Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1995. október, VI. évfolyam, 10. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Méliusz József

Méliusz József
HÁBORÚS NAPLÓ
Méliusz József a bécsi döntést követően szülővárosában, Temesváron maradt. 1941. június 22-től 1944. augusztus 23-ig naplót vezetett, amelynek lapjain – mintegy három és félszáz oldalon – a magánélet, az írói lét és az ellenállás eseményei követhetők nyomon egy kisebbségi helyzetben – a romániai katonai diktatúra körülményei között – élő baloldali elkötelezettségű és antifasiszta magyar polgári alkotó értelmiségi esetében. Méliusz baloldalisága és demokratizmusa az előző évtized elejéről datálható, és irodalmi tevékenységében fejeződött ki. A háborús viszonyok és a kisebbségi lét szorításai viszont a magyar sajtóéletet is megbénították, következésképp vállalt írói szerepe konkrétabb, gyakorlatközelibb formában is megnyilvánult: az ellenállás keretei között.
Az író a Háborús napló létéről nyíltan egy 1972-ben készített interjúban beszél (Igaz Szó, 1972. 9., illetve: Kávéház nélkül. Bukarest, 1977) és a Sors és jelkép című regénye újrakiadásához írt utószavában, 1973-ban. A Háborús napló néhány rövid részlete beépítve föllelhető A barátság kávéháza – tegnap című Méliusz-műben (Bukarest, 1988). Részleges, közzétételét – a Szerző hozzájárulásával – A Hét vállalta. Válogatta, jegyzetekkel ellátta és közzéteszi:
BORCSA JÁNOS
1942. június 22.–1943. június 21.
AZ ÉJSZAKÁT a letompított hangú rádiónál töltöm ceruzával és ezzel a füzettel a kezemben. London. Moszkva. Magyarul. Németül. Franciául. (...)
A moszkvai német adás a következőket mondja: az egy évvel ezelőtti nap nemcsak a német nép, de egész Európa számára döntő jelentőségűvé vált. Az eltelt esztendőben szenvedte el Németország az első halálos csapásokat, és ez az esztendő hozta közelebb a felszabadulást. Mik voltak Hitler végzetes tévedései és hibái ebben az évben? Elsősorban az, hogy úgy képzelte: néhány hét alatt végez a szovjet hadsereggel. Számításai nem váltak be. (...) Mit gondolt ön egy esztendővel ezelőtt? – felteszi a beszélő a kérdést a hallgatónak. – És ma hisz-e még ön a győzelemben? A háború kifej lését mérlegelve a következő megállapításokat tehetjük – folytatja –: Hitler saját hadseregét túlbecsülte, a Vörös Hadsereget meg lebecsülte. Hitler úgy vélte, hogy nemzetközi ereje megnövekedett. Ebben a biztos tudatban küldte Hesst Angliába.1 De itt is tévedett. Churchill nemcsak a háború kitörése napján nyilatkozott meg a Szovjetunió mellett2, hanem mindent megtett a két állam kapcsolatainak elmélyítése érdekében. Ezek a kapcsolatok az év végére az angol-orosz szerződés formájában meghozták gyümölcsüket.3 Az angol-orosz kapcsolatokat betetőzi a második arcvonal kérdésében való feltétlen megegyezés. Ezzel szemben kik Hitler úgynevezett szövetségesei? A legyengült Románia és Magyarország? Hiszen ezeket csupán a Hitlertől való félelem tartja vissza, hogy megveszekedett vadállatokként rontsanak egymásnak. Hitler a Szovjetunió gazdasági tartalékaira számított, elsősorban Ukrajna kincseire. Ám itt is tévedett. (...) Hitler arra számított, hogy a szovjet arcvonal front mögötti részei nem bírják ki az ostrom viharát. Ez Hitler legnagyobb tévedése. A Szovjetunió népe szorosabban áll kormánya mögött, mint valaha. Ellenben bekövetkezett az, hogy az ő front mögötti területei állandó bizonytalanságban vannak. Az ideiglenesen megszállt szovjet területek, valamint Lengyelország és a többi leigázott állam partizánjai szüntelen veszedelmet jelentenek a németek számára. Prágában a Heydrichre leadott lövés4 az ellenállás felvilágló jeleként dördült el. Hitler benső arcvonalán: sztrájk, szabotázs, elégedetlenség. Hitler tervei itt is csődöt mondottak, a talpa alatt fő és fortyog minden, egy végül is kitörő vulkánon ül. Hitler, bár a Szovjetunió ellen csak egy esztendeje harcol, három éve áll háborúban. De ez az egy év, a Szovjetunió elleni háború esztendeje minden területen halomra döntötte terveit, végül is vereségeket hozott neki, és ez a véres, erőszakos háború összeomlásához vezet. – Mindezt gépelt földalatti lapunkban fogjuk közölni.
ERNST JÜNGER AUF DEM MARMORKLIPPEN című regényét olvasom.5 Gyönyörű német nyelv. Jünger maga azt állítja erről a munkájáról, hogy ez a német próza csúcsa. Valóban: a képek varázslatos sorozata, álomvilág, patriarchális reminiszcenciák, a természet részletei iránti gionoi6 rajongás. Sovány történet, leírás. Mesteri stílus, cselekmény nélkül. Az olykor oly dinamikus, a háborúban résztvevő ember minden lelki árnyalatának megrázó erejű nacionalista ábrázolója ebben a háborúban mindössze naplót ír a franciaországi előrenyomulásról, és ezt a kis „regényt”, mintegy kiszakadtan, a nemzeti szocializmus benső csődjét bizonyítva. A „tiszta művészet” ellen gúnnyal és tettel hadakozó mai német irodalomszemlélet végül is az írás tökélyének problémájánál, a forma kérdésénél köt ki. Az első oldalak olvasása komoly nehézségeket okozott, akár egy joyce-i szöveg. A nemzeti szocialista tömeg aligha követheti egykori, nacionalista kifejezőjét ezekre az irodalmi tájakra.
Ahogy a könyvben elmerülök, egyre erősödik bennem az az érzés, hogy valójában bonyolult jelképről van szó – az író szembefordult Hitlerrel. Hiszen franciaországi naplójában a háborútól elsodort és eltiport kultúra nyomában járva, nem leplezi ugyan nagynémet voltát, de nyíltan be nem vallott, mégis jelenvaló együttérzéssel beszél a francia népről, művelődéséről, ugyanakkor elfelejt dicsérő jelzőket pazarolni a nemzeti szocializmusra.
Gy(árfás) B(andi)nak elmondtam a könyvre vonatkozó megjegyzéseimet. Az a válasza: szíjat kell hasítani a szerző hátából. Lehet, hogy ez az egészségesebb magatartás. Viszont elképzelhetetlen számomra, hogy egy nép ilyen irányú tragédiájában, mint amilyen a német nemzetben lejátszódik, ne akadjon – „odahaza” – bár egy író, aki előtt kibontakoznak a romlás körvonalai, és lelkiismerete meg ne mozduljon, s hogy erre a jelre – bármily halvány – ne kelljen felfigyelnünk. Talán most már valóban könnyű a németországi írónak színt vallania. De ezzel vajon jóváteszi-e, amit utolsó könyvéig elkövetett? Most Hitler ellen fordul. De ez kétségtelenül nem minden, a világ menthetetlenül mégiscsak két táborra oszlik a végső elrendeződésig: az elnyomók és a felszabadulni akarók táborára. Ha vége szakad a háborúnak – és nem kétséges, hogy a fasizmus bukásával fejeződik be –, akkor következik majd el a bizonyítás, a végső tisztázás, az önbírálat ideje, s az önbírálat tisztító tüzén át talán az út a szabadság táborába. Ám akkor is! Adódhat-e olyan helyzet, hogy Jüngerre valaha is gyanakvás nélkül pillantsunk?
Jünger könyvének hősei márványfokokon, klastromi életbe elvonultan a természet titkainak megfejtésén fáradoznak. Ám a háborút felidéző törzs fejének erőszakossága ide is végzetesen elérkezik. E tudósok valójában a hitlerizmus elől menekülnek a márványcsúcsra (az elefántcsonttoronyba, a műhelyproblematikába). A háborút elszabadító, a tiszta értékeket összezavaró és megsemmisítő hitlerizmus elől húzódtak vissza. „Olyan időkben éltünk, amelyben a szerző magányosságra volt ítélve” – írja Jünger a 81. oldalon. A hitlerizmus, íme, saját értelmiségijeit is a legelszigeteltebb magányosságra ítélte. A mű tanítása: a márványfokok csúcsán a mulandókat újraalkotni. Ez az értelme a vetésnek, nemzésnek, építésnek, a rendnek, a képnek és a költészetnek.
De lehet, hogy mindezeket a büntetnivalóan jóakaratú humanista olvassa csak ki a nemzeti szocialista író művéből.
MÓRICZ ZSIGMOND MEGHALT. Budapesttől hermetikusan elvágva semmit sem tudunk arról, hogy miért, hogyan következett be a halála, nem ismerjük új könyveit, nem tudunk a háború alatti szerepéről. Bizonyosan megértette napjainkat, és tisztában volt vele, mi a nemzet kötelessége, és mit remélhet a történelemtől. Az Erdély-trilógiát mostanában olvastam újra, és így Móriczról is új kép alakult bennem. A nagy alkotók mindig egy képet, személyes légkört idéznek fel képzeletünkben. Amikor Móricz Zsigmondra gondolok, ugyanazt érzem, mint amikor Tolsztoj neve ötlik eszembe: óriás, akit hatalmassá az tesz, hogy egy nemzet vonásai egyesülnek benne, hibái és erényei, s hogy mindezeket teljes tágasságukban és kiterjedésükben fejezi ki. Művük nemcsak horizontális, vertikális is, mert népük tulajdonságait történelmi gyökerükig felkotorják. Az Erdély-trilógiától A boldog emberig – ez az egész és igaz magyarság.
EGY HETE KAPTAM BEHÍVÓT. Az ezred a fronton van. Néhány hétre mindenesetre be kell járnom a kaszárnyába. Katonaruhát csak végső esetben kell öltenem, ha a tiszteket lehetetlen kikerülnöm. A kaszárnya egyik hátsó udvarán bújtat a lepénzelt őrmester a tisztek elől. Itt van az altisztek kantinja is. Az udvaron és ebben az étkezőben szép számmal fordulnak meg civil ruhás városiak, főleg a szomszédos épületekben szolgáló munkaszolgálatosok. Hatalmas gyümölcsaszaló kemencéket építenek, és különböző üstökben főzik is már a paradicsomot.
AZ ELSŐ KATONA, akivel találkoztam, a németeket szidja. Azt mondja: – Mi bajom nekem az oroszokkal? Óvatosan meghallgatom, nem megyek lépre. Tudom, hogy minden ezred tele van a „Biroul 2”, a kémelhárító kommunista-felderítő provokátoraival. A városban nagyjából ismerem néhányukat látásból. Itt, a kaszárnyában védekezésből nem kerülöm őket, a hozzám közeledőknek „üzleti gondjaimról” panaszkodom, s hogy az irodalmat s az újságírást sutba dobtam, valamiből csak meg kell élni. Nem szidom és nem dicsérem nekik a németeket, „bizonygatom”, hogy a szovjetek elvesztették a háborút. Az angolok? Hát azok, lehet, hogy derék emberek, s meg fognak egyezni a németekkel. Néha ártalmatlan arccal egy-egy nevet említenek, érdeklődnek. Az ilyenfajta jelek sokszor érdekesek, és komoly támpontokat adnak a feltevésre, hogy most merrefelé szimatolnak. Azzal a katonával, aki hozzám közeledik, még ennyire sem merészkedek. A fiatalember azt magyarázza, hogy Hitlernek nem marad más lehetősége, mint golyót röpíteni a fejébe. Majd: a mi sorsunk attól függ, hogy mit szántak nekünk az angolok. Majd egy egészen kétértelmű mondat: Anglia azt izeni nekünk, hogy olyan mértékben kegyelmez vagy büntet majd, amilyen mértékben az ő ellenségei ellen harcolunk. Az ipse kétségtelenül ügyes, mert most vagy kérdeznem, vagy nyilatkoznom kellene, hogy Anglia igazi ellensége kicsoda, Németország-e vagy a Szovjetunió. Ehelyett hatalmasat ásítok, és közlöm a társalgó kedvű katonával (?), hogy rettenetesen álmos vagyok.
TÁRSAM A KASZÁRNYÁBAN, ahogy megérkezem, először azt kérdi: mi újság Sztálingrádnál? Két hónapja ostromolják a németek7, mondja, és nem érnek el eredményt, oda fognak fagyni a kövekhez, a betonhoz és a földhöz. Legnagyobb szövetségesük, a tél és a fagy nemsokára megérkezik, és igazán háborúzni az oroszok télen tudnak. Tavaly, meséli társam, ő is a fronton volt. A tisztek kiadták a parancsot, hogy a lakosságot meg kell arról győzni, hogy az élet nálunk jobb és szebb. Az eredmény az lett – meséli –, hogy mi győződtünk meg róla, hogy boldogok lehetnénk mi, ókirálysági parasztok, ha valaha is olyan viszonyok közé kerülnénk, mint amilyen viszonyok között Oroszországban a háború előtt a parasztok éltek ott, ahol én jártam.
KÉTÉVES KISFIAM8 ma nekiesett két négyéves fiúnak, és megfutamította őket. Felbosszantották, egy játékát el akarták venni. A kisebbik váratlan lázadása annyira meglepte őket, hogy hanyatt-homlok elmenekültek. Ahogy a részleteket elmesélték, különös büszkeséget éreztem. Csak később elemeztem ki, miért is támadtak fel bennem ezek az érzések. Talán mert gyermekkoromban nagyon elnyomott és félénk fiú voltam. Vagy megfertőzött volna már a háború harcias szelleme? Megijedek, hogy közöm volna Montherlant9 vagy Jünger sportszelleméhez, a barbár ösztönöknek az irodalmi elfinomodásához. Ami Montherlantnál görögös sportszellem és Jüngernél – kezdetben – a romboló nacionalizmus szolgálatába állított primitív életösztön, az Hitlernél imperializmus és fasiszta hadigépezet. Péterke feltámadó barbár elszántsága is a birtoklási ösztönből fakad, s – gondolom – nem elég csak a nevelés művészete, hogy ezek az ösztönök ne a társadalom ellen érvényesüljenek, hanem magának a társadalomnak kell olyanná változnia, hogy lehetetlenné váljék érvényesülésük.
A KASZÁRNYA HÁTSÓ UDVARÁBAN a kantin előtt a leperzselt fűben ülve sörözgettünk néhány katonával, közöttük munkaszolgálatos zsidók is, a szomszédos konzervgyár lekvárfőzdéjéből szöktek ide ki tereferére, hűsítő kortyra. Köröttünk sárga levelek kerengenek a porban. Így hullanak és sodródnak a levelek most Párizsban. A németek merengve nézik ezt a játékot, és azt hiszik, Párizsban vannak, holott az, amit látnak, nem a franciák fővárosa, csak valami kísértettelep, az igazi Párizs elbújt a betolakodottak elől, való énje elfutott, az erdők közé húzódott, az éjszaka sötétségébe, valahogy úgy, mint Giraudoux10 Combat avec l’ange-jában a nők egyik énje a másik elől, az igazi a hamis elől. És nem kétséges, hogy akik itt üldögélnek vagy elheverednek, azokban is két-háromféle élet van jelen, két-három vagy még többféleképpen vélekednek a világról. Ezt a környezetet és ezt a légkört nem érzik otthonuknak, mindegyikük valahol másutt van otthon, az emlékei, a vágyai vagy a képzelete szerint.
Mintha csak a levelekkel együtt pödörintette volna közénk a szél, egy öreg, töpörödött, csupa-rongy román paraszt emberke telepedett mellénk. Vizenyős, nyilván már alig látó szemével figyelmesen végigvizsgált mindannyiunkat. A szája nevetésre torzult. De azért ez a nevetés szívből jött, őszintén derűsnek látszott, volt benne egyszerre valami bölcsesség és ügyefogyottság is. Azt mondja, kenyér után kutatgat, mert ebben a nagy városban sehol nem lehet egy falás kenyérhez jutni, csak a kaszárnyákban a katonáknál. Ő nagyon szereti a katonákat. Ám a közlésnek semmi hatása, senki se mozdul, hogy kenyeret hozzon neki.
Maradt még fél üveg söröm, odaadtam az öregnek. Olyan szakértelemmel szopta ki az üveget, mint ahogy a kecskegida szívja a tejet anyja emlőjéből. Az öreg megtörölte gyér, mongol bajuszát; újra kacagott egy harsányat, és megeredt a nyelve. Azokról a gyönyörű időkről beszélt, amikor kilenc forint volt a bére, és olyan ételeket lehetett ebben a városban enni, „amilyenek ma már nincsenek is”.
Lám, ő is egy más életet tart igazinak, és hogy nem eszik, egyszerűen oldotta meg a kérdést: „azokat” az ételeket tudata egyszerűen nem létezőekké varázsolja. A hajdaniakat.
Béres volt egész életében. De két éve már sehol se kell, még disznópásztornak sem fogadják fel gyerekek helyett. „Hova mentem volna – mondja nevetve –, senkim nincsen a földkerekségen. Bejöttem hát a városba. Amíg felfordulok, majd csak elkoldulgatok. Nem igaz?” A kérdésre nem kap feleletet. Senki sem mondja, hogy ez bizony igaz. Annyira úgy van, hogy fölösleges erre még egyetlen szót is vesztegetni. A katonák nem hallgatják részvéttel. Hiszen ebben az emberi sorsban semmi különös. Ez a törvény és a szabály, a zsellér erre kötött szerződést az élettel.
CSAK AZ A JÓ PRÓZA, aminek minden szavát belengi az ihlet. A jó prózaíró egyben költő is. A német nyelv a prózaírót is költőnek nevezi. Dichter. Dichten annyi, mint sűríteni. A jó prózából a költőiség nem lóghat ki, mint a kóc. A költészet lázának, sűrítettségének minden szót át kell fűtenie. Ebben az új magyar próza – a franciát és az angolt kivéve – talán minden más prózán túltesz. Lásd Kosztolányinak a legtovább fejlődött irányát és Babitsot meg a tanítványokat. Persze, nemcsak ők; külön színnel és hangütéssel jelenik meg a körükön kívül eső Déry Tibor a Korunkban és a Szép Szóban megjelent novelláival. De mindnyájunk közül a legkülönb Illyés Gyula. A jó próza nemcsak a nyelv, hanem az érzékelés kultúrája is.
KOLOZSVÁRRÓL levelezőlap. Sz(entimrei) J(enő) írt. Úgy ért minden sor, minden név, mintha sebeket égetne belém. Itt élek, bezárva, mint egy kutya, elvágva a világtól és az élettől, magamba temetve, akár egy bolondokházában, és nincs hová kitörnöm. Egy őrülten felcsigázott érzelmi életben, benső tépelődésben igyekszem a rabság eme érzésének szelepet teremteni. Gondolom, nemcsak az arcvonalon, a pergőtűzben kukacként rángó katonának van szüksége valamire, amiben megkapaszkodjék, gyűlöletre, hitre vagy nem tudom én, mire, hanem nekünk is itt, ezen a láthatatlan arcvonalon, az idegeinkre omló állandó tűz alatt. Van abban bölcsesség, hogy a katonáknak időnként nagy mennyiségű alkoholt ad a parancsnokság, mert kell a kábulat, a tudat átmeneti betemetése. Hogy aztán ismét tisztább fővel láthasson és tájékozódjék a támadó vagy védekező áldozat. A moralista persze azt feleli bennem: van-e jogod kivételes helyzetedben így beszélni? Ám a moralista, az erkölcsi ellenőrzés csak egy részlete benső világomnak. De hová is kanyarodtam a levelezőlaptól? Igen, ilyen hosszú idő után végre hír barátaimról, abból a légkörből, amelyben valaha otthon voltam: Gaál Gábor, Kovács Katona Jenő. Balogh Edgár feleségével és gyermekével falura húzódtak vissza. Mi van Nagy Istvánnal, Józsa Bélával, Kohn Hillellel11, Non Gyurkával? Melyikük ül börtönben, melyikük él még, hol vannak, hová szóródtak ebben az őrült zűrzavarban, bujkálásban, perzselésben?
APÁMAT nemcsak az események, de a hozzájuk fűzött magyarázataim is a legnagyobb mértékben idegesítik. Ma egészen lényegtelennek tűnő ügyön végzetesen összevesztünk. Az évek óta elfojtott düh és ellenszenv valóságosan kirobbant belőle. Érthető, vagyona hozadékának egy jelentős részét fordította nevelésemre, és nem futottam be polgári „karriert”. Ellenkezőleg, „léhűtő foglalkozásra” adtam magam, amint apám mondja: munkakerülő és ingyenélővé lettem, „klasszikus kommunista”. Most dühös vagyok magamra, amiért lépre mentem, és nem tudtam kikerülni ezt az esztelen családi vitát, ami semmi újat nem leplezett le, csak véglegesített egy állapotot, ami érintkezésünk lényege tíz év óta: a tökéletes idegenség, a feloldhatatlan ellentét.
ILLYÉS GYULA könyvét olvasom, a Magyarokat12. Sorozatosan veti fel legszemélyesebb kérdéseimet. Megejt a műfaj és a lapokról áradó valóság. (...) Illyést a mi oldalunkról sokat támadták, és támadják talán most is. Mit tehetett volna többet íróként, mint hogy a nép oldalára áll, hiszen ez elég egyértelmű nemzeti és egyéni sorsvállalás: példa. Mint Petőfi. Mint Ady.
LYON KÖRZETÉBEN nagyarányú letartóztatások a francia partizánok fokozott tevékenysége miatt. Marseille-ben hatezer letartóztatás.
A Frankfurter Zeitung levelezője Lyonról ír cikket. A várost a különcök városának nevezi. A németek szemében nyilván különcség, ha egy letiport ország népe nemzeti szabadsága visszaszerzésére fegyvert fog. A város különcsége a levelező szerint abban áll, hogy emberemlékezet óta mindennel szemben ellenzéki álláspontot foglalt el. Lyon az első gall keresztények, az első francia kommunisták és az első francia milliomosok városa. Itt most – vallja be az újságíró – összegyűlt a klerikális, a politikai és fegyveres ellenállás minden veszélyes eleme.
Egyről hallgat a történelmi adatokkal bőven rendelkező újságíró, arról, hogy Lyon Franciaország egyik legfontosabb ipari központja, s hogy semmi sem természetesebb, mint az, hogy az ipari központban összetorlódott munkásság ragadja magához a nemzeti ellenállás főszerepét.
KLÁRI találkozott az olasz konzul feleségével. Ügyesen a háború fordulataira terelte a szót, hogy kitudja ennek a társadalmi körnek a véleményét.
– Háború? – mondotta a hálóinget vásárló hölgy. – Nos, ha így megy tovább, hamarosan vége szakad. Hála Istennek.
HÁROM HÉTIG utazgattam Erdélyben.”13 Szemlér Ferenc biztatására tapasztalataimból könyvet írok. Már tervezgetem is a fejezeteket, és rendszerezem jegyzeteimet, történelmet és városrajzokat olvasok, hogy minél tágabban foghas sam át a kérdést, amelyet a könyv egyelőre tervbe vett címe jelez: Sors és Jelkép.14 (...)
ISMÉT KATONA VAGYOK. Ezúttal nem az ezred gyógyszertárában tevékenykedem, hanem a város határában, az ezred két holdnyi zöldséges kertjében. Az a gyanúm, hogy behívásomra azért került sor, mert a sárgarépák és a krumpli fölötti parancsnokoló őrmester az előző évben kiszemelt áldozatául, hiszen rendkívül simán kerültem erre a díszhelyre, ahol sose jár tiszt, és valóságos robinsoni világ virít. Olténiai ezredtársamat más egységhez helyezték át. Itt elsőnek egy kisperedi magyar fiúval találkoztam, Szabó Pállal. Ez a földműves ifjú gátolatlanul izgatja román társainkat a hitleristák ellen, és földosztásról beszél. Élvezettel engedem, hadd agitáljon engem is, bár földem nincs. Tanyai nagyszüleimnek se volt.
A kert, amelyet több-kevesebb fáradsággal megművelünk, patak mentén fekszik, ide látszanak a gyárak, a kémények, a tornyok. A vályogkunyhót, amelyben a katonák laknak, repkény futja be. Előtte hűs lomblugas. Deszkából ácsolt asztalán javítom kéziratomat, egy farönkön jegyzetelek és olvasok. A káposztafejek között macskák üldözik egymást, és pokoli sikoltozással szeretkeznek. A katonák nagy mulatságára. Egérvadászatot rendeznek, madarakra lesnek, elvadultan élnek, egészen visszaidomultak a szabad természethez.
AZ ŐRMESTER nagy üzleteket bonyolít le. Nemcsak a kertből ellopott zöldséggel, nemcsak az ezred teheneinek ellopott tejével, hanem emberekkel is. A most behívott németek valóságos közelharcot folytatnak, hogy az ezred kertjébe kerüljenek, és így eltűnjenek a hitlerista Volksbund szeme elől. Az egyik német tíz tisztviselő fizetésének megfelelő összeget áldoz azért, hogy ne szereljen le. Minden reggel előkelő sportruhában érkezik, fürdőruhát ölt, és elvonul a rétre az egyik tehénnel. A kerti társaság lassan valóságos katonaszökevényi együttessé változik át „hivatalos” védnökség alatt. Az első világháborúban a ravaszak minden vágya az volt, hogy kutyamosók lehessenek egy katonatiszt mellett. Azóta „demokratizálódtunk”. Most az őrmesterek kegyeiért folyik a harc. Ez a háború az őrmesterek aranykora. (...)
(Folytatjuk)
JEGYZETEK
1.     1941. május 10-én Rudolf Hess, Hitler helyettese Angliába repül, feltehetőleg azért, hogy német-angol megegyezést kezdeményezzen.
2.     Sir Winston Churchill (1874–1965) Anglia miniszterelnöke nyilatkozatot tett: kész a Szovjetuniót segíteni.
3.     1941. szeptember 29-e és október 1-e között Moszkvában amerikai-angol-szovjet értekezletet tartanak, majd 1942. május 26-án aláírják Londonban az angol-szovjet szövetségi szerződést.
4. 1942. május 27-én Reinhard Heydrich (1904–1942) német helytartót a csehszlovák hazafiak megölik. Megtorlásként a hitleristák elpusztítják Lidicét.
5. Jünger, Ernst (1895-?): német író és esszéista. 1933 előtt a nacionalista szellemiség vezető közírójának számított, de 1933 után nem csatlakozott a nácikhoz. A második világháborúban katona volt. A márvány szirteken című elbeszélése 1939-ben jelent meg.
6. Giono, Jean (1895–1970): francia regényíró, költő.
7. Az ostrom kezdete 1942. szeptember 3.
8. Méliusz Péter 1940. szeptember 24-én született.
9. Montherlant, Henry de (1896–1972): francia regény-, dráma- és esszéíró.
10.  Giraudoux, Jean (1882–1944): francia író, színpadi szerző. Említett regénye 1934-ben jelent meg. Magyarul: Harc az angyallal, 1935.
11.  Kohn Hillel (1891–1972): közgazdasági író, szociológus, közíró.
12.  Illyés Gyula: Magyarok (Naplójegyzetek), 1938.
13.  1943 tavaszán.
14.  Sors és jelkép. Útinapló. Kolozsvár, 1946., Józsa Béla Athenaeum kiadása.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék