Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1995. október, VI. évfolyam, 10. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Markó Bálint

Markó Bálint
FETVOZSŐ
1. jegyzőkönyv
féloldalasan feküdt.
haja jól fésült hullámokban omlott a padlón terjengő vörös foltba: meghatározhatatlan idomok és síkok buja tömkelege; az utolsó pillanatok ünnepélyessége valahol egy falrepedésben alvadt, eltűnt, kámforrá vált, a kompozíció magasztossága talán csak néhány töredékig volt érzékelhető, de ugyan ki ne látná be, hogy a pillanat és az évezred lényegileg ugyanolyan és ugyanannyi, Ugyan ki ne? kérdezte, mondom én, szörnyű, felügyelő úr! – ingatta a fejét a szomszéd, s szemei meredt igézettel bámulták a torzót: a két kar, a jobb is meg a bal is könyékig a hasüregben, valami istentelen nagy késsel metszhették fel a köldökétől az álláig, a végpontokon pedig kétfelé, s az életlen penge nyomán rostosan szakadt fel az álca, a halál leple alatt az átváltozás vérzett, de utolsó pillanatban, a legfontosabb, perdöntő mozzanat – mondanák, a két szárny recsegve állt ellent a megfeszülő akaratnak, még élhetett, mert a markából alig tudták kiszedni a vastagbelét ott szorongatta, ujjbegyei kékek voltak – Hát nem szörnyű! – az állánál és a köldökénél jobbra is meg balra is kereszt alakban, csak a gégénél akadhatott meg, a kés másodszori nekifutamodásra is izzadtan törött bele a mozdulatba, míg végre a porc reccsenve engedett, s a szilánkok hirtelen szertespricceltek – aztán kétfelé, mint a függönyszárnyat, Csak nem asszociálni, csak nem asszociálni!, de a komornyik ünnepélyesre húzott szájjal rántotta szét a súlyos brokátot, s a kristálypoharakban alvadni látszott a vörösbor, köszönöm, intett a Mester, ecsetét könyékig mártotta a tálban, aztán a másik kar, az következett, előbb a bal, aztán a jobb, a sorrend is csak a gyorsaság kedvéért – a vér halkan bugyogva húzódott szét a földön, vörös szőnyeget terített a mű alá. az egyik lábujját a kredencen találták meg, groteszk? abszurd? ugyan, hóbortos volt, vigyorgott a szomszéd, még olvashatott, mert az újság is előtte hevert – sok lábujja volt szegénynek, sápítozott, amikor megérkezett a felügyelő, A szemben lakó is csodálkozott, reggel három lábujjat talált az erkélyen, Egy virágcserépben, furcsa, furcsa, főleg hogy lefelé mutattak, át kellett hajolnia az erkélyéről, hogy rájöjjön, mik is azok ott véresen, a föld sem volt megöntözve, pedig pedáns ember volt; A szemeit nem kell lecsukni, közelebb lépett, mintha nyitott szemmel álmodna – az ujjak között a vastagbél, a csukló mellett a máj, s a gyomrát, a gyomrát az egyik kezével félrehúzta, hogy elférjen a másik, Sokat kínlódhatott. különös ember volt, szolid, normális életet élt, ráncolta a homlokát a szomszéd, talán valami rendőrféle, óvatosan, hallotta? felügyelő úr? kérdezte aztán kifelé, s még kihallatszott, ahogy felhúzza a cipzárt, végig a mellkason, bennebb tolta a beleket, aztán a szemek, az ablakok, majd az ajtó is engedett, Hallotta, az újság is megírta: egy kullancs világa melegből és vajsavszagból áll
féloldalasan feküdt.
2. jegyzőkönyv
neve. születési éve. az elhalálozás dátuma
Valamikor nemrég történhetett: fehér inget viselt a fiú, s a gallérok közül csábítóan ívelt a barna nyak, arcán nyugodt derengéssel terpeszkedett el a délután, végtelen vasárnapjai egyikét élvezte éppen, laza volt a csönd a templomban, s denevérszárnyait petyhüdten lógatta az idő, kicsit izzadt, Ne mocorogjon, lökte vissza a szomszédja, de a nyak továbbra is ott ívelt valahol az első sorokban, olyan puhának és könnyűnek tűnt csuklója, ahogy időnként maga elé emelte, s aztán az orgonasípokon is végiglüktetett a nyári nyugalom, a pap énekre tátotta a száját, a nyelv izmosan görbült a harapni vágyó fogak közé, s a hívők félóra múlva becsukták az énekeskönyveket – akár Dávidnak is hívhatták volna, gyenge volt és mégis, szemeiben élesen pendültek meg a pattanásig feszített mennyezeti bordák – az első munkás halk sikollyal dobta le magát az állványokról, s a vállak gyűrött hullámokat vetve merültek el a porban, aztán a nedvező ágyék, a comb, végül a talpakból is csak egy gyorsan száradó izzadságfolt maradt; kifelé menet odafurakodott hozzá, közelről jelentéktelen volt, arca szürke pihés, keze nyirkos, ahogy végigsimította homlokát, vékony patakok indultak hónaljából, s valahol a combok tövében hirtelen irányt változtatva nekivágtak a fehéren izzó égnek, megcsókolta – Giovanni, mondta, így is hívhatsz; a galambok fáradt utcakövekként rebbenlek fel talpaik alól: delet harangoztak, fullasztó delet.
Hétköznapok és vasárnapok után a semleges időben mindig találkoztak, igazából semmi különös sem történt, még élvezni sem élvezte, Megszokás, mondhatja így utólag, és semmi fölösleges hevület – talán az tetszett az egészben, hogy az enyhén szőrös ujjakat markolva saját magát érezte testközelben lüktetni, ott túl, a bőrön túl más világ van, bólogatott a tükör előtt, de most, most mégis olyan volt, mintha a bőrön túl is csak ő kezdődne: vég nélküli körbe fogóztak a kezek, s csak akkor érezte igazán azt, hogy mi a fájdalom, amikor sárga fogai a fiú ajkába téptek.
Határfelületet keresett, ahonnan mindkét világot beláthatja az elvetélt vágyaktól kavargó belek és a harangok láthatártól láthatárig visszhangja között, félúton, ahol a vasutas csendesen szortyogva ül, s ne int, szalutál, csak némán nyúl a váltókar után, le és fel, Látja, uram, ez egyszerű, az előbb még arra, most már erre, de az utas sohasem fogja egyszerre látni a két lehetőséget, az előzmény és a következmény teljesen párhuzamos lehetőségét, a pontot, ahol hirtelen átcsap az első a másodikba, ahol mindkettő egyszerre létezik, azt soha – hát a vasutas is csak szortyogva ül, lehunyt szemmel, a kéz úgyis tudja az utat, érzi a kar érdességét, hát minek, kérdem én, minek nyitná ki a szemét, hogy aztán egyik irányba se tudjon elindulni
nem tudott semmit a fiúról, és nem is akart tudni róla semmit; egyszer Monacóban látták, akkor is utazott, két nap között, csillogó mandzsettákkal dobta a kockát, a krupié arca merev volt, Federico Garcíának szólították, N. volt a neve és a törzsvendégek mindig kezet csókoltak neki. Hajnaltájt leballagott N. a tengerpartra, egyenes derékkal begázolt a tengerbe, talán az apja indián volt, az anyja spanyol – ő ott állott kint és végignézte, ahogy a feszesre gombolt kabátot körülnyaldossák a hullámok, május volt, és Federico García vállán kivirágzott az aranysujtás, a hullámok valahol messze kezdődhettek, és egészen a hónaljáig futottak, ott megbújtak, és csendesen gyökeret vertek a mirigyek között; messze volt N-től több száz, ezer kilométerre, és N. csak ment, aztán behajlította karját, őszbeszálló tincsei ráfeküdtek a víztükörre, s lustán megcsillant vizes nadrágja. Időnként még látta felbukkanni vállait, csigákat és halakat képzelt a tincsek közé, csápoló polipocskákat és hajlongó férgeket, de később mozdulatlanul végigfeküdhetett a vizen, mert már a homok szintjéről sem látott semmit, akármennyire erőltette is a szemét, nem tudta kivenni a felváltva lecsapó karok nyomát a hullámokon, másnap ő is kezet csókolt Federico Garcíának, és hazautazott szülővárosába, Morgue utca 6. szám, mondta a taxisofőrnek, amikor az várakozóan ráemelte beesett szemöldökét.
3. jegyzőkönyv
Gyilkosság? –- a felügyelő fáradt volt, Igen, válaszolt a titkárnő, és unottan tovább szürcsölte a kávét, a Morgue utcában? nyúlt a párnája után, meleg volt és izzadt; Asszem, jött a válasz, Látja, kisasszony, ennek így nincs értelme, hol van egyáltalán a Morgue utca?, Nem szerepel, tudja, felügyelő úr, megnéztem, nem szerepel a nyilvántartásban, talán valami régi név lehet – Nem, ebben a városban nincsenek és nem is voltak régi nevek, sem régi nevek, sem régi épületek, sem régi emberek. A másik kezét kereste, az ujjakat egymásnak feszítette, A bejelentő? – éjszaka volt, de a városháza tornya egy kilométerről is odalátszott, a szélkakas hátán tompa tömegként gunnyasztott a hajnal, köhögött és szürke arcán végigvonaglott a lámpafény, semmi, semmi sem régi, suttogta, Mit? kérdezte a titkárnő riadtan, mert nem értette, Ki volt a bejelentő?, azt kérdeztem. Ja – válaszolt, majd újabb csészét vett elő, megtöltötte és felkavarta a cukrot is aztán, a kanál ide-oda koccant, bing-bang, bing-bang, csak a cukrot... – Na? Ja, a bejelentő! Nem tudni, csak annyit mondott, éppen most gyilkolták meg, és rázárták az ajtót. Azt mondta, ismeri a tettest – Hogy hívják? – Kit? A tettest? Á, vonta meg a vállát, s óvatosan a csészekarimára csúsztatta az ajkát, majd vigyázva megdőltötte az asztalt. Nem volt hajlandó elárulni a nevét, azt mondta, nem éri meg. – Szóval tagad, állapította meg, és visszazöttyent az ágyba, fél négy volt, és ilyenkor Federico Garcia kezében a zsetonok halkan megkoccannak, távol még a tenger, a kerék számai hirtelen keringőbe lendülnek, egyre gyorsabban, egyre gyorsabban, Faîtes vos jeux, madames et messieurs! Tegyék meg tétjeiket, hölgyeim és uraim, s a számok tovább pörögnek, a sárga fogak pedig nekicsillannak a kristálypoharaknak, a szavak füstösen kerülik meg a lámpafényt, aztán N. hátán megfeszül a kabát, a szárnyak megemelkednek, arca bronzosan csillog Faîtes vos jeux, Faîtes vos jeux újra és újra, újra és újra,
Mondja, járt már maga Monacóban, kisasszony? este van, ragyognak a neonfények, zümmögnek a transzformátorok, s a gyárkémények mélán eregetik az álmokat, aztán felriad, egy fél órát aludhatott, ügyetlenül a másik felére fordul, ugyanaz, állapítja meg kedvetlenül, Szóval nem, hát jó, egyébként mit csinál az áldozat? A titkárnő a körmét reszeli, ide-oda húzogatja, vonogatja a reszelőt, és verseket olvas, hogy el ne aludjon – az előbb beszéltem vele, legyint ásítva, semmi érdekes, a nagyszobában fekszik, és újságot olvas, éppen előtte van egy. Türelmetlen. Oda kellene menni, felügyelő úr. majd később, feleli, és nagyon fáradt, meggyötört, vénájában a vér lassan átveszi a harangütések ritmusát, bing-bang, bing-bang, egyre erősebben és erősebben, egyre rendszertelenebbül és rendszertelenebbül.
4. jegyzőkönyv
Utazott már maga hajón? A pultnál ült, keze remegett, ahogy a pohár után nyúlt; Ideges, kérdezte a felügyelő. Talán, tudja, az izgalom, milyen lesz, mint egy happening, művészi improvizáció – Mit mondott, mikor lesz a gyilkosság? nyomta el a cigarettáját a felügyelő, Nem lényeges, legyintett, a gyilkos meg én mindig jó viszonyban voltunk egymással, a mi dolgunk ez is, csak ránk tartozik, majd elintézzük feltűnés nélkül. Gondolja, hogy valóban így van? gyújtott rá, gondolja? – a táncosnők csupasz testüket villantották, semmi érzéki nem volt a képben, csak a pucér mellek és karok szinte undorító szivacsossága, ahogy magukba szívják a tekintetet, az ágyékok petyhüdt táncba lendültek, festett szájak és éjszakák – mint utasok a hajóablakban, csak a fejek látszanak nagy elkerekedett szemekkel, egy-egy groteszkül összehúzott váll, a padló lassan meglódul, s a cigarettás kezek ügyetlen ritmusba lendülnek: integetnek, Látja, integetnek, Ült már maga valaha hajón?  Érdekes, higgye el, világok között lebegni csak önmagamtól, csak magamtól – Kétségtelen, érdekes lehet, bólogatott a felügyelő, s a lába alatt lágyan szétfutott a homok: a tenger felé indultak. Május volt, július, a távolból égő vörös pontok, hajók, motyogta, Tulajdonképpen miért fogják megölni, gyűlöli magát az az ember? bosszú? Hagyjuk, nevetett, nem érti egyelőre, és úgyis csak ránk tartozik. Egyébként a gyilkos, mondhatni, a legjobb barátom.
A kapitány vigyorgott, amikor beszálltak, Tipikus, nyögte a felügyelő, mert félt a víztől, tipikus: Kérem a biztonsági öveket bekapcsolni morogta a kapitány, Viharos sétahajókázás lesz, szorongott a felügyelő, Az, helyeselt mosolyogva – Ismeri Federico Garcíát, a Krupiét? nem, intett a felügyelő, Majd megismeri, meglátja. Később a tengerparton sétáltak, szótalanul, néha cipőjükre ugrott egy-egy hullám, aztán bementek derékig a tengerbe – Hát nem olyan mint egy-egy vércsepp? mutatott a pontokra, Nem szeretem az ilyen hasonlatokat, ráncolta szemöldökét a felügyelő, Hát persze, mosolygott és a városból megérkezett az első harangszó zuhanórepülésben, ez már csak így lesz,... – S ha azt mondom, szeretném jobban megismerni a gyilkost? próbált egyezkedni. Ahá, nevetett, nem, uram, én abban nem segíthetek, magának kell a gyilkost megtalálnia, nem nekem. A homokszemek surrogva szaladtak szét a lábnyomok elől, s Federico Garcia ezúttal levetette ruháját: nem volt szép s különösen férfias, de bronzos vállára azért leguggolt a holdfény, ahogy ösztövér testét szétterítette a hullámokon.
5. jegyzőkönyv
Ismeri Kalibánt? Kalibánt, gondolkodott a felügyelő, Hát Macbethet? úgy éreztem magam, mint egy jótevő Macbeth, aki megjavul és jóságból gyilkol. Alapjában véve szerettem azt az embert.
Hallom, keresett, mondta, amikor a felügyelő kiment a folyosóra. Igen. ha maga a gyilkos. Olvastam az apróhirdetését, válaszolta, hát eljöttem. Ha keresnek, jövök, lehet, hogy segíteni is tudok. A felügyelő zavarban volt, Ne ijedjen meg, nevetett a gyilkos, a késemet otthon hagytam. – Szóval maga volt az? Ki maga; a templombeli...? Akár az is lehetnék, bólogatott, de most mindegy, ez nem számít, Mondja, hol van a Morgue utca? kérdezte idegesen a felügyelő, még mindig kint álltak az előszobában. El akar menni, hogy megnézze? hunyorított a gyilkos, nem, intett aztán, nem mondom meg, én eljöttem, de a Morgue utcát magának kell megtalálnia, elvégre, nézett rá, elvégre maga a nyomozó, nem igaz?
Egy sört? kínálta udvariasan, nem iszom, támaszkodott a tükörnek. Kezet fogtak, isten hozta, mondta a felügyelő, a gyilkos csak bólogatott, meleg volt és a szemben lakó nénike érdeklődve hajolt át erkélyére, hogy megnézze, megöntözte-e a virágokat a felügyelő. – Morgue utca 6. szám, ingatta a fejét, pedig ismerős, motyogta aztán, legalább annyit, hogy ki volt az áldozat, hogy hívták Miért érdekli? nézett rá a gyilkos mosolyogva. Talán... vonta meg a vállát, csak úgy. A gyilkos nem válaszolt; Úgyis tudja már, akkor miért kérdezi tőlem? A felügyelő idegesen kortyolta a sört, bajuszán sárga cseppek indultak a lábnyomok felé, aztán zavartan elvigyorodott: Hagyja csak, mondta a gyilkos, félrenézett, Giovanninak hívták. Rendőr volt.
– Giovanni – nyújtotta a kezét, Tudom, mondta a gyilkos, elővett egy kést a kabátzsebéből, Még ne menjen, hebegte a felügyelő, és kezét lassan rácsúsztatta a markolatra, de igen, megyek, merevedett meg arca, most már eleget ültem – megfordult. A felügyelő elkapta kezét. Megcsókolta. Pedig még maradhatott volna... Nem, válaszolt, közelebb lépett a tükörhöz, Még egyet, csak még egyet mondjon meg, szólt utána bátortalanul, hogy hívják magát, mi a neve? Ezt is tudja, nézett vissza, Giovanninak is szólíthat.
Csak lassan, mondta, csak halkan, és letette a kést az asztalra. A bilincs jólesően simult csuklójára, amikor kidobta a kulcsot az ablakon.
6. jegyzőkönyv
Rendőrség, nyúzta unottan a szavakat a titkárnő. Elfogtam, szólt bele reszketeg hangon, Kit, kérdezte a titkárnő még unottabban, A gyilkost, tudja, a tegnap éjjel... telefonon. Nem, nem tudom, a titkárnő nem csodálkozott, alapjában véve miről van szó, hol van? A helyszínen, Morgue utca 6. szám, most már emlékszik? Nem, olyan utca nincs, az este megnéztem, Maga hülyéskedik, ugye, vihorászott a titkárnő, vicces, Morgue utca 6. szám, gyilkost mondott, gyilkost... Ó, vihogott tovább. Hallja, próbálta csendesíteni, hallja, ez komoly, elfogtam, a bilincsem a csuklóján van, itt vagyunk a helyszínen, az áldozat, a gyilkos meg én, mind együtt – küldjenek valakit. Autót. Ide. Nézze, uram, fogta vissza magát a titkárnő – félrelökte a verseskönyvet meg a kávéscsészét, hogy jobban el tudjon nyúlni az asztalon, Nézze, higgye el, a tegnap nem történt semmi, gyilkosság különösen nem, már évek óta egy sem, a Morgue utca... olyan nincs – Ásított: Érti? Most már érti, de azért köszönöm, jól elszórakoztatott.
– Ne marháskodjon velem, kisasszony, felügyelő vagyok. Nono, hogy hívják? Giovanni, ejtette bizonytalanul, aztán megköszörülte torkát, Giovanni. Soha nem volt Giovanni nevű felügyelőnk, soha, különösen nem olyan, aki gyilkost fogott volna...
Nem, nem volt Giovanni, soha, merengett a felügyelő, homlokán hullámot vetettek a ráncok, s a bilincs meleg bizonyossága bizsergőn futott szét izzó testén, ahogy féloldalról a tükörbe nézett. Federico Garcia még egyszer, utoljára, visszapillantott rá a válla fölött

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék