|
TALÁLT VERS
Tóth Árpád
(1886-1928)
Új tavaszig vagy a halálig
Új-Tátrafüred
Most, hogy megint útfélre estem, Eltűnődöm e téli esten, Mi volt az élet, uramisten?
Mi volt? ez volt: sok fénytelenség, Fakó robot és kénytelenség, Száz bús határ reménytelenség.
Borult egek kevés azúrral, Koldus pajtásság pár nagy úrral, Pár ájult nóta, tépett húrral.
Egy-két vad mámor nyoszolyája, Egy-két asszony jó, meleg szája; Volt, nincs. Csöndes a szívem tája.
Most itt ülök, roppant hegyek közt, Betegen a többi beteg közt, Múltnak háttal, halállal szemközt.
Lesz-e máskép? várjam? ne várjam? Lassan szétszéled homályban Bitang jószágom, kedvem, vágyam.
Nyomukban, mint fekete bundás, Begyűrt süvegű öreg kondás, Hallgatva ballag a lemondás.
S mégis, a csönd-paplanú télben, Nagy nyugalom évadját élem - Érzem, az Isten gondol vélem.
Mint a bokrok setét bogyókkal, A hó alatt zamatosokkal, Megrakva szívem hűvös jókkal.
Hogy mire jókkal, majd megválik, Mire a hó gyapja lemállik, Új tavaszig vagy a halálig.
Fekszem megadva, békén, resten, S néz rám, át a végtelen esten, Tűnődve sorsomon, az Isten.
|