Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1996. február, VII. évfolyam, 2. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Szatmári csend: élet*

Szatmári csend: élet*
„Das Leben ist eine Herrlichkeit!”
RAINER MARIA RILKE
Bevallom: nem tudok szárazan szakszerű szavakat rögtönözni Szatmári Ágnes festészetéről. Szatmári Ágnes képeiről én ahhoz túl keveset tudok... Talán csak annyit, hogy lassan egy emberélete nézem és látom, illetve közelinek és magam körül valóknak érzem, ismerem őket. Nehéz tehát (sosem birtokolt) műkritikusi terminusokban, továbbá a kötelező távolságtartás szakavatott ridegségével értekezni arról, ami ennyire legbensőbb valónkhoz, mindennapi és mégis ünnepien meghitt életünkhöz tartozik. Azaz a festő életeihez. Az élet, a látás kegyelme és örök lélekjelenléte pedig nemigen tűri az elemezgetést.
Így Szatmári Ágnes művészete is szelíden bár, de irigyelnivalóan szikár következetességgel tér ki mindenféle nagymellényű magyarázgatás elől... Alázatosan teszi: olyan igazi, olyan autentikusan megélt szerénységgel, hogy az már maga is kihívásnak számít a valamivel hangosabb, gyakorta harsogóbb, a kurrens artisztikus irányzatoknak behódolóbb művészkörökben. Semmiféle fölös büszkeség, kizárólagos gőg vagy divatozó gőz nem bántja, nem béklyózza, nem vonja elkendőző homályba azt a következetes attitűdöt, azt az elhallgatott (de művekbe menekített) alkotói tudást, amelyet messzemenően tud, ismer és érez Szatmári Ágnes. Persze, az sem véletlen (meglehet, csak szomorúan jellemző), hogy a huszadik század vége felé, ha festőművészről szólok, akkor éppen szakmai tudását, alkotói, azaz igazi művészetet teremtő erényeit kellene dicsérnem... Rögvest hozzátenném, hogy Szatmári Ágnes szakmai tudásánál talán csak művészi érzékenysége, életismerete és mindenre nyitott látása nagyobb. Ami a nagyon bölcsek és a nagyon gyermekek sajátja. Ami a lét lényegéhez tartozik.
Az, ahogyan visszavonulni tud. Az, ahogyan az érdesebb világ elől is visszahúzódik magába a világba – egy látás által újrateremtett világba. Annak apróságába, annak nagyságába, egyszóval: a földi dolgok, az örök ittlét szépségébe... Ahogyan és amiként a látás leglelke fényjárta erdővé, öreg fenyvessé, árnyékcsapássá, ösvénnyé lesz a megfestett honi hegyek közt... Valamiféle megsejtett otthonossággá, egyfajta elfátyolozott természetté válik minden az évszakok ritmikus váltakozásában. Talán azért, mert a festőben egyszerre négy évszak van, egy időben négy évszak bomlik ki kereső tekintetében. Ami csupán azt jelenti, hogy más és más tájak különféleképpen nyilatkoznak meg a szemnek... Szatmárnémeti és Homoródalmás, Máramaros és Kárpátalja, Gyergyó és a Nyírség... Tájak és témák ugyan tovább sorolhatók, de vannak láthatatlanabb domborzati formák is. „A szív hegyei” – ahogyan Rilke mondaná... Valahol legbelül, valahol a lenyűgöző sokféleség mögött egyetlen igazi táj létezik: ama legbenső, ama töretlen táj. Amely folytonosan a festőjére vár. Amely állandó a változandóságban. Kányádi Sándor szép szavával: „Vannak vidékek legbelül.” A festészetnek ugyanis minden múlékony pillanatban az örökkévalót kellene valahogy megszólítania, nevén neveznie...
Mert egymást váltják az íriszek, a napraforgók, a nárciszok, a pünkösdi rózsák és a tulipánok az asztalra helyezett bokályokban, amelyekben még az ecsetek is kivirágoznak... Váltakoznak, de évszakonként más fény esik rájuk. Más és más fény hull a festő arcára, szemébe, szívébe, amely nyitott, mint egy tavaszi műteremablak. Időről időre benézhet rajta a minden. A műterem ablaka pedig a mindenkori kertre, az elhagyott udvarra nyílik: székre, padra, hintára, kutyára, diófára, korai aranyesőre, virágzó almafára. Egyszóval egy lombosodó avagy lombhullató mindenségre. Ez pedig Szatmári Ágnes igazi mindensége, mondhatni: festői univerzuma. „Ez világ, mint egy kert...” Azaz az egyetlen lehetséges kert. A „hortus conclusus”, amelyet a fák koronája határol, az ágak feketén szertefutó rácsozata. Az ágak pedig mintha az őszi vagy a téli levegőég tétova repedései volnának... Egyszerre valamiféle összességgel és fölsajgó hiánnyal telítettek. Tehát veszendő pillanatnyiságukban is örökkévalóak – amiképpen a sugarak ősz és tavasz között szinte súrolják Szatmár háztetőit...
Hát ennek a gyönyörűen maradandó tűnékenységnek a poétája Szatmári Ágnes! Szuperérzékeny szemmel és lélekkel műveli a látás költészetét... És még mindig nem szóltam Szatmári Ágnes művészetének egyik (számomra legalábbis legjellemzőbb) kulcsszaváról: a szeretetről. Gondolom, sokan megfigyelték már, hogy mennyi szeretettel, mennyi megbocsátó emberismerettel és mégis mennyire vesékbe látó művészi ráérzéssél műveli Szatmári Ágnes az arcképfestés mára már kiveszőfélben levő, ám igen magas és fölöttébb nehéz lelki tudományát. (Kegyelmét, ha úgy tetszik.) Mert túl az arcon, túl az elkapott kezek véletlen gesztusán, egyszóval: túl az emberi tartáson más tartalmak nyilatkoznak meg, más kérdések torlódnak... Hát ilyenek is voltunk valamikor? És ilyenek is vagyunk valahol legbelül? Mert erről a felszínen túliságról, erről a rejtett legbelüliségről szólnak, hoznak hírt Szatmári Ágnes portréi. Ritka otthonossággal lakják a lét mosolyát és szomorúságát. Vigasztalhatatlanok vagyunk, feleim, vigasztalhatatlanok és szépek.
Mert ahogyan a portrék mögül ismeretlenbe tűnnek az arcok, úgy vándorolnak ki a képek is a festő életéből szerte a világba, hogy más életek részeivé váljanak... Svédországtól Ausztráliáig szóródnak a festmények. Würzburgba mennek és Marosvásárhelyre. Brémába utaznak és Budapestre... Avagy Izráelbe hajóznak... Azt hiszem, Szatmári Ágnes lassanként külön tárlatokat rendezhetne az emígy kivándoroltakból: azokból a képekből, azokból a látásokból, amelyek az ő szeméből mentek világgá.
A festő pedig marad. Széttekint: fest, teszi a dolgát, miközben új arcok jönnek, új portrék születnek, új kerti képek láttatnak, új csendéletek virágoznak... Mert a mű terem. Mert Szatmári Ágnes számára az alkotás, a festés (mint maga az igazán megélt művészet is) tulajdonképpen lelki csend és élet. Mert nagyszerű, gyönyörű dolog az élet! (Ezek voltak Rilke végső szavai is...) De mennyi erő és mennyi hit kell a közhelyszerű magasságokhoz! Valamiféle derűs nagyság, fölülemelkedés... Das Leben ist eine Herrlichkeit! Kétségtelenül: fölülemelkedés... Ahogy még mosolyogni tudunk... Ez volna hát Szatmári Ágnes titkos, nagy tudása... Mert az igazi, mondhatni: az örök művészet a megmagyarázhatatlan ittlét szüntelen dicsérete, amely mindenkorra a szelíd erők egyetlen esélye marad.
KOVÁCS ANDRÁS FERENC
* Az írás első változata 1994. szeptember 24-én hangzott el Szatmárnémetiben, a múzeumi galériában, Szatmári Ágnes retrospektív tárlatának a megnyitóján.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék