Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1995. október, VI. évfolyam, 10. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
DISPUTA

DISPUTA
Conspirare necesse est! (?)
Az 1995 májusában Szatmárnémetiben megrendezett Színházi Nyílt Fórumon elhangzott előadások szövegváltozata.
Visky András: VÉRCSEH
Kovács András Ferencnek ajánlva
Invokáció
Az istenek segítségül hívása helyett: magyarázat (remélem nem magyarázkodás) arról, hogy a zalaegerszegi Nyílt Fórumon a válogató, előkészítő bizottság a kiválasztott művek felvezetéséhez két előadót választ. Az előző évek gyakorlata alapján az első előadó – általában – elméleti szakember, a második dramaturg. Így kívánják-kívánjuk biztosítani a kétféle nézőpontot, az eltérő megközelítést; remélve, tartalmas és jó hangulatú vitát idézhetünk elő ezzel a módszerrel.
A dramaturg nem elméleti szakember, nem kritikus, a színházi gyakorlat felől közelít egy műhöz, vagyis az előadhatóság felől. Miután az ilyen találkozók célja az, hogy az úgymond fiatal, pályakezdő írókat közelebb hozzuk a színházhoz, a színpadhoz, a dramaturgnak problémacentrikusnak kell lennie; az elméleti szakemberrel ellentétben nem kerek, lezárt alkotásként kell kezelnie az elemzésre szánt művet, hanem a lehetséges utakat is meg kell mutatnia.
A Vércseh
Az elemzésre, megbeszélésre szánt művet, Visky András Vércseh című hangjátékát, a továbbiakban dramatikus szövegnek, színházi előadásra is alkalmas textusnak tekintem mondandóm során. Miután meghallgattuk a rádiós változatot, néhol mégis kénytelen kitérni e vitaindító a rádiós feldolgozás megvalósulására, erősítést nyerve ezzel a szöveg bírálatához, illetve a rádiós feldolgozás gyengeségeit megmutatva, rávilágítani az írott mű sűrűségére, többet és mást jelentésére. A drámai anyag elemzése előtt feltétlenül szükségesnek tartom felvetni azt a problémát, amely – úgy vélem – megkerülhetetlen egy lehetséges színpadi bemutatás megvalósulásához. A szerző és a befogadó olvasó, illetve a néző, egyazon közösség tagjai; jelrendszerük azonos, nem csupán a történelmük, hanem az átélt jelenük is az, odavissza megélhető, átélhető.
Mi, akik Szatmárnémetiben a tárgyalóasztalhoz ültünk, jó néhányan azonos nemzedék tagjai vagyunk, többen még nálunk is fiatalabbak, mégis más és más dolgokat éltünk át. Láng Zsolt nem csupán íróként beszél a nyelvről, a nyelv működéséről; a megéltség a szerzővel rokonítja. Így másképpen látjuk a drámai textus konkrétságát, felismerhető, sőt aprólékosan kidolgozott történelmi hely- és időegységét. Az életrajzi ihletésű és a prágai események évfordulójához kötődő pályázati munkában több az ő életük, az ő felismerhető azonosságuk. Egy közösség tagjaiként, az emlékeik, az azonos látásmód működteti drámaként a művet, és nem a dráma műfaja. Úgy vélem, nem csupán magamról, de nemzedéktársaimról is beszélek, akkor, ha azt mondom: Visky művének realista konkrétsága, nekem a múlt, a nem átélhetőátélt múlt, hanem az olvasott, a látott, az elmúlt dolgokat juttatja eszembe, apáink ötvenes éveit, a színpadjainkról mára már kikopott-elkopott félmúltat, és a konkrétságból adódó elavult játékstílust. A hatalom és a kiszolgáltatott, védtelen, bűntelen ember kapcsolata a félelem és a féltés természetrajza, korszerűbb, drámaibb lehetne, ha a realista-pszichologizáló, néhol a „könyvdrámába”, a szómágiába hajló mű abszurdabb, „kafkai világot” idézőbb lenne.
A dráma ideje az úgynevezett féljelen ideje, a prágai ’68 ideje, a Szabad Európa Rádió ideje. A dráma előzményei a félmúltba nyúlnak vissza, a kollektivizálás ötvenes éveire, de a jelenre hatnak ki; élményanyagban viszont ez a féljelen kísértetiesen hasonlít a szerző (majdnem) jelenére. Tagadhatatlan, hogy a szerzői akusztikus szándék (mert mégse feledjük: rádiójátéknak íródott) hatásosan érvényesül, illetve érvényesülhetne, ha a rádiórendező ráérzett volna erre a lehetőségre. Ami érvényesül: a darab címe egyező, a drámai szöveg egyik szereplőjének „vétkével”; a Fiú játékos bűne is ezzel a szóvégi néma h betűvel fejezi ki a kettősséget, a kétértelműséget. Ami nem érvényesül: a rádió a rádióban. A hangjáték a rádióban és a hangjátékban örökkön zavart Szabad Európa Rádió. A zavarás akusztikus lehetőségeivel sem a mű, sem a rádiós feldolgozás nem él jól.
Érdemes összehasonlítani Visky szereplőlistáját, tehát az eredeti szereplőlistát a rádiós változatával. A rádiórendező és a dramaturg, az apró javításokon, húzásokon túl, két dramaturgiai vétséget követett el. Az egyik, hogy figyelmen kívül hagyta a szereplők nevének bibliai utalásait, a zárt dramaturgiai szerkezetet. A mű főszereplője a család; a szereplők neve: Apa, Anya, Fiú, Péter – nagyon fontos dramaturgiai funkciót hordoz. A Fiú-Péter jelenetben használt Pampula és Apostol gúnynév jelentése nem érthető, valódi névként érzékelhető, ha a szereplőlistán is így szerepel. (A különböző névhasználat egyértelműsítésére van jobb megoldás is.)
A rádiós változat a hangjáték végét – önhatalmúan beírt – feloldó dialógussal zárta le. Visky változata szerint az Apa és az Anya elhallgatásra épülő, félelemmel telített drámavégét, a hangjáték-feldolgozás a mindennapok feloldó látszat-békéjére, az „élet megy tovább”-elve alapján egyszerűsíti le. Az elhibázott szereposztás, a felületes elemzés, a szokványosnál is kevesebbet használt akusztikus lehetőségek ellenére a Visky-mű a drámain megírt jelenetekben mutatja: itt a drágakő, de még megmunkálást igényel. A költő Viskyhez hasonlóan, a drámaíró-hangjátékíró is plasztikusan ábrázolja a környezetet. A házat belülről láttatja, az udvart, az utcát is mintha a függönyrésen láthatnánk csak. Tudjuk, hogy van villanyoszlop, az egyetlen égő mintha egy kicsit megvilágítaná a házat... Akusztikus a kutyaugatás: a falu létezését jelzi. Elmosódottan láttatja a szerző a házon kívül játszó külsőt, a temetőt, a szószéket, a faluból kivezető poros kaptatót.
Visky története két szálból épül fel, épülhetne fel, ha mindvégig drámai szempontból, szituációra építve, és a jellemek motivációjából átgondolva, s nem az érzelemtől irányítva dolgozott volna. Mindkét történetszál a félmúltba nyúlik vissza. Az egyik Beliczay gróf (?) jelen halálának, temetésének függvényeként a kollektivizálás idejére, amikor valaki rálőtt Beliczayra is (a másik két áldozat valóban meghalt), ám ő másnapra feltámadt; azaz a lövések nem voltak halálosak. A lelki sérülés azonban igen, hiszen a „gróf” megnémult, vagy csak elnémult. Az Ezredesés az Őrnagy Beliczay titka miatt jön most a faluba; az Apa temetési beszéde félrevezeti őket, azt hiszik, tud valamit Beliczay titkáról: tudja, hogy ki lőtt annak idején!
A másik történetszál az Apa és családjának története. Az Apa, aki a félmúltban megfordult már a kihallgatószobákban, tudja, milyen a vizsgálati fogság; látja a jeleket (égő a villanyoszlopon, a tegnapi és a tegnapelőtti csukott terepjáró a ház előtt), ám mégsem vonatkoztatja magára, hiszen a Szabad Európa Rádió hallgatásán kívül (Ki ne hallgatná?) nincs más vétke; nem ismeri Beliczay titkát.
A két szál párhuzamos egy ideig; a történet az Apa és családja szemszögéből látható, az ő tudásuk a mi tudásunk, a hiányos értesülések a „szemünk előtt” bomlanak ki. Az Apa kisebbik fia, a Fiú, „vétkezik” az iskolában (ragadozó madárként a vércseh többértelmű szót mondja; értse mindenki úgy, ahogy akarja), és vétkezik az iskolai gyerekközösség szemében. (Géczi farkastorkú beszédét, az ismert és állandóan zavart rádióhoz hasonlítja.) A pap családját a falu kiközösíti; Börcsök bácsi figyelmeztetésül elárulja, mi történt Beliczayval a megnémulás előtt. A jelek kiteljesednek, az Apát elviszi a csukott terepjáró. Az Őrnagy házkutatást tart; a Fiú feláldozná magát az apja helyett. Kihallgatván a belügyeseket, tudja, hogy az elnök lőtt annak idején. Az Apa, hallgatásának fejében, szabadlábra kerül, addig, amíg a hír, az igazság is néma marad, amíg a Szabad Európa nem kürtöli világgá, amíg hallgat a lövésről, addig az Apa is szabad lehet.
Kivételes, jól átlátható anyag a Viskyé, a múlt bűneinek kihatása a jelenre, a jövőtől való félelem születése, a drámai jelek kibontása. A megvalósítás, a drámai anyag drámává „szervezése”, a drámai anyag kezelése több ponton drámaiatlan, leíró, dialógus-technikájában alulmarad a nyelv pontos használatán. A színpadi szövegként is működő jelenetek azok, amelyekben a kapcsolatok bonyolultságukban is áttetsző, tiszta képét kapjuk. A mű kezdő jelenete, a két fiú vetélkedő-vitatkozása a terepjáróról, amely tegnapelőtt, tegnap és ma is jött. Semmi nem történt, de a fiúk figyelik a jeleket, a jelek sokasodását. Drámaian – a szó műfaji értelmében – beszélnek az emberi szabadságról. Kettejük jellemének különbözősége drámai helyzetbe ágyazottan jelenik meg. Eltérő világlátásuk, alkatuk, szándékos aktualizálás, erőltetés nélkül is bibliai hasonlatot juttat az eszünkbe. Sajnálatos, hogy a szerző az utolsó (házkutasásos) jelenetet leszámítva rosszul, vagy egyáltalán nem hozza be a „színre” a két fiút.
Az írás nagy erénye, az Apa és az Anya kapcsolatának érzékeny kezelése. A két embernek titka van, összetartozásuk a félig kimondásra, a féltés elhallgatására épül. „A gyűrű” és „a magáz”-motívumok gyönyörű drámai helyzeteket hoznak létre. Sajnálatos, hogy éppen az Apa- és Anya-jelenetek veszítenek talán a legtöbbet drámai erejükből, ott, ahol informálnak: amikor a megszólalásaik akár fel is cserélhetők, hiszen nem a karakter fogalmaz, hanem az információ szükséges. A túlmagyarázás, a papi szerepből adódó papos fogalmazás nyelvileg szép, de színpadra kevésbé alkalmas könyvdrámaszöveggé teszi az egyébként pontos textust.
Akkor, amikor a fiúk az első jelenetben pontosan tudják, mit jelent a lefüggönyözött terepjáró („Ott áll a ház előtt és holnap is ott fog állni.”), pontosan érzékelik a jeleket; félnek. Egy közösség tagjaiként, a közösség életére jellemző ismeretanyaggal rendelkeznek, jelrendszerük azonos. Az Apa mintha nem látná ezeket a jeleket; félreérti vagy nem érti?! Az Apa első megszólalása már félrevezető, illetve egy más karaktert jelez.
„apa: A temetési beszédem módfelett érdekelte őket. S ez hízeleg nekem. Még a szószékről is jól látszott. A felolvasott textus után olyan élénkek lettek, mintha közbekérdezni akarnának.
anya: Egy őrnagy és egy ezredes a belügytől, a falu legalábbis ezt súgja-búgja.”
A szerzői szándék itt még több értelmű, de feltétlenül (Apa megszólalása) a belügyesekre vonatkozik. Az Apa azonban mit sem törődik a belügyesekkel a továbbiakban; a halott Beliczayról beszél, mint aki nem érzi a veszélyt. Csupán annyit jegyez meg: „Ezredes és őrnagy? Úgy, akkor régi ismerősök alighanem. Személyem kitűnő szakértői.” Két elképzelés lehetséges! Az Apa vagy titkolja félelmét, és ezért beszél (locsog) Beliczayról, így kívánván a helyzetet (a veszélyt) enyhíteni az asszony előtt:
„anya: Kivonultak a temetésre... Gyorsíró jegyezte, amit mondott.
apa: Egyszerű megfélemlítés, amiért nem ítéltem el aláírásommal a Prágát megszálló csapatokat.”
A másik lehetséges elgondolás, hogy az Apa akkor még valóban nem fél. Változtak az idők; az Ezredes és az Őrnagy vallatták már, de az régen, egy „másik világban volt”. Úgy tűnik, hogy Visky ezt a második elképzelést választotta, hiszen az Ezredes-Apa jelenet után, a bújtatott narrációs Apa-monológban így beszél a családfő: „De most mintha én is félnék!” Ezek szerint ő nem annak a közösségnek a jelrendszerében él, mint a két fia?! Más elgondolásban, jelenthetné az élet sajátkezű alakításáról való lemondást is, ám Visky mégsem így gondolkozik, hiszen az igen rosszul kidolgozott, frázisokat puffogtató (mindkét oldalon) Ezredes-Apa jelenet után az Apa valóban megijed. Pedig tudta, hogy „idejárnak”, ismernie kell a figyelmeztető jeleket is. A fiúk konspirációs félelmét.
„anya: Akkor is így kezdődött, emlékszik? Villanyégőt szereltek a ház elé, egyetlen volt az utcában, majd megmérgezték a kutyát. Ösztöneink meg arra hajtanak, hogy újra magázódjunk. Hogy szokjuk az idegenséget.”
A két történetszál első találkozási pontja lehetne az Ezredes-Apa jelenet. Visky azonban túlságosan is elhallgat, úgy vélem, rosszul késleltet. Az Ezredes valódi célja (Ki lőtt?) csak az utolsó, kihallgatási jelenetben derül ki. Az első jelenetük leszűkül a Prágát megtagadó aláírásra. A jelenet a hatvanas évek magyar drámáira emlékeztet: szó-szó, szép elvek, hitek – semmi más. Miután az Ezredes-Apa jelenetben a belügyes nem utal arra, hogy Beliczay titka vajon titok maradt-e, így a későbbiekben a történet, illetve a szándékok tisztázásánál gondot okoz a lyukas jelrendszer. Nem a drámai anyag része, hanem vallási előképzettségünk függvénye, hogy a haldoklónak feladott utolsó kenet, az utolsó gyónás lehetősége is; a belügyesek félelme jogos lehetne, hiszen a papot foglalkozása a titok ismerőjévé tehetné, a valóság az: mindenki tudja a faluban Beliczay titkát, csupán a pap nem.
„A remény neve Prága” – kezdetű Apa-monológ a hivatott bevezetni a Fiú iskolai vércsehbűnét, és a Szabad Európa Rádió hangjaira-zajaira hivatkozó iskolai gúnyolódást. A légüres térben elhangzó nagy szavak helyett itt hiányzik egy Apa-Fiú jelenet. A nagyon fontos Fiúszerep egyébként is elsorvad – sajnos.
A falunak, mint közösségnek a megjelenítése, amely ha kell, elpusztítani is képes azt,  akinek „kilóg a feje”, „kafkai félelmetességében”, jelenhetne meg Géczi és Géczi apja személyében, a Tanító nyomorúságos sorsában. Értelmet nyerhetne a kiközösítésre váró pap-család helyzete, ha Börcsök bácsi, nem csupán információt közölne, hanem valódi (a közösségtől jövő, utolsó figyelmeztetés) veszélyt is jelenthetne.
„börcsök: Ebben a faluban már öltek papot, tiszteletes úr.”
A következő Apa-Anya jelenetben, szintén nem a szituáció működteti a dialógust, hiszen itt is felcserélhetőek a megszólalások, hanem a dagályos drámaiatlan szerzői nyelv. Az ezredesék gyanúja egyetlen szószék-mondatra épül: „És megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket.” Drámai indoknak a gyanakváshoz ez a papos mondat kevés. Hiszen ahogy az Őrnagy mondja, jól ismerik az Apa nyelvhasználatát, sőt – a széles értelemben vett közösség tagjaiként – az Újszövetséget is; a temetési szertartás eme mondata ürügy lehetne a pap „elveszejtéséhez”, lehetne lázítás, de a dráma „főbizonyítékának” kevés.
A párhuzamos házkutatási-vallatási jelenet szerkezetileg jó; a romokon ülő, néma, beszédre képtelen Anya hallgatja és látja, de nem reagálja le az Őrnagy locsogását-kutatását, a látvány kivételesen szép színpadi lehetőségeit, az Őrnagy rosszul felépített monológja zavarja meg. Az Ezredes-Apa jelenet jó ellenpontja lehetne az előzőnek, ám miután az rosszul felépített, így a „libikóka” működésképtelen.
A zárójelenet a mű egyik leghatásosabb, legpontosabb dialógusa. Az Apa és az Anya szaggatott, kihagyásos beszélgetése a kihallgatás után, tudva, nem bízhatnak a jövőben, mégis a reményről beszélnek, s a gyűrűt visszacserélik. Úgy vélem, az Apa és az Anya furcsa, drámai viszonya, elhallgatásai, beszédük szaggatottsága az út, amelyen ezt az „anyagot” egy valódi drámává lehetne teljesíteni.
A dramaturg (mint mondják) furcsa szerzet, a sárba tapos, és közben azt mondja: tehetséges író, tehetséges alkotás: írjon!
Úgy vélem, tökéletes drámát ezidáig magyar nyelven még nem írtak! Írjunk, írassunk tehát esendőt, hibásat, túlírtat és kevéssé kibontottat.
Repked a lelkünk, ha egy-egy jó jelenetet látunk, olvasunk.
Nem írni könnyű, mert nem lehet hibázni.
DOBÁK LÍVIA

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék