Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1996. április, VII. évfolyam, 4. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
DOKUMENTUM

DOKUMENTUM
Székely János, a szerkesztő és levelezése
Az Igaz Szó szerkesztősége a nyolcvanas években
Kányádi Sándor mondta Székely János születésének 65. évfordulóján, két évvel halála után, az emléke előtt tisztelgőknek a Bolyai Farkas Líceum dísztermében, a közönség soraiból kiemelkedve: „közülünk a legkülönb volt”.
Hálás lehetek (vagyok) a sorsnak, mert több mint 20 éven át a legkülönbbel, Székely Jánossal dolgozhattam egy fedél alatt az Igaz Szó szerkesztőségében. Nem tudom, boldogabb tájakon, ahol nem ideológiai szempontok vezérelték a szerkesztőség mindennapi munkáját, hogyan működött egy irodalmi lap, milyenek voltak a szürke hétköznapok. Nálunk az úgy nézett ki, leginkább talán a sötét nyolcvanas években, hogy az egyes lapszámokba bekerülő anyagok válogatásánál a főszerkesztő legfőbb szempontja az volt, hogy a soros lapszám megfeleljen az éppen aktuális pártkongresszus vagy -konferencia szellemének. A 70-es évek végén megszüntették a Sajtóigazgatóság nevű hivatalt, ami tulajdonképpen a cenzúra fedőneve volt, ám kezébe vette a kultúra ügyét a Művelődési Tanács, és minden szám kefelevonatát fel kellett küldenünk Bukarestbe, ahol az illetékes elvtárs vagy elvtársnő (esetünkben többnyire ez utóbbi) megtette megjegyzéseit, felsorakoztatta kifogásait vagy nagy ritkán rábólintott, és ezt közölte a lap vezetőségével. A lap főszerkesztője többnyire a cenzorral párhuzamosan olvasta az anyagokat, és vágott, nyesett, csonkított a szempontok legjobb ismerőjeként. A szerkesztő néha rá sem ismert rovatára, az általa gondozott szövegre. Arról nem is beszélve, hogy amíg nem volt ún. „kenyéranyag” vagyis az éppen soros ünnepet, párteseményt köszöntő vers, publicisztika, úszott a megjelenés. Márpedig ezekben az esztendőkben ilyen nevezetes ünnepben nem szenvedtünk hiányt, szinte minden hónapra esett legalább egy, s ha nem, hát kitaláltak.
A szerkesztőség székhelye a városháza (ma prefektúra) szomszédságában van, és a Bernády-féle városháza épületében székelt a megyei pártbizottság. A szerkesztőség ablakai farkasszemet néztek az elsőtitkár ablakával. És az elsőtitkár nézett is. Ránk vetette időnként nemcsak tekintetét, de hálóját is. A megyei kultúrosztályon is volt egy aktivista, aki a szerkesztőségre ügyelt. Lélekfelelősünk pártiskolát járt hajdani földrajztanár vagy egykori kémiatanár, időnként meglátogatott, közölte a legújabb értékes utasításokat, és természetesen neki is át kellett adnunk a megjelenés előtt álló lapszám kefelevonatát, több szem többet lát! Az elvtársak a megyétől nemcsak gondolatainkra, de munkarendünkre is odafigyeltek. Állandó szálka volt a szemükben az, hogy 9 és 14 óra között dolgoztunk. Hol van a nyolc óra? Micsoda munkafegyelem ez? És ezt a témát minden évben egy-két alkalommal szerkesztőségi gyűléseken is felvetette a főszerkesztő. Ilyenkor mindig kiderült, hogy impotens banda vagyunk, semmi sem úgy megy, ahogyan ő meg a párt elvárná tőlünk.
Így teltek a mindennapok, s ebben a légkörben igyekeztek a szerkesztők, köztük Székely János is, irodalmi lapot összehozni 1953 tavaszától 1989 decemberéig.
A „reszortvezető”
János úr – így szólítottuk Székely Jánost –, mert ős sohasem volt elvtárs, mint ahogy párttag sem –, pedig legjobb tudása és felkészültsége szerint k.u.k. tisztviselőhöz illő lelkiismeretességgel végezte a dolgát. Ahogy ő mondta és leveleiben is írta, intézte a versreszort ügyeit. Sokáig egyedül, a 70-es évek végén, amikor a szerkesztőségbe került Markó Béla, vele is konzultálva. Szinte sohasem használta a rovat megnevezést, csak elvétve. Naponta hivatalnoki pontossággal érkezett, számba vette az íróasztalán tornyosuló levélhalmazt és munkához látott. A levéltorony látványa egyáltalán nem lelkesítette, de a ludovikás kötelességtudat, a pontos és a lehető legjobban végzett munka igénye felülkerekedett „lustaságán”. Mindig azt hajtogatta, hogy ő alapvetően egy lusta ember, éppen ezért igyekszik gyorsan elvégezni a munkáját, átesni a kellemetlen feladatokon, hogy azután nyugodtan lustálkodhasson. Kitöltötte magának a pohár vizet, ivott, rágyújtott és hozzálátott a levelek felbontásához és elolvasásához. És azonnal nekilátott a válaszlevél megírásának. Kizárólag kézzel írt, a feleségétől, Varró Ilonától ajándékba kapott Parker-tollal. Jellegzetes, eléggé olvasható volt a kézírása. A gépírónőknek nem okozott különösebb gondot. A délelőtt első felében megírta válaszait, átadta a gépírónőnek, délben pedig a gépelt szöveget átolvasta, kijavította, aláírta és visszaadta postázás végett. János úr a levélmásolatokat is ellátta kézjegyével. A levélfogalmazványokat azonnal összetépte és bedobta a papírkosárba. Mégis maradt néhány kézzel írt levele az irattárban, ugyanis ha a gépírónő szabadságon volt, akkor kézzel másolta le a leveleket, a fogalmazványt pedig iktatták. Rend volt a szerkesztőségi adminisztrációban, minden levél másolattal készült, mert iktatni kellett, a bélyeget el kellett számolni, meg így könnyebben is lehetett ellenőrizni mindent.
Persze, nemcsak válaszolt, de maga is kért olykor-olykor verset költőktől. Másrészt meg levelezőlapokat is írt néha. Ezeknek nincs nyoma, csak a címzetteknél.
Szerkesztőségben eltöltött idejének nagy részét a szerkesztői levelezés töltötte ki, de ha nem érkezett levél vagy a válaszíráson már túl volt, akkor olvasott, esetleg megírt egy-egy rövidebb cikket vagy lefordította az épp soros kötelező román verset, s utána, esetleg közben, a „fiúkkal”, szerkesztő-kollégáival beszélgetett, vitatkozott. És fogadta az ügyfeleket. Gyakran megkeresték személyesen is, nemcsak költőtársai, barátai, hanem kezdők és dilettánsok is. Igaz örömet kevés látogató jelentett számára, de ha pl. Szilágyi Domokos, Deák Tamás vagy Kányádi Sándor kereste fel, akkor szívesen és hosszasan beszélték-vitatták a világ és a művészetek dolgait.
Volt egy szenvedélye. A bridzs. Barátaival hetente összeültek egy partira. Amikor a 1982ben elindítottuk a Delfin című szórakoztató mellékletünket, mindenki vállalt egy-egy rovatot. János úr a bridzset vállalta, s többnyire maga is írta, de néha kért anyagot is. Néhány ilyen levél is akad az irattárban.
 
A levelek
Két egymást követő esztendő, 1982 és 1983, levelezését olvastam át. 1982-ben Székely János 189, 1983-ban 176 levelet írt a munkatársaknak illetve a hozzá forduló ifjú és kevésbé ifjú tollforgatóknak, költőjelölteknek. (Mivel az 1983-as év anyaga érdekesebb, ebből válogattam az itt közölt leveleket.) Legalábbis ennyit találtam meg az Igaz Szó irattárában. Földrajzilag behálózzák szinte egész Romániát, hiszen Ploieşti-re meg Konstancára és Iaşi-ba is küldött levelet János úr ott tanuló magyar diáknak vagy szolgálati idejét töltő kiskatonának. Természetesen a válaszok zöme Erdélybe és a Részekre ment, többnyire próbálkozó, kezdő tollforgatóknak. Külföldre egyetlen levelet sem küldött. Nemcsak azért, mert nemigen jelentkeztek nála külföldön élő költők, bár emlékezetem szerint előfordult ez is, hanem azért is, mert a külfölddel való érintkezés igen kockázatos volt az akkori Romániában minden értelmiségi számára, s különösen egy Székely Jánosnak.
Lenyűgőzőek a számok. Volt nap, amikor 6-10 hosszabb-rövidebb válaszlevelet is megírt. A levelek hossza jellegüktől függően változik. Az elutasító, rövid levél elég ritka, csak abban az esetben fordul elő, ha a leghalványabb reménye sem csillant meg annak, hogy az illető megtanulja a versírás mesterségét. A szívoskodó dilettánsokat olykor-olykor nemcsak el-, de rendre is utasította.
János úr szinte minden küldemény kiértékelést úgy kezdte, hogy „becsületes megítélésünk szerint”, s ha véleménye elmarasztaló volt, azzal zárta, hogy „kérem kedves... (itt következett a név), ne nehezteljen meg ránk a véleményünk miatt, hiszen nem tehetünk róla”, „... az ember mindenről inkább tehet, mint őszinte véleményéről.” A többes szám első személy itt nem fejedelmi többes, hiszen a szerkesztőség véleményét tolmácsolta. Annak a fiatalnak, akinek a versei hiányos műveltségről árulkodtak, azt tanácsolta, hogy „igyekezzék széles körű műveltséget és alapos mesterségbeli tudást szerezni”. Ha a szerző már közölt, de a küldemény tartalmával, minőségével elégedetlen volt, minden költő számára érvényes aranyszabály volt vélekedése: „A költőnek sincsen hasznára, ha saját legjobb színvonala alatt jelenik meg valahol.” Elfogadható vers esetén azt írta a szerzőnek, hogy a „közlésről végeredményben a vezetőség dönt”. Nemegyszer előfordult, hogy általa közölhetőnek vélt verset a vezetőség kidobott a már betördelt lapszámból. Ilyenkor őszintén panaszolta, hogy „még most sem tudom eldönteni, mi mehetős, mi nem”. A vezetőség, személy szerint Hajdú Győző főszerkesztő bokros politikai teendői mellett árgus szemmel olvasta mindig a versanyagot, hogy beilleszkednek-e az aktuális politikai elvárásokba, irányelvekbe vagy legalábbis nem ütköznek-e? S mivel Székely János nem az érvényes pártdokumentumok olvasásával töltötte idejét, s a felsőbb szervek is különös érdeklődést tanúsítottak a vers műfaja iránt, az ő rovata könnyű célpont volt.
Egyik másik levele kisesszé a versírásról, a költészetről, a költészet értelméről (pl. 1983. július 20-i, Katona Józsefnek Nagykárolyba). Szívesen írt mindig a költészetről. Tanított, anélkül, hogy célja lett volna a tanítás. Azok a boldogok, akik ezeket a leveleket őrzik, ereklyéket birtokolnak, még akkor is, ha e levelek nem igazán személyes jellegűek, hivatalosnak számítanak. Ahogy János úr mondta, az ember a bőréből nem bújhat ki, e levelek is hűen tükrözik legkülönb kortársunk, Székely János egyéniségének egy, a nagyközönség számára eddig ismeretlen vonását. Adalék a teljesebb írói, művészi, emberi archoz.
KUTI MÁRTA
 
1.
Marosvásárhely, 1983. január 5./15
Hadházi Zsuzsa
Kedves Zsuzsa!
Kézírásából, levelének tartalmából, de főképpen verseiből arra lehet következtetni, hogy igen nagy bajban és szorultságban van. Én ezt annál jobban megérteni, mert magam is hasonló szorongásban tengődöm, ha ez nem is érhető tetten a verseimben, mivelhogy régóta nem írok verset. Örülnie kell, Zsuzsa kedves, hogy megadatott még magának ez a kibúvó vagy inkább menedék (az írás) – az igazi nagy baj akkor kezdődik, amikor erre is képtelenné válik az ember, mert akkor mindenféle tapasztalat, maga a szorultság is egyszerre értelmét veszti.
Írja, Zsuzsa, hogy a múltkor valami nagyon becsületes visszautasításban volt része. Ne haragudjék, nem emlékszem rá; mostanában egyre több verset kell becsületesen visszautasítanom, mert a közérzet – úgy látszik – romlik, a követelmények pedig szaporodnak, s ez a két dolog ráadásul kölcsönösen indukálja is egymást, úgyhogy máris előállt a circulus vitiosus. Ezek a mostani versei is telides-tele vannak panasszal, úgyszólván nincs is bennük egyéb „csízió”, mint a panasz. Többször is elolvastam őket, kollégáimmal is elolvastattam, de a közös vélemény egyebet nem tudott megállapítani, mint azt, hogy lényegük a költő szubjektív állapotának őszinte feltárása – vagyis morális értékük van, nem pedig költői. Ne értsen félre bennünket, a morális értéket magunk is többre becsüljük a költőinél, csak hát azt hisszük, talán több nyelvi-költői erénye kellene lennie egy költői szövegnek, hogy elcipelje a hátán a morálisat is. Minek kerteljek, Zsuzsa kedves, a szerkesztőség nem lát lehetőséget ezeknek a szomorú, szorongó, az élet értelmetlenségét sugalló verseknek közlésére.
Kérem, ne haragudjék: senki sem tehet a véleményéről. Nem tudom, ezt a választ is becsületesnek tartja-e majd, mint a múltkorit, szeretném, ha legalábbis nem látna benne rosszindulatot. Hiszen maga is szerkesztő, Zsuzsa kedves,
Szeretettel üdvözli: Sz. J.
2.
Marosvásárhely, 1983. január 13./31
Főcze Kornélia
Kedves Főcze Kornélia!
Szerkesztőségünknek küldött három verse közül kétségkívül a Megkövesedett szárnyalás című a legsikerültebb. Az élő és élettelen, a fent és a lent, a mozgó és mozdulatlan ellentéteit sikerült belesűrítenie ebbe a nagyon is reális költői képbe (szituációba). Már ebből az egyetlen verséből is meg lehet állapítani, hogy költői hajlama és tehetsége van, vagyis hogy „költői kerekekre jár az agya”. Úgyhogy a legmelegebben biztatnók, kedves Főcze Kornélia, tegyen meg mindent, hogy képességét kiművelje, és minél magasabb szintre emelje.
A másik két vers sajnos nem ennyire sikerült. A Néha című átlagos, konvencionális; a Kék idők bizonytalan képanyagában is, vonalvezetésében is, nem támaszt az olvasóban olyan érzést, hogy a költő itt pontosan eltalált valamit (nincs az ötletének evidenciája). Őszinte tanácsunk, kedves Főcze Kornélia: igyekezzék széles körű, mély műveltségre és alapos mesterségbeli tudásra szert tenni (ennek hiánya néhol meglátszik a szövegén), mert tehetségét csak így érvényesítheti. Ezt az egy kicsi versét (Megkövesedett szárnyalás) elteszem a fiókomba, s megkérem, ha még elkészül néhány új verssel, küldje el azokat is, hátha akad közöttük társa, és közölhetjük az Igaz Szóban. Régebbi rossz tapasztalataim alapján azonban mégis figyelmeztetném: Ezt az egyet is csak akkor tudjuk közölni, ha legalább ugyanilyen jól vagy még jobbat tud melléje küldeni, szóval ne álljon most rá a tömegtermelésre, mert véletlenül semmi sem sikerül. Csakis azt küldje el, amit igazán jónak és fontosnak érez. Szeretettel üdvözli: Sz. J.
3.
Marosvásárhely, 1983. január 24./43
Ferencz S. István
Kedves Pista!
Sok különszámunk után elérkezettnek láttuk az időt, hogy végleges döntést kérjünk a vezetőségtől régóta nálunk heverő, s egyszer már át is retusált poémájáról. Pista kedves, még mindig nincs végleges döntés. A vezetőség sajnos csak újabb feltételekkel tudja vállalni a közlést. Ezek a feltételek, úgy látom, megint nem lényegbevágóak és kevesek is, minden módon rábeszélném, próbálja még most, utoljára teljesíteni őket, mert amellett, hogy nem változtatnak strukturálisan az elképzelésén, talán csakugyan utat nyitnak a publikálásnak. Kérem, Pista kedves, nézzen utána Schiller Raubere történetének, hogy az miképpen jutott nyilvánossághoz, s miképpen tett mégis hatást, s ebből a perspektívából vegye fontolóra a javaslatokat. Mégpedig a következőket.
1. A vezetőség megítélése szerint föltétlenül meg kell változtatni a címet. Mégpedig úgy, hogy az új cím egyértelműen az indiánokhoz kösse a szöveget. Azt mondták nekem: olyan cím kell, amelynek perspektívájából rajtafoghatatlanul az indiánokra gondoljon az olvasó, mintegy ebbe az irányba orientálja egész további értelmezését. Úgy látom, arról van szó, hogy a címben eleve legyen benne az indián szó. Próbáltam gondolkodni ilyen címen, de semmi sem jut az eszembe. Hó hull az indián vadászmezőkre vagy egyszerűbben: Hó hull indián vadászmezőkre – ez egyik sem igazán jó. Esetleg: Indián tél. Pista kedves, kérem, találjon ki valamit.
2. Ezen kívül még csak egy nagy megjegyzést látok a kéziraton. Arról a részéről van szó, amely úgy kezdődik: Ézsau, Ézsau. A vezetőség (személy szerint Hajdú Győző főszerkesztő) azt mondja, semmiképpen sem vállalható a közlés, míg a szövegbe ilyen félreérthető vagy félreérthetetlen célzások olvashatók belé a személyiségről. Úgy látom, tulajdonképpen csak három sor ellen van kifogás, éspedig: 1) kit örök dicséret éltet 2) a szóval és kenyérrel kifizetett ének és 3) dicsérjétek hogy dicsértessetek. – Ennek a három sornak kellene kihúzni a fogát.
Nem tudom, Pista kedves, mi a megoldás, húzással vagy átírással oldható-e meg a probléma, de igen szépen kérem, oldja meg valahogyan, hogy végre-valahára megjelenhessék ez az igazán jelentékeny vállalkozása.
Szeretettel, barátsággal üdvözli: Sz. J.
 
4.
Marosvásárhely, 1983. február 26./114
Zudor János
Kedves Zudor János!
Épp csak a tegnapelőtt postáztam utolsó levelemet, amelyben elnézését kérve arról értesítem, hogy két elfogadott versét a lap vezetősége kivette a betördelt márciusi számból. Ez sajnos így történt, semmit sem tehetek – róla sem, ellene sem.
Mostani levelében viszont Beszélj, költő, beszélj c. versére reklamálja a választ. Kedves Zudor János, én általában minden kéziratra válaszolni szoktam, de ha ezt elmulasztanám, az sem lenne büntetendő cselekmény; minden egyes kéziratot külön megválaszolni, hogy úgy mondjam, nem kötelező. A kérdéses versre azonban emlékezetem szerint mégis válaszoltam: sajnálattal értesítettem, hogy nem szerepel közlésre elfogadott versei között.
Újabb küldeményét, ezeket az epigramma-fordításokat azonban inkább ne küldte volna. Kiderül belőlük, hogy nem ismeri fel biztosan a trocheust meg a jambust; hogy nem tud egy négysorost hibátlanul végigjambizálni, sőt tartalmilag sem ismeri fel mindig, mire van a román epigramma kihegyezve. Egyszóval egészen kezdő színvonalú fordítások ezek, nagyon szépen kérem, ne haragudjék meg véleményünk miatt, hiszen nem tehetünk róla.
Elnézését kérve, szívélyes üdvözlettel: Sz. J.
5.
Marosvásárhely, 1983. március 7./133
Horváth Imre
Kedves Imre!
Verseidet megkaptam és köszönettel nyugtázom. Felelős (hivatalos) véleményt nem mondhatok, mert még csak én olvastam őket, de remélem, hamarosan és minél nagyobb számban megjelennek. Ne haragudj, hogy nem tudok többet írni, nagy bajokban, igen rossz állapotban vagyok.
Nagy szeretettel ölel: Sz. J.
6.
Marosvásárhely, 1983. március 7./132
Apai Bertalan Albert
Kedves Apai Bertalan Albert!
Amennyire meg tudom ítélni, versei sokkal jobbak az eddigieknél, igen nagy színvonalemelkedést mutatnak azokhoz képest. Ez már igenis minőség; kivált a Leukémia című nyelvileg-gondolatilag határozottan magas színvonalú (noha még ez is homályos kissé). Csak azt nem tudom, kedves Apai Bertalan Albert, hogyan állhatnék helyt ezért a kedvező véleményemért. Mert akárhogy is érdekes, jó a verse, megjelenéséi az adott körülmények között itt a szerkesztőségben nem tudjuk elképzelni. Hogy miért nem? Hiszen épp erre a kérdésre ad választ a verse. Erősen remélem, hogy önnek elég a tudat, hogy az eddigieknél sokkal jobb, egyáltalán jó színvonalat ért el, s nem keseríti el túlságosan, ha versének publikálása az adott pillanatban nem vállalható. Remélem: nem mélyíti el még ez a tény is katasztrofális életérzését. Kéziratait mellékelten visszaküldöm, mert hátha nincs, több példánya belőle – kár lenne, ha elkallódnának. El tudom képzelni, hogy valamikor még megjelenhetnek.
Szívélyes üdvözlettel: Sz. J.
7.
Marosvásárhely, 1983. március 9./142
Szőcs Géza
Kedves Géza!
Hajdú Győző főszerkesztőnk megbízásából írok. Most már mihez kezdjünk c. versedet mielőbb meg akarjuk jelentetni, máris nyomdába adtuk. Az utolsó sorában azonban van egy szó, szamizdatot, amelynek közlése sehogy sem vállalható. Arra kér általam, hogy azonnal, postafordultával cseréld ki ezt a szót valami másra, akármire, ami nem akadálya a publikálásnak. Gondolkoztam, mit lehetne helyette írni, nem jutott eszembe jobb, mint ez. a megoldás: „vagy szampójuk a szamojédek”. Nem tudom, Géza, van-e szampójuk a szamojédeknek, de ha nincs, az sem nagy baj. Ezt a megoldást választod avagy másikat találsz, rajtad áll, csak arra kérlek, azonnal küldd el a sor végleges változatát, mert mindenkeppen azt szeretnők, ha versed a soron következő (áprilisi) számban már megjelenhetne.
Válaszodat sürgősen várva, szeretettel üdvözöl: Sz. J.
8.
Marosvásárhely, 1983. március 28./203
Balla Zsófia
Kedves Zsófi!
Versküldeménye megérkezett, elolvastam és nagyon szépen köszönöm. Egyelőre csak a reszort nevében köszönöm meg, mert hivatalos szerkesztőségi véleményt még nem tolmácsolhatok róla. Egyetlen dolgot mégis előre látok, Zsófi kedves, éspedig azt, hogy ezeket a verseket nem tudjuk mind közölni. Tíz vers túlságosan sok a mi megfogyatkozott terjedelmünkhöz és alapjainkhoz képest, még ha nem is merülnek fel egyéb szempontok (s ezúttal, azt hiszem, nem merülnek fel), akkor is kénytelenek leszünk válogatni közülük. Hiszen tudom én, hogy ritkán küld nekünk kéziratot, s aki ritkán közöl, az joggal tarthat igényt nagyobb terjedelemre, de az az egyszerű igazság, hogy egyénként nem bírnak ki a számaink ekkora ciklusokat. Zsófi kedves, javasolnék egy címjegyzéket (amellyel a versreszort is egyetért): A nyár lila tölcsérein; Fiatal férfi képmása; Mint forró lepke; Mindenki az erdőben és Égedelem. Kérem, írja meg a véleményét erről a válogatásról, meglátjuk aztán, a vezetőség is egyetért-e vele.
Jaj, Zsófi kedves, Kolozsvárra én már régóta nem utazgatom, máshova sem, itt, Vásárhelyt kellene elbeszélgetnünk, ha még képes leszek rá.
Szeretettel üdvözli: Sz. J.
9.
Marosvásárhely, 1983. május 10./297
Szőcs Géza
Kedves Géza!
Megjött a betoldásod; ha személyes véleményemre is kíváncsi vagy: énnekem tetszik, sőt a ciklusban is igen jól fog, mert a sorozat kezdeti pompás lendülete a végére mintha lankadna kissé, s ez az új rész most ismét megemeli. Különben, míg bevezető szövegedet olvastam, az volt a benyomásom, hogy ebből a témából csak valami olyasmit lehet kihozni, mint Szabó Lőrinc Mozart hallgatása közben c. versében a napórával kapcsolatban (csak a derű óráit számolom) – annál tanulságosabb, hogy egy másfajta szemléletmód miképpen aknázza ki a kínálkozó lehetőséget.
Géza kedves, mindenképpen azon leszek, hogy ezt az új részt még beszorítsuk a ciklusba. Én benned kezdettől fogva azt becsültem, hogy sok szóval élsz (tehát sok fogalmad van), és mindig pontos, illő szót használsz. Most már becsülöm hibátlan formaérzékedet is (azt, hogy szöveged nem feszeng, hanem „jól érzi magát” a versben), valamint azt, hogy korszerű, némileg szürrealisztikus szemléleted ellenére mestere vagy a hagyományosnak is: kötött verseidnek is svungja, lendülete van – és egyáltalán sokfajta hájakkal vannak megkenegetve.
Vigyázz magadra, szeretettel ölellek: Sz. J.
10.
Marosvásárhely, 1983. május 13./312
Kenéz Ferenc
Kedves Ferenc úr!
Na, most vagyok aztán bajban, most kell jól megválogatnom a szavaimat! Az a helyzet, hogy elolvastam a versküldeményét, aztán elolvastattam a reszorttal, és bizonyos megállapodásra jutottunk. Most – legvégül – elolvastattam a kéziratot a vezetőséggel is (mert végső soron attól függ a döntés), és kiderült, hogy sem a Se vidám se szomorú sem az A. J. emlékének, szabadon című közlése nem vállalható, holott előzőleg mi elképzelhetőnek láttuk a publikálását. Ezek szerint ebből a küldeményből csak három vers közlését vállalhatja az Igaz Szó, címük: Ott, valahol, messzi; Amivel vonatra szállnak és A mennyezet alatt. De még ebben az utóbbiban is akad egy szó, amelyet aktualizálhatósága miatt, úgy látszik, ki kell cserélni: „fűrészporral”. Igen szépen kérem, Ferenc úr kedves, írjon ehelyett valami mást, karácsonyfát, főnixmadarai, bármit, amit csak ki tud találni egy szürrealista képzelete – épp csak célzás ne legyen belemagyarázható.
Most már én jól tudom, Feri kedves, hogy a kiválasztott három vers nem a legjobb a sorozatból, ellenben minden bizonnyal a „legmehetősebb”. Úgy emlékszem, volt alkalmam már könyörögni, hogy lehetőleg olyan verseket küldjön, amelyek saját megítélése szerint is leadhatók, mert hát rettentő nehezemre esik Kenéz Ferencnek, az ismert és megbecsült költőnek minduntalan megrostálni és elutasítani a munkáit, mindegy, hogy kinek és milyen szempontoknak a nevében. Most ismét megkérem erre. Ez a három vers júniusban persze már nem jelenhetik meg (a júniusi számunk rég be van tördelve), de azon igyekszem, hogy ne várakoztassam. Éppen ezért, kérem, mielőbb értesítsen, milyen szót írjak a fűrészpor helyett, nehogy még ezért is késlekedjék a közlés.
Elnézését kérve barátsággal üdvözli: Sz. J.
11.
Marosvásárhely, 1983. július 20./430
Katona József
Kedves Katona József!
Nem kell Nagy Lászlónál, Csoórinál, Juhásznál megállni; ezek igen jő költők ugyan, de feljebb is nézhet az ember. Igazán jó mű csak a legmagasabb igényből fakadhat; aki kevesebbel is megelégszik „mint a legtöbb”, annak semmi sem jut.
Meg kell őszintén írnom, ezek a versei még nem közelítik meg a legmagasabb mércét. Legfőbb bajuk, hogy nem eléggé karakteresek, nem lehet első olvasás után visszaemlékezni rájuk: igen, tudom, az a bizonyos vers! Jobban megérti talán a megjegyzésemet, ha egy szoborra gondol. Van olyan szobor, amelynek egyetlen pillantásra belénk „ragad” a sziluettje (ez a jó szobor), és van amelyikre nem is tudunk visszaemlékezni, hogy láttuk már valamikor.
Azt hiszem, arra kellene törekednie, hogy ne sok mindenről beszéljen egy versben; erről is, arról is; hanem csak egyetlen dologról, de azt aztán igazán, képszerűen mutassa meg.
Itt van például az Ellenállás című verse: felvillan benne egy kép: a nyargaló, távolodó napraforgók, de aztán megfeledkezik róluk, másról kezd beszélni, s a kép egysége, frappánssága, emlékezetessége odalesz. A Miklósnapban is túl sok mindenről van szó: általában mindent el akar mondani egy versben, holott csak egy dolgot kellene, egyetlen plasztikus képet, de az aztán jelentsen is valamit!
Felhívom a figyelmét néhány részletkérdésre, kifogásolható szókapcsolatra, amelyek arra utalnak, hogy nem látja elég képszerűen magukat a szavakat sem. „Foltozott vérünk” – írja –; „kifosztott harang”; „ablakra feszülve fekszünk” stb. Ezek azért nem jók, mert nem a vérünk, hanem csak a „lepedőnk, leplünk” lehel foltozott; a harangot nem lehel kifosztani, legfeljebb megfosztani (a nyelvétől); az ablakra meredni lehet fektünkben, nem pedig feszülni. Tudatosabban kellene bánnia a nyelvvel.
De a legfontosabb, amit tanácsolni szeretnék: képet, képet, látható-tapintható költői képet teremteni szavakból: a vers ne elvont monológ legyen, hanem látható valóság. Ezt azért merem tanácsolni, mert múltkori versében, amelyet közöltünk, igenis plasztikusan, láthatóan jelent meg a nagyapa környezete; szóval megvan az a képessége, csak talán nem tudja, hogy használnia kell – minduntalan azt kell használnia.
Elnézését kérem a hosszú levélért, nem szokásom a tanácsadás, most azért szántam rá magam, mert talán hasznát veheti.
Szeretettel üdvözli: Sz. J.
12.
Marosvásárhely, 1983. május 23./326
Egyed Péter
Kedves Péter!
Levele valósággal megszégyenít: szerkesztő úrnak szólít, és szeretettel meghív az otthonába. Jaj, Péter kedves, már élni sincs erőm és kedvem, nemhogy utazni; okos beszélgetésekről pedig részemről sző sem lehet; szellemi erőmből már csak arra futja, hogy belássa és tudatosítsa saját rohamos hanyatlását. Azzal vigasztalom olykor magam, hogy talán elmúlik a baj és rendbejövök (s akkor megint dolgozhatom majd), ám közben tudom: mindez csak önáltatás. Amit még meg akartam írni, mert rajtam kívül senki sem írhatja meg, az bizony itt marad a tarsolyomban – hacsak valami csoda közbe nem jön.
Péter kedves, elolvastam a verseit, elolvastattam szerkesztőtársaimmal is, és arra a konklúzióra jutottunk, hogy küldeményéből négy vers publikálásával lehet megpróbálkozni. Címük: Közelebb; Úszás; Arany-strófák és Exteriőr. Tudnia kell azonban, hogy ez még csak a versreszort véleménye: a döntés joga végeredményben a vezetőségé. Remélem, nem merül fel ellenük kifogás, és valamelyik őszi számunkban meg is jelennek. Ha mégsem így történik (s az Exteriőr cíművel kapcsolatban vannak némi aggályaim), azonnal értesítem majd.
Köszönöm, Péter kedves, a szimpátiát, amelyet leveléből kiolvasni vélek – a válogatásért pedig, kérem, ne haragudjék ránk.
Szeretettel üdvözli: Sz. J.
13.
Marosvásárhely, 1983. július 20./428
Kozma Szilárd
Kedves Kozma Szilárd!
Mondja, az Isten szerelmére, milyen az a tengeri láva, és hogyan lehet azt késhez hurkolni, és kiváltképpen akkor, ha valahogyan hasított kobált hegyeken ül? Vagy milyen egy hadirokkant szájprém? Nem lehet megfejteni a képeit, nem lehet értelmezni őket (hogy mit is jelentenek), de önmagukban sem képzelhetők el, mert elemeik ellentmondanak egymásnak: az ilyen képeket hívták régebben, a klasszikus időkben, képzavaroknak.
Jól tudom én, kedves Kozma Szilárd, hogy azóta volt Kassák Lajos is, volt Paul Eluard sőt André Breton is; azt is tudom, hogy volt egy időszak, amikor az össze-nem-illő összeillesztése, a „konotáció”, a szokatlan, információgazdag szóképek megalkotása látszott a költészet egyetlen helyes útjának, de azóta sok idő telt el, és sok szokatlan – jelentésgazdag illetve jelentéstelen – szóképet megalkottak már, s ezen az úton haladni már nem újítás, hanem (elnézést a kifejezésért) utánzás, epigonizmus.
Azon töröm a fejemet, miért ragaszkodik például ahhoz, hogy Kőműves Kelemenné lánya című versét most már harmadszor is elolvastassa velem. Egy igazán jó verset harmadik olvasásra már kívülről tudnék – erről még mindig nem tudom megmondani, miről is szól. Talán csak arról, hogy a leány nem akar kötélnek állni. Olyan költői nyelvet alakított ki, kedves Kozma Szilárd, ami lehetőleg bonyolultan fejezi ki az egyszerűt is; holott bonyolult kifejezés csak bonyolult gondolathoz illik; sőt a bonyolultat is a lehető legegyszerűbben megfogalmazni, ez a kunszt; úgy hívják, hogy a szellem ökonómiája.
Nem tudom, kedves Szilárd, lehet, hogy a végén igaza lesz, és kiderül, hogy ez az igazi költészet, amit művel, de mi ezt még nem tudjuk belátni. Elnézését kérem.
Szívélyesen üdvözli: Sz. J.
14.
Marosvásárhely, 1983. október 2Ü./575
Faluvégi Anna
Kedves Faluvégi Anna!
Azt hiszem – kérem, ne haragudjék –, azt hiszem, nem különbözni kell az emberektől, hanem még inkább embernek kell lenni. Levele és verse mély meghasonlottságról tanúskodik a környezetével; mintegy elborzad a gondolattól, hogy hasonlóvá válhatik embertársaihoz – ez bizony nem vezet jóra. Emberek a kisvárosi emberek is, ugyanolyanok, mint a többi, legfeljebb kevésbé kitanultak. Azt pedig, hogy kisvárosban nem lehet részesévé válni a nagy világkultúrának, egyszerűen nem hiszem el. Nem lehet színházba, koncertre járni, igaz. De el lehet olvasni a drámákat, meg lehet hallgatni a zenét (lemezről vagy rádióban). Engem kérdez. kedves Faluvégi Anna, tehát a magam tapasztalatát mondom el: mindig többet sikerült olvasnom-tanulnom, amikor egymagam voltam, mint amikor körém özönlöttek a kisebb vagy nagyobb városiak. Persze a művelődésen nem szabad szórakozást érteni – az nem kávéházi vagy színházi bájcsevegés, sem pedig fel-alá lődörgés az utcán. Tanulni mindenki maga tanul és magának tanul. Szellemi pezsgésben élni, az persze szintén hasznos lehet, de ne higgye, kedves Faluvégi Anna, hogy hirtelen megnövekedett kisvárosainkban ilyen pezsgést talál. Nagyon fontosnak tartom viszont, hogy bejusson az egyetemre, és szakszerűen elsajátítson legalább egy tudományt, mert enélkül aligha válhat korszerűvé és alapossá a gondolkodása. Korszerű gondolkodás nélkül pedig korszerű magas költészetet művelni szintén aligha lehet. Egyszóval a legkomolyabban azt tanácsolnám, ne foglalkozzék most még túl sokat a helyzetével, a környezetével, ne töltse idejét lázadozással, hanem igyekezzék felkészülni a legmagasabbra – már ha költői ambíciói vannak.
Ami most már a verseit illeti, becsületes megítélésem szerint túlságosan bőbeszédűek, túlságosan sokszor ismételnek meg azonos nyelvi formulákat, túlságosan sok bennük a felsorolás, úgyhogy az olvasó beleun, belefárad az. olvasásukba. Valahogy nagyon is egzaltált az előadási módjuk, nem nevezhetem lelkendezőnek, mert hát csupa szomorú dolgokról beszél, de mindenesetre „lihegő” – nem is hasonlít ahhoz a görcsre kötött tömörséghez, ami a versbeszéd legfőbb sajátossága. Kit olvas mostanában, kedves Faluvégi Anna? Walt Whitmant, Bartalis Jánost? De Bartalis legalább képekben beszél, itt viszont csupa szót találok, csupa szót – szövege bizony verbális kissé.
Elnézését kérem, kedves Faluvégi Anna, a szókimondásért – és főleg a hosszú levélért. Nem szoktam ilyeneket írni, csak hát ön tanácsokat kért.
Szívélyes üdvözlettel: Sz. J.
15.
Marosvásárhely, 1983. december 8./691
Szilágyi Aladár
Kedves Szilágyi Aladár!
Versei megleptek könnyed verselésükkel és nyelvi gazdagságukkal. Három olyant találtunk köztük, amelynek megítélésünk szerint esélye lehet a megjelenésre. Címük: Menyasszony-sirató; Tánc; Temető-temető – bár ez ellen az utóbbi ellen felmerülhet még utólagos kifogás, hiszen az emberek általában megértik azt, amit olvasnak. Leginkább a Kurucdeák keservét (főleg az utolsó strófáját) sajnálom, amely szép is, mély is, mégsem jöhet szóba; a Téli dal viszont csapongóbb, inkoherensebb a többinél, ezért nem fáj nagyon a szívem.
Tudnia kell azonban, hogy mindez még csak a versreszort véleménye, a végső döntés joga a vezetőségé. Remélem, kedves Szilágyi Aladár, hogy mégsem következik be az, amitől tartok, és kiválasztott három verse csakugyan megjelenik. Csak azt ne kérdezze, kérem, hogy mikor kerülhetnek sorra: nem tudom megmondani.
Szívélyes üdvözlettel: Sz. J.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2022
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék