Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1996. február, VII. évfolyam, 2. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Páll Lajos

Páll Lajos
Áradj...
Áradj emlékezés, már bármit hallhatok,
Gyöngy a szánalom is, mert seb lett a barátság,
Tűrd el hitetlen, jövőtlen vonulnak tovább,
A zajos nyelvelők s az alig hallhatók.
Hadd nőjön fölénk a kegyetlen liliom,
Mi már nem láthatjuk, csak átható illatát
Félhetjük, barátom, hiszen kényszerré úgy vált,
Hogy buján virágzott a kápolnás tilalom.
Bujkálhat a győző, a győzelem szegényes,
Az elmúlt, kútszádáról mélybe hulló mécses,
S a kőfal kíséri, ahogy zuhan, zuhan,
Bár vonná magát a sóvár tükör oly mélyre,
Hogy lobbanó lángja önképét el ne érje,
Hiszen a biztosnál több a bizonytalan.
Hány társamhoz...
Hány társamhoz jött el az angyal
A hírrel, hogy gyereke született,
Kinn az asszony kétszeres bajjal,
S benn az élete egy percre lett szebb.
 
Nem gyúlt különös fénysugár sem,
Hogy kitől, s milyen utakon üzent
Már nem kérkedett idebent.
Emlékszel a csecsemősírásra,
Ott született, hópehely a sárra
Nem hull ennél idegenebben.
Az apja egy emelettel feljebb,
Keservével mérte a kegyelmet,
S nem volt kivel osztozzon ebben.
Nem omlott be...
Nem omlott be a gótívű boltozat,
Gyalog román is átnyúlt fejem fölött,
A világ úgyis szemlélőn borozgat,
Szeme se rebbent, pörömben úgy döntött.
Kazetta-pompás sokszemű mennyezet,
Kész volt már, s a sok tikkadt barokk ablak
Ellenpontja zengett; minden egyezett
Ez egyszer, nem maradt senki sem szabad.
Ott vergődtem az ismeret-hálóban,
Mit magam szöttem, őre s foglya voltam,
Most már hányadszorra, mint ama gyermek,
Ki az oltár mögött nem talált senkit,
Nem hisz a szemének, visszamegy megint
Fülest inteni a félelem-őrnek.
 
Tamási Áron mondja
Bizony távol esik a tiszta beszédtől,
Ahogy várjuk a rendes feltámadást,
Fönn már az angyalok trombitája bömböl,
De késő későnek hátha megbocsájt.
Csak lessük, kik vannak az első sorban,
Szemek résein, deszkanyílásokon,
Míg a múlt, por remeg, lidércfény lobban,
És tipródik a sok beszédes rokon.
Ennyi kellett? A szép érdemült legény,
Serény lélek, füttöző, mímelt kelevény,
A pokol tornácán állingáltak kint,
Jaj, a kórusok most is olyan csalóka,
Aranyfürtös játék, illegető móka,
Feltámadás? „legyen, de érdem szerint”
Ó, ti gyászolók...
Ó, ti gyászolók, ó, kedves rokonok;
Füléből még vérsavó szivárgott,
De gurult a hordó máz, az áldott,
S elnyelte rögtön az öröklös torok.
Repült a szőrszoknya s a balta vele,
Lába s szárnya nőtt mindennek lassan,
Rémült csillag nézte a magasban,
Hogy ver gyökeret a jussok képzete.
Így aztán ép lett a sirató kar,
Mert temet az, ki feledni akar,
A földet azért magára nem húzza.
 
Ha a köröm alatt sajog a szálka,
Kikel, csak várd meg, csöndes napszállta
Ott lesz s megölel, mint fojtó medúza.
Az éhség
Tíz óra lehet, most még az éhség
Nyurga kamasz, lassan kitelik,
Olyan hatalmas lesz. Már megint
Indít, mint az ingát, járni kell még,
Akkor is, ha vonszolom a lábam,
Tán e ritmus szolgál s megnyugtat.
Tizedik kör, lopva a falat
S az árnyékot mérem, mindhiába.
Bizony ez az óra megállt kegyetlen,
Az órával meg a történelem,
Megállt a nap is, megállt az ész.
Most próbálj szállni a versek szárnyán,
De ki vagy, bömbölő ártán,
S reményed sincs, hogy innen kiérsz.
Csak a jelennek...
Csak a jelennek vannak buktatói,
A múlt ha bátorít, a jövendő riaszt
A kín; hordozni viseltes grimaszt,
Álomban élsz, próbálod megtorolni
Lomha szekérről az üres vonatot,
Ha túléled az el nem érhetőket,
Sirathatod a szakadékba dőltet,
Hogy velük a sors így alakoskodott.
 
Amire jó volna ez a tanulság,
Nem röpít magasba, arra kevés már,
Földig sem ér le, mint terméssel az ág,
Csak a lebegés, az egyetlen, sivár,
Hogy ne tartozz sehová, amíg lehet,
Ki válaszolna, meg nem írt levelet.
A prédikátor
A festő Nagy Imre emlékére
Első nap még hallá saját hangját,
Tán magát is látta, mint beszél,
Fontos volt a kéz, a haj elég zilált,
S merre lendül palástján az él.
S az Ó betű, mássalhangzók között,
Úgy kísérje áldó karjait,
Hogy a szolga, ki eddig könyörgött,
Egy lépéssel előbb van megint.
Mennyi apró minden, de fontos lett,
Bocsásd el őt, Uram, művészet,
Ami lehetne már csak forma,
Ami maradt, szót érteni lázad,
Ha nem rokon; szó, szolga, alázat,
Keservünk is cifrálkodás sora.
Hajóút
Jó Mikes Kelemen, száműzött földim,
Tudósít a gályarabokról,
Pereg, már pereg a kétes pantomim,
Velünk megint az Úr gyakorol.
 
Fönt zászlót nem látok, ránk le nem néznek,
Annyira magunkra hagyottan,
Az árva árral úszunk napkeletnek,
Akár egy rongyra jegyzett dallam.
Fordul a táj, most hatalmas füzek
Napot követve fejünkön betűznek,
Nyugodj meg, szív, boldog keresztény,
Pogány hajó ez, kinek kell a titkod?
A Duna zsoldos, velünk úszik a sok
Üres hely az árbockeresztjén.
Húszas éveim
„Az ifjúság szárnyas oltár”
ISMERETLEN KÖLTŐ
Még a szárnyait is becsukta már,
Mereng a fényeit veszített oltár,
Körben a csend olyan titokzatos,
Várom, vállalom, mit kihoz, kimos.
Madáristen, ki magára maradt,
Vedd magadhoz a józan holtakat,
Magam miatt nem kérlek, a helyem
Idejében végleg elnevettem.
Ó, ha mögétek kerülnék egyszer,
Hogy kik vagytok, az ünnepek után,
Látnék-e csordát, mit a jég elver,
Pásztorként ruhám megszaggatnám
Akkor is? Annyit mondok rólatok,
Mért bűnhődnétek, csak daloltatok.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék