Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1995. december, VI. évfolyam, 12. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Thomas Mann jó szakács, és jó szakács Krúdy Gyula is; pirítóskenyérre kenjük

Elindult a hagymalé...
Első reakcióm a szerkesztő kérdésére ez volt: hülyeség. A magyar író ne egyék. A magyar író egyébként sem eszik, a magyar író attól az, hogy magyar és ír. Ha a magyar író eszik, akkor nyilván magyar evő, s az egészen más.
Persze megint más lett volna, ha azt kérdezik: mit iszik a magyar író. Mert erre aztán jöhetett volna a sok meredek sztori, hiszen a magyar író nyilván attól is író és magyar, hogy: iszik. (Kivétel Szász János, aki fájlalja ezt.) Magyar ivó. Ez már dá lett volna. Ha egyszer létrejön a Székely Helikon, hát nem tudom máshol elképzelni annak marosvécsét, mint az udvarhelyszéki Ivóban. Ahol a pisztrángok ívnak, ott a magyar írók isznak. És viszontag.
Persze ezek amolyan elhajlások a téma elől. Nem szívesen írok arról, hogy netán magyar író volnék. Magyar, az még hagyján. De író. Mindegy, nem haragszom érte.
Nem szívesen írok arról, hogy milyen gyatra az ételkultúránk. Az étkezési kultúránk. Stb. Ma is zavarba jövök, ha különleges kanalakat-villákat raknak a tányérom mellé olykor, tízévenként, valami úri helyen, melyre magam sem tudom, hogyan jutottam el. Ahonnan jövök, ott sokáig a fakanál (fakalány) volt a király, a férfiak bicskával ettek, és ha volt a háznál szalonna, hagyma, kenyér, hát akkor már dolgozni is lehetett. A vizet ingyen adták a határban mindenütt rendben tartott források: a csorgók. Határrészekre emlékszem ma is, amikor már nincs ilyen határrészünk, hiába kerülnek vissza a földek, ilyenekre: Csorgó-kútja, Csengő-pataka; akik az elhaltak, kivénhedtek után örökölték, nem tudják belelátni azt a múltat a gondot okozó (mert adóval járó, csak költségeket csináló) szántóba, erdőbe, szőlőbe, rétbe, gyümölcsösbe, amely nekem a gyermekkorom különleges világa, olyan álmoké, melyekre néha ma is jólesik emlékeznem, de gyermekeim előtt nem említem soha, attól félve, nehogy nevetségessé váljak velük. Hiszen együgyűség ugye az, hogy az Ördögágya felé bandukolva meztélláb a kellemesen hűvös reggeli porban (poroszkálva) arról fantáziáltam, milyen könnyen meg lehetne oldani itt a közlekedés dolgát, ha az én otthoni kiskocsimnak (karucámnak) a kerekeit nagyobbakra cserélnők, motort szerelnénk bele, és persze kis utánfutóval, kétkerekű taligával hordanám a trágyát a földjeinkre... Akkor még nem is hallottam kistraktorról, nálunk a faluba csak a vaskerekű traktor járt be néha, aratás idején, aratás után, elcsépelni előbb az árpát, aztán a búzát, akkor elvitték a cséplőgépet, és csak később jelent meg ismét a traktor, amikorra beérett a lóhere, és húzta maga után a kis morzsálót, amely aztán kicsépelte a magnak valót... Ha autó jött a faluba, pillanatok alatt összecsődültünk és szaladtunk utána; aki elérte és felkapaszkodhatott rá, az lett a nap hőse. Egyszer a Nagyhíd mellett becsúszott a patakba egy teherkocsi. Mert meg akart fordulni, s miközben curukkolva manőverezett, Kicsi Jóska önkéntes forgalmárként tartósan azzal etette az idegen sofőrt, hogy „Inkonpikk, inkonpikk!”, majd pedig, mikor a dühös sofőr a kurblivassal felszerelkezve bőszülten kimászott és utánunk eredt, hogy móresre tanítson, tízen tízfelé rebbentünk, s a közeli gyümölcsösből, a Toncsi kertjéből, mint kakukkszó buggyant elő madárhangunk: Inkonpikk! Inkonpikk!
Kicsi Jóskát nem is hívtuk többé más néven, a régiek ma is felemlegetik az inkonpikket.
A tej és a szalonna tartott bennünket. Tehenet mindig érdemes volt tartani, mert egyrészt az „helyettesítette” a mezőgazdasági erőgépeket: szántást, vetést, kapálógépes művelést, trágya-, termény- és takarmányszállítást, minden fontosabb munkát az igásállatokkal végeztünk. Ökörre nem tellett, bár egy időben, mikor még nem voltam meg, azt is tartottunk. Emlékszem, egyszer mekkora gyász szakadt ránk, mert az előhasú tinónak, Virágnak borjazás közben elszakadtak a méhkötelei, és le kellett vágni.
Akkora siratózás volt, mint haláleset idején. A régi rendtartó falu ilyenkor összefogott: ki-ki tehetsége szerint elvitt a húsból néhány kilót, hogy csökkentse a gazda kárát. Ez volt a korabeli biztosítási „rendszer”. Csírájában megmaradt ma is, a rokonságra korlátozódva; apósomék idén jártak így, a tinó nem tudott lábra állni, és hiába jártak végig kundot-bándot, semmiféle mészárszék, vágóhíd nem adta meg az árát, úgyhogy ezt is le kellett vágni; és a rokonok vitték el a hús legnagyobb részét. Persze így is akkora kárral maradtak, hogy bánatában apósom a borjat is levágatta.
Borjúhúst csak egészen ritka alkalmakkor ettünk. Jó gazda engedhette meg magának csak, hogy a lakodalom másnapján reggelire borjútokányt készíttessen a szokásos töltött káposzta helyett vagy mellett...
A tarisznyát én már ritkán akasztottam a kapa nyelére, s emeltem onnan a vállamra. Sokáig illesztgettem egyébként a szerszámokat magamhoz: nem mindegy az, hogyan mész a határra, s az sem, hogyan érkezel este haza. Reggel is volt, aki megnézzen, ha már serkent a bajszod s este ugyanvalóst. Nagy bajom lett a szerszám tartásából is. Csak úgy tudtam rendesen fogni a kapát, villát, gereblyét, ha a bal kezemet tettem előre, s a szerszámok is valahogy idomultak az emberhez: nagyapám szerszámai csak őneki engedelmeskedtek, nekem valami más nyelet kellett megszelídítenem. Legényember magasra tartotta a villát, kapát-kaszát, „hegyesen ment”, hogy lássék rajta: nem fél a munkától. Este pedig: hogy nem fáradt el.
A tarisznyába kenyér vagy puliszka mellé nem sok minden került. A „mellévalóval” elnevezés már jelezte a rangját az étkezésben: hogy, ha volt, jó; ha nem, úgy is. Mellévalónak csaknem mindig szalonna volt, hagymával, ritkábban retekkel, paradicsommal, uborkával, paprikával. A paradicsom s a paprika viszonylag később ért be nálunk a Küküllők Vízmellékén, de emlékszem, aratásra azért már termett a veteményesben férfiökölnyi nagy, piros házi paradicsom, ezt különösen szereti a falusi ember, gyakran csak úgy, kenyér s szalonna nélkül, mintha almát csemegézne. Ezt az ízt nem tudta kitörölni az idő, ma is érzem.
Kisgazdák lévén mindenből tartottunk keveset. Volt majorság az udvaron, disznó az ólban, juh az akolban, melyet nálunk a magyarok is buzsdikának neveztek, a csűrhöz ragasztott, fallal ellátott tartozék, lefödés volt, kis ajtóval, benne elfért az a tíz-tizenöt juh, melyeket nyáron a legelőn tartott a major – a bács, hiszen ennek az ágnak a szókincsét jórészt a románból kölcsönöztük –, de télire „behajtották”, és jobbára a kukoricakóré silányabb részével tartottuk őket, tavaszi bárányzás idejéig, amikor aztán már egy-egy kupa reszelt takarmányrépával dúsított korpa is kijárt az anyajuhnak, cuclistej a báránykának. Ezt a „buzsdika” szót később meglepődve fedeztem fel Ion Creangă lakása nevében – Bojdeuca din Ţicău –, az ő cikói házikója is „buzsdika” volt.
A bácshoz menni, hogy egy maréknyi túró vagy sajt is kerüljön a tarisznyába, mindig nagy reveláció és egyúttal nagy szorongással várt esemény volt. Mert a juhászat más, jobbára ismeretlen világ volt számomra. Nem úgy sok más társamnak, akik kirajzás előtt már jártak juhaikkal a felhagyott földekre legeltetni, vagy késő ősszel, behajtás után is kimentek a rétekre, ahol jó nagy tüzeket lehetett rakni, a pityókaföldekről összekaristolt (pagyirkált) „matériából” sültkrumplis szeánszot tartani, szivarozgatni, s egymás kutyáit összehergelni.
Az esztenához rendszerint a határból léptünk át valamelyik oldal alá, ahová éppen vitték a kosarat, határrész is őrzi a kosaraztatás nevét: Juhkosár, akik emlékeznek rá, Jókosárnak mondják, a juhoknak pedig: jahak. Falumban az a-zó Maros, azaz „Maras” menti nyelvjárást beszélik. Lapas a nyelvünk...
Mindig lézengett ott egy-két lusta kutya, ezek aztán úgy megijesztettek, hogy már csak ezért sem tudom elfelejteni a sajtért-ordáért való caplatást a szúrós ösvényeken. Különösen az orda volt finom, meg néha a zsendice is, ha ott találtuk a bácsnét, és anyámnak vagy nagyapámnak megfelelt a tisztasága. Mert bizony néha igaza volt a gálfalvi bolond Miklósnak, akinek a juhászat és a juhászok meg a cséplőgépek töltötték ki fantázia-világát, mikor azt hangoztatta, hogy a bácsné a pendelyével szűri a tejet...
Fojtós volt az orda nagyon, de még az ordáspalacsinta is, viszont egy kis jó, tejföllel szelídített szilvaízzel megkenve már fölséges falatnak bizonyult.
Kenyér, puliszka, tej, szalonna, levesek. Cséplésekre emlékezem, amikor udvarunkra húzattuk tehenekkel a gépet, mert a traktor nem fért volna el, azaz nem tudott volna visszafordulni a szűk udvaron, a csűrben volt felrakva a búzánk, s hátul az udvar bütüjében még két asztag. A cséplés hangulatát semmivel sem lehet összehasonlítani. A rokonok, szomszédok segítették egymást, persze csak ha nem voltak haragban. Mert mindig volt valaki haragosunk is. Egyszer még keresztapámékkal is összementünk, mert lázas voltam, anyám elkérte a lázmérőt, én egy óvatlan pillanatban a tűzbe tartottam, hogy hadd lám, felfut-e nagyon benne az a fényes izé. Hát felfutott, megpattant; gyorsan tokjába dugtam, s be a paplan alá. Anyám mit sem sejtve vitte haza, s amikor később kiderült, hogy elrepedt, s keresztanyám szólt, ő képéből kikelve kiabálta, hogy hiszen épségben adta vissza... Én pedig gyáván hallgattam, nem is mertem megmondani soha, hogy miattam tartották a haragot annyi éven át. Lázmérője ugyanis nem volt mindenkinek, s így erősen nagy becsben tartották.
A szomszédok azért is jöttek segíteni, mert érdekelve voltak a dologban. Akinél már járt a cséplő, azért, hogy a kölcsönt visszaadja, a másik pedig azért, hogy gyorsabban végezve, hamarabb jusson az udvarába, lehetőleg sötétedés előtt a masina. Ahogy kivitték a gépet – milyen nagynak is láttuk, istenem! –, minden asztal kikerült a házból, s mint valami udvari lagziban, ülték körül, a menü rendszerint valamilyen zöldségleves, többnyire zöldpaszulyleves volt, melyhez bőven lehetett vereshagymát hersegtetni, másodiknak pedig csirkepaprikás, uborkasalátával. Volt olyan esztendő, hogy amikor búzát hordani jártunk – ennek is megvolt a romantikája, mert lefelé menet, ha szérűre kellett hordanunk a gabonát –, egymás után kötöttünk legalább öt szekeret, s ekként vonatozva, tutulva tartottuk magunkat a világ első kalauzainak, mozdonyvezetőinek, nem véletlen, hogy magam is mozdonyvezető szerettem volna lenni, mint sok más falusi cimborám, hiszen nálunk nem volt vonat, csak kendermosáskor láttunk kétszer; olyan év is volt hát, hogy búzahordásra már tejes lett a kukorica, s nem volt felségesebb annál, amint nagy cső főtt kukoricával a kézben, akkorával, hogy tört le a kezünk tőle, kapaszkodjunk a csatlásra, s szavunkra induljon a Lóri a „szerelvénnyel”...
Étkezési szokásaink tehát évszakokhoz, munkákhoz, ünnepekhez, s persze az éppen „soros” gyümölcs- és zöldségfélék éréséhez kapcsolódtak. Kertünkben termett egészen korán érő alma, kétféle is: apróédes és nagyédes. Az apróédes rendszerint megférgesedett, szaporátlanabb is volt. De a nagyédes! Arra reajártak a csórók, őrizni is kellett, mint később a császárkörtét vagy a pirosbélűt, a pergament vagy a nagyanyám bátyjáról Méder-körtének nevezettet, amelyet Bácsi valamilyen félvad fáról oltott, és íze rendkívül furcsa volt. A szilvafáknak is megvolt a maguk egyénisége. Valahányszor hétvégén hazaszabadultam – olyankor már megkezdődött az iskola, a szilva javát leszedtük, de a fák tetején mindig hagytunk enni valót –, nagy portyám nem a falu két utcája, a nagy- és a kisutca volt a két közzel, hanem a kertünk, nyáron a veteményes is, mert ott egres is, piros ribizli is, málna is termett, a gyümölcsösben pedig fától fáig járva kóstolgattam végig mindeniknek a szilváját-körtéjét, s csendben elbeszélgettem velük. Aztán megtöltöttem kebelemet szilvával, szőlővel, mert az is termett a csűr végében, felfuttatva a kupásokig, macskaügyességgel kúsztam fel az öreg diófára, őrhelyemről beláthattam a falu legfontosabb részét, a Bonyha felőli kanyart, melyen percek alatt már el is tűntek a járókelők és járművek Jövedics és Medgyes irányába, s tudhattam mindenkiről, hol van, hová igyekszik, mert az emberek itt jártak el a mezőre, s jónapot helyett inkább kérdéssel köszöntötték egymást, na hová, hová? Na, apasszátok, apasszátok? A diófán kenyerem is volt, szilva, szőlő, zsenge dióbél s lágy kenyér. Mesés világ volt, így mostanról nézve valószínűtlen is. Álmodozó maradtam sokáig, legénykoromban is játszottam ezt a játékot, mert udvarunk lassan kihalt, kertünk elvadult s bozótjában, melyet csak áthatolhatatlanabbá tett az ínség miatt kukoricával bevetett része, nyugodtan meghúzódhattam s merenghettem mindenféléről.
Augusztus vége felé jött el a kenderáztatás, kendermosás ideje. Nagy esemény, előtte elbajmolódtunk a nyövéssel, ha száraz időben végeztük, bizony feltörte a tenyerünket, de legalább nem okozott gondot a szárítása, a magok kicsaptatása. Áztatásra már jól megérett a paradicsom, s néha új szőlő is volt már. Kenyeret vagy frisset sütöttünk, vagy frisset kölcsönöztünk, hogy majd ha fordul, visszaadjuk. A szekeret még előző napon megraktuk kint a kenderföldön, s lehetőleg farral vittük az udvarra, hogy hajnalban ne okozzon gondot a megfordítása, és mire a nap első sugarai áttörték a ködöt, mi már a Veresfogadónál jártunk.
A Kisküküllő rendszerint hideg volt, még a felnőttek is sziszegve rakták a kévéket s közéjük a cölöpöket, bennünket, gyermekeket pedig a parton hagytak, mi vigyáztunk a tehenekre. Azokat a járomhoz kötötték, s kóstot vetettek elébük, vagy valamelyik fűzfabokorhoz, ott kedvükre legyeződhettek; néha el is bogárodztak, ha nagyon bántották őket a „nagylegyek” – a bögölyök. A dél itt különleges hangsúlyt kapott, mire a vonat fütyült a közeli megállóban, elkészültek az áztatással, a föld meg a fűcsomók is szépen nyomtatónak fel voltak rakva már a kendersávra kétfelől, a felnőttek megmosakodtak, s kint a takaróruhára már fel is került a friss kenyér, szalonna, főtt tojás, túró, s a hagyma, paprika, uborka, paradicsom. Vizet nem ittunk olyankor, hanem bort. Nem is mindig igazi bor volt az, mert gyengébb termés esetére nem maradt tiszta borunk, hanem a seprőre cukrot, élesztőt s vizet engedtünk, ebből lett a fickóbor, nálunk: csiger, csüger. Gúnyosan szokták mondani a rossz borosgazda borára: van neki bővön, mert kútján igen gyakran zörög a veder (vider.)
Nyáron nagyapámék a kaszálóba is vittek csigert víz helyett, mert kevesebbet szomjaztak, ha azt itták.
Két hét múlva jöhettünk mosni a kendert, ha időközben a vízre járt falusfelek megtapasztalták, hogy kiázott. A kendermosás szebb s érdekesebb volt, mint az áztatás, mert engedték, hogy mi is csapkodjuk a fehérre, ősz szakállúra ázott kévéket, s időnként riadozzunk egy-egy arra úszó, fehér hasú döglött hal láttán. De kedvünkre „úszkálhattunk” az alig térdig – minékünk: derékig – érő vízben, melyből bőven ittunk is, íze szintén itt van a számban. Persze úszni azóta sem tanultam meg, s már nem is fogok, nem is akarok. Mint ahogyan kocsit vezetni sem, ha már az én „karucám” terve dugába dőlt.
A kendermosás akkor volt igazi, ha a part mentén sárgálló dinnyéből vásárolhattunk, s „nyomtatóknak” ezt kaptuk az uzsonna után. Hiszen a mosást inkább déltájban kezdtük, mert több ideig kellett a vízben maradni, s késő délutánra lett igazán élvezhető. Titokban meglestük a fürdőző lányokat is, irigyen az őket fürösztő legényeket. Volt úgy is, hogy kosárral halászó cigányokhoz csapódtunk, s végigcserkésztük a fűzfák gyökerénél lappangó gübőket, ki is kaptam a tekergésért.
Különösen szép, az elmúlás hangulatát idéző volt odahaza a kenderszárítás és később a törés, tilolás, héhelés. Megfehéredett az udvar, a kert, még a kerítés is. Aranyló körtét, szilvát enni ezek között az illatos angyalszárnyak között több, mint idilli.
Jókat lehetett enni szüretkor is. Gyermekkoromban még megvolt a vápa, szekerünket csak nehezen tudtuk úgy állítani, hogy elférjen mellette egy másik is, így is szinte felborult, amikor nagyapám beléállt a kádba. A szőlőoldal alatti keskeny réten legeltettük ekkor is a teheneket, s küldöttségeket menesztettünk szerre mindenikünk szőlejéhez, a rendeléssel: lehetőleg királyleánykát vagy muskotályt hozzon, esetleg saszlát vagy nájburgert. Igényesek voltunk, persze muskotályból csak igen kevés termett, ezért ennek volt a legnagyobb becsülete.
Lentről mindig azt lestük, mikor rúg már be a csősz vagy mikor áznak el a cigánybanda tagjai, akik végigmuzsikálták a vápákat, s mindenütt kaptak egy-egy pohár pálinkát vagy bort. A csősz szintén végigjárt minden családot, a végén pedig a sáncban aludta ki magát. Fűszállal piszkáltuk az orrát, s élveztük, amint vakaródzik, forgolódik.
A szőlő itt is kenyérrel s dióval, szilvával esett jól, ezekhez társult az illatos őszibarack. De ráfanyalodtunk mi ősszel a galagonyára s a kökényszilvára is, ha már lejárt a szüret. Vadalmát is ettünk, vadvackort is. Vackorfánk a Pétervég-beli földünk fölött állott egy marton, egyik évben gyenge volt a besztercei szilvatermés, felszedtük a vackort, s annak olyan fojtó ízű pálinkája lett – tudom, mert megkóstoltam! –, hogy az idegeneket mind azzal kínálgatták azután; nem sokat pusztítottak belőle.
Reggelire nagy rántottákat is ettem boldog úrfikoromban. Nem szerettem viszont a salátalevest, a savó miatt, olyan... vénasszonyszagú volt. Sem a hagymalevet. Nagyanyám nem sok főzési tudománnyal rendelkezett, gyenge leánykaként már Kolozsvárra adták szolgálni, ott bizony nem konyhaművészetre oktatták. Nem is kellett; ami egy parasztháztartás vezetéséhez szükséges volt, azt megtanulta nannyójától, anyjától. Ennyit tovább is adott anyámnak. De hát utólag nézve bizony nem valami gazdag ez a tudás. Nemhiába mondogatták annyiszor, pedig mi nem számítottunk szegényeknek: Elindult a hagymalé,/ Minden kapun tekint bé./ Utána a rántotta,/ Utolérte s lenyomta.
Nyáron főleg, dologidőben bizony nem vesztegették azzal az idejüket az asszonyok, hogy főzőcskézzenek. Ha napszámost hívtunk, az már kész baj volt, mert tizenegy óra tájban egyik fehérnépnek haza kellett jönnie, tüzet gyújtani, ebédet főzni, s kivinni a delet a határba.
Persze hogy könnyű ételt főzött, ami hamar elkészül. S a napszámost sem szokták elkényeztetni: Mámi – Máriskó nénénk –járta volt meg Magircsa bácsival, aki reggel jókor kikötötte: neki akármit lehet főzni, csak krumplitokányt ne, mert azt szívből utálja. (Néhány éve nyúlhússal ette egy ebesfalvi szásznál, aki csak a trakta végén bökte ki: istállónyúl, istállónyúl... s Magircsa bácsi hátraimbolygott a csűr mögé, s visszaadta a tokányt nyulastól a természetnek.) Na de Magircsa bácsi ezt a leányocska Rozinak kötötte ki, s ennek csak akkor jutott eszébe, mikor az anyja kitöltötte az öblös cseréptálba a gőzölgő tokányt: Jaj, édes, elfelejtettem szólni, hogy Magircsa bácsi nem eszi a tokánypityókát!...
Ezt az esetet sokáig emlegették a faluban. Néhány faluval alább már ragadványnévként is találkoztam ezzel az étekkel; Pityókatokánynak csúfolták az egyik, bizonyára torkos férfit.
Szép kaja-emlékek fűznek a szilvásgombóchoz is. A rekordom nem túl nagy gombócokból: hetven darab. Ma a gondolatára is elámulok, de akkor két kancsó vörösbor is elfért mellette.
Mindebből bizonyára az derül ki, mennyire haspók volnék. Tévedés. Gyermekkoromnak csak a nyarait töltöttem falun, ötödik osztályos gimnazista koromtól csak vendég voltam a szülői háznál, bentlakások kosztján nőttem fel, ezekről azonban nem szólok, mert közismertek. Csak annyit, hogy a vámosgálfalvi iskola bentlakásába is hetente vittük a lisztet, tojást, zsírt és az olajat, ha volt. Meg a szalonnát. A szalonnához különös „viszony” fűz. Mindig a szalonna húzott ki a bajból. Diákkoromban, ha már elpallottam ösztöndíjamat, végigkilincselhettem a diákotthon szobáit, egy kis szalonnát koldulva. A menzajegyet, a kajabont eladtuk ugyan, s a pénzt elittuk, de jutott napi két töltött kekszre (Eugéniára) s egy üveg sörre. A többit úgy bekkeltük ki, hogy ebédkor levest suvasztottunk az ebédlőben, s az asztalról elcsórtuk az otthagyott kenyérkaréjokat. A szalonnát már mondtam, miként szereztem be. De volt otthoni szalonna is, nem romlott meg, legfeljebb kissé megavasodott. A szalonnával meg lehetett élni. Ismerek olyan embert, aki annyi avas szalonnát evett fiatalkorában, hogy most már nem is eheti a rendes, friss füstölt szalonnát. Csak az avasat szereti. Havonta azért csomagot is kaptunk, a főiskolán is, katonáéknál is. Amint valakinek csomagja érkezett, megannyi éhes Böszörményiként leptük el, s ROMLANDÓ! közfelkiáltással óvtuk meg azonmód a rothadástól. Katonáéknál húshoz úgy jutottam, hogy lekenyereztem a szakácsot. Papírba csavartam a kis darabot, s éjszakára a párnám alá tettem. Csak így hagytak békén a poloskák. Reggel aztán megszemlélve a zsákmányt, a húsra gyűlt vitézeket, büszkén mutogattam kápláromnak. Párizsi zölddel fertőtlenítették a volt lovassági kaszárnyát Otopeni-ben, de a poloskák néhány hét múlva ismét ették a vérünket.
Rendkívül szerettük falusiakul a szalámit, abból is a szebenit. Medgyesre, Dicsőszentmártonba jártak el piacozni tőlünk, nagy átalvetőkkel indultak hajnalban, kilométereket kellett gyalogolni a buszhoz, a vonathoz. De hazajőve a vásárfiával, mennyei érzés volt friss veknit gyúrni szájunkba ezzel a jó szagú szalámival. Ma is azzal az áhítattal közelítem meg, de azt az ízt, azt a hangulatot nem tudom már újjávarázsolni.
Míg Korondon éltünk, tizenhét évig, az tartotta bennünk a szuflát, hogy „az alföldön”, azaz Küküllő menti szüleinknél minden évben valahogy hízott egy malacka, süldő, disznó. Füstre került, s darabonként szerre fel a BalázsfalvaParajd között cammogó vonattal – feleségem is, magam is annyit cipekedtünk, annyiszor vonszoltuk magunkat elcsigázva a nehéz táskákkal, mégis boldogan, mert tele kajával, hogy most még némi nosztalgiával gondolok vissza, s elfut a méreg, mikor kilónként húszezres húsokat látok a boltokban. Büszke vagyok, feleségem még büszkébb, mert Páll Lajos egyszer nagyon finomnak találta az apósom füstölte szalonnát, az övénél is jobbnak. Aki ismeri Lajost, felmérheti, mit jelent ez.
Káfofta, fufujka, máftáf, fofás! Kiabáltuk már hátulgombolósként. Kiadós paszulyleveseket ma is eszünk, kivált a tarkapaszuly finom, ha beledugja lábát a disznó. De a nehéz ételekhez tudott a parasztkonyha oldást is: a főtt szilva, a kompót neve bagolytüdő volt, gyakran ettük zsíros ételre.
A krumpli fő étek ma is, szombatonkén rendszerint „üres” pityókatokányt eszünk délre. Minden második pénteken ott a rakott, a tojásos krumpli. Vasárnaponként a sült oldalashoz, flekkenhez a hófehér püré. És a savanyúságok! Ezeket imádom, ne is beszéljünk róluk. Tiltakozik most éppen karbantartott nyombélfekélyem.
Még a szalonnáról. Továbbfékező hasfolyamon voltunk, ez a reciklálás beceneve, sok-sok-sok tanár, Kolozsváron, szakiskolai bentlakásban elhelyezve. Az első öt nap istenien telt, az utunkosokkal s egyéb művésznépekkel végére jártunk minden pénzünknek, az útiköltséget kivéve, ezt még idejében rábíztam egy kolléganőre, hogy majd a jegyemet is ő váltsa meg, és semmi rimánkodásra nehogy mégis ideadja kápéban. Aztán szabályosan éheztem. Volna. Mert eszembe jutott boldogult diákkorom, s késő éjjel, a csendben átfésültem a nagy-nagy mocskos mosdóhelyiséget. Eltalálták, szerencsém volt: máramarosi ötujjas szalonnát találtam, kitartott végig. S kenyeret is hozzá. Paradicsomot a megülepedett családapa-kollegáktól kértem, adtak.
Még egyszer kihúzott a bajból a szalonna. S most is, hogy egyre többször eszünk „könnyűt, diétásat”, néha már alig egy órával ebéd után, a konyhába lopakodom, s falok néhány katonát. Aztán nem bánom, jöhet este a kása is...
BÖLÖNI DOMOKOS

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2019
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék