Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1996. február, VII. évfolyam, 2. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
HOGY MI TÖRTÉNIK,

HOGY MI TÖRTÉNIK, A LELKIISMERETEMRE VAN BÍZVA
Beszélgetés Földes Imrével
Kérdez Kiss Zsuzsanna
„Mert minden kemény és konok dühöt
A zene megszelídít egy időre.
Az ember, aki legbelül zenétlen
S nem hat rá édes hangok egyezése,
Az kész az árulásra, taktikára,
S szelleme tompa, mint az éjszaka
S érzelme komor, mint az Erebus:
Meg ne bízz benne. Hallgass a zenére.”
WILLIAM SHAKESPEARE: A VELENCEI KALMÁR,
V. felv. 1. szín
földes imre (Budapest, 1934. március 8.) a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola egyetemi tanára. Végzettsége: zeneszerző. Zenetörténetet és zeneelméletet tanít. Szakmai és ismeretterjesztő előadásokat tart Budapesten (pl. a TIT József Attila Szabadegyetem keretében, a Magyar Rádióban) és vidéken. Könyvei: Harmincasok – Beszélgetések magyar zeneszerzőkkel (Zeneműkiadó, 1969); Johann Sebastian Bach élete és művei (Tankönyvkiadó, 1976).
Amikor Földes Imrét csillapíthatatlan munkaszomjában és zeneszeretőket szolgáló utolérhetetlen lendületében megállítottam erre a beszélgetésre, talán az ellenpontozás kedvéért jutott eszembe, hogy Arany János fanyar bölcsességével, a „lettem énekesből énektanár” önmeghatározással kezdjem a kérdezést.
– Mivel magyarázható az, hogy Földes Imre akkora természetességgel és örömmel tanár, hogy soha, egyetlen gesztusa sem rejteget semmiféle kudarcélményt?
– Mire gondol? Hogyhogy kudarcélményt?
Itt megálltunk és bevallottam, hogy nagyon is megjegyeztem Földes Imre röpke mondatát, melyet egyszer két óra közötti szünetben kaptam tőle. Azt mondta, idézem, „boldog akartam lenni, azért lettem tanár”. Erről volna szó, ezt hozzuk nyilvánosságra, ha lehet.
– A „lehettem volna zeneszerző, de csak tanár lettem” gondolata – kudarc. Ilyen gondolat a tanár úr munkájában egyáltalán nem érződik, fel se merül. Mi ennek a titka?
– A titka? Körülbelül elsős vagy másodikos zeneszerző-hallgató lehettem, amikor elkezdtem a baráti körömet zenére oktatgatni. A többség kémiát, fizikát, matematikát tanult az egyetemen, de azért akadt közöttük egy-egy zenész is. Hetenként jöttek hozzám, húszan-huszonöten, fantasztikus tömeg gyűlt össze a szobámban. Csináltattam egy ötvonalas táblát, azon magyaráztam a zenei formák, a harmóniák, a dallam-, a ritmusvilág, a zeneszerzés titkait. Még komponáltattam is őket! Elővettük például Weöres Sándor valamelyik költeményét. Négy plusz négy szótagos sorokból, négysoros szakaszokból állt. Mindenki beleírta a kottafüzetébe, a vonalrendszer alá a verset és a ritmusát, vagyis négyszer ezt: ti-ti-ti-ti, ti-ti-ti-ti. El is énekeltük ugyanazon a hangon, mintha mindegyik – mondjuk – C lenne. És akkor azt mondtam: tessék a szöveget jól figyelembevéve egyetlen hangot megváltoztatni, tehát minden hang maradjon C – egy kivétellel! Az az egy legyen D, azaz legyen egy hanggal magasabb a többinél. Gondolkozzanak rajta, vajon a 32 egyforma közül melyiket változtatnák meg! Legalább tíz, felejthetetlenül feszült perc következett. Mikor mindenki elkészült, megkérdeztem, miért éppen úgy döntöttek, ahogy döntöttek. Volt, aki a fontosabbnak vélt szó kedvéért, volt, aki a hosszabb szótag érdekében emelte ki a hangot a többi közül. Volt, aki a súlyosabb helyre, volt, aki éppen ellenkezőleg, súlytalan helyre helyezte a magasabbat, mondván, frissebb lesz utána a sorkezdő hang... Aztán továbbmentünk. Kicserélhettek két hangot: az egyiknek magasabbnak, a másiknak mélyebbnek kellett lenni a többinél. Több hangot módosíthattak stb., stb. Másfél-két éven át tartottam ezeket az órákat. Kivételesen fűtött atmoszférájukat aligha tudtam később túlszárnyalni. Akkor tanultam meg, hogy a zene befogadása tekintetében nincs különbség a muzsikusok és a zene iránt érdeklődők között. A jövőmet határozták meg ezek a délutánok, ezek az esték. Rájöttem arra, hogy nincs izgalmasabb annál, mint beavatni az embereket a szakmánk titkaiba, nincs annál lelkesítőbb, mint megmutatni másnak, amit én szeretek.
A Zeneművészeti Főiskolán azok között tartottak számon, akikről feltételezték, hogy zeneszerző lesz. Az első években én is így gondoltam, de úgy ötödévesen már sejtettem, hogy inkább tanár leszek. Hogy zeneelméletet vagy szolfézst fogok-e tanítani, zeneiskolában vagy felsőbb fokon, Pesten-e vagy vidéken, akkor még nem tudtam. És azt még kevésbé sejthettem, hogy rögtön az akadémiai tanulmányok befejezése után az Iparművészeti Főiskolára kerülök,  ahol egy számomra vadonatúj tárgyat bíznak rám, amelyet óráról órára, saját erőmből kellett elsajátítanom. A zenetörténetet! E különös fordulat révén nemcsak a zeneelmélet és szolfézs, hanem a zenetörténet tanára is lettem előbb a Konzervatóriumban, majd az ún. Szaktanárképzőben, végül a Zeneművészeti Főiskolán.
A Zeneakadémia elvégzése után két évvel egy vonósnégyessel és egy kantátával diplomáztam, és ezzel a zeneszerzéstől örökre búcsút vettem. Nem így a zenekedvelő emberektől! Immár több mint harminc esztendeje tartok előadásokat, előadássorozatokat, évenként más-más témáról, zeneszerzőkről, műfajokról, zenetörténeti korszakokról, hangszerekről, a zeneelmélet tárgykörébe vágó kérdésekről, többek közt a József Attila Szabadegyetem keretében.
Ha azt kérdezné tőlem: kiknek beszélek szívesebben, a zenészeknek vagy azoknak, akik „csak” szeretik a zenét, nem lenne könnyű válaszolnom, de végül mégis az utóbbiakra szavaznék, hiszen közöttük föl se merül, hogy kötelességből hallgatnak engem.
Ha nem lett volna zongoránk, nem biztos, hogy most itt a zenéről beszélgetnénk. Tudja, hányan vannak, akiknek nincs zongorájuk, semmilyen hangszer nem került a kezükbe, és csak ezért nem lettek muzsikusok? Számos olyan emberrel találkoztam, aki érzékenyebb a zenére, mint nemegy zenész. Érti már, miért állok örömmel a zeneszerető emberek elé?
Hogy mi a dolgom, melyek a feladataim, sokat gondolkoztam rajta. Nem felesleges foglalatosság a zene szépségeire felhívni a figyelmet? Kell-e más a zene befogadásához, mint nyitott fül? Régebben nem kellett! Az emberek otthon voltak a saját közösségük, a falu, a város zenéjében. Ami nem azt jelentette, hogy csak egyféle stílust ismertek, hiszen más zenére táncoltak, más zene szólt a templomban, de hogy milyen zenével élnek másutt, más falukban, más városokban, más országokban, csak akkor tudhatták meg, ha odamentek. Ma a rádióból, a televízióból azonnal tudomást szerzünk mindenről, lemezről, kazettákról, videón minden eddigi korszak, stílus fölcsendül, Nyugat és Kelet, Dél és Észak, minden ország zenéje megismerhető. Nagyon nagy a kínálat. Elkél az ismeretterjesztő, aki közvetítő, amolyan katalizátor szerepet tölt be, tájékozódni segít, és kiveszi a részét az ízlés formálásában, amire manapság igencsak szükség van.
– Manapság kitermelődnek azok a tanárok, akik nagyon szeretik a szakmájukat, de nem tudnak, vagy már nem éreznek vágyat a tanítás iránt.
– Nézze! Vannak, akikből azért lesz tanár, mert nincs más hely a számukra. Mások nagy lelkesedéssel indulnak el a pályán, aztán belefáradnak. Hát csoda? Nincs a pedagógusnak becsülete. Se pénz, se hatalom! Ott fönn – tudja kikre gondolok? – visszaélnek azzal, hogy mindig lesznek olyanok, akik nem hagyják ott az iskolájukat. Gyengék hozzá. Mert a hivatástudatuk erős...!
– Ha a világnak legalább egy része nem helyeselné, s nem ápolná az ember szellemi fogékonyságát, akkor lehet, hogy minden zene, minden irodalom és minden alkotóművész – a fölösleg – hiábavaló volna. Lehet, mindig is így volt, de tény, hogy a huszadik század végén, „kemény” körülményeink csapdájában, ritkán minősül erénynek a művészetélvezet. Mintha szégyellnénk, hogy ebben a modern kergetőzésben egyfajta csendes pihenőt tartva, meg-megállunk.
– No és? Kit érdekel ez? Mivelünk nem lehet reprezentálni. Amit csinálunk, olyannyira nem látványos, hogy a befektetett munka gyakran csak évek, évtizedek múlva kezd kamatozni. Magasabb bért az kap, aki azonnal fölmutat eredményt. A tanárnak a gyatra fizetés mellé legfeljebb néhány vállveregető szép szó jut, amelyből megtudhatja – amit úgyis tud –, hogy a tevékenysége nélkülözhetetlen a társadalom számára. Köszöni szépen! Inkább kapjon annyit, amennyiből meg tud élni!
– Mennyire számít, hogy amit a tanár úr tanít, az történetesen a zene? Lehetne más is?
– Azt hiszem igen! Vegyünk egy példát, egy olyan iskolai tárgyat, amelytől annak idején nagyon idegenkedtem, valószínűleg azért, mert pocsékul tanították, a földrajzot. Azt kellett megtanulnunk, hogy hol és mit termelnek, hol és mit bányásznak. Nem! Én, földrajztanárként a tájak, az országok természeti szépségeit ecsetelném, arról mesélnék, melyik országban, melyik városban milyen művészeti emlékek láthatóak, arra ösztönözném a gyerekeket, hogy minél előbb kerekedjenek föl, és járják be a világot! És megtanítanám őket – amit nekem nem tanítottak meg – a térképet használni! Milyen remek elmenni egy országba, egy városba úgy, hogy már előre tudjuk: mit merre találunk majd. Visszatérve a kérdésére! Úgy hiszem, majdnem mindegy lenne, hogy mit tanítanék. Ahogy ma a zenetörténeti óráimon kivetítem a térképeket, a zenetörténeti színhelyeket megmutatandó, a földrajzóráimon nyilvánvalóan zene is szólna. Ha én tartanám, minden bizonnyal nem lenne nagy különbség a földrajz- és a zenetörténetóra között.
– A zene mindennek a lényege? Ha a platóni egy hangsor – egy jellem megfeleltetésből indulunk ki, akkor a zene az embereket összekapcsoló közeg, amelybe minden jelentés belefér.
– Szeretnék ebben hinni, de ne felejtse el: nagyon sokan élnek a legigénytelenebb műfajokkal, sőt, zene nélkül. Rosszabb emberek-e, mint azok, akik a nemes zenét keresik? Nekem kivételes a helyzetem, hiszen a zenével, azon belül is a legrangosabb zenével foglalkozhatom, ugyanakkor helytelennek találnám a mi művészetünket a többi fölé emelni. Az vitatható, vajon a maguk sajátos eszközeivela különböző művészetek ugyanarról szólnak-e, vagy minden művészet – szinte kiegészítve egymást – másról beszél, ám hierarchia nincs közöttük, ebben biztos vagyok. Platon az Államban azt írja, hogy a zene hatol a legmélyebben a lélekbe – ez megtisztelő, bár úgy hiszem, egy regény, egy dráma is nagyon mély nyomot hagy. Mindenesetre az jár jól, akit minél több művészet megérint, minél több művészettel foglalatoskodik. Hogy szebb lesz a lelke, hogy jobb ember lesz-e, ebben már nem vagyok annyira biztos. A művészetet művelő emberek is képesek mérhetetlenül kultúrálatlanul gondolkodni és viselkedni.
– Mennyire érzi a tanár úr „kisebbségben” magát a művészetekkel, az érzékenység kifejezéseivel bajlódván? Mennyire érzi korlátoltnak a saját hatáskörét?
– A négy fal között az történik, amit én akarok, azt mondom, amit gondolok, amit fontosnak tartok. Senki és semmi nem korlátoz, és soha nem is korlátozott. Igaz, a rendelkezésemre álló egy vagy két órát nem illik túllépnem, de hogy mi történik azalatt, a lelkiismeretemre van bízva. Apró belekotnyeleskedésekre azért emlékszem. Miért éppen a IV vonósnégyest tanítom Bartóktól? Miért nem A csodálatos mandarint analizálom, miért A Kékszakállú herceg várát? (Talán mondanom sem kell, az utóbbi egyik legkedvesebb darabom, minden ötödik-hatodik évben elővettem, csak a szóban forgó szezonban hiányzott a műsoromból.) Figyelmeztettek, hogy kevés szovjet zenét tanítok!... Szúnyogcsípések voltak, semmi több. Tudom, még nem válaszoltam a kérdésére! A hatásköröm akkor lett volna korlátozott, ha nem léphettem volna ki a zenetörténetből, a zeneelméletből a napi dolgok mezejére. Rendszeresen kiléptem és kilépek. Meggyőződésem, hogy ha nem tájékoztatnánk a hallgatóinkat arról, mi vár rájuk, ha kilépnek az iskola falai közül, legalább olyan súlyos mulasztás lenne, mintha eltitkolnánk előlük a szakma fogásait.
– A tanításban van-e példaképe, eszménye?
– Két mesternek köszönhetek különösen sokat. Ahogy Bárdos Lajos tanított, mérce lehetne minden tanárnak. Számomra most is az. Ez persze nem utánzást jelent. A gondolkodási mechanizmusunk, az alkatunk hasonlított, ezért a módszereivel azonnal harmonizáltam. Nekünk, zeneszerző hallgatóknak prozódiát adott elő, de én nem tudtam elszakadni tőle, négy vagy öt éven át bejártam mindenféle óráira. Tőle tanultam meg, hogy szüntelenül kutassuk: mi miért van, miért úgy van, ahogy van. Ehhez megvolt bennem az eredendő hajlandóság, de ő segített hozzá, hogy milyen utakon juthatunk el a megoldásig. Bárdosban találtam rá arra a mesterre, aki azt csinálta, amit én akartam csinálni.
Viski Jánostól a zeneszerzés mesterségét sajátítottam el. És ezzel együtt mi mindent! A figyelmemet egyvalamire koncentrálni mindig tudtam, de hogy mi a munka, mit jelent igazán dolgozni, arra ő tanított meg. Az első időkben úgy éreztem, képtelen vagyok teljesíteni a követelményeit, annyi komponálnivalót adott föl. Ha azok között a tanárok között tartanak számon, aki sokat követel, ebben őt követem. Viskinél éreztem meg először, hogy milyen csodálatos érzés nehéz feladatokat megoldani, lehetetlennel határos mennyiséget elvégezni, nagyon prózaian fogalmazva: jelest kapni egy teljesítményre, amelyért megdolgoztunk. Azóta tudom, milyen szánalmas, amikor kezet fognak velünk, gratulálnak, pedig nem érdemeljük meg, nem áll a produkciónk mögött megfelelő minőség! Kimondhatatlanul hálás vagyok neki. Könnyű lett volna otthagyni őt, olyan tanárhoz átmenni, aki kevesebbel is beéri. Bennem föl sem merült. Egyesek megtették. Aki elhagyja azt, aki munkára készteti, aki embert igyekszik faragni belőle, annál valami baj van – a gerince körül...
Viski nemcsak dolgozni tanított. Öt éven át folyton-folyvást arra figyelmeztetett, milyen felelősséggel jár egy hang után egy másikat odaírni a kottába! Ez számomra nem csak szakmai kérdést jelentett. Nem figyelhetünk minden tettünk apróbb-nagyobb visszhangjára, mégis meg kell próbálnunk felelősséggel tenni a dolgunkat, és felelősségvállalásra késztetni a velünk szemben ülőket, különösen azokat, akik hozzánk hasonlóan nevelők lesznek. Bárdos Lajos és Viski János mellett majd minden tanáromtól kaptam egy-egy életre szóló gondolatot. Köszönöm nekik!
– Említette, hogy otthon volt zongorájuk: Voltak zenészek a családban?
– Anyám zongorázott. Az Andrássy út és Jókai tér sarkán működő kiváló magán-zeneiskolába, a Fodor Zeneiskolába járt, ahol zeneakadémiai tanárok is tanítottak és vizsgáztattak. Akkor hagyta abba a tanulmányokat, amikor megszülettem. Ha jól tudom, a negyedik akadémiai osztályig jutott el. Ritkán ült a zongora mellé. Azért egy darabra, amit olykor eljátszott, jól emlékszem. Az elsüllyedt katedrális volt Debussy prelűdjeinek első kötetéből. Egy katedrális elsüllyedt a tengerbe, ám időről időre kiemelkedik a vízből, hogy aztán újból elmerüljön. És közben gyönyörűen szólnak a harangok! Megragadott és megragad, valahányszor meghallgatom.
Anyai nagyapám szerette a zenét, de komolyabban nem foglalkozott vele. Drámaíró volt. Sok darabját játszották a színházak a század elején, a század első felében, a Hivatalnok urakat, A császár katonáit, A kuruzslót. A színművek mellett írt operettlibrettókat is, így Ábrahám Pál számára a máig játszott Hawai rózsáját és a Viktóriát. Anyám testvére, nagybátyám szintén író, számos regénye jelent meg. Aztán a nagynéném, anyám húga! Nem is tudom, vajon tanulta-e az iparművészetet, mindenesetre kitűnő kézügyességgel bírt, egy időben a Goldberger-gyárban dolgozott. Tehát anyai ágról művészcsaládból származom. Tőle örököltem a különböző művészetek iránti érzékenységemet. Ki tudja, mi lett volna, ha kereskedő édesapám más nőt vesz feleségül...?
Apám, az apai oldal: fogalmam sincs róla, milyen génekkel ajándékozott meg. Tény, hogy minden, ami üzlettel, pénzzel kapcsolatos, távol áll tőlem. Feltehetően, ha több időt tölthettünk volna együtt, ha nem hal meg valahol Voronyezsnél a háborúban, ’43-ban, amikor még csak kilencéves voltam, több érzékem lenne a reáliák iránt.
– A tanár úr lánya viszont örökölte a zenével való szövetséget.
– Igen, a lányom brácsaművész. Elsősorban barokk és klasszikus zenét játszik, tagja a remek Concerto Armonico kamaraegyüttesnek. Olasz a férje (történetesen ő is muzsikus, zeneszerző), ezért az év néhány hónapját a Milánó melletti Gorgonzolában tölti, illetve ha onnan adódik munkája, akkor utazik, egyszer-egyszer Spanyolországba, Franciaországba, és ha itt van dolga, akkor idejön a Concerto Armonicóval dolgozni.
– A sok munka mellett hogyan jutott idő a családra?
– Nézze, a gyereknevelés elsősorban a feleségemre hárult. Ami nem azt jelenti, hogy a szellemi nevelésből ne vettem volna ki a részem. Egy-egy fontos mondatot igyekeztem jókor kimondani és legtöbbször, úgy látszik, célba talált. Én találtam ki, például, hogy a lányom ne hegedüljön, mert az egyéniségéhez a brácsa jobban illik. Biztos, hogy boldogabb a brácsával, mint ha hegedülne.
– És a felesége tanult zenét?
– Soha. Orvos, de nagyon fogékony a zenére. A zenésznövendékek java megirigyelhetné a stílusérzékét. Annak idején, amikor vizsgáztatásra készültem, először vele írattam meg a zenetörténeti dolgozatokat. Soha nem írt hármasnál rosszabbat, olykor még ennél is jobb lett az eredménye, miközben egy sor diák hármas alatt teljesített... Igen, egyáltalán nem biztos, hogy annak jobb a stílusérzéke, aki csinálja a zenét, nem biztos, hogy az tud többet a zenéről, akinek ez a hivatása! Mondok egy másik példát is. Körülbelül egy évvel ezelőtt vettem egy CD-lemezt. Mikor otthon meghallgattam, az az ötletem támadt, leforgatom a feleségemnek, vajon kitalálja-e, kinek a zenéje. Hány forintot adjak neki, ha kitalálja? Akár egymillió forintot is nyugodtan ígérhetnék, úgysem lesz az övé... Végül is fölajánlottam ezer forintot! Hogy milyen zene szólt a lemezről? A Brettl-Lieder Schönbergtől. Példaszerű, ahogy becserkészte, ahogy rátalált a helyes válaszra. Ugye bécsi zene? – ezzel kezdte. Aztán közölte, hogy a dalok minden bizonnyal a könnyű műfajjal állnak kapcsolatban, de a keményebb harmóniákból, merészebb fordulatokból az Új Bécsi Iskolára voksol. Ezek után már nem esett nehezére kimondani Schönberg nevét. Miközben a pénztárcámból elővettem a megígért ezrest, még azt is hozzátette: Schönberg kabarédalaira gyanakszik. Valamikor olvasta, hogy Schönberg fiatalabb korában írt ilyen darabokat. No! Tanulságosak ezek a történetek. Először is – ahogy már mondtam – nagyon sokan vannak, akikből, ha más körülmények között nevelkednek, ha hangszer kerül a kezükbe, nemegyszer a mesterségüket gyakorló muzsikusoknál is különb muzsikus válhatott volna. Másrészt tapasztaljuk, hogy a zenésznek sincs okvetlenül a zene minden ágához, a zene minden kifejezőeszközéhez egyformán tehetsége! Nincs alkotói fantáziája, de szuggesztív előadó. Nem való előadóművésznek, de kitaláló alkat. Sebesen mozog a keze, de nehezen forog az esze kereke. Jó a ritmusérzéke, de gyenge a stílusérzéke. Aki nem született bizonyos adottságokkal, azon nem tudunk segíteni? Nem, ebbe a tanár nem nyugodhat bele. Nekem abban kell hinnem, hogy minden az én pedagógiai munkámon, rajtam múlik.
– Azért áldott dolog, hogy a tanár úr ilyen derűsen vélekedik...
– Hát azért nem mindenről! Ami igaz, az igaz, optimista alkat vagyok, igyekszem a dolgokat a szebbik feléről nézni, legalábbis addig, amíg lehet. De ha nem lehet, ha bizonyos dolgok csakis a sötét oldalukat mutatják, vigasztalan leszek. Tudja, mi. akik átéltük a második világháborút, valószínűleg érzékenyebbek vagyunk. Nem vagyok képes az emberek egymás elleni bárminemű akcióit madártávlatból szemlélni. Ha bárhol a világon egymásnak esnek az emberek, a távoli eseményeket is úgy élem meg, mintha velem történne meg. És kisded játékainkon, a marakodásokon, gyűlölködéseken se tudom túltenni magam! Aki szeretne hinni a művészetek hatóerejében, tanácstalanul nézi, ami manapság történik. Hát hiába született a Kilencedik szimfónia? Bárdos Lajostól egyszer megkérdezték: Milyen a jó zene? Ő erre – állítólag – azt válaszolta: az a jó zene, ami az embereket legalább a ruhatárig megváltoztatja. Szomorú! De nemcsak a zene hatása illan el. Egy-egy film után megrendülve lépnek ki az emberek a moziból, egy-egy könyv elolvasása után törölgetik a könnyeiket, és aztán percekkel később, mintha semmi se történt volna, megteszik azt, amiről látták, hallották, olvasták, hogy megtenni nem szabad. Nem a művészetekkel van baj! Az emberek nagy része felületes. Amiről a műalkotás szól, csak megérinti őket, de nem tapad meg bennük. Aki valóban mélyen átél egy színházi előadást, egy nagyszerű drámát, amely a toleranciát hirdeti, nem azt fogja keresni, ami elválaszt, hanem azt, ami összeköt bennünket.
– Kicsit ravasz volt a kérdés, bevallom, kicsit provokatív. Talán ott a baj, hogy a zene mégsem változtatja meg, legalábbis nem a reflexei szintjén változtatja meg az embert. És amikor – a zenéből – visszatér a saját mindennapjaiba, akkor már nem képes azzal az átéléssel és tudatossággal cselekedni, amivel akár meg is komponálhatja adott életpillanatát. A művészet tökélyével szemben kialakulhat az emberben egy bizonyos szorongás, idegenség és szégyenérzet. Ezáltal eltávolodik a művészet szabadságot, megtisztulást ígérő világától. Ezt a paradoxont a művészet nem tudja kiküszöbölni.
– Az embereket, akár tetszik, akár nem, elsősorban az ösztöneik irányítják. Lehetséges, hogy amit megismerünk, megtanulunk, elsajátítunk, vagyis mindaz, ami erre az ösztönvilágra rárakódik – csak felület, máz, amelyet adott pillanatban ugyanolyan könnyen levetünk magunkról, mint a ruhát?
– Shakespeare-nél, a Szentivánéji álomban a mesteremberek azt a stádiumot képviselik, ami talán a totális művészet álma, miszerint a művészet megszűnik magas, úgynevezett elit foglalkozás lenni, és demokratikusan szétoszlik az emberek között.
– Igen, én abban a hitben dolgozom, hogy mindenki a művészet iránti érzékenységgel születik, a szép iránti fogékonyság benne van a sejtjeinkben. És ezt ápolni kell. A művészeti neveléssel, a zenei neveléssel nem szabad késlekedni, mert akinek már kialakult, megmerevedett az ízlése, azzal könnyen kudarcot vallhatunk.
– Bocsánat, ismét irodalmi példa: azt írja Szilágyi Domokos, „aki messzebb lát, az a boldogabb, a boldogabb, és a fájóbb”. Bartók zenéjéről mondja, hogy az „tudatos, ésszerű varázs”, amely a végesből nyílik a végtelenre. A kérdésem: vajon a ma zenéje milyen perspektívára nyílik? Mit állít rólunk, és hova vezet? Továbbá: zenével vagy zene nélkül, ugyanott tartunk-e ma is, ahol voltunk ezidáig, bármikor, a legelején?
– A művészetekkel kapcsolatban ne beszéljünk fejlődésről! Bach, mert előbb élt, mint Mozart, ezért a fejlődés alacsonyabb fokán áll? Képtelenség! A különböző korszakok csúcsteljesítményeit nem szabad, illetve nem érdemes összemérni. Hogy egy-egy korszak a megelőzőt elmarasztalja, vagy a születő újat kijátsszák a régivel szemben, igen, ez gyakorta előfordult. A reneszánsz lenézte a „sötét” középkort – mi már csak mosolygunk rajta. A barokk túlzásait ugyan nem szeretjük, de ki merné elmarasztalni Monteverdi és Bach, Bernini és Guarini, Rembrandt és Vermeer korát – ahogy hosszú ideig tették. Úgy harminc évvel ezelőtt még nem illett szeretni a szecessziót. És ma? Legkedvesebb stíluskorszakaink között tartjuk számon. A művészi teljesítmények nem függnek a kronológiától! Minden korszak maximális teljesítményre képes. A miénk is! Századunkban legalább annyi nagy művész született, legalább annyi nagy műalkotás keletkezett, mint a megelőző századok bármelyikében! Csak hát mi nem tudhatjuk, kik azok a kortárs mesterek, akiknek a következő század számára is van mondanivalójuk. Mégse hagyom a döntést, az értékek megítélését az utódainkra. Legfeljebb tévedek. Amit szépnek, értékesnek tartok, tanítom, minél több embernek megmutatom. Ha egy műalkotással nem tudok megbarátkozni, magamban keresem a hibát, nem a szerzőben. Az emberek nagy része válogat. Körülveszi magát azokkal a technikai vívmányokkal, melyek a kényelmét szolgálják, de azt a művészetet, amelynek a befogadásáért esetleg tenni is kell valamit, fitymálva bírálgatja, elutasítja. Ezzel a magatartással, ugye megérti, nem rokonszenvezem.
A mai és a régi művészet között nincs lényeges különbség. Természetesen, mint mindig, változik a művészetek nyelve, és születnek új műfajok, új művészeti ágak. Mindig volt új, vagyis – mondjuk nyugodtan – modern zene. Monteverdi seconda pratticának, második gyakorlatnak nevezte a prima pratticával, a régi stílussal szemben. A seconda prattica elvetette a többszólamúságot, és helyette a hangszerkíséretes egyszólamúságra, a monódiára, a recitativóra szavazott. Olyan új műfajok indultak útjukra, mint az opera vagy az oratórium. Aki azt hiszi, hogy mindenki rajongott az akkori újdonságokért, nagyot téved. Monteverdi művészetét éppenúgy kikezdték, mint ahogy a mi századunkban megtámadnak műveket, irányzatokat. Tehát minden korban születik valami új, és ha elfogadtatik – ha értéket is hordoz, mert ez nem biztos! –, bevonul a művészettörténetbe. Ami annak idején „modern” zenének számított, nekünk már régi zene.
Vannak új jelenségek is! Gondolok itt – többek közt – a szórakoztató műfajok legagresszívebb ágainak térhódítására. Milliók azonosítják a zeneművészetet az ún. könnyű zenével. „Könnyű” zenével mindig élt az ember, de művelte, hallgatta mellette a műfajok egész seregét: bölcsődalt és siratót, gyermekdalt és munkadalt, nászdalt és indulót, szakrális és tánczenét. Vigyázat! Azért mert egy írásmű könyvformában jelenik meg, nem feltétlenül irodalom! Hasonlóan: nem minden zene zeneművészet!
Hajdan, az a dallam, amelyiktől idegenkedett egy közösség, eltűnt. Jelenleg ez az egészséges kiválasztás nem működik! Az a dallam győz, amelyből fölvétel készült, újból és újból leforgatható, megismételhető, tehát uralkodhatnak a művészeti értéktől teljesen különböző szempontok: pénz, érdek és így tovább!
– Ha én most varázsló volnék, akkor a következőt próbálnám ki Földes Imrével. Tegyük fel, hogy szerdán reggel a főiskolán olyan emberek ülnek a teremben, akiktől a zene logikája idegen, akik az önérdek és a kényszer gyakorlatához szoktak. Mit kezdene velük?
– Hosszú éveken keresztül elsősorban a formára, a zene szerkezetére igyekeztem a zenehallgatók figyelmét irányítani. Ezt változatlanul nagyon fontosnak tartom, hiszen forma és tartalom – mint tudjuk – egymástól elválaszthatatlan. Mégis! Túlságosan racionális korban élünk, igyekezzünk hallgatóink eszére is, de főleg a szívére hatni. Bíznék abban, hogy Alban Berg Wojzeckjének hatása alól senki nem tudja kivonni magát. Ezzel állnék elő! A paragrafusok között élő emberek hadd éljenek át tragikus emberi sorsokat, a zene és a történet – Büchner zseniális drámája – késztesse együttérzésre őket.
– Köszönöm. És mi legyen, ha felállnak, elmennek, ha nem történik bennük semmi?
– Sajnálom azokat, akik a művészetek teljességét nem tudják, vagy nem akarják átélni. A szomorú az, hogy sohase fogják megtudni, mit veszítenek.
– Van-e a zenetörténetnek valami sajátos lehetősége a pedagógus kezében, más zenei tantárgyakkal szemben?
– Több, egyformán jó út vezethet Rómába! Erre tanít minden történeti stúdium, a zenetörténet is. A művészetek történetéből a vagy-vagy helyett az is-is igazságát tanulhatjuk meg.
– Visszatérhetnénk arra a kérdésre, hogy vajon milyen perspektívára nyílik a zene ma? A kortárs irodalomban sokan azt mondják, elviselhetetlen világot élünk. A zenetanár mit szól ehhez?
– Nem a világ elviselhetetlen. Csak sok minden van a világban, ami elviselhetetlen. A művész sajátos művészi eszközökkel vagy az elviselhetetlent tárja elénk, vagy azt mutatja meg nekünk, milyennek kellene lenni a világnak. Talán mondanom sem kell, a legnagyobb műalkotásokban mintha mindez egyesülne.
– Ha választani kellene Földes Imrének három dolgot: mi volna az a mesebeli három, amit semmi szín alatt nem tudna nélkülözni, mondjuk egy héten keresztül, a föld valamely lakatlan szigetén?
– Levegő, víz és valami kevés elemózsia... Bocsánat! Nem ezt a választ várta, mégis, ez az igazság. Ennek a „mesebeli három”-nak köszönhetem az életemet, hogy nem maradtam ott ’45-ben a pincében, a rozsdás rezsón, amin hosszú-hosszú napokig feküdtem kábultan, lét és nemlét határán. Ennyi évesen, túl a hatvanon, ha hasonló helyzetben lennék, valószínűleg nem élnék túl hasonló megpróbáltatásokat. Még akkor sem, ha közben a klasszikus zeneirodalmat dúdolnám magamban!
– És mit kíván a tanár úr a világnak?
– Hogy hasonló élménye senkinek se legyen! És hogy értsünk szót! Próbáljuk megérteni a másikat, mi több, kíséreljük meg hasznosítani, amit másoktól, más gondolkodásúaktól ellesünk.
– A tanár úr szerint a boldogság nem félrevezető fogalom?
– Nézze, ha az ember boldognak érzi magát, akkor valószínűleg boldog. Nem?
– Hogyan lehetne a hagyományaink, a kultúránk, az egészségünk és a reményeink nevében a boldogságot tanítani?
– A boldogság valószínűleg nem tanítható, de azok között, akik azt csinálják, amit szeretnek, azt tanulják, ami a leginkább érdekli őket, olyan munkát végeznek, ami kedvükre való, sokszorosan több a boldog ember. A másik alapfeltétel, hogy amit csinálunk, lehetőleg mások örömére is szolgáljon. Nemcsak az egyén számára fontos, hogy megelégedett legyen. Megfelelő helyen alkalmazott emberekből boldog társadalmat lehetne építeni. Lehetne! Én boldognak mondhatom magam, mert azt csinálhatom, amire – feltehetően – születtem. De milliók és milliók nem csinálhatják azt, amire születtek. Szülőknek, pedagógusoknak elképzelhető-e kiemelkedőbb feladat, mint felszínre hozni a tehetséget? Valamennyiünk dolga lenne, szüntelenül egymást figyelve, mindenkit hozzásegíteni tehetsége kibontakozásához, hogy boldogabb lehessen.
– Ha mindenki haladna a saját pályáján, akkor talán nem tudná meghatározni senki sem, hogy merre tartson a világ. De amikor sokan éppen azt nem tudják, hogy nekik merre kell menniük?
– Azt szoktam mondani, hallgassunk arra a kis készülékre, amely bennünk van, és amelynek a mutatója mutatja, hogy merre kell mennünk. Hosszú ideig azt hittem, ez a mutató mindenkinél működik, amíg egyszer egy órám után, ahol történetesen ilyesmikről esett szó, az egyik diák azt nem mondta: „Magának könynyű, de nekem nincs ilyen iránymutatóm!” Bevallom, megrendültem. Először találkoztam valakivel, aki nem tudta, mi végre született a földre.
– Bonyolultabb dolog-e a világot „élőben” továbbvinni, mint – zeneművet írni?
– Ki tudja, melyik a bonyolultabb, de minden zenemű „továbbviszi” a világot. Egy jelentős műalkotás megszületése az emberiség történetében legalább olyan nagy horderejű, mint egy kimagasló tudományos felfedezés.
– Mi legyen a végszó?
– Úgy emlékszem, Luther mondta: ha tudom is, hogy holnap meghalok, ma még elvetem a magot... Nos! A magot szépen el kell vetni, ez a dolgunk. Ha szerencsénk van, termékeny talajba hullik, nem lesz a verebek zsákmánya... És mert nem lehet aggódni külön-külön mindegyikért, vessünk el belőle minél többet. Ám eszünkbe se jusson visszanézni, ne keressük, melyikből mi lesz, nehogy elszomorodjunk, hiszen megtörténhet, hogy a verebecskék mind megeszik.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék