Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1996. április, VII. évfolyam, 4. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Györffy Kálmán

Györffy Kálmán
TÜKÖRCSEREPEK
Regényrészlet
„Most már nagyon jó, mert nem lehet rosszabb
Szívünk jó borát gonosz ittasoknak
Mivelhogy úgyis odaadtuk: mindegy,
Majd elvezérel az Ördög már minket.”
A könyv az, ami. Ipari művészet, dizájn, tipográfiai opusz, papírra kent gasztronómia, sajátos íz és zamat; Illyés Gyula szerint „minden jó mű egy-egy szabadságharcos”, ebben a parányi szobában – és egy szélbe szórt, bár nem túl értékes kiskönyvtár után is – valami száz szabadságharcos porosodik, posztmodern idők, a szabadságharcosok korának vége, ellenreformációs század végén hómező, dermedt fa ágán varjú didereg, azt sem mondja: kár, a szabadságharcosok fején csörgősipka, az egyensapka viselete kötelező. A könyv pedig az, ami. A katonának fidibusz, az utazónak teher, a szellemi rendőrnek bűnvádi bizonyíték. Az egykönyves írókat szeretem, az egykönyvű embertől félek; a tagnak párttagkönyve van, a felkentnek szentkönyve, az uzsorásnak üzleti könyve. Az egykönyvű emberektől óvjál meg, Uram!
Szétnyomott tehénlepény a történelem országútján, transszilván gondolat, súly alatt korhad a pálma, homokszem körül rohad a gyöngykagyló húsa. Ki-ki a maga korlátaival, itt akadt el az értelem. Kivontatni belőle sajnos négy bivaly is kevésnek bizonyulna.
Milyen író az, akinek nincsenek olvasói? Az olvasó ugyanis összepakolt és elment, meggyőződni róla, hogy a világ nem provincia, a szó súlyát elveszítve fölszállt és szétpukkant, akár a szappanbuborék, hogy a mondat a gondolat hiányában üres nyelvtani fazék, érdektelen történet lötyög benne. Persze az olvasó nem mint olvasó ment el, hanem mint erdélyi magyar író, vagy mint erdélyi magyar mérnök, erdélyi magyar orvos, vagy erdélyi magyar református pap, erdélyi magyar munkás, vagy, ami a legjobb, mint erdélyi magyar magyartanár, hogy legyen belőle összmagyar író, vagy összmagyar mérnök, vagy összmagyar református pap, ami fából vaskarika. Nyilván nem mindenki ment el, de aki maradt, az is hamarosan meggyőződhetett róla, hogy a szó, a mondat visszavonatik, a történet pedig érvénytelen, a nyomdatermék környezetszennyező, a könyvüzlet nem üzlet, a könyvtár raktár, lomtár, porfogó, az idő pedig pénz.
Valamikor, úgy a nyolcvanas évek elején volt olvasóm, legalábbis azt hittem, hogy létezik tíz-tizenkétezer ember, aki kézbe veszi a könyvet, ez a hit pedig önbizalmat adott, erőt, magabiztosságot, hasznosságérzetet, egyszóval mindazt, ami egy könyv megírásához szükséges. Azóta persze tudom, hogy kényszeres olvasók voltak ők, jobb híján olvasók: teremtettem embert a saját képemre és hasonlatosságomra. Igazi olvasóm nem volt több egy tucatnál, lássuk csak: a lektor és a szerkesztő, a cenzor és a főcenzor, a korrektor, két recenzens és két kritikus és máris átléptük az országhatárt (akkor még büntetendő), egy-két budapesti irodalmár, részint a kérdés „kiváló” és kizárólagos ismerői, akik erre szakosították magukat, másrészt pedig, ebből éltek. (Figyeljen má’ oda, gyerekek, valaki és írjon má’ róla harminc sort, a fene egye meg!)
Milyen író az, akinek nincsen olvasója?
Az kéremszépen: olvasótlan író.
Ritka hálás állapot.
Hogy miért? A cenzúra miatt. Mert ugye, van az állami cenzúra, amelynek egy igen súlyos formáját, az erőszakos diktatúráét a velem egykorúak alaposan és kimerítően végigszenvedték. Ami nem lenne annyira súlyos (nem jelenik meg a könyv, na és?), ha nem vezetett volna a mindennapi szellemirtó méreghez, az öncenzúrához. Mindennapi méreg évtizedeken át adagolva: a szabad szellem torzalakká roncsolása.
Van viszont még egy cenzúrafajta. Az, amit az író akkor erőltet magára (vagy inkább fogad el, anélkül, hogy észrevenné), amikor a könyve túloldalán ott érzi az olvasót. Amikor elfogad, egyetért egy közösség elvárásaival. És talán minden cenzúra közül ez a legfélelmetesebb: nem csupán kihúz, könyörtelenül diktál is. Az olvasótlan író érdekes és igen megbecsülendő helyzetben van. Nyugodtan odaírhatja például a fenti passzus elé azt a rég divatjamúlt és mindenki által elcsépeltnek tartott formulát: AZ OLVASÓHOZ.
 
Miután Lydia rájött, hogy utálja az egész férfinemet, bevonult a szobámba. Amely parányi volt, alig valamivel több tíz négyzetméternél, tele képekkel és könyvekkel, és valami jó, egészséges agglegényszaggal, mert akkor, harmincöt évesen már rég túljártam a válóperem bonyodalmain.
– Utálom a férfiakat – vetette keresztbe jóvádlijú lábait Lydia a karosszékben –, utálom a szövegeiket, hogy mindent jobban akarnak tudni, a nagyképűségüket, a meggyőződésüket, hogy ők a teremtés koronái...
– Úgy is kell...
– Mintha ők teremtették volna a világot, és nem mi szültük volna tele a földet, apámat is, a srácokat is, a barom dumájukkal.
– Nyilván...
– Aki egy cseppet is ért a biológiához, az tudja, hogy mennyivel jobb felépítésű egy női test, mennyivel ellenállóbb, mennyivel fájdalomtűrőbb, egy anyaöl felépítése valóságos csoda – tette az anyaölére vékonyujjú, keskeny tenyerét Lydia.
– Az aztán...
– Hogy ők az értelem! Hogy az alkotómunka! Szülnének csak ők, nevelnének csak ők gyereket, mosnának, főznének, takarítanának ők, akkor megnézném az alkotómunkát!
– Bizony...
Szétnéztem a szobámban, most már hosszú idő óta én takarítom, a könyvek rendben, pontosan a helyükön, ott, ahol szeretem őket, egypár az ágyam fejénél, a földön, egypár az íróasztalon, azokra éppen szükségem van; a padlószőnyeg felporszívózva, az asztalkán, kettőnk között tiszta terítő, a hamutartóban cigarettacsutkák, Lydia éppen akkor nyomta el a magáét.
– De a legutálatosabb a kéjvágyuk – jelentette ki határozottan Lydia. – Az mindent felülmúl! Mindegyik csak „azt” akarja a nőktől! Ahogy fogdossák az embert! – Lydia keresztezte a mellkasa előtt két karját, és mindkét kezével megmarkolta a mellecskéit. – Ahogy lihegnek a disznó kéjvágyuktól, és eszükbe nem jutna, hogy egy nőnek lelke van, vágyai vannak, szeretetre vágyik! Utálom, amikor felmered nekik...
– Mint egy katonai periszkóp a bozótosból...
– Tessék?
– Mondom, mint egy periszkóp a bozótosból. Figyeli, hova lehet belőni.
– Utálom. És attól is hányingerem van, mikor leáll nekik, és fityeg...
– Mint egy túlhízott és lusta hernyó...
– Micsoda?
– Mármint a dákó. A farok. A puca.
– Ennyi az ők híres értelmük – mondta Lydia –, azt hiszik, hogy egy nő egyebet sem akar, csak...
– Baszni – segítettem.
– ... hanyatt vágódni és széttenni a lábát. Még azt is képtelenek megérteni a marha nagy eszükkel, hogy egy nőnek simogatás kell, kedveskedés, becézgetés, hogy egy nőnek az csak úgy nem megy, hogy hanyatt vágja magát, és szétteszi a lábát. Lydia valami tizenkilenc éves volt akkor, másodéves orvostanhallgató, pár napja futottunk össze valami társaságban, és mivel rájött, hogy utálja az egész férfinemet – sok nagyképű kéjhólyag –, úgy döntött, feljön és megnézi a szobámat. Ebből az alkalomból különlegesen öltözött fel, valami rövid, zsákszerű fehér ruhácskába, amit kisujjnyi pántok tartottak a vállán. Dús, feketés haja volt, kissé bandzsító barna szemek, enyhén ívelő orr, vastag ajkú, nagy száj, nem volt magas, telitalpas, kicsit kacsázó járása jól domborodó fenékre, izmos combokra, feltűnően karcsú derékra terelte a figyelmet.
– Kérsz egy kis bort? – kérdeztem. (Ki tudja, ezek a másodéves medikák isznak-e, vagy egészséges, absztinens életmódot élnek? – gondoltam.)
– Ha van – mondta.
– Abban pedig biztos lehetsz, hogy én nem fogom letépni rólad a ruhát, nem fogok a füledbe lihegni, és nem fogok erőszakoskodni, hozzád se fogok érni, amíg nem akarod az ellenkezőjét – indultam kifelé a szobából.
Stratégiailag a szobám a legjobb helyen volt, üveges ajtaja a kertre nyílt, egy kis teraszra lehetett kilépni, innen falépcső vezetett le, a terasz alatti betonlépcsőkön lehetett lemenni a pincébe, ahol, mivel apám nyugdíjasból borosgazdává képezte át magát, és mivel a kertünk nagyjából egy szőlőlugassá alakult, ebbe a pincébe minden ősszel valami tizenöt-húsz vedernyi fehér- és vörösbornak való édes must került.
Nagyokat kuncogtam magamban, amíg a pince sötétjében egy hasas üveg majd a gumicső után tapogattam, aztán a gumicsövet a boroshordóba engedve megszívtam – ez a borosgazda magánöröme, „beleslukkol” az ember, szokta mondani apám. Úgy félig töltöttem az üveget és, még mindig kuncogva, visszamentem.
Lydia töprengve ült a karosszékben, nézte, ahogy az asztalra tettem a zöld, hasas üveget, és két poharat emeltem el a könyvespolcon sorakozókból, aztán rám emelte meleg, barna szemeit, bandzsított és megráncolta a bőrt az orrán valami szörnyen vásott, csibészes mosoly kíséretében.
Majd felállt, belépeti az ágy és az íróasztal közé, egyik kezével fölnyúlt és lefricskázta az egyik keskeny vállpántot a válláról. Aztán, még mindig ezzel a vásott mosollyal az arcán, a másik kezével is fölnyúlt és huss! – a fehér ruhavirágkehely a földön.
Hát nézzétek, hogy jön a bárka: a türkizzöld Ión-tengert fodrozza a szél, lágy szellő, meleg, bizsereg tőle a bőr, hegyes lesz. tőle a férfiak mellbimbója, az árbocról a vászon lebontva, összetekerve, faggyas szíjakkal összekötözve a gálya alján, a férfiak kétoldalt a padon, az egyik lábuk a tőkegerendán, hiszen süketek, füleiken tenyérnyi méhviasz, nem hallanák az üstre feszített bőr dübbenését, az evezőknek pedig ütemre kell megmerülnie a fodrozó vízben, különben összeakadnának, meghasadoznának és megállna a hajó, ami itt maga a halál, így aztán egy láb a tőkegerendán, Thünidész pedig számol, lassan, ütemesen: egy-kettő-há... és bumm! lába között a gerendához üti a mázsás kotróhorgonyt, ezt, a dobbanást a talpukon érzik a társak, olyankor megmerítik az evezőket a vízben, kígyózó izmok feszülnek a hátukon, ahogy visszahajolnak, és a bárka halad. Ezt is a furfangos találta ki, aki ott libeg jobbra-balra a magasban, vizes kötéllel az árbochoz kötözve, Thünidész az egyetlen, aki látja őt a bárka orrából, nézi a kételkedő arcot, nem hisz ez már az isteni jóslatban sem, gondolja, de közben számol: egy-két-há... és bumm, szeretettel nézi a napszítta arcot, a kételkedés vonásait fölváltja lassan a csalódás, furcsa dolog süketnek lenni, gondolja Thünidész, elhatalmasodik az emberben a csend, lüktetésétől, ritmusától fosztódik meg a világ, kicsit olyan ez, mint a halál, bizony, ha nincs ritmus és nincs lüktetés, az maga a halál, gondolja Thünidész, de azért egy-két-há... Bumm, gépiesen, pontosan, rácsodálkozik hirtelen a kikötözött szakállas arcára. Odüsszeusznak előbb csak az orrlyukai tágulnak, megfeszülnek az arcán a vonások, ide-oda kapkodja a fejét, fülel, hallgatózik, a teste megfeszül, a szeme keresőn ugrándozik, a szemgolyó szinte kifordul a figyelemtől, Thünidész valami szörnyű büdösséget érez, emberi hullák szagát, napon büdösödő rothadó belekét, az evezőt forgatók is érzik, fintorgatják az orrukat, Odüsszeusz arcán elömlik a kéj, az ajka széthúzódik, a fogai kiszáradnak, az állát egyik vállától a másikig rántja, és igen, alighanem üvölt. De Thünidész mindebből mit sem hall, rémülten gyorsítja az ütemet, egy-két-hábum, egy-két-há-bum, a társak hátán kígyózik az izom, száraz bőrük felfénylik a verítéktől, Odüsszeusz a köteleit tépi és ordít, a szája kerekre öblösül, rángatózik a teste az árbócrúdon, a tekintete a vízen, köröz a bárka körül, és most Thünidész kétségbeesik, Odüsszeusz, ahogy csak bírja, nekivágja a fejét az árbócnak, csúszós, véres folt marad a sima fán, e-ké-há-bum, e-ké-há-bum, Odüsszeusznak felmered a férfitagja, megvastagodik, pattanásig feszül, a fogsora összezárva, a teste mint az íj húrja, aztán lüktetés, ezüst csíkok úsznak a levegőben a Thünidész feje fölött, és belecsobbannak a türkizzöld vízbe.
Odüsszeusz később mindent elmondott a társainak, a szirének hattyútestét öreg és friss csonthalmok között, az oszladozó hullák között, a keblük hófehérségét, az arcuk tiszta szépségét, a hangjuk csábos báját, így aztán mindezt le is írta Homérosz.
De Odüsszeusz arról hallgatott, hogy mindez csak háttérzene volt.
Ennyi, és semmi más. Amikor meghallotta a szirének énekét (és még azt is megzavarta, ütemekre tagolta az egy-két-há-bum), gúnyosan odakiáltott nekik: ez minden, szajhák? Ettől kellene megvaduljak én, az Ithakai? Hiszen tőletek, ganédombon ácsingáló libák, még egy gúnár se jönne izgalomba! De azok nem figyeltek rá, csak énekeltek mézédes hangjukon, halkan, egyhangúan. És akkor Odüsszeusz valami fémes csillanásra lett figyelmes, valamire, ami a vízen úszott, gyorsan, nagyon gyorsan, mintha zsinóron húzták volna a hajó felé, nagy hal, hatalmas, szivárványos farokuszonnyal, dárda közeledik ilyen acélos villanással, már ott volt, egészen közel, amikor a szivárványos farokuszony a vízfodorra csapott, ezüst villanással elnyelte a halat a víz, örvény a nyomában, aztán a türkizzöld hullámok alól fölúszott, a levegőbe pattant egészen Odüsszeusz magasságáig a lény: arany hajú, szűzkeblű lányalak, a combjai helyén ezüstös halfarokkal, szivárványosan szétterülő, kocsonyás farokuszonnyal, repülés közben kecsesen elfordult, és belecsobbant a vízbe. Egy pillanat alatt felmerült, a hátára feküdt, és farkát mozgatva úszott a hajó mellett. Mintha valami hatalmas napraforgóban úszott volna a lány?, szirén?, sellő?, úgy terült szét színarany haja a zöld vízen, és Odüsszeusz teljes szépségében megcsodálhatta a kristálykék szemeket, a kagylógyöngy fogakat, az ujjbegynyi mellbimbójú mellecskéket, a fölhabzó vizet, ahogy az almamellek között átrohan, a szeméremdombon a halvány halpénzeket, a combok erős, ezüstös halpénzeit, a szeméremdomb alá mintha késsel metszettek volna egy véres, bíboros kis sebet. A lány körülúszta a bárkát, játékosan, fürgén, aztán elmerült, majd újra feldobta magát a levegőbe, a kezében egy hatalmas rákot tartott, fuvolahangon nevetett, a hátára feküdt, két szép kezecskéjével megragadta, szétfeszítette az erős rákollókat és beleharapott a rák potrohába, a ráklábak görcsösen megrándultak, és bökdösni kezdték a lány pofácskáját, de az megrázta a fejét, és kitépett egy darabot a rákból, kiköpdöste a páncéldarabkákat és nevetett, Lüdéia vagyok, mondta fuvolás hangon, nem kérsz belőle? És Odüsszeusz megbabonázva, kimeredt szemmel nézte, és bár szégyellte, könnyek csorogtak az arcán. A lány fölfalta a rákot, a keze fejével megtörölte vérvörös szájacskáját, finom, mondta, és játékosan az egyik evezőbe kapaszkodott. Felnézett Odüsszeuszra, hintáztatta magát az evező tollán, és nevetett. Gyere hozzám, mondta kedvesen, elengedte az evezőt, és megint a hátán ringatózott. Gyere hozzám, és szeressél, mondta kedvesen, simogassál, mondta, és gyöngyházkörmű kezecskéivel végigsimított a derekán, aztán a mellein, aztán két ujja a halvány pikkelyű szeméremdombra kúszott, a bíboros vágásra. Odüsszeusz megérezte, hogy itt valami véget ért, hogy az ő élete innen kezdve csak kötelesség. De erről semmit sem mondott a társainak. És akkor honnan tudott volna erről Homérosz?
– Azt pedig el sem tudnám képzelni – magyarázta felélénkülve Lydia –, hogy az ember együtt lakjon egy férfival, nap mint nap, hétről hétre éveken át, hallgatni a nagyképű szövegelését, szagolni a büdösségét, hallgatni a horkolását, nézni, ahogy levágja a tyúkszeméről a bőrt, hát nem...
Az ágy keskeny, így hát a földre terítettük a takarót, azon üldögélt Lydia meztelen, térdeit felhúzva, magához ölelve.
– El sem tudnám képzelni – rázta meg a fejét. – Végül is egy nőnek joga van a szabadsághoz, a saját életéhez, hogy azt csináljon, amihez kedve van, ha pedig hozzáköti magát egy férfihoz, akkor ennek vége.
Később pedig azt mondta:
– Nem tudnál hozni még egy kicsi bort? Nagyon finom volt...
Így aztán felöltöztem, és újra megjártam a pincét (ami pedig hétköznapon nem volt szokásban). Aztán harmadszor is lesétált az üveg. De addigra már a férfinem képviselőjévé lettem kinevezve.
– Egyébre sem voltunk jók nektek, mint főzni, mosni, takarítani. És persze: gyereket szülni! – lobogtatta keskeny tenyereit a levegőben Lydia. – Az egész történelem folyamán csak kihasználtatok és kizsákmányoltatok minket, elnyomtatok és kiszipolyoztatok, kiszolgáltunk titeket, persze, mert mi a buta nők vagyunk, ti pedig az okos férfiak! A tévedhetetlenek! A csalhatatlanok!
– Na, erre iszom egyet – emeltem meg a poharamat. Később pedig: – Ennek az egész Erdélynek az a baja, hogy az anyák nem tanítják meg rendesen főzni sem a lányaikat. De hogy is tanítanák meg, amikor ők maguk sem tudnak. Miért, te talán meg tudsz főzni egy rendes erdélyi magyar ételt? Hogy a szász ínyencfalatokról ne is beszéljek! Tudod te egyáltalán, mi az, hogy „ángádzsábur”? Na, ugye! Utoljára nyagyanyám tudott főzni: ez itt a legnagyobb baj!
– Ha tudnád, hogy utállak titeket – mondta –, te is csak olyan vagy, mint a többi. Mit érdekel engem a főzés! Ha főzni akarok, veszek egy szakácskönyvet és...
– Aki szakácskönyvből főz, az jobb, ha a kezébe se veszi a fakanalat!
– Utállak, utállak... S különben is ki nem állhatom a főzést!
– Hát nem erről volt szó?
– Így teszitek tönkre az életünket! És utána azt mondjátok, hogy a nők nem értelmesek, hogy képtelenek logikusan gondolkozni, hogy többnyire a férfiak kapják a Nobel-díjakat...
– Sorold fel a nőket, akik Nobel-díjat kaptak!
– Hát nem megmondtam? Te is pont olyan vagy, mint a többi. Minden nő bolond, aki férjhez megy. Volt nálunk egy doktornő, most már Németországban él, az okos volt, látod? Az nem ment férjhez, ha szüksége volt egy férfira, szólt neki, hazavitte, aztán kiadta az útját. A kislányát is így csinálta, akivel egy osztályba jártam... Azt hiszed, hogy annak hiányzott a férfi? Annak soha nem hiányzott a férfi!
Lydia hirtelen zokogásban tört ki, reggel pedig igen jókedvűen ébredt a keskeny, egyszemélyes ágyamban. Nagyot nyújtózott (az ingemben) és azt mondta.
– Most pedig elhozom a ruháimat a bentlakásból.
– Na, álljon csak meg a menet – mondtam – csak nem akarsz ideköltözni?
– Miért? Nem éreztük jól magunkat egymással?
– De hiszen ez egyszemélyes szoba...
– Egy darabig itt lakom, és kész. Ennyi az egész – mondta kérő hangon. – Ha pedig megunjuk egymást, visszamegyek a bentlakásba.
– Álljon csak meg a menet – mondtam –, azért ne így!
– Ne légy már olyan gyáva – mondta. – Na jó, egyezzünk meg, két hét. Kipróbáljuk, megy-e? Ha megy, akkor idejövök, ha nem megy, visszamegyek, jó? Addig csak a legszükségesebbet hozom ide.
És valóban csak a legszükségesebbet hozta el egy bőröndben meg egy sporttáskában.
– Itt ugyanis jól érzem magam – mondta Lydia ezerkilencszáznyolcvanegy októberében, és a karosszékre tette a tömött sporttáskát.
Az ágyon hevertem és olvasgattam, erre azért felemeltem a fejem és körülnéztem a szobámban. Kis skatulya, ötéves korom óta lakom benne. A kijáratot az udvar felé jó pár éve csináltuk apámmal: ne zavarjam őket. A szüleim felé azért megmaradt az ajtó, de előtte állt a ruhásszekrény, nem lehetett arra közlekedni. Ha a fürdőszobába mentem, körbe kellett járni a házat: apró kényelmetlenség az előnyökhöz képest.
– Itt én már nem érzem jól magam – mondta, vagy inkább sziszegte Médi, és a karosszékre dobta az üres sporttáskáját. Akkor már, ezerkilencszáznyolcvan szeptemberében nem volt a feleségem.
Az ágyon hevertem és olvasgattam, erre azért felemeltem a fejem, és körülnéztem a szobámban. Ezt a szobát két éve tettük rendbe Médivel, amolyan dolgozószobának, meg „nyárilaknak”, a szoba a kertre nyílott, a kert domboldalon volt, szép kilátás nyílt innen a város érintetlenebb részére. Eléje pázsitot telepítettünk, bukszusbokrokat ültettünk, a falakat lesimítottuk, újrameszeltük, a négy fal közül kettőt elborított a könyvespolc, a sarokban helyet kapott az íróasztal, a másik oldalon az ágy, a padlót filcszőnyeggel borítottuk, és középen éppen csak elfért még a két karosszék, meg a kisasztal.
– Nem foglalok el sok helyet, ne félj – mondta Lydia, kinyitotta a szekrényajtót, és berakosgatta a ruháit.
– Szenzációs ez a Dosztojevszkij, figyeld csak! – mondtam, és hangosan olvastam: „Ivan Iljicsnek úgy rémlett, mintha a szemében valami leplezett hidegség bujkálna, sőt különleges, baljós gondolatot forgatna fejében. Márpedig, ha törik, ha szakad, ki kell csiholni belőle valami érzelmet. Hisz csakis ezért jött.”
– Legalább lesz elég helyed, hogy berakjad a holmiidat – kapkodta ingerülten ki a szekrényből Médi a két hálóingjét, a kerti ruháját, a fürdőköpenyét, a fehérneműit.
– Szeretem, hogy ennyi könyv van itt – mondta Lydia –, legalább soha nem fogok unatkozni.
– A saját könyveimet pedig elviszem! – borította le a legalsó könyvespolcot Médi.
– És azt figyeld meg – mondtam: „vagyis meghalt... vagyis azt akarom mondani... hogy maguk nem szeretnek engem... Pedig én szeretem magukat mind... igen, és szeretem Por... Porfirijt is... Megalázom magam, hogy így beszélek...”
– Erre most még nem tudok odafigyelni. – mondta Lydia. – Be kell tegyem a holmiimat...
– Erre most már nem fogok odafigyelni! – sziszegte Médi. – Kiveszem a holmiimat s már itt sem vagyok!
– Pedig félelmetes mondatok – gyönyörködtem. – Azért ilyen mélységet! : „Porfirij! Én látom, hogy ti... mind... igen! Azt mondom, hogy remélem... igen, felszólítok mindenkit, mondja meg, mivel aláztam én meg magam?”
– Befejeztem – mondta Lydia és lehuppant a karosszékre valami csibészes mosollyal az arcán. – Igazán letehetnéd a könyvet! Hát nem kellene szeretkezni egy jót annak örömére, hogy megérkeztem?
– Legalább ilyenkor ne olvasnál! – dühöngött Médi. – Nem szeretnél búcsúkefélni egyet, mielőtt örökre elmegyek?
Hét végén pedig kiporszívóztuk a szobát egy szempillantás alatt, abrosz került a kisasztalra, öt darab csőszerű talpas pohár, aztán lementem a pincébe és megtöltöttem vörösborral két nagy borosflaskát, az egyiket az asztal közepére állítottam, a másikat az asztalláb mellé, hadd vegyék át a szoba hőmérsékletét.
Ezen a hétvégen ugyanis hozzám jöttek el a barátaim.
(Akkoriban még volt egy pár ilyen szokás, az én korosztályombélieknél a hétvégi csevely, az idősebbeknél a bridzsparti, a fiatalabbaknál a szombatesti buli...)
A kérdés nyilván feltevődik, a kérdés természetesen ez, ha nincsenek olvasóim, akkor miért írom meg ezt a könyvet? A legegyértelműbb válasz az lenne: csak. Időm van, papírom van, írógépem van, miért ne írnám?
Megvallom, sokkal magasztosabb a cél, ami vezényel. Kalapot szeretnék emelni, térdet és fejet szeretnék hajtani (miként nagy költőnk), diadalívet szeretnék emelni, babérkoszorút szeretnék elhelyezni, aranyba szeretném foglalni Trianon minden politikusát, és az ők unokáit.
Uraim, így kell ezt csinálni!
Bátran, művészien, könnyedén.
Le a kalappal.
Lépések dübörögtek fölfelé a falépcsőn: érkeznek a barátaim, megtermett férfiak, „súlyos” egyéniségek, csak tudnám, mitől voltak ennyire súlyosak, hiszen akkor már, a nyolcvanas évek elején a diktatúra eltüntette a húst a mészárszékből, a vajat a tejüzletből, a csokoládét, a kávét a csemegeboltokból; csak a balfaszok nem jutnak hozzá mindenhez, mondta harsogó hangján legsúlyosabb barátom Edömér (hogy mindjárt nevet is adjunk neki), igaz, jóval később, úgy nyolcvanhat táján, amikor már többszázas sorok álltak a boltajtók előtt, csak a balfaszok nem jutnak hozzá mindenhez, harsogta egy vértől csepegő féldisznóval a vállán, végigkorzózott vele a főtéren, a Bolyai utcán, a Bolyaiak terén, és bevonult vele akkor már kevésbé súlyos barátomhoz (mondjuk:), Benőhöz, aki azokban az években találta ki, hogy neki fogyókúráznia kell, sürgősen és alaposan, mert mindkét (szürke) nadrágjából kihízott. Húst egyáltalán nem is fogyasztok, mondta Benő éppen, kenyeret is nagyon keveset, viszont murkot és sült almát azt igen, amikor Edömér megállt a csöpögő féldisznóval a vállán a megdöbbent társaság előtt, felszólítva a jelenlévőket, hogy vonuljanak ki a konyhába, ugyanis: „Ebből az egészből most békebeli (értsd: Osztrák-Magyar) flekkeneket fogunk sütni!” Mindezek után pedig a fél disznó le lett téve a konyhaasztalra, a zsebből elő lett véve egy vadászkés, az éle hozzá lett fenve néhányszor a késfenőhöz, az elkerekedett szemű asszonyok előtt a disznógerinc meg lett szabadítva nyaki izmaitól és más használható darabjaitól, majd az asszonyoknak el lett magyarázva, hogy: „A békebeli flekken jó két ujjnyi vastag, az izomrostokra pedig harminc fokos szögben esik a vágás, részint, hogy elég nagy legyen a karaj, részint, hogy ne legyen rágós!” „És milyen savanyúságot vegyek elő hozzá?” – kérdezte Emerencia, a Benő felesége. „Savanyú-sá-got ?” – nézett fel sértődötten Edömér. – „Márpedig ezt tejföles-paprikás bormártással fogjuk fogyasztani!” „Megkavarjam?” – ajánlkozott Emerencia, de Edömér határozottan rázta a fejét: „Majd én!” Azzal szétnézett a konyhakredencben, helyeslően rábólintott egy jókora porcelánedényre, „Paprika van-e?” – kérdezte. Emerencia elővette a zacskó édes, és a zacskó csípőspaprika-örleményt (mindkettő Magyarországról becsempészett), a kiskanalat is nyújtotta Edömérnek: „Ezzel vegyél belőle.” Edömér azonban mindkét zacskót a porcelántálba ürítette, „Tejfölt!” vezényelt határozottan, Emerencia elhűlve hozta a fél liternyi tejfölt (két óra sorállás boldog eredménye), kétségbeesett arccal nézte, ahogy Edömér önt, kavar, kóstol, önt, kavar, kóstol... A két tepsiben sercegett a zsír, pirultak a hússzeletek, a konyhában – mint a konyhában, az egész lakásban nyálmirigyeket beindító illatok terjengtek, amitől először a Benő két kislánya jelent meg a küszöbön, majd őket félrelökve hátgerincet és farkat csóválva Bembo, a spanyol agár, amire Benő elkeseredetten bejelentette, hogy ezennel a fogyókúrájának lőttek, és karácsonyra ragaszkodna egy deréktájban bőséges galambszürke szövetnadrághoz. Persze mindez évekkel később történt, mint amikor felfelé dübörögtek a lépések a falépcsőmön, és megérkeztek hozzám egy kis szombat esti csevelyre a barátaim, pontosabban Edömér szorítja magát keresztül az ajtón, egy pillanatra meghökken, látom a szemén, hogy egy pillanatra meghökken a látványtól, mármint attól, hogy Lydia ül az ágyon, formás bokáit maga alá húzza, domborít, és jól érzi magát, hogy egy kétméteres férfiember megbámulja, és persze én is büszke vagyok, mert harmincöt évesen, egy évvel a válóperem után egy ilyen (lenge öltözetű) csibenőt dugdosok?, tartok?, őrzök? a szobámban.
– Az albérlőm – ez egy kis mozdulat Lydia felé, miközben máris teletöltök két poharat: – Isten hozta, Jóuram!
– Mi is voltunk bálkirályok – ragadta meg a feléje nyújtott poharat Edömér. – Lejtettek körülöttünk körtáncot a jányok, sugdostak a fülünkbe sok apró malacságot, szorongatták a kezünket, mi lett ebből a világból, testvérem? Szadista magamutogatás a körtáncok helyén, az illatos kis malacságokból ordénáré, trágyaszagú disznóságok? Hát mondd meg nekem, Testvérke, e mián vagyunk mi a földön?
– Jobb hi’án, Jóuram, jobb hi’án.
– De hol vannak a harcostársak, bajvívó legínyek, lovat szőrén-szálán megülök? – pillantott kérdőn Edömér az üresen álló poharakra. – Hol vannak ők, akik a sarat állják a Kárpátok hóborította bércein? Hol vannak a saslábú legínyek, akiknek szájában oroszlánkörmök nőnek? A törökverő hősök ükjei, a tatárok megszalasztói, hol vannak ők?
– Gondolom, asszony-feleségüket győzködik éppen, barokkos szavakkal, némi labancos hízelgéssel és kurucos fogadkozással a hazatérés időpontjára vonatkozólag.
– Szomorú foglalatosság...
– Az...
– De hát hova fajzik még el Tuhutum népe? – emelte tragikusan az ég felé két karját (és félig telt poharát) Edömér. – Mondd, Testvérke, hova tud még elbagzani, alákurvulni Tuhutum népe? Nyereg helyett nyakig ülünk a fekáliában, szabad mezők szelei helyett fokhagymaszagú böfögések a pofánkba...
– Vízzé váljon! – emelintettem koccintásra bíbor ború poharam.
– Azzá! – koccantotta hozzá a magáét Edömér. – Vagy ecetté, sósavvá, vitriollá, mindegy.
– Megállj! – dörmögte ekkor egy hang az üveges ajtó mögött. – Nem ildomos csak úgy magunkban poharazgatni! – tolta be maga előtt Leándert Benő. – Ragaszkodom a folyékony javak igazságos megosztásához! – tette még hozzá.
Ezzel nagyjából meg is telt a kis szoba, ha az ember mozdulni akart benne (mondjuk egy könyvet elővenni), akkor azt mondta: egy pillanat, ilyenkor a megszólított felállt, arrébb tette a székét, később pedig ő mondta: egy pillanat, ha éppen mozdulni szeretett volna.
Lydia pedig ült az ágyon, a lábait maga alá húzta, barna szemeit barátságosan pihentette hol egyik, hol másik férfiemberen, aszerint, hogy éppen melyiknél volt a beszéd fonala. Ha a poharak koccintásra emelkedtek, ő is felemelte az ágy mellől, a földről a maga poharát, ha pedig elfogyott a bora, felém nyújtotta a poharát és rám szólt.
– Kende – mondta vagy így: – Kendécske, nekem is!
Kicsit meg is rázta, meg is billentette a poharát sürgetőn, miközben Leánder:
– Tudjátok ugye, hogy Csák Laci is beadta a papírjait? Most hallottam a tegnapelőtt.
– Magyarországra? – kérdezte Edömér. – Mert Gálfi Csaba például Németországba kérte...
– El fognak szaporodni ezek a dolgok – mondta Benő –, majd meglátjátok.
– Mi szükség van egy székely faszobrászra Németországban? – kérdeztem. – Mert az igaz, hogy germán földön nem tiltja a törvény, hogy székely kaput állíts, de kinek kell majd ott kapuzábé?
– Hát ilyen kis festett kerti törpéket fog majd faragni... – legyintett rá Leánder.
– Nyiri Pali pedig a válóperi keresetét adta be – vette át a szót Benő.
– Értelmiségi kategória addig váljon, amíg értelme és felesége van – mondtam.
– Akasztott ember házában ne emlegesd a mézesmadzagot – villantotta rám kereked szemüvegét Edömér.
– Oltyán Feri is kiderítette, hogy örökölt... A balatonpecési nagynénikéjétől... Legalábbis ezt terjeszti fűnek-fának a városban – újságolta Leánder.
– Most eteti be a szerveket – bólogatott Benő. – Az ember csak úgy nem mehet oda az útlevélosztályhoz, uraim, ki akarok vándorolni! De ha a szervek tudnak róla, még az is megtörténhet, hogy ők hívatnak: „Elvtársam, halljuk, hogy örökölt. Mi nem akarunk a boldogsága útjában állni...!”
– Cifrább dolgokról is hall az ember manapság – jelentette be Edömér. – Ismeritek Pali bácsit, magyartanár volt a Testvériségben.
Na, az öreg szerzett a lányának egy kaposvári vőlegényt. Ő maga mesélte a múltkor, idejött, mondta az öreg, megnézte a lányom faragott bútorát, kipróbálandó a faragott ágyat megcseszerintette a lányomat, felcsinálta, kölcsönkért tőlem húszezret, na, azóta nem adott életjelt magáról...
– Hát ennél cifrább az – legyintett Leánder –, hogy a múltkoriban egy társaságban összekerültem két budapesti fickóval, de nyeglék, de tahók, de surmók, és persze a pálinkát módfelett, de édes Erdély itt vagyunk, de maroknyi székely, de minden a szentség, amit csak elképzeltek, odavoltak a honfibútól, majd, miután kiénekelték magukat, és a második üveg is kiürült, az egyikük előkapta a rózsaszínű útlevelét, lobogtatta a levegőben, a kebelére ölelte, aztán nyálas, cuppanós csókokat nyomott rá, becézgette, mint egy csecsemőt, te drága, egyetlen útlevelem, így meg amúgy, hogy én mit összekeféltem veled, és micsoda nőket, csak szűzlányokból vagy harmincat, hát nem vagyok hülye a Rákóczi térre menni ötszázért vén kurvákhoz, amikor veszek egy tasak rágógumit, átjövök vele Erdélybe, körüljárom a Székelyföldet, és a lányos mamák egymás kezéből kapkodnak: magyarországi??? Bu-da-pes-ti??!!, hát jöjjön hozzánk ebédre drága, itt van ez az én gyönyörű Zsuzsikám, Mancikám, Erzsikém, Juditkám; Elza, Piri, Sári, Mariska, Rozáli, Ella, Balla, Juci, Karolina, gyertek vacsorázni! Aztán: jól viselkedni lányok, mert itt van a budapesti vőlegény...
– A szerelem és a szifilisz nem ismer határokat – bólogatott Benő.
– Kendécske – tette a karomra a kezét, nyújtotta a poharát Lydia –, nekem is egy kicsit!
– Azt tudjátok, hogy a szeku már a városi budikat is ellenőrzi? – dőlt hátra a karosszékben Edömér. – A tegnap bemegyek, ott áll a hapsi, a szigorú szemű, nekilátok füttyenteni, odatolakszik mellém, talpig szürkében, nyakkendősen és sziszeg: las’ că te prindem noi.
– Miért, hol nincsenek ott? – kérdeztem – Mindenhol ott vannak, ha nem ők személyesen, akkor áttételesen. Mondjatok egyetlen iskolát, egyetlen templomot, egyetlen szerkesztőséget, egyetlen gyűlést, egyetlen esküvőt, egyetlen temetést, ahol nincsen ott a szekus vagy a besúgó.
– Nekem Zajcsek Feri is gyanús... – mondta Benő.
– Börtönben ült pedig ötvenhatért...
– Éppen azért. Ott szervezhették be... Ott a legkönnyebb!
– És Bíró Jóskához mit szóltok? – kérdezte Leánder. – Én már az utcán is elkerülöm, mert rögtön kezdi a népi szövetséget, meg a meddig tűrjük még...
– Állami díjas!
– Államilag díjazott provokátor!
– Elfogytak a kurvák a városból, azt észrevették-e, testvérkéim? – tárta szét karjait Edömér. – Kettőről tudok, az egyik egy olasszal vitette ki magát, a másik egy némethez ment férjhez, a nagy Kátya, emlékeztek rá?
– Kátyára? Arról a nagy testű Kátyáról van szó, aki Székely Vitéz Viteazullal kefélt?
– Is!
– Is, is.
– Na, egészségünkre – ébredtek emlékek Benőben –, és a Kátya emlékére!
– Fenékig! – emelte Edömér is a poharát. – Lényegében megérdemli.
És Leanderen kívül, aki mint alanyi költő hűséges házaséletet élt (mondhatni a szocialista erkölcs és etika jegyében), mindannyian fenékig ürítettük a poharaikat.
– Hajaj, Kátya... – nosztalgiázott Benő. – Az engedelmes Kátya!
– A felmeredő két szép csöcsével... – gondolt utána Edömér.
– És a göndör-pöndör rókavörös – elnézést hölgyem! – ... fanszőrzetével! – öntött el engem is az emlékezés melege.
– Törpékkel is kefélt? – röhintette el magát Edömér.
– Miért? Székely Vitéz Viteazul nagyobb, mint én?
– Summa-summárum, fogynak a kurvák a városból – állapította meg újra Edömér. – És ez így nem jó, én mondom nektek, testvérek, nem lesz így ennek jó vége.
– Persze, csak a szebbje – vágtam közbe. – A rondábbját ugyanis nem ismerjük... – Egy francokat – intett le Benő –, az utcának végén egy olyan osztályon aluli lakott, hogy azt ti el nem tudjátok képzelni! És nem megfogott magának egy alföldi parasztlegényt. Írd és mondd, alföldi parasztlegényt, fekete ruhásat, csizmásat, két csálé bajusszal, mint az ökör szarva a Csontváry festményén...
És folyt tovább így, ebben a hangnemben a purpárlé, bár, ahogy fogyott a bor, megnövekedtek a szünetek, és át-átcsúszott a párbeszéd egy-egy hosszabb monológba.
Lydia pedig ült az ágyon, és sötétbarna szemeit mindig az éppen beszélőn pihentette...

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2022
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék