László Noémi
Ének a ködben
Kavics vagyok, itt gyűrűzik
körülöttem az éjszaka.
Fekete foltos kóbor eb
nyüszít, figyel, kísér haza.
Megáll, fülel, ha szólítom
oldalra hajtja kétkedőn
fejét, ha indulok tovább
árnyékomat beérve jön;
és jő ilyenkor hinni azt,
hogy érti, amit gondolok,
érdekli, mit mesélnek el
önként a fák, a házsorok;
hogy kitalálja megkopott
kockakövek között a por
virraszt-e, vagy komótosan
álmai útján kóborol
akár magam, narancs, fehér,
fekete fényközökben itt
amint megyek, kevés időm
kiürül, újra megtelik;
kerengve kerget, hívogat,
hídlábtól toronyhoz vezet,
felvillant sok csalóka fényt,
keretbe foglal egy teret...
A fel-felsejlő arcokat
csak hézagosan ismerem:
homlokzatoknak mindig más
fény-árnyék rajza jött velem;
sárban, avarban, hóban és
beérett telihold alatt
nevet kapott a lámpa is
ami mögöttem elmaradt,
duruzsolt ablak és kapu,
boltív boltívnek meghajolt,
oroszlánfej-kopogtatóknak
öblös harang-hangja volt;
kőfalba, fába faragott
szőlőfürt, gömb, virág, levél
kibomlott, fénylett síkosan:
eső szerette, tépte szél;
a téren körbe-körbe járt
árnyékként lő, lovas, kereszt,
kézen fogott a város, és
éreztem, már el nem ereszt,
mert arca száz, és hangja száz,
s egy tehetetlen teste csak;
de abban él, figyel, vigyáz,
mikor kutyáim alszanak.