Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1995. október, VI. évfolyam, 10. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Nyelv, dráma, nyelvdráma, drámanyelv

Nyelv, dráma, nyelvdráma, drámanyelv
Néhány gondolat Szőcs Géza A kisbereki böszörmények című darabja kapcsán
„Vádvárosban a Vízóra forrás mellett él egy
Ravasz nyelvműves nemzedék,
Mely csupán nyelvével szánt-vet, azzal arat s szüretel
Mind szőlőt mind pedig fügét;
(…)
E nyelvműves had (...) miatt szokás az
Áldozat nyelvét kivágni Attikában mindenütt.”
ARISZTOPHANÉSZ: A madarak. Fordította Arany János
Többszörösen is nem véletlenül kezdtem ezzel az idézettel ezt az írást; a több ok közül itt elsőül arra hivatkozom, hogy szerepel ugyanis benne egy sor, amelyre az elkövetkezőkben gyakran kellene gondolnunk, miközben Szőcs Géza darabjáról, A kisbereki böszörményekről beszélünk. Ez a sor mindössze három szó: „Ravasz nyelvműves nemzedék”; s ez a három szó az alábbiakban külön-külön és együtt is gyakran lesz fontos a számunkra.
Kezdjük először a harmadik szóval, a nemzedékkel. Ez az itt bevezetőként álló néhány Arisztophanész-sor – idézet formájában – része egy másik szövegnek is, Egyed Péter Látható-e a látás? című írásának (1974-ben jelent meg az Echinoxban), melynek alcíme: Apró vázlat egy nemzedéki gondolkodás tipológiájához. Ezt az Egyed-írást Szőcs Géza öt évvel később, 1979-ben már nem kevesebbnek mint „nemzedéki alapdokumentum”-nak nevezte; az általa, illetve az Egyed által (írása alcímében) emlegetett nemzedék pedig nem más, mint a Forrás harmadik nemzedéke, Szőcs Géza (és Egyed Péter és mások) írói-költői nemzedéke, az erdélyi magyar irodalomnak a hetvenes évek közepén feltűnt fiatal tollforgatókból álló, s jól körülhatárolható szellemi köre.
Az a szellemi kör, melynek (hogy itt most csak egy, jelen témánkkal összefüggő jellemzőjét emeljük ki) gondolkodásában, munkásságában – mint ezt éppen maga az idézett Egyed-írás is bizonyítja – kiemelkedő fontosságú helyet foglalt el a nyelv, az írott és a beszélt nyelv, a Romániában azokban az években egyre rosszabb helyzetbe kerülő kisebbségi magyar nyelv. Nem szeretnék itt most erről hosszasan értekezni, de a továbbiak jobb megértéséhez mégis legalább utalnom kell a generáció tagjainak arra a számtalan írására, melyek témája a nyelv; itt és most csak a költészet területéről sorolnék fel emlékeztetőül néhány példát, mondjuk Balla Zsófia Bábel tornya, Palotás Dezső A szekér alatt vagy Cselényi Béla 42. című verse; s azért éppen ez utóbbit, mert az évek során ez a vers éppúgy „alapszövegévé” vált a Forrás harmadik generációjának, mint az imént Szőcs által „alapdokumentumnak” említett Egyedesszé; olyan „alap-verssé”, amelyről vitaestet tartottak a Gaál Gábor Körben (ahol többek között az is elhangzott, hogy ez „az utóbbi évek legdrámaibb verse”), s amelyhez Szőcs Géza „adalékként” nemcsak hogy maga is írt egy verset (mely így kezdődik: „Fontos, hogy szépen, tisztán, helyesen beszéljünk magyarul” s úgy végződik, hogy „E important să vorbim frumos, curat şi corect ungureşte” – ami ugyanazt jelenti románul, mint a vers kezdő sorai magyarul), de amelyről – nyomtatásban való első megjelenése mellett, a FellegvárbanSzőcs egy tanulmányt is közölt, melyben többek között ezt írja: „Cselényi verse sokkal többet mond annál,  hogy «íme, milyen csúnya dolog, ha nem beszélünk szépen, tisztán, helyesen magyarul». Mi a vers főhősének tragédiája? Hogy aki nem beszél helyesen, az nem is gondolkodhat helyesen; ép gondolatainkat csak ép nyelven lehet megfogalmazni (...) Cselényi hősének esete – hogy ne mondjuk, végzete – (...) az emberi sors minőségének mélypontját jelzi, az Anyanyelv Nélküli Ember kiszolgáltatottságát, balszerencsés, reménytelen, szomorú elesettségét...”
És itt most megállnák egy pillanatra, csak hogy jelezzem: nem véletlenül beszélek ilyen hosszan irodalmi generációról, versekről, versről írott tanulmányról; mindez igenis szorosan összefügg mostani témánkkal. Hiszen gondoljuk csak végig: nem kell mást tennünk, mint megfordítanunk a szőcsi elemzést, vagyis azt, hogy ép gondolatainkat csak ép nyelven lehet megfogalmazni, illetve hogy az anyanyelv nélküli ember kiszolgáltatott – s azonnal azt az (egyébként ráadásul a fenti gondolatéval tökéletesen megfelelő igazságtartalmú) állítást kapjuk, hogy a kiszolgáltatott embernek, akinek éppen kiszolgáltatottsága miatt már a gondolatai sem épek, az anyanyelve sem lehet ép; és akkor viszont máris a Szőcs-dráma kellős közepén találjuk magunkat, a kiszolgáltatott helyzetükben már nem épen gondolkodó kisberekiek között, akiknek (magyar) nyelvébe a darab során szép lassan, de biztosan nyomulnak be a mohamedán nyelvek önként magukra vállalt, maguk szájába vett szavai.
Egyelőre azonban még mindig térjünk vissza a Forrás harmadik nemzedékéhez, a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójához, a nyelv (illetve a nyelvvel való foglalkozás) fontosságához – és az arisztophanészi sor egy másik, az első szavához, a „ravasz”-sághoz. Hadd idézzem ismét Szőcs egy kor- és generációtársát, Ágoston Vilmost, aki egy beszélgetésben többek között ezeket mondta: „... a mi nemzedékünk nem tudta már elviselni azt a sok hazugságot, amit ránk zúdított a hatalom; azt a hazug stílust, mert egy sajátos stilisztikai diktatúrában éltünk. Ahhoz, hogy a mi saját véleményünket kimondjuk arról a sajátos helyzetről, amelyben éltünk, nekünk meg kellett kerülni a direkt konfrontáció lehetőségét, hogy egyáltalán megjelenjen (...) A másik az, hogy minket riasztott a marxista-szocialista terminológia a nagy társadalmi fejlődésről, és ezért elkezdtünk gondolkodni, hogy hogyan tudnánk kifejteni a gondolatainkat más síkon. Így született ez az elméletibb jellegű, sok ponton a filozófiával kapcsolódó, de ugyanakkor a hétköznapi tapasztalatokkal is érintkező esszéstílus, amit aztán úgy neveztek el, hogy metakommunikáció (...) a lényege a diktatúrából született, hogy kifogjunk ezen a diktatúrán, hogy mégiscsak a szellemünket megőrizzük; és kifejthessük a gondolatainkat, a szembenállásunkat (...) ez nem kimondottan egy stilisztikai kérdés volt, hanem a gondolat megőrzésének és kifejtésének a kérdése.”
Itt megint csak megállnék egy pillanatra, hogy közbevetően ismét megjegyezzem: a hosszas, első látásra talán nem is idevágónak tűnő idézet megint csak szorosan összefügg témánkkal, hiszen teljesen világos, hogy Ágoston, amikor generációjának a diktatúrával szembeni szellemi ellenállásáról s az ezt leplező sajátos nyelvhasználatról szól, akkor végig közösség, nyelv és hatalom viszonyrendszeréről, azaz pontosan kisbereki böszörmények által (is) megjelenített problematikáról – ha úgy tetszik: Szőcs darabjának szellemi előzményeiről – beszél.
A kisbereki böszörményeknek ugyanis (mint ahogy egyébként Szőcs Géza egész költői munkásságának) egyik központi, ha úgy tetszik: kulcskérdése a nyelv. Ezt bizonyítja ebben a most megjelent elegáns kötetben is egyfelől az, hogy a szerző már egy bevezető megjegyzésben fontosnak tartja előrebocsátani, hogy „A darab nyelvezete – bizonyos dimenziókban (és egyebektől itt eltekintve) – a magyar peremterületek némelyikére a hetvenes-nyolcvanas években jellemző közbeszédet, nyelvi állapotot, humorszintet törekszik felidézni” (igazán csak az elmúlt évek ilyen irányú magyar drámanyelv-történeti párhuzamai miatt említeném meg ehelyütt mint a talán legismertebbet Spiró György Csirkefejét), másfelől az az egyáltalán nem figyelmen kívül hagyható tény, hogy Szőcs a megjelenő drámakötetébe darabja mellé egy tanulmányát, pontosabban egy előadásának, méghozzá egy a nyelvről szóló előadásának a szövegét is behelyezte (s erre majd még visszatérnék).
Az alábbiakban tehát elsősorban a darab nyelvi rétegének néhány kérdésével szeretnék (szinte csak vázlatszerűen) foglalkozni – melyek azonban természetesen nem választhatók el a darab tartalmi kérdéseitől.
Említettem: Szőcs a darab bevezetőjében hangsúlyozza, hogy, A kisbereki böszörmények nyelve a hetvenes-nyolcvanas évek magyar peremterületeinek nyelvi közállapotát illetve humorát igyekszik tükrözni. A szerző a félreértések elkerülése végett mindjárt a darab első nyolc sorában meg is üti ezt a hangot, azaz bemutatja, hogy mire gondol; csakhogy: a „Van-e pizzájuk? – Mondták, hogy ninc” típusú nyelvi poén azonnal fel is veti a darab nyelvezetének, illetve a szerző által megfogalmazott szándékának a legnagyobb problémáját: azt tudniillik, hogy vajon valóban ilyen volt-e a hetvenes-nyolcvanas évek magyar nyelvi közállapota illetve humora, avagy mindez nem (vagy a hetvenes-nyolcvanas évek nyelvi közállapotának stílusában: nem-e) inkább Szőcs Géza – egyébiránt meglehetősen intellektuális – „nyelvi állapotát”, illetve az ebből fakadó saját, egyéni nyelvi humorát tükrözi-e? Az én véleményem az, hogy de igen; ám rögtön hozzáteszem, hogy mindez viszont semmit nem von le a darab nyelvi rétegének illetve az e mögött meghúzódó jelentésnek egy más aspektusból szerintem sokkal fontosabb súlyából.
Mire gondolok? A kisbereki böszörmények egész abszurditása számos elemében a hetvenes-nyolcvanas évek „Mén földje”-beli helyzeteit idézi, azaz magát a kisebbségi lét tragikomikus abszurditását. (Megint csak bizonyos dramaturgiai „rokonság” említése kedvéért: a kisbereki tanáriba kaszájával beállító Tiborc, aki Katona Bánk-szövegébe magától értetődő természetességgel keveri Adynak a – már az előbb is említett Szőcs Géza-i intellektus által „megcsavart”: „Nyakatekert vad, úri tatárok...” stb. – sorait, szoros párhuzamba állítható akár a Kornis Mihály Hallelujájával is.) Vagyis: Szőcs Géza darabja egy olyan léthelyzetről, a hetvenes-nyolcvanas (-kilencvenes?) évekbeli kisebbségi helyzetről szól, amely helyzet ha talán nem is a legfontosabbként, de mindenképpen kiemelt fontossággal (és Romániában ráadásul éppen a már említett harmadik Forrás-generáció, azaz a Szőcs Géza nemzedéke munkásságában) nem másról, mint magáról a nyelvről szólt. Vagyis azt is mondhatjuk: Szőcs Géza darabja egy tragikomikusan abszurd léthelyzetről, s ezzel párhuzamosan viszont egy tragikus nyelvhelyzetről szól. Merthogy a szerzői szándék szerint maguk az abszurd drámai történések, a színpadon láthatóvá váló helyzetek ugyan lehetnek nevetségesek (vagy nevetségesek is), az azokat megszólaltató nyelv azonban – minden, akár köznyelvi, akár Szőcs Géza-i szövegpoén ellenére is – nem komikus; nem lehet az, hiszen ő maga a minden nevetségessé tett szituáció ellenére is mélységesen tragikus alaphelyzet megjelenítője, hordozója.
Lássunk egy példát: az első felvonás végén (azaz egy dramaturgiailag hangsúlyos szituációban) elhangzó „Erzsi kisbabát vár, holnap meglesz a lagzi. Kisbereket le fogják rombolni. A papot megfosztották a palástjától, a tanácselnököt leváltották, a polgármestert három napja hogy bevitték, az áramot ma este kikapcsolják, a buszjáratot és az áruszállítást megszüntették, a falu épp most tért át a mohamedán hitre (...) Más újság nincs”-szöveg (még ha a klasszikus „Hazajön a gróf...” – anekdotával meglévő párhuzama miatt valóban van egyfajta köznyelvi, vagy legalábbis közismerten csengő, és részben humoros holdudvara) valójában a benne felsorolt iszonyú tények miatt nem tekinthető valódi humorforrásnak; sőt még az az egyébként abszurd helyzet sem, hogy ugyanis ezek a tények már annyira megszokottak lennének, hogy az itt élők számára már nem is mennek újdonságszámba. Ugyanígy a darab egy más helyén az a mondat, hogy „Addig fogtok itt tökölni, amíg tényleg hoznak egy olyan törvényt, hogy senki nem festheti meg a bőrét”, önmagában – az adott szituációban – akár még humoros is lehetne, ha a mögötte álló fenyegetés a cselekmény idején „Mén földjén” nem lenne (nem lett volna) a szó szoros értelmében véresen valós.
Hasonló példát számosat lehetne még idézni a darabból, ám itt most ezen a helyen inkább ugorjunk egy nagyot, és térjünk vissza a bevezetőnkhöz: vegyük elő az Arisztophanész-idézet általunk kiemelt sorának eddig még közelebbről meg nem vizsgált középső szavát, a „nyelvműves”-t; egyúttal pedig térjünk rá arra a már említett tanulmányra, melyet Szőcs drámája mellé a kötetbe helyezett (miközben persze azt vizsgálva sem szeretnénk szem elől téveszteni elemzésünk valódi tárgyát, A kisbereki böszörmények című színdarabot).
Már maga a tanulmány léte is jelzi azt a már említett tényt, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek fiatal erdélyi tollforgatói, és köztük maga Szőcs Géza is mennyire komolyan vették a nyelvvel való tudományos igényű foglalkozást (nem véletlenül nevezték őket – egyébként többek között éppen az Arisztophanészt idéző Egyed-szöveg kapcsán – nyelvműves nemzedéknek is); maga az alapos, magas szintű tudományos igénnyel – ugyanakkor azonban a Szőcshöz illően meglehetősen költőien – megírt tanulmány pedig azt is bizonyítja, hogy ez az elnevezés valóban nem volt érdemtelen.
A tanulmány középpontjában a nyelv mint haza gondolata áll, s Szőcs ezzel kapcsolatban többek között azt is kifejti: milyen érdekes, hogy míg a legtöbb európai nyelvben a haza szó valamilyen módon az apára utal vissza (lásd például a német Vaterland szót), addig a magyarban – illetve általában a finnugorban – a haza szó a ház fogalmához kapcsolódik, azzal rokon. És akkor most – visszatérve az alaptémánkhoz – gondoljuk végig, hogy ez az egyszerű és tényszerű megállapítás hányféleképpen tükröződik vissza, jelenik meg A kisbereki böszörményekben: Helmuth, a darab főhőse félig német származású, nem is itt, „Mén földjén” él (ugyanakkor viszont eredeti kivándorlási úti célja, Németország sem lehetett a hazája, hiszen éppen odaérkezésekor az őt befogadni szándékozó nagynéni meghal, más befogadója pedig nincs, nem lehet, hiszen a családja nem ott gyökerezik: apja – der Vater – magyar), „haza” azonban mégiscsak ide, azaz „apja földjére” tér vissza; másfelől a darabban végig igen hangsúlyosan ott húzódik a házak rombolásának, azaz a magyar nyelvben ezzel rokon haza elpusztításának a rémképe; párhuzamosan egyébként a kisberekiek magyar nyelvének fokozatos „elmohamedánosodásának” folyamatával.
És ehhez a párhuzamhoz újabb figyelmeztető gondolat a Szőcs-tanulmány egy másik mondata, hogy tudniillik „a nyelvi haza nemegyszer mint az identitás úgyszólván egyetlen megmaradt biztosítéka” szerepel. Jó példa erre a darabbéli Somné, aki végig ékes német (sváb) szavakkal kevert beszédével jelzi a maga megőrzött német mivoltát; ugyanakkor ennek a nyelvi megnyilvánulásnak van egy másik oldala is: a német származású Somné egy számára idegen nyelvi környezetben már egy meglehetősen leromlott állapotú, torzult német nyelvet beszél. A párhuzam, azt hiszem, kézenfekvő: ha a darab magyar anyanyelvű szereplői feladják nyelvi identitásukat, ha (bármilyen okból is) egy más nyelv szavaira cserélik a magukéit, az egyúttal a saját nyelvük romlásához, s végső soron a pusztuláshoz vezet. Vagyis – a szerző által a darab befejezésében sugalmazott szomorúan nevetséges konklúzió szerint –: ha a kisberekiek engednek nyelvük „elmohamedánosításának”, akkor már versenghetnek, hogy melyikük a magyar és melyikük a magyarabb, melyikük inkább magyar és melyikük leginkább, mert akkor már a legjobb úton vannak afelé, hogy nyelvi identitásukat, vagy ahogy a Szőcs-tanulmány fogalmaz: nyelvi hazájukat feladva leginkább már ők maguk se legyenek...
Merthogy – idézem megint a Szőcs-tanulmányt; s benne a generációs költőtárs, Balla Zsófia parafrazált sorát – „Az a hazánk, ahogyan mi gazdálkodunk ezzel az Istentől ránk örökített hagyatékkal”; vagyis: ha rosszul gazdálkodunk, ha a ránk örökített anyanyelvünk helyett arabul-törökül-mohamedánul-szerecsenül akarunk inkább beszélni, abból semmi jó ki nem sülhet, abból – ahogy a kínban fogant ötletű bőrfestésből sem lehet még egy rendes „négerség” sem, csak gusztustalan terepszínűség, hullafoltszerű rossz mimikri – értelmes nyelv nem lehet, csak hadoválás, szó-káosz, rossz makogás.
Ám A kisbereki böszörmények nemcsak a belső nyelvpusztulás-nyelvpusztítás kérdéséről szól, de van egy másik, ezzel részben összefüggő vonulata is. Meglehetősen feltűnő, és természetesen nyilván nem véletlen, hogy a darabban hányszor nem hallani-érteni tisztán a szereplők beszédét, mert valami más beszéd, zaj éppen elnyomja azt; és akkor tényleg csak a kínálkozó párhuzam miatt megint idéznék itt néhány sort Egyed Péternek egy – 1978-ban megjelent – írásából: „A szóval – (...) szavainkkal – történhetik sok minden: a szó elfelejthető, kisajátítható, ellenünk fordítható, megcsorbítható, elidegeníthető stb. Léteznek totalitárius nyelvek (Jean P. Faye kifejezése), amelyek lényege az, hogy – éppen mint a totalitárius államok – börtönbe vethetnek nyelveket, koncentrációs táborba dughatják, vagy megtizedelhetik azokat.” (Merthogy azt közben egy pillanatra se felejtsük el: a hetvenes-nyolcvanas (-kilencvenes?) években járunk, Kelet-Európában, „Mén föld-jén”...)
És – hogy akkor térjünk még egyszer vissza bevezető Arisztophanész-sorunkhoz – éppen ez ellen a tendencia ellen lépett fel (nagyjából a hetvenes-nyolcvanas évek fordulója tájékán) az a bizonyos erdélyi „ravasz nyelvműves nemzedék”, vagyis a Forrás harmadik nemzedékének írói-költői, akik már akkor is tudatában voltak annak, amit Szőcs Géza a darab mellett közreadott tanulmányában így fogalmaz: „E nyelvi sivatag ellen, az identitás államosítása ellen, a személyiség verbális módszerekkel való tönkretétele ellen a költők tehetnek legtöbbet.” És akkor, ehhez kapcsolódva, befejezésül emeljünk ki még egy igencsak fontos, ám az eddigiekben nem említett szálat A kisbereki böszörmények drámai szövetéből: azt tudniillik, hogy a darab főhőse, Helmuth – költő! (Nem véletlen, hogy a darabban lévő dalbetéteket – azaz valójában verseket – leszámítva az egyetlen hosszabb összefüggő szöveg, monológ, éppen az ő szájából hangzik el, s az is meglehetősen „vers-szerű”: inkább egy Szőcs Géza-i nyelvi lelemények, szófacsarások füzéréből álló áradó szabadvers, mint valódi drámai szöveg.) Nem óhajtanám én itt most nagyon feszegetni a nyugatról szülőhazájába, „Mén földjére” visszatérő, s az ott talált állapotokba beletörődni nem tudó, a kisberekiekért azonban minden áldozatot vállaló Som Helmuth és a darab szerzője között vonható párhuzamokat; egy másik párhuzamra azonban feltétlenül ki szeretnék térni: a darabban sokszor emlegetett, a katonaságnál meghalt jóbarát, Nap Levente alakja ugyanis letagadhatatlanul a valódi generációtárs, az 1979-ben (sokak szerint valóban a katonaságnál elszenvedettek nyomán kialakult súlyos betegségében), huszonnégy éves korában meghalt Vass Levente alakját idézi (és akkor igazán csak zárójelben megemlíteném még a Vass – Nap szavak hangzásbeli párhuzamát, valamint azt a – Vass Leventére is illő – valóban köznyelvi szólást, hogy „tehetséges, mint a nap”)... És akkor ehhez még tegyük hozzá, hogy a darabban lévő vers-betétek közül éppen az a „Nap Levente verse”, „aminek az elejét Arany János és Petőfi Sándor írták” és „az a címe: Magyarország”...
Hazaértünk; helyben vagyunk: A kisbereki böszörmények jelentéssíkjai kerek egésszé záródtak. Szőcs Géza méltó emléket állított nemcsak barátjának, Vass Leventének, de egész szellemi körének, a Forrás harmadik generációjának, azaz a „ravasz nyelvműves nemzedék”nek, valamint a generáció számos verse, prózája, esszéje és tanulmánya után ezúttal a dráma műfajában is egyfelől hitet tett a nyelv identitásőrző szerepe mellett, másfelől figyelmeztet mindenfajta, akár önként vállalt nyelvi gyarmatosítás veszélyére. Számomra ez A kisbereki böszörmények jelentősége.
Befejezésül azonban írnék még egy rövid utószót is. Szőcs Géza valamikor 1976-ban vagy 1977-ben azt írta Mi a vers? című írásában: „A költő szópjúter, csendpjúter, saspjúter. Leereszkedik a vers lépcsőin, ott ül a legalsó fokon, mint a madár az ágon. Szeretne repülni.” 1994-ben Szőcs Géza drámájában, A kisbereki böszörmények című darab végén Helmuth, a költő valóban magasra jut. Igaz, nem egészen úgy, ahogyan azt annak idején Szőcs Géza, a költő elképzelte. De az is igaz, hogy közben eltelt majd húsz év...
Szekusmese
Néprajzi adalék Szőcs Géza A kisbereki böszörmények című darabjához
Hol volt, hol nem volt, a Kárpátokon innen, de a Tiszán túl (1), volt egyszer egy ember (2). Ez az ember egyszer (3) elment meglátogatni a barátját (4) annak kétszobás, modern blokklakásába’. De nem egyedül ment ám: szépen, lépésben követte őt egész úton egy kevéske számjegyből álló rendszámot viselő autócska; s amikor az ember a barátja házához ért, az autócska is megállt a ház előtt, és hűségesen várakozott.
A két jóbarát pedig beszélgetés közben megszomjazván, a házigazda fogott egy pungát (5), gyors léptekkel elhagyta a házat, s a legközelebbi alimentara (6) felé tartott, néminemű sörökért. Nosza, a kevéske rendszámos autócskának se kellett több, amint meglátta a házból kilépő jellegzetes szakállú fiatalembert, usgyi – lépésben – utána! Emberünk be a boltba, s az autócska, illedelmesen a járda mellé állva, újabb várakozásba fogott.
Kisvártatva kilépett a boltajtón a gyanús egyén a most már sörösüvegektől dagadó szatyorral, indult visszafelé... és ekkor megtörtént a baj: a kevéske rendszámos autócska – hiába, sok az egy ilyen száguldásra termett licence-jószágnak egész nap csak lépésben furikázni – nem akart elindulni! Kipattant hát a vezető, s mint egyszerű sofőrhöz illik, megkérte szépen a véletlenül épp arra járó szakállas-szatyros fiatalembert, nem tolná-e meg nékije az autóját. – Dehogyse! – mondta jószívvel az, s szépen elkezdte löködni az autócskát... mígnem aprádonként haza nem ért vele a háza elejibe. – Na, jó’ van, jó lesz má’ itt, haggya csak... – szállt volna ki ez ismerős helyütt az autócskából a sofőr, ám a fiatalember lelkesedése nem ismert határt: – Nem úgy van az, hisze’ magának még mindég nem ugrott bé az a fránya motorja, hát hogy’ fog így továbbhaladni?, bírom én még... – s boldogan tolta tovább, elfelé a csörömpölő szatyorral az ekkora szívességtől teljesen megzavarodott egyszeri sofőrt a kevéske rendszámos autócskában...
S tán még ma is tolná, ha (időközben – szerencsére – mások) meg nem haltak volna...
Itt a vége, fuss el...
MARTOS GÁBOR
JEGYZETEK
(1)  közelebbről: Mén földjén (magyar)
(2)  Sz. G. (magyar)
(3)  úgy az ezerkilencszáznyolcvanas évek elején
(4)  M. T. (román)
(5)  nylonszatyor (román)
(6) élelmiszerbolt (román)
(Kolozsvári szájhagyomány alapján lejegyezte M.G.)

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék