Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1995. október, VI. évfolyam, 10. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Szügyi Zoltán

Szügyi Zoltán
Budapesti tájvers
Az őszt értem tetten.
Pesten.
Október volt.
Mikor jöttem.
Eső szitált.
Kilencvenegyben.
Idegen arcom még szóra várón
fürkészte ember és tömeg,
de féltalpalt csizmám alatt
juharlevél hersegett,
s a külvárosi platán már
békésen integetett.
Tudtam, a kérdés nem az:
Befogadja-e a Duna
a Tisza fiát?
Öt lépésnyi hajlékban
érem meg hangom alkonyát?
Nem az:
Őszönként immár a gyilok
könnyeit issza-e a föld?
A kérdés csak:
Ki nesztelenül behúzta
maga mögött hazája ajtaját,
Istenhez közelebb
zárta-e magát?
 
A magad helyén
Ha magadba zártad
a tájat,
a kertet, az udvart,
a házat,
az utat, a folyót,
a fákat,
magadban hordod
otthonod.
Otthon vagy.
Otthon vagy
minden hangban.
Otthon.
A szólásra kész
harangban.
Ha magadba zártad
a léted,
őseid, mind, élő-holt
néped,
s nem is csak fiad,
szülőd, asszonyod –
férjed,
magadban hordod
otthonod.
Otthon vagy.
Otthon. Őszben,
nyárban, télben. A
tavaszi ébredésben.
Otthon vagy
teljességben.
Ha magadba zártad
kereszted,
magadban hordod
Krisztust.
 
Akkor otthon vagy
Istenben.
Otthon. Vele.
Mindenben.
Akkor otthon vagy:
a magad helyén.
Akárha maradtál,
akárha elmentél.
Mégis, mert költő vagyok...
Mostohán bánsz hűséges gyermekeddel,
jó anyám, ó, megfáradt Magyarország.
Gyámom helyett, féltőn, te neveltél fel,
hogy lehetnék hát, holmi fattyú, torz-ág.
Rendnek vélt törvény parancsol lelkednek.
Nem számít: ki üzbég, szász, török, tatár,
ismerői, tudói-e nyelvednek,
mind csupán: idegenrendészeti szám.
Eggyé lesz benned itt: űző – üldözött.
Mégis, mert költő vagyok, igen: magyar,
én, ki hozzád –, ím: messziről költözött,
ember – hiszem –, kit mélységes seb takar,
Istent arra kérem –, téged megáldjon,
de Uram, nekem engedd: ez hadd fájjon.
 
Nem tudom, van-e okom...
Dübörögnek a hangok a hangfalon.
Dobhártyát remegtetnek a jajszavak.
A halál kukucskál be az ablakon.
Akik szólni tudnának, most alszanak.
Kés, kard, bárd, fejsze hever az asztalon.
Kenyér helyett, újra csak gyászt osztanak.
Megdermedt ősvirágok a balkonon.
Valakit ma is, folyton, akasztanak.
Nem tudom, van-e okom: miért, félek.
Könyvem bár önként, már úgysem csukom be.
Ember önmagát meg nem feszítheti.
Halott voltam, vallom, most újra élek.
A kő darabjában is kő marad. De
tudom: a só ízét elveszítheti.
 

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék