Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1996. június, VII. évfolyam, 6. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Szakács István Péter

Szakács István Péter
A VAKOK VÁROSA
A vágy jelen idejű, a jövő pedig kivetített, pontos terve, hogy átélve valósággá, tehát múlttá tegyük, gondolta Z., miközben a sűrű fűvel benőtt mélyedésben lapult, és erőlködve meresztgette szemét a sötétben. Valamikor itt állt az állomás illemhelye. A mohazöldre festett deszkafülkét rég szétszedték, és eltüzelték már a környékbeli házak lakói. Csak a gödör maradt meg belőle, az is évről évre zsugorodott a halk pergéssel beomló földtől, és igencsak össze kellett húzódni benne, hogy rejtve maradjon az ember. Z-nek az a kínos érzése támadt, hogy nagyra nőtt kakukkfióka az idegen fészekben.
A lapos háztetők vörösen izzanak a déli fényben. Keskeny utcák nyílnak a hófehér, magas házak között, mélyükön hűsen ingó árnyék. A közelben szökőkút vize csobog az ovális medence fölött. Kőcsipkés, gótikus tornyok rajzolódnak a vakító égre. Mimóza és levendula illata sodródik a szélben. A város kihalt a kora délelőtti hőségben, csak a főtér felől hallatszik valami vidám zsongás.
A csatorna felől fújó nedves és büdös szél elhessegette az előtte kibontakozó képet. Tenyere alatt nyirkosan remegtek a fűszálak. Soha nem merészkedett még ilyen közel a Falhoz, mégis csak bizonytalan foltokat, elmosódott körvonalakat láthatott a leszálló sötétség miatt. Az őr tőle jó száz méternyire egyenletes léptekkel járt fel-alá a kijelölt szakaszon. A rutin – keskenyedett el széltől kicserepesedett ajka. Néha egészen jól hallotta a bakancs alatti kavicsok megcsikordulását. Tekintete újra meg újra visszatért a sötéten meredő Falhoz. Innen még magasabbnak és szilárdabbnak tűnt, mint gondolta. A fehér zászló csüggedten verdesett a tetején.
– Ideje, hogy újból kicseréljétek – dünnyögte bosszúsan.
Úgy érezte, hogy a fal örök idők óta ott áll, összenőve a láthatár bizonytalan vonalával. Nem emlékezett, és nem is emlékezhetett felépítésére, mivel születése előtt ott emelkedett már kérlelhetetlenül és közömbösen, „oltalmazóan”, ahogy minduntalan hallotta.
Halálos görcsbe rándult óriáskígyó, amely a város köré tekeredett – mondta neki akkor éjjel az Idegen, miután magához tért. A sötét utcában feküdt, Z. házától nem messzire, arccal a sárban. Z. először azt hitte, hogy valami nagyobb kutya döglődik a járda szélén, s csak miután közel ért hozzá, akkor döbbent rá, hogy ember. Óvatosan letérdelt melléje és ráncigálni kezdte.
Karja elzsibbadt, lassan és zajtalanul megmozdult, s dörzsölgetni kezdte. Valahol a háta mögött tompán megkondult egy harang. Összerezzent. Az orvosok bástyáján, gondolta riadtan, és a földre lapult.
Hogy a járvány mikor kezdődött, nem tudná senki pontosan megmondani: a régi kórház bontásakor nyoma veszett az archívumi anyag nagy részének, éppen azoknak a papíroknak, amelyek a kezdet adatait rögzítették. A betegség valamikor évtizedekkel ezelőtt ütötte föl a fejét a védtelen emberek között. Kívülről jöhetett. „A járványok mindig máshonnan származnak”, szögezték le később. Akkoriban, úgy mondják, megtizedelte a gyanútlan lakosságot. Ezrek pusztultak el... Riadt harangzúgástól volt hangos a város. Furcsa, félelmetes és kiismerhetetlen kór volt. Aki elkapta, különös önkívületi állapotba került. Láza lassan, de megállíthatatlanul emelkedett. Sokszor napokba telt, amíg meghaladta a negyven fokot. Nem lehetett előre tudni azt sem, hogy ki az ellenállóbb, ki bírja a legtovább. Gyenge, beteges öregek sokszor hetekig küszködtek, míg fiatal és erős társaikkal általában napok alatt végzett a betegség. Fokozatosan, bizonyára a belső tűz miatt, veszítették el kapcsolatukat a külvilággal. Az önkívület rikító folyosóinak végén a halál vigyorogva várt rájuk. Így mesélték neki gyermekkorában, így tanulta később az iskolában, és így mondta el később, amikor rákerült a sor, másoknak is.
A mélyedésben rejtőzve, amint visszagondolt ezekre a felvilágosító előadásokra, újból röhögőgörcsbe rándult az arca.
A pánikot a város lakóinak dacos ellenállási vágya váltotta föl. „Állítsuk meg a kórokozók beáramlását!” – fejezték ki tömören és hatásosan az elöljárók a lakosság akaratát. A Tanács döntött, és megszületett a Fal. Nagy részét az emberek önként, szabad idejükben építették föl. Egyik napról a másikra mindennemű kapcsolatuk megszakadt a külvilággal. „Míg a járvány fehér zászlaja a fejünk fölött csattog, azt jelenti, hogy még tombol a betegség a falakon túl, a megfertőzött világban” – mondogatták öntudatosan egymásnak.
És a zászló azóta is a fejünk fölött lengedez – mormogta Z., s fogai összecsikordultak, mintha homokszemeket forgatna a szájában. – Ha elrongyolódik a gyakran szemerkélő esőben, kicserélik egy vadonatújjal. Örök Damoklesz-kard, amely soha nem zuhanhat le.
A Fal felépítése után a járvány okozta elhalálozások száma látványosan csökkent. Már csak elvétve fordult elő néhány eset, de ez még elővigyázatosabbá tette a vezetőket. Nem elégedtek meg a Fallal, úgy gondolták, és „nem is alaptalanul”, hogy nem mindenki komoly, tisztességes, önmagát és társait felelősséggel féltő ember, és ezért Őrséget is alakítottak. „Ha pusztulásba akarod sodorni magad és felebarátaid, a Fal körül ólálkodva vagy kimerészkedve a városból, elkap az őrség, és vállalnod kell meggondolatlan tetted következményeit” – hangoztatták egyre gyakrabban. Fenyegetéseik olyan homályosak voltak, mint a leszálló éjszaka, és éppen ez volt bennük a félelmetes: a lelket belengő alaktalan terror.
Szeme lassan hozzászokott a sötétséghez. Tekintetével végigpásztázta a Fal derengő kiszögelléseit, az őr házikóját, azt a távolságot, amely az őrszem százlépésnyi szakaszát elválasztotta a Fal alatt hangtalanul folydogáló szennyvíztől.
Elégedetten mormogott. Minden olyan, ahogy elképzelte. Jól választotta meg a szökés helyét. Ez az a szakasza a Falnak, amelyet a legkevésbé őriznek, hiszen itt van az émelyítő büdösséget árasztó szennyvízcsatorna. Az összes kanálisból ebbe a gyűjtőmederbe ömlik a város folyékony szennye, ami aztán a Fal alatt kivezet a városból. Ha valaki kellő önuralommal rendelkezik ahhoz, hogy a gőzölgő csatornába merüljön, akkor kis szerencsével észrevétlenül kijuthat a városból.
Elég erőt érzett magában a meneküléshez. Úgy határozott, hogy egy óra múlva indul. Addigra teljes lesz az éjszaka, és az őrségváltás alig érzékelhető zökkenése az állandó ellenőrzés gépezetében elég lesz ahhoz, hogy kicsússzon a könyörtelenül működő fogaskerekek közül. Hogy ilyen közel került terve kivitelezéséhez, már-már bűntudatos megkönnyebbülést érzett és valami émelyítő nosztalgiát is.
Az ablakokon megcsillan a déli napfény, arcára szivárványos vízcseppeket permetez a szökőkút, zsongító hangok áramlanak feléje...
Az őr szuronya a betonlaphoz ütődött. A halk csendülésre riadtan kapta föl a fejét. Szájában pocsolyák zavaros ízét érezte. Órájára pillantott: ha el akarja érni a következő őrségváltást, ideje, hogy visszamenjen a lakásán hagyott, vízhatlan utazótáskáért. Körülkémlelt, majd óvatosan kidugta fejét a gödörből. Fölötte parányi csillag fénye ingott az éjszakában. A sötétség közben elnyelte a Falat. Mintha nem is lenne ott, gondolta keserűen, miközben kimászott a mélyedésből. Kétrét görnyedve megindult az elhagyott térségen át a hajdani állomás épülete felé. Itt-ott acéldrótok, pléhlemezek tompa fénye bukdácsolt a satnya fűcsomók között. Amikor úgy gondolta, hogy már elég távol került rejtekhelyétől, és az őr fegyverétől, fölegyenesedett, és rohanni kezdett. Összegubancolódott ősz haja szemébe hullott. A futás kimerítette, zihálva állt meg a romos épület mellett. Körbekémlelt, lassan megnyugodott: sikerült észrevétlenül megtennie az út legveszélyesebb szakaszát. Bent sebtében rendbe szedte ruháját, majd kilépett az állomás túlsó, város felé nyíló ajtaján.
Ebből az irányból jöhetett az Idegen is. Talán azon az úton érkezett ide, amelyiken ő ki akar jutni a városból. Az ismeretlen férfi zavaros magyarázkodását, hogy utazás közben eltévedt, semmiképpen sem tudta elfogadni. Rongyos piszkos öltözetében az őrjáratok figyelmét fölkeltette volna. Csak titokban, rejtett utakon érkezhetett meg. Amikor rátalált az utcán, már jártányi ereje sem volt. Így kellett bevonszolnia a házába az öntudatlanul nyöszörgő embert. Szerencsére nem látta meg senki őket.
Ezúttal is kihalt volt a környék. A kijárási tilalom miatt ebben a késői órában már mindenkinek otthon volt a helye. Bármennyire is meresztette a szemét, nem észlelt semmi gyanúsat, mégis úgy érezte, mintha láthatatlan szemek követnék lépésről lépésre. Görnyedt hátán verejtékcseppek szánkáztak végig. A falak mellett osont, hátra-hátrapillanatva, akárcsak gyerekkorában, amikor csendőrösdit játszottak. Körülötte az ablakok vakon meredtek az éj szakába. Elhaladt a hajdani gyár betonváza előtt, a bejáratnál az éles kavicsokkal fölszórt sínpáron, maga mögött hagyta az egymásra dobált, rozsdás bicikli- és kocsikerekeket, a „keréktemetőt”, és befordult a házához vezető utcába. Szíve a torkában dobogott. Úgy érezte, titkon az egész város őt figyeli. „Eltéphetetlen szálak fűznek össze minket” – visszhangzott a fejében a figyelmeztetés. „Helyzetünk, nemes hagyományaink, közösségünk védelme kötelez.”
Belépett a kapui, és halkan bereteszelte maga mögött. Hallgatózott egy darabig, de a csend, ami mindeddig annyira idegesítette átvirrasztott éjszakái során, ezúttal örömteli nyugtalansággal töltötte el. Tapogatózva kereste a gyufásdobozt. A gyertya imbolygó fénye félénken vándorolt a megkopott bútorzaton, a csupasz falakon. Reszkető keze a rozoga hintaszék karfájára tévedt. A szék megbillent, mintha most is az Idegen ülne benne.
Órákig leste türelmetlenül, amíg teljesen magához nem tért. Közben egyik borogatást a másik után tette a férfi forró homlokára. A gyertya tenyérnyi fényénél mohón fürkészte az ismeretlen arcot, de semmi rendkívülit nem talált rajta a fájdalom lüktető stigmáján kívül. Az Idegen összefüggéstelenül beszélt lapos háztetőkről, szőlőindákról és levendulamezőkről, valami mesteriről, amiről később kiderült, hogy egy szél neve. Középkorú férfi volt. Egyetlen „feltűnő ismertetőjele” (dühösen kapta rajta magát az Őrjárat nyelvhasználatán) hosszú, egyenes orra volt.
Kapkodva szedegette össze a holmiját. Hiába ismételgette magában, hogy mindent már jó előre kiszámított, és pontos terv szerint cselekszik, mégis valami szokatlan feszültség kerítette hatalmába. „Soha ne cselekedj magányosan! Egyedül gyenge vagy!” – hallotta belülről. – Úgyis elmegyek, itt hagyom ezt a kuplerájt – feleselt magában. A kifakult műanyag utazótáskát a padláson találta a limlom között. A szakadozott fehérneműk közé becsúsztatott egy reszelőt is, arra az esetre, ha vasrács zárná el a kanális kivezető nyílását. Miután elkészült a csomagolással, elgondolkodva meredt maga elé a félhomályos szobában, mint aki valami fontos dologról megfeledkezett. A csendet varjúkárogás törte meg. Valamelyik őrjárat zavarhatta föl a meszelt törzsű fákon gunnyasztó, csapzott madarakat. Tétován körülnézett. A falak mentén, a homályos palackok mélyén bágyadtan vergődött a fény. Szeme a nyitott táskára tévedt. Belső zsebéből tanácstalanul előhúzta a fényképet, az egyetlen kézzelfogható bizonyítékát annak, hogy ott volt nála akkor éjjel az ismeretlen férfi. Hajnalban ugyanis, amikor nyugtalan álmából fölriadt, már üres volt a fal melletti, keskeny ágy, amin az idegen feküdt. A fényképet a fekvőhely mellett, a földön találta. Apró, négyzet alakú, színes fotó volt. Összekarcolt, zsírosan fénylő felületén, megtört sarkán látszott, hogy tulajdonosa a zsebében vagy a pénztárcájában hordozhatta, és gyakran nézegette. Egy város látszott rajta madártávlatból: a házak fehéren világítottak a napsütésben, néhol a fák sötétzöld koronája szabálytalan árnyékfoltokat hintett a lépcsőzetes, mészkőbe vágott utcákba, láthatatlan fügefaligetek húzódtak félkörben.
A láng fölé tartotta a fényképet, és tűnődve szemlélte, hogyan semmisül meg féltve őrzött kincse. Immár összehúzhatta táskáján a villámzárat: nem hagyott semmi áruló nyomot maga után. És ahová készül, minek kellene egy gyűrött sarkú, töredezett, színes papírdarab, olcsó képmás a megváltó valóság teljessége mellett?
Amikor elfújta a gyertyacsonkot, úgy érezte, eddigi életének színterét is eltüntette. Kint megrázkódott a friss, éjszakai levegőben. Boldog csodálkozással figyelte önmagát. A város minden őrjáratával megküzdött volna. A varjúkárogást egyre távolabbról hallotta. Gyors, határozott léptekkel haladt el a romos gyárépület mellett. A rozsda pikkelyezte drótok fenyegetően sziszegtek a lába körül. Nem a falak mentén haladt, nem kerülgette a fényszórók sugárnyalábjait, nem tétovázott. Kerülők nélkül sietett a csatorna iszapos partja felé. Lába alatt besüppedt a talaj, cipője megtelt az utálatos folyadékkal. Egy karót nyomott a vízbe: a meder másfél méternél alig volt mélyebb. Fürgén levetkőzött, csak szürkés alsónadrágját hagyta magán. Tudta, hogy fölösleges fényűzés ez (a nadrágot el kell majd dobnia), és úgysem látja senki, de valami végső, védekező szeméremérzés visszatartotta, hogy anyaszült meztelenül lépjen az olajosan sikló, orrfacsaró bűzt árasztó folyadékba, az egész város szennyét hordozó hullámokba. Vízhatlan utazótáskájába gyúrta ruháját. Fogai összekoccantak, mintha valahonnan levendulaillatot sodort volna feléje a szél. A táskát a vállára akasztva, kezében a reszelővel a csatornába ereszkedett. A szennyvíz síkos, hideg gyűrűje körbefogta testét. Védekezően nézett föl az égre: feje fölött parányi csillagok parázslottak. Lassan, lábával tapogatózva megindult. Vörös háztetők izztak a szemhéja mögött, a fehér falakon szőlőindák zöld arabeszkjei virítottak, a sziklára épült várkastély tornyain színes zászlók lengtek, dallamos nevetés csengett a fülében. Óvatosan araszolt a Fal felé a bűzös folyadékban. Ilyen magasnak talán még senki sem látta. Feketén, figyelmeztetően tornyosult föléje. Már-már meghátrált előtte, amikor végre megpillantotta a szennyvízcsatorna szabad kijáratát. Egészen közelről lépéseket hallott és halk beszédet: az őrségváltást.
Z. teleszívta a tüdejét levegővel, alábukott és megindult előre. Fenyegető gyorsasággal fogyott a levegője, fülében tompán zúgott a vér. Arcára, homlokára, hajába nyúlós anyagok ragadtak. Nem bírta tovább, kétségbeesve, mindenre elszántan fölbukott a vízből. Sikerült: dobbant belé a felismerés. Ott állt a Fal túlsó oldalán. Nem volt ereje visszanézni. Még pár lépést tett a csatornában, majd dideregve kilábalt a partra. A táskából előrángatott egy hatalmas törülközőt, és vörösre dörzsölte magát. Körülötte nyugtalanul lélegzett az éjszaka. Fürgén magára kapkodta a ruháját, és csak miután fölöltözött, jutott az eszébe, hogy előbb meg kellett volna mosakodnia. Az émelyítő bűz orrába csapott, azt hitte, a beleit is kiokádja. Elindult vízért. Aztán fölötlöttek benne az Idegen utolsó szavai, amelyeket elalvás előtt mondott, és tanácstalanul megállt: – Városotokat terméketlen síkság veszi körül, sehol semmi forrás, csak szikes föld, homok és szikla. Ezen a legnehezebb átvergődni. Pár órás gyaloglás után, hamarabb, mint gondolnád, eléred a dombokat. A völgyben van a mi városunk. Az emberek ott hangosan beszélnek, és széles mozdulatokkal gesztikulálnak. Lehetetlen, hogy ne ismerd föl őket...
Z. megindult a sejtett irányba, napnyugat felé. Lassan, makacs elszánással ment. A talaj egy-egy helyen besüppedt a lába alatt. Néha lehajolt: ujjai közül homokszemcsék peregtek a földre. Már maga sem tudta, mennyi ideje bukdácsol a végtelennek látszó síkon. Melege lett. Mintha láthatatlan, forró falak között lépkedett volna. A hőség egyre nőtt. A tűz körülfogta, hajladozott, táncolt előtte, forró ujjaival cirógatta. A száraz levegő fölsebezte a torkát, a tüdejét szúrta. Egyre gyakrabban fordult vissza a napfelkeltét lesni. Arra gondolt, hogy a világosságban könnyebb lesz majd eligazodni.
Fáradt, szürke szárnyakon érkezett a reggel. Mohón fürkészte a földerengő tájat. Körülötte sárgán feszült a síkság. Zöldellő dombok helyett fehér sziklák magasodtak a láthatáron. Vörös szikrák zümmögtek a szeme előtt, lábát égette a fölforrósodott homok. Zihálva taposta a végtelen porszőnyeget. Az olyannyiszor megálmodott város képe darabokra hullott tudatában.
Leroskadt a földre, majd rövid pihenés után erőtlenül folytatta útját. Délfelé járhatott. Előtte a horizonton alacsony, fakó dombok pöffeszkedtek a tétován keringő porfelhők alatt. Torka kiszáradva lüktetett, lihegve botorkált fölfelé az emelkedőn, a vakító ég alatt. A láz könyörtelenül rázta aszott, görnyedt testét.
Beteg lettem, én is elkaptam azt az átkozott kórt –visszhangzott benne a rémült felismerés.
Valahonnan, egészen közelről varjúkárogást hallott. Végre fölért a kopár dombtetőre, és lenézett a völgybe. Keserű röhögés szakadt föl a torkából. Már értett mindent. A fénykép celluloid valósága, az Idegen lázas szavai galádul félrevezették. Lábai előtt ott feküdt az annyiszor megálmodott város negatívja: szürkén és porosan, omladozó épületekkel. Elhagyatott utcái fölött a forró szélben kénsárga por örvénylett, a házak kopott falain kiszáradt szőlőindák feketélltek. Az épületek között vidáman hadonászó emberek helyett vézna ebek feküdtek a falak tövében. Fent a magasban varjúraj keringett.
Megindult. Rogyadozó lábai akaratától függetlenül vitték előre. A házak közé érkezett. Csoszogó lépteit egyre távolabbról hallotta, a szennyvízcsatorna fullasztó bűze körbefogta. A város főtere üres volt. Sehol egy teremtett lélek, aki útba igazíthatta volna. Szeme előtt szivárványosan fénylő buborékok pattantak szét. Még tett néhány öntudatlan lépést, majd hangtalanul összecsuklott.
A lapos háztetők vörösen izztak a vakító fényben, a hófehér, magas házakon szőlőindák arabeszkjei zöldelltek. Levendula illata örvénylett a szélben. A faragott szökőkút szivárványos vízcseppeket permetezett. Gótikus torony remegett az ovális medence víztükrében. Fent a sziklára épült várkastélyon színes zászlók lengtek. Az olajbarna bőrű, világos ruhás, nevető szemű emberek tanácstalanul álltak a tér közepén, és értetlenül bámulták az előttük heverő, deres, csapzott hajú, émelyítő bűzt árasztó ismeretlent, akinek mozdulatlan szemére rájegesedett a magasból kápráztatóan és súlyosan alázuhogó fény.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék