csodálatos kép váltott ki belőlem, Gaál András íveivel, fekete-kékjeivel ködben görnyedő árnyalakjaival. Azt, hogy több – kiváló – munka mellől is vissza-vissza kellett térnem ehhez a képhez, amit (úgy hiszem) nem érthet, nem érezhet át igazán az, akit megsemmisítő gyász nem ért, akinek nem adatott meg, hogy olyan fájdalmat érezzen, amelyik már-már a világvége minden-mindegy lelkiállapotába süllyeszti az embert. Mert Gaál András említett képe nem holmi „temetés”-t jelenít meg, hanem magát a fájdalmat, a végtelen, nemlétbe vesző mégis égető fájdalmat, a visszahozhatatlan-kiváltotta „jaj!”-t.
Kiállítást-képet szemlélve mindig találok „kedvenc” munkát, de ritkán fordul elő, hogy akár ugyanazon művész munkái közül egy különösen hasson rám. Többnyire összhatás marad meg bennem, egy-egy alkotó munkáinak az összhatása, hangulata, szellemi töltete. Ezúttal – másként történt. Ez a kiváló festő, Gaál András gazdag életművéből (számomra) kiemelkedő alkotása felejthetetlenül belém ivódott, talán hogy még jobban tudatosítsa azt a fájdalmat, amelyet immár hosszú ideje – és életem végéig magamban hordok.
Nos – ezeket kívántam „rögtön elmondani”. Egy elbeszélésről – és egy képről.


FODOR SÁNDOR

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék