Botár Emőke
Botár Emőke
NINCS CÍME
Pályázatunkra beküldött írás.
1993. április 18. Semleges vasárnap. Este, a forgatagban, füst, jövés-menés.
Álszerénységében mindenki a szégyenletességig őrzi a Formát. A szájak nevetésre
húzódása csak a vicc mértékének arányában történik. Minden érdeklődés, a
szabálynak megfelelően, az éppen beszélő felé fordul. Különösebb mozdulat csak
a szemmel látható vagy legalábbis egyértelműen bizonyítható szükségesség
függvényében születhet. Tánc közben, természetesen, kitágulnak a lehetőségek,
és azokat kihasználni bocsánatos bűnnek számít.
Óvatosan egy mozdulatot tettem, hogy a testek, az érzések, a mozdulatok és
itt-ott az emberek között utat és helyet találjak magamnak. Ekkor valami
megállított. Egy légsáv, ami a forgatag dolgai közé keveredve, megváltoztatta
azokat. Megváltoztatta a lila-vörös nyalábok és zenehullámok szintézisét. Kívül
volt mindenen, és beépült mindenbe. Ott volt a kávéspoharat tartó kézen, és
belélegeztem kibocsátott részecskéit az oxigén színeivel, s így azok belülről
is megérintettek. Megváltoztatták számban az előmelegített mondanivalót, és
túlvittek a lila és vörös pasztákban tapintható zenén, az ilyen-olyan
vasárnapon...
Én az időben toporzékoltam. Megijedtem attól, amit kaptam, megijedtem a
testetlenségtől, attól, hogy beleláthattam egy pillanatra a végtelen létezésbe.
Féltem, hát a mosoly szélességét meghatározó korlátaimba kapaszkodtam, hogy
megvédjenek. Órákban megszámoltam a végtelent, nagyon mélyre, a feledés alá
temettem a változás részecskéit, és megpróbáltam száműzni az érezhető, de
érzékelhetetlen érintések barnaságát. Az időben toporzékoltam... Kézzelfogható,
bizonyítható vonzódásként akartam látni (egy ember szeméből) azt a felém
küldött könnyű hullámot, amely megrendített örökös és szent ingadozásomban a
dolgok között. A percet siettettem, amikor az egész szemekké, kezekké,
szavakká... emberré változik.
Semleges szombat. Este, a forgatagban, füst, jövés-menés. Két test. Az egyik
megbotlott a küszöbben, most a pulthoz támaszkodnak, aztán a kávéscsészék maguk
köré ültetik őket. Beszélnek egymásnak. Utcákról, iskolákról, házakról,
emberekről. Nevetnek is. Emberekként még udvariasak egymáshoz,
összetartozókként már nem. Az egyik fogja a másik kezét. Számonkérés,
szabadkozás, ígéretek, bizonygatások... Kicsúsznak a kérdések elől, összevonják
a szemöldöküket. Tudják a szabályokat, játszanak. Lassan mindeggyé tompul a
számonkérés, hűvösebb lesz az ígérgetés, felületesebb a szabadkozás, és
fölöslegesebb a bizonygatás. Beszélnek egymásnak: két száj, két pár kéz.
Hamarosan megunják ezt játszani, abbahagyják és eldobják egymást.
Akarta tovább, mert kényelmes volt és biztonságos. Helye volt a másik szemében,
és biztonságos határokat teremtettek egymás számára, olyanokat, amelyek nem túl
szűkek ahhoz, hogy meg ne engedjenek egy-egy egészséges kinyújtózást. Kényelmesen
megfértek a korlátok és a szombat-vasárnapok között, amit itt akart, minden
beteljesült.
Semleges nap, a forgatagban. Akiket megbántott a világ, és fájdalmat kell
érezniük, azok ennek megfelelő arcot viselnek. A dac: egy-egy apró ránc. A
harag: mozdulatlanná kövült izmok. A sértődöttség: a megsárgult zenébe kék
csíkokat húzó szemek. Akit bántottak, az őrzi a sebét. Mindenki úgy látja,
bántottak, hát őrzöm a sebemet. A homlokomon tökéletes a ránc, az arcom
mozdulatlan, a szememből mérgez a kékség. Figyelni kezdem a világot, az
ellenséget, aki bántott, hogy megfelelően kiiktathassam magamból,
elfordulhassak tőle és megvethessem. Viszonozza a tekintetemet. Figyelem a
szemét, mert zöld, aztán rádöbbenek, hogy az enyém is az. A világot nézem, és
későn veszem észre, hogy a kezem másként nyúlt a kávéspohár után, mint addig. A
világot nézem, és oldalba löknek, mert nem a beszélőre figyelek. A világ
mulattat, és megbotránkoznak a nevetésemen. A világ beszél velem, és egy
kérdésükre nem azt válaszolom, amit elvártak volna. Rádöbbenek, hogy tudok
beszélni, mert vannak szavaim, amelyeket színekre lehet bontani.
Félek, mert tényleg fájni kezd, és ezért a fájdalomért pörölnöm kellene a
világgal. Egy ajtónyitásnyi friss sötétség rádöbbent, hogy nem azt a testet
akarom vissza (hogy bosszút álljak rajta), amelyet elszívott tőlem a világ,
hanem az a légsáv fáj belém, amelynek a részecskéi itt vannak még... Behunyom a
szemem. A pilláim lassan elfödik a szétkiabáló fényt, az ablak kereteit, egy
felfehérlő asztallábat, egy kutyaugatást. Nő a sötét, egyre több, sűrűbb és
érzékelhetetlenebb. Én magam vagyok az. Én vagyok a mindenséggé táguló világ,
és én vagyok a legkisebb pont, amelyből újra kinő az univerzum. Én vagyok a
belém áramlott parányi hullámzás, amely élővé változtatott, és én vagyok a
mindenen túli élet. Mélyül a sötét. Benne vagyunk, mi ketten. Ketten vagyunk a
világgal, a világ nélkül, a bizonyosságban és a nemlétezésben.
És a két test? Mindenki úgy látja, némák. Sem mondani-, sem kapnivalójuk. Se
kezük, se szájuk, nincsenek érintéseik, nincsenek szavaik egymásnak. Egymás
számára mozdulatlanok. A két test a Mindenkié.
Folytatás
E szent magamra találás után a légsávból az idő megszülte lassan a hőst. Az én
hősömet, akire fel meg le lehet nézni, a hangulatváltozásaimtól függően. Ő a
fény a homlokomon, akit még szeretek annyira, hogy Mindenkit
megbotránkoztathassam, és akiről rengeteg oldalt írtam, hogy minden gondolatát,
szavát, feltételezett érzését megörökítsem, de ha nem kiabál, lassan már
megtagadom mégis. Lassan visszavedlik cinikus, hazudozó, furfangos emberré...
Nézem ezt a cinikus, hazudozó embert. A hősömet... Rajtam kívül, a forgatagon
kívül, a nappali fényben, szavai az aszfaltra kopognak. Látom messziről. Torzul
az arca, mosolyog... és pont olyan szabadnak látszik, mint amilyenné én akartam
tenni.
Valami felbuggyan még itt-ott bennem, amit néha, ha közelebb érzem magam a
világhoz, mint általában, megpróbálok valamilyen vékony szállá összesodorni,
ami esetleg összekötne még, de ez már csak valami színtelen kíváncsiság,
semmivel sem több. Csak az a makacsság, ami 10 év múlva is tudni akarja, hogy
mi történik a hős körül, ami rendíthetetlenül ragaszkodik... s nem akarja
látni, mennyire jogtalan, amit tesz, hiszen az autók szemében köszönés villan
az utcán, ha találkoznak, a mi szemünkben már semmi sincs...
Pihenek. Még a szavaim is összebarnulnak egymáson, hogy rekedt a hangom, amikor
az első emberhez szólok: Jó reggelt! Ez még a formába belefér. Szóval
visszatértem. Ki gondolta volna. Itt ülök a szent Forma őrzői között. A színek
fejlődtek, a forgatag maradt a régi. Csak már az sincs benne, akinek
elmondhatnám, én tudom, hogy a formaőrzők között ülök ismét.
Jólesik nézni az emberek arcán az árnyat. Nem tudnak mit kezdeni velem. A
forgatag füstös, akváriumi nyüzsgését figyelem, s szánalmas lénynek látszom,
mert olyan borzalmas-magányosan nézelődöm. És persze, köpönyegforgató vagyok.
Éppen a visszatérésem miatt. Pedig már visszavedlettem valamennyire... És ha
tudnák, hogy milyen egyszerű és a magam módján ártalmatlan vagyok, már kevésbé
árgus szemekkel figyelnének. Végül is nem teszek semmi rosszat, csak magam
vagyok, s a magam gyönyörűségére táncolok. Most, ha közelebb akarnék férkőzni
hozzájuk, legalább egy halvány együvétartozás erejéig, akkor kibeszélhetném,
hogy hol voltam ennyi ideig. Mit hittem magamról ennyi ideig, hogy megvoltam
nélkülük.
Hát igen, van egy hősöm, aki talán már egészen különvált a hajdani légsávtól,
akivel azt tehetek, amit akarok (úgysem történik semmi), és akit szeretek most
is, miután igazán ráláttam, de ez a szeretet már csak arra jó, hogy aláássa az
újonnan közelembe férkőzők önbizalmát.
Boszorkánykörök. Kedves ismerősökkel mindenütt: tessék, fogd meg a kezem,
tessék, támaszkodj a vállamra. Kerülővel megyek haza a kedvedért, ha akarod.
Miért ne. Nevethetünk már. Ha szűk tér zár össze, azt is elmondhatjuk, ketten
vagyunk. Csak lehet, hogy nem azt találod bennem, amit szeretnél. És ezért
félni fogsz magadtól, és fel szeretnéd számolni azt a szükségletet, amellyel
magad mellé kívánsz. Minek az egész? Hiszen nem akarlak az ilyenségem
magyarázatával untatni, sem azzal, hogy miért és mennyire szeretem a hősömet.
Igaz, szeretném, ha maradnál egy kicsit, minden olyan szép az örök és mindig új
egymásra találás jegyében, hogy már-már beléd szerettem, egy olyan szerelemmel,
ami a legszűkebb környezetből is kiválaszt magának egy megfelelőt. Nézel,
mosolyogsz, kedves vagy, és olyan szánalmas, amikor a mesterséges fények
belesütnek az arcodba... Látom, előbb-utóbb felszámolod magad a kétségeid
között.
Fény, enni-inni-pénz, sőt ember, aki akarni s látni él. Olyan, aki belát a
magányod mögé, hogy ott alkalomadtán csak gőg, s nem valami hatalmas fájdalom
van, s aki tudja, hogy az egész eddigi életére szükség van ahhoz, hogy most
odalépjen hozzád. Mi kell még? Máris vágyhatsz a küszöbbe botladozásra, a
csupatest Mindenkire. Kávéra...
A Mindenki él, mozog, vibrál, csodálatosan feltalálja magát, udvariasan tapos
egymásra, s színesebb zenét követel. A forgatagban meghalt a szemlesüttető
fény, csak új távolságok vannak, amik még jobban odakötnek, régi emberek,
újrafeltámadott lelkesedéssel, meg a táncóriás fölöttünk, amely rád fonódik,
tekereg, szorít és szétszór. Olyan könnyed spirálvonal, hogy csak majd lepődsz
meg azon, hogy nincs levegőd, s energiáért kunyerálni csak az ágyadban
térdepelsz le.