Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1996. február, VII. évfolyam, 2. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
MŰTEREM

MŰTEREM
Műterem?
Most azon tűnődöm, hogy az én terem megillethető-e ezzel a megtisztelő titulussal. Nem azért, mintha lebecsülném, lehet, hogy több is, mint munkahely, az egész életem belefér, rengeteg emlék kötődik hozzá. Eleinte egyszerű szoba volt, azaz mégsem olyan egyszerű: manzárdszoba – ferde falakkal –, az egész ház ettől lett jellegzetes, egyéni. Édesapám azzal a szándékkal építtette így, mert ügyesen vésett fába-fémbe, és azt remélte, hogy itt majd nyugalmas munkahelye lesz. Aztán persze minden másképp alakult. Szükség volt lakószobára édesanyám fiatalabb testvérei számára. Így ők voltak az első lakói, akik hozzám és nővéremhez korban annyira közel álltak, hogy szinte testvéreinknek éreztük őket. Emlékszem, milyen meghitt estéket töltöttünk ott együtt. Karácsonykor is ide száműztek bennünket „angyalt-várni”. Eloltottuk a villanyt, a szobát csak a sarokban álló vaskályha tüzének táncoló fénye világította meg, és a nagybátyánk, aki akkor 20-22 éves lehetett, kalandos történeteket mesélt nekünk. Később, a háború idején Szatmár hatalmas bombázásokat vészelt át, és ekkor történt, hogy a légnyomás beszakította a mennyezetét, s kitörte ablaküvegeit. Így is maradt éveken át. Már nem lakott ott senki, kevés volt a fűtőanyag, a család összeszorult, a megsérült manzárdszobát okosabb volt úgy hagyni, mert ha lakható lett volna, rögtön kisajátítják. Így csak nyáron, s a tavasz és ősz kellemesebb napjain lehetett birtokba venni, de akkor remek volt itt olvasni, játszani, tanulni. Afféle fészek volt ez, de nemcsak számomra, hanem valóságosan is, mert a nyitott ablakokon hamarosan beköltözött egy fecskefamília, s éveken át sürgölődött ki- s berepülve, etetve örökké tátott szájú fiókáit. Mindig ámulattal néztem, honnan tudhatja a fecskemama, hogy melyik éhes fiókáján van a sor?
Közben kimondatlanul is kezdett körvonalazódni ennek a helynek valódi rendeltetése. Sokat rajzoltam gyermekkorom óta – mindenki számára természetesnek tűnt, hogy képzőművész leszek. Érdekes, hogy a mi családunkban a rajzkészség mindenkire jellemző volt, de csak a nők választották élethivatásként ezt a pályát. Nagynéném rajztanár, unokahúgom ma már Munkácsy-díjas szobrászművész. Én 1950-ben felvételiztem a kolozsvári képzőművészeti intézetbe, s mindenki örömére bejutottam. Nagyszerű tanáraim voltak Abodi Nagy Béla és Miklóssy Gábor személyében.
Hat évig koptattam az intézet festészeti tanszakának padjait. Ezalatt drága szüleim – nem kis áldozat árán – végre rendbe hozatták a „műtermet!”. Ez volt az én államvizsga-ajándékom, amivel megleptek, mire végeztem, még állványt is csináltattak. Ilyen komoly szereléssel indulhattam hát neki az ÉLETnek, aminek az útjai tudvalevőleg kiszámíthatatlanok, de ugyanakkor meg vannak írva! Így vezetett az én utam is a színház világába, s amire álmomban sem gondoltam volna, elszegődtem a szatmári színházhoz díszlet- és kosztümtervezőnek, kerek harminc évre. Örültem, hogy „kenyérbe estem”, a társulat Harag György igazgatásával nagyszerű volt, a színészgárda velem egykorú, nagyon tehetségesek voltak. Sokat tanultam itt, de nagyon nehéz volt, mert én nem voltam erre felkészülve.
A műterem gyakran állott árván, mert a színházi terveket soha nem ott készítettem. Azért mégis megpróbáltam kitartani a festészet mellett, és ez talán sikerült is, hiszen minden évben részt vettem a megyei tárlatokon, időnként egyéni kiállításokat is rendeztem, Szatmáron, Nagybányán, Kolozsváron, később Magyarországon is, közös tárlatokon eljutottak a képeim Németországba, a Szovjetunióba, Hollandiába. A munkáim közben szétszóródtak, részben annak is köszönhetően, hogy sokan elszármaztak innen, magukkal vivén képeimet Magyarországra, Németországba, Svédországba, Izraelbe, sőt Ausztráliába is.
Ma már a sorsom úgy hozta, hogy a műteremhez épült egyszoba-komfort így hát valóságos műterem-lakássá alakult. Többet is dolgozom – ezek a falak –, a műterem ferde falai melegen tartják körülöttem az emlékeket, ha már a néhai kis vaskályha tüze el is lobbant régen, azért az ablakokon ugyanúgy árad be a reggeli ég zöldje és az alkonyat lilája, azazhogy mégsem egészen ugyanúgy, mindig másképpen, mert a világ csodálatos.
SZATMÁRI ÁGNES

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék