Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1996. április, VII. évfolyam, 4. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Kereskényi Sándor

Kereskényi Sándor
VONZÓDÁS AZ IDŐ UTÁNHOZ
Fortuna saevo laeta negotio et
Ludum insolentem ludere pertinax
transmutat incertos honores,
nunc mihi, nunc alii benigna...
HORATIUS
Vonzódásunk fölülmúlja saját történelmünket.
Ez az egy dolog képesít a boldogságra, Nietzsche szerint. Amit tagadhatunk, az annyi, hogy az ember nem más, mint rövidke órányi változás. Mert a változó ember haladását nemcsak a változó anyag vastörvényei szegélyezik, hanem a változó értelem, a szabadság és a szeretet hű szabályai is.
Az ember mindig több, mint történelme.
Az a tény, hogy önmagunk látása, annak látása, amik éppen vagyunk, leküzdhetetlen vágyat vált ki az után, akiről úgy véljük, hogy olyanok lehetnénk, bizonyítja: a „történelmi haladás” – rendelkezzen bár a „legprogresszívebb krónikával” – soha nem elégíthet ki, soha nem adhatja meg megnyugtatóan teljes önazonosságunkat.
Minden, ami új volt (netán botrányos) változást kedvelő századunkban, feltűnő módon kereste az előzményeket, az elődöket – Braque, Eliot, Joyce, Picasso, Pound, Sztravinszkij „neoklasszikusoknak” tekintették magukat, és éppoly érzékenyen fordultak a kanonikus precedensek felé, mint 17. századi példaképeik.
Joszif Brodszkij egyik versében, a Dido és Aeneasban azt olvashatjuk, hogy két ember áll egymás mellett az ablaknál, és kétségbeesetten fürkészi a jövőt. Szólni egyik sem tud a másikhoz, bár a csend egyre jobban fáj. Ilyenkor kell a szó – a megnyugtató, a felmentő, a megváltó. Kell, de nincs, nem jön soha talán.
Köztudott, a kétségbeesés
pillanatában támad fel gyakorta
a kedvező szél... Így hát a nagy ember
elhagyta Karthágót. Dido csak állt
a máglyánál, melyet a katonái
gyújtottak meg a várfal tövében,
és nézte, hogy a tűzben délibábként
remegve, füst és lángok közt, hogyan
dől össze, hull szét hangtalan
a Város
sok évvel Cato jóslata előtt.
(Baka István ford.)
Az idézett szentimentálisan szomorkás szöveget egyetlen szó teszi metszően világossá, tévedhetetlenül könyörtelenné: a köztudott.
Auschwitz után nem lehet verset írni – mondja Adorno. Aki ismeri az orosz történelmet – véli Brodszkij –, elismételheti ugyanezt, behelyettesítve valamely „munkatábor” nevével, joggal, hiszen a sztálini táborokban elpusztultak száma messze felülmúlja azokéit, akik német lágerekben pusztultak el.
Hogy lehet Auschwitz után lunchöt enni? – kérdezte Mark Strand amerikai költő. Brodszkij válasza: A nemzedék, amelyhez tartozom, mindenesetre képesnek mutatkozott megkomponálni ezt a zenét.
Köztudott.
The Age of Analysis – korunk ekképpen neveztetik saját ismeretfilozófiája által. A kognitív nyelvészet, ez az antropológiai ihletettségű szociolingvisztika elég sokat bajlódik a köztudat fogalmának értelmezésével. Jaakko Hintikka Knowledge and Belief-je, óta ugyanis meglehetősen egyértelmű: sem Arisztotelész szemantikája, sem Kant kategóriahasználata, sem pedig a Bécsi Kör nyelvelmélete nem szolgáltat elégséges alapot ahhoz, hogy hiedelem és tudás kellő bizonyossággal elkülöníttessék a mindennapi ismeret elemzésében.
Azt, hogy mi a „köztudott”, végül is a tudás alanyának erkölcsi önismerete (mondjuk: identitáskényszere) dönti el. Nemcsak azért, mert a fogalmi, a morális és a tapasztalati információk valójában elválaszthatatlanok egymástól, hanem azért is, mert az, amit az alany köztudottnak tekint, az elsősorban mindig az individuális tudat mögött meghúzódó erkölcsi érzékenység függvénye.
Van egy szita a szűrők rendszerében,
mákszem sem járja át sűrű szövetét.
Csöpp fémszita. Es szitaképpen, én is
csak szűröm egyre éltem fövenyét:
hogy pár ezüstszem, szürke part-fövényen
majd valamikor rólam is meséljen.
Ezeket a csodálatosan egyszerű sorokat Vera Imber állította emlékül a „blokádkollektivitásnak” (Jurij Lotman), annak a tudatnak, amely valóban egy autentikus közösség tudatának látszott lenni. Igen, az Ojsztrah-hangversenyen az emberek, ha rongyokba burkolózva is, de kitartottak végig, s az ostromlott városban volt az ősbemutatója Sosztakovics híres VII. szimfóniájának, ott tartották sorra a Leningrádi Költői Estéket.
Olga Bergholz, ez a „nővér a bánatban és haragban”, aki később öngyilkos lett az archipelágus egyik szegletén (úgy látszik, a hit energiája is megcsappanhat egyszer), aki néhány év múlva azzal mentegetőzött az őt kihallgató állambiztonságiak előtt, hogy „én nem játszottam meg a hőst, én éltem”. S valóban, Bergholz éhezett, fázott, eltemette a férjét, barikádokat épített, olykor pedig verset írt, és amikor a mikrofon előtt felolvasta őket, megtámasztották, hogy össze ne essék... Zinajda Sisova (akit már 1946-ban letartóztattak kémkedés gyanújával, 1947-ben pedig főbe is lőtték) halála előtt ezt írta férjének: „Beléptünk ketten a történelembe, te meg én, ajtónkon át, ilyen egyszerűen, mint házunkba, mit ellenség otthagyott...”
E poéta-hölgyek fölöttébb feldobottan viselkedtek – csapongtak, lelkesedtek, reménykedtek. Nem akarták megérteni, hogy a történelem is, végső soron, a párt politikájának „szerves része”, s legkevésbé sem egyéni ihlet dolga, személyes gondolaté vagy cselekvésé. Ellenkezőleg, ami túlságosan személyes, az már eleve haszontalan, sőt valamiféle beteges élősködés végterméke. Olyasmi, amit a profi politika a (fenyegető) pontosság kedvéért „szociális parazitizmusnak” minősít.
BRODSKY (Joseph), poète américain, d’origine russe (Leningrad, 1940). Condamné en 1964 en U. R. S. S. pour „parasitisme social” il a émigré en Occident. (Collines et autres poèmes; Urania) (Prix Nobel 1987.) Erről ennyit a mindentudó Petit Larousse-ban.
Szociális parazitizmus.
Állni az ablak előtt. Állni és nézni a történelmet. A vita contemplativa megindítóan szép emléke: a Carszkoje Szeló-i elit líceum diákjai (köztük a későbbi dekabristák és Puskin), lelkesen integetnek a Párizs felé induló bakáknak. A nemzeti eszmélés követeli a szellem számára az egyszerű, de hősi egyenruhát (Jurij Lotman: Puskin. Európa, Bp., 1987. 38.)
After Napoleon’s defeat in 1814, many returning russian officers, asking why Russia could not share the civilized life they had seen in western Europe, turned revolutionary. The unsuccesful Decembrist uprising in 1825, during the brief interlude between the death of Alexander I (1801–1825) and the accesion of Nicholas I (1825–1855), was the effort of a small group of conspirators demanding a constitution. Fear of revolution determined the character of the reign of Nicholas I and of authoritarian tsarist governments thereafter.
Aware of the subversive influence of foreign ideas and conditions, Nicholas decreed an ideology of Russian superiority, called official nationality. The Russia people were taught to believe that the Ortodox creed of the Russian Church, the autocratic rule of the tsar, and Russia’s Slavic culture made the Russian Empire superior to the West. To enforce this contrived invincibility, Nicholas I created the Third Section, a secret agency of police spies, and controlled acces to his country from Europe, drawing toward the end of his reign a virtual iron curtain to keep out dangerous influences. His ideal was a monolithic country run, like an army, by a vigurous administration centred on the monarch; all Russians were to obey his wise and fatherly commands. (Marvin Perry: Western Civilisation. Houghton Mifflin, Boston, 1990., II. 484.)*
Tehát csakis atyailag.
Hanem az atyákkal egy kis baj volna.
A helyüket újabban nehezen találják. Ami nem is csoda – a mi időnkben másak már a férfiak. A nőkről nem is beszélve, hát még a gyermekekről.
Télemakhoszom, Trója ostroma
már véget ért. Nem emlékszem, ki győzött.
Talán a görögök, hisz ennyi hullát
mi, görögök hagyunk csak idegenben...
És mégis, a hazafelé vivő út
túl hosszú lett számomra, mintha csak
Posszeidón, míg ott vesztegettük az
időt, a távot megnyújtotta volna.
(...)
Nem emlékszem, hogy végződött az ostrom,
és nem tudom már, hány éves lehetsz.
Nőj nagyra, Télemakhoszom! Csupán
az istenek tudják, találkozunk-e.
Már nem vagy az a kisded, ki előtt
igavonókat fékeztem meg egykoron.
Ha Palamédész nem jön, együtt élnénk.
De tán igaza volt, mert nélkülem
az oidipuszi vágyak elkerültek,
és álmaid se bűnösek, fiam.
(Baka István fordítása)
Az Odüsszeusz Télemakhosznak című Brodszkij-költemény bizonnyal századunk egyik legriasztóbb versbeli üzenete. Freud üzenete Marxnak, a költő üzenete a politikusnak, akit faire de l’histoire színes külsőségei annyira elvakítottak, hogy alig észleli: feledésre ítélték az olümposziak.
„Ha visszanézek, azt mondhatom, pusztaságban, pontosabban, a kipusztultsága miatt ijesztően üres térben kezdtünk, s inkább intuitíve, mint tudatosan, épp arra törekedtünk, hogy újra létrehozzuk a kontinuus kultúra hatását, helyreállítsuk formáit és trópusait, hogy a kevés épen megmaradt s gyakran tökéletesen kompromittált formáját feltöltsük a saját, új vagy akkor annak feltűnő, korszerű mondandókkal.
Valószínűleg létezett másik út: a további deformáció, a töredékek, a roncsok, a minimalizmus, a megszegődő lélegzet poétikája. Ha elhatároltuk magunkat ettől, egyáltalán nem azért tettük, mert az öndramatizáció útjának tűnt föl előttünk, vagy nem azért, mert roppantul megihletett bennünket az eszme, hogy megőrizzük az általunk ismert örökletesen nemes kulturális formákat – ezek a mi tudatunkban azonos értékűek voltak az emberi méltóság formáival. Azért határoltuk el magunkat ettől, mert a választás voltaképpen nem a miénk volt; a kultúra választott: s ez a választás ismét csak esztétikai, nem pedig erkölcsi volt. Persze, az ember természetesebben vélekedik önmaga felől, ha nem a kultúra eszközeként, ellenkezőleg: alkotójaként és őrizőjeként gondol magára. S ha most az ellenkezőjét állítom, nem azért teszem, mert a XIX. század végén megvan a maga bája Plótinosz, Eckhart mester, Shaftesbury, Schelling vagy Novalis parafrazálásának, hanem azért, mert ha valaki, hát a költő mindig tudja, hogy amit a köznyelv a Múzsa hangjának nevez, az valójában a nyelv diktátuma; hogy nem a nyelv az ő eszköze, hanem ő az eszköze a nyelvnek, azért, hogy annak létezése folytatódjék. A nyelv pedig – még ha lelkes lénynek képzeljük is el (az volna csak igazságos!) – nem képes az etikai választásra.”
(Joszif Brodszkij beszéde a Nobel-díj átvételekor. Király Zsuzsa fordítása)
Apollo’s first, at last, the true God’s Priest.
Donne doktorról mondatott ez, s Thomas Carew nyomán Brodszkij hatalmas költeményt írt – azt hiszem, Jelcin elnök nem tévedett akkor, amikor a józanság kínos pillanataiban az utolsó orosz klasszikusnak nevezte őt. A klasszikus ugyanis mindig felismeri a holtan heverő hagyományban azt, amit varázslatával életre kelthet. S azt is, ami már nem menthető.
В мире ест царь. А этот царь безпощаден.
Голод название ему.
Az éhség az Úr mindenek felett – az orosz éhség legfőbb tápjának azonban a pravoszláv nacionalizmus bizonyult, Aljoska Karamazov népi humanizmusának parlagi mása.
Jót lehet mulatni az ötvenes évek orosz irodalomtörténetírásán, amely megbocsátó vállveregetéssel viszonyult a „polgári elemek” önkínzó otthonkereséséhez. Ettől az élet még nem lesz vidámabb! Visszamenőleg a legkevésbé.
Вымышденный раэговор с читателем-мещанинам
Ты будешь доволен собой и женой,
Своей конституцией куцый,
А вот у позта – всемирный запой,
И мало ему конституции. (Позты)
A probléma megoldása viszonylag egyszerű – az a, a, a, x rímképletet kellene megmagyarázni. Azaz a polgár elégedett lehet önmagával, feleségével, netán államalkotói léte csonkácska alkotmányával. A költőnek a dolgok rendje szerint édeskevés a legemelkedettebb konstitúció.
Walter Laqueur, az orosz mentalitás történetének jeles kutatója szerint az az otthon, melyet a pravoszláv nacionalizmus kínál híveinek, „meghitt ketrechez” hasonló. (Ez a ketrec különben nem veszélytelen – éppúgy lánggal loboghat, mint Valentyin Raszputyin Tűzvész című regényének szibériai munkatelepe – egy bús, oroszosan hazátlan éjszakán. Ahonnan – mentés közben ellopják mindazt, ami még ellopható.)
Az „orosz messianizmus” (Peter Duncan) serege egyházi himnuszokkal, fohászszal és imával ajkán, templomi zászlókkal kezében vonul. Az ünnepi had háta mögött részegen hadonászó, üvöltöző csőcselék, amint kirángatja és üti-veri a zsidó boltokban talált szerencsétleneket, majd a kofasorból odacsődített asszonyok egymás közt is perlekedve elhurcolnak mindent, ami csak mozdítható.
A Brodszkij versében John Donne aludni tér – s közben amúgy saying farewell végigpereg e lét semmisége. Brodszkij „megunta a félelem Akadémiáját, tehát volt miért Donne-hoz visszafordulnia” (Ronald Draper: The intellectual ingenuity of John Donne, in.: The Metaphisical Poets. Editors: Linda Cookson and Bryan Loughrey. Longman, London, 1990., 33–45.)
Szomszéd tetők hósíkja dől, akárha
lovat takarna. Egész álmodó
városrészt szel az ablaktest halálra.
Alszik fal, ablak, boltív, mindegyik.
Gránittömb, kockakő, a kert s a rácsa,
kerék se nyikkan, fény se cikkan itt...
Sarokkő, vaslánc, kerítés, ciráda.
Elaludt ajtó, rézgyűrű, kilincs,
kampó, retesz, zár, kulccsal és lakattal.
Itt pisszenése, zizzenése sincs,
csak épp a hónak. Álom. Nincs hajnal.
Elaludt a börtön és a zár – a kikötőben a szabadító gálya is alszik mélyen. „London elaludt” – írja Brodszkij. Valójában azonban Leningrád, azaz Pétervár alszik – alszik az a lény, akiről találóan mondotta Andrej Bjelij: csak válláig maga, fennebb már az égbolt kupolája kezdődik.
Elaludt minden. El a könyvhalom.
Szavak folyói feledés jegével.
Beszédeken és igazságukon
a lánc megcsörren egy-egy láncszemével.
Mind mélyen alszik: szent, Sátán, az Úr.
Rossz szolgát, hívőt, fiat nyűgöz az álom.
Surrog a hó s az út ködébe hull,
más semmi hang nincs a kerek világon.
Ám ebből az általános andalodásból Brodszkijnak van bátorsága levonni a végső morális következtetést is – az igazságot elfogadó önismeret következtetését:
 
De oly magasra nem visz a teher,
honnét e földi tájék, hogyha nézed,
csak tornyok száza, kúszó vízmeder,
s tompulva fáj az Utolsó Ítélet.
(Gergely Ágnes fordítása)
Thomas Mann: vonzódás az idő utánhoz – vonzódás az örök emlékezéshez. Jestem filatelist – mondhatta volna Tadzio Aschembachnak, persze ha bélyeggyűjtő lett volna. Jeszcse nigdy nie jechalem takim wielkim okretem. (Még sohasem utaztam ilyen nagy hajón.)
A rendíthetetlen ólomkatona poézise.
Az Elégia John Donne-ért az ember helyét mutatja meg – az ontologikum síkjáról átlépve az etikum síkjára. Mindent szabad – Iván Karamazov őrült üvöltése csak arra volt jó, hogy a bosszút elterelje természetes irányából. A bosszú Bosszúvá vált, mitikus szubjektummá, és persze üldözőbe vette azt, aki összetévesztette a Szabadsággal. A szabadság különben is Isten adománya és nem ő maga – az ember (legyen akár a legszabadabb) soha nem lehet az Utolsó Ítélet teljhatalmú végrehajtója.
A Tower (illetve a Péter-Pál erőd) szemlélője óhatatlanul botlik bele Stuart Mária emlékébe. Sőt, kiigazítja a fejetlen skót királynő emlékeit – igaz, nem a sans-culotte-ok észjárása szerint. A Húsz szonett Stuart Máriához-t akár valamelyik Shakespeare-kortárs is írhatta volna, ha
Párizs nem változott. A Place des Vosges
négyszögletű, hidd el nekem, mint régen.
A Szajna békén hömpölyög medrében.
A boulevard Raspail éppoly otthonos.
Mi új? Az ingyenkoncertek s az égen
fémlő torony – azt hinnéd, eltapos.
Vannak sokan, akikkel lenni éden,
de előre köszönni azért ildomos.
Párizsi restaurant – micsoda sikk
kiejteni, az orrgaratnak ünnep.
S betéved ide eine kleine Nachtmuzsik,
rücskös pofájú, oldalgombos ingben.
Café. Boulevard. Karodban kedvesed.
A hold: paralitikus genszeked.
(Baka István ford.)

Girbojedov-csatorna: mossa a város szennyesét
 
Sammler sind glückliche Menschen – vélte Goethe, aki váltig állította, hogy a láthatatlan gyűjtemény (die unsichtbare Sammlung) a hordozója annak, amit egy kis nagyzolással emberségnek lehet nevezni. Ennek az emberségnek valamit, valami újat kellett felvennie 20. századi jelentéstartományába: az Otthon eszményéről való intellektuális (s némiképp morális) lemondást.
Auschwitz után nem lehet Otthonról beszélni, aminthogy a történelem Teljességéről is csupán képletesen. Tudomásul kell vennünk (morális) korlátainkat. (Egyébként korlátaink tudomásul nem vétele egy kissé olybá tenné a dolgot, mintha az idő előtthöz vonzódnánk.)
Semmiféle önkorlátozás nem fájdalommentes.
A fájdalom elkerülhetetlen, tanítja Brodszkij, a morális megsemmisülés azonban elkerülhető, sőt elkerülendő. Az emberé a tanulság, a játék azonban egyelőre még mindig a Sorsé, ahogyan azt Horác mondotta volt.
Fortuna boldog, hogyha zavart kavar,
játékot űz csak, csintalan és konok,
tiszteségeket nyújt s visszavesz, hol
rám mosolyog kegyesen, hol elhagy.**
(Bede Anna fordítása)
Az idő után nincsen rang, bér. Talán vigasz sincsen. Mégis ki-kilógunk a félve megélt, hittel bálványozott, bátran meggyűlölt történelemből. Többnek lenni a történelemnél – megmosolyogtató vágyakozás. De azt el kell ismerni, hogy az embernek ma már valamiképpen az is joga, hogy ily módon mosolyt fakasszon.
* A szerkesztői gyakorlat kényszere folytán ilyenkor egy illemtudó lábjegyzetben a szövegrész magyar fordítását is közzéteszik, azokra gondolva, akik szeretnék könnyedén megfejteni a megfejtendőkkel. A passzus egyébiránt épp arról szól, hogy mennyire félt I. Miklós cár a napóleoni háborúzás végén Nyugatról visszatért, felvilágosult, több nyelvet beszélő, cizelláltan viselkedő, társadalmi változásokat igénylő orosz katonáktól. Rettegett tőlük. Megpróbálkozott ellenideológiákkal, az Ortodoxia, a Cár, a Birodalom magasabbrendűségének hangsúlyozásával, miközben persze, biztosításként megszervezte titkosrendőrségét is, a III. Ügyosztályt. Egész Birodalmát kézi vezérlésű hadseregként szerette elképzelni, szófogadó, szájtáti alattvalókkal.
** generálnij szekretár (oroszul): főtitkár (A fordító jegyzete)

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék