Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2000. december, XI. évfolyam, 12. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 

Egy egyenlet, két ismeretlennel

A lehetőség írása
Esterházy Péter Harmónia caelestis című regényében

Az irodalomnak köszönhető, hogy szégyen-
kezünk történelmünk miatt.

EMMANUEL LÉVINAS

Ígéret

"Amikor valamely művet írunk, legutoljára tudjuk meg, mivel is kezdjük: az Atyának és a Fiúnak -" A szív segédigéi, szerzője Esterházy Péter, egy anya és egy fiú halálának az elbeszélését kezdi és végzi ezzel a formulával: "Az Atyának és a Fiúnak." És nem csupán azt tudhatni meg legutoljára, amivel kezdeni kell, hanem a kezdés helye is pontosan, szándékosan bizonytalan: előtte van egy Előszó, az előtt meg egy mottó: "Az tud beszélni, aki reménykedni tud, s viszont." (Ludwig Wittgenstein) Az "utoljárával" hasonlóképpen jár az olvasó: nyugodt lélekkel nem mondható az sem, hogy "végzi", mert Esterházynál a "végzi" nem lezárás, ami mindközönségesen azt jelentené, hogy kész, nincs többet mit mondani, minden el lett mondva - A szív segédigéinek utolsó mondata után további mondatok következnek, még ha olyan kivezetők is mint: "Vége.", ami után viszont még ott a Bevezetés a szépirodalomba valamiféle összefoglalása, a Danilo Kis novellájának zárlatával bezárva, majd külön egy ígéret, a Vágy nélkül, boldogtalan Peter Handke-könyv majdnem utolsó szavaival: "Mindezt majd megírom pontosabban is.", tehát ráadásul megígéri, még ha az ígérettevő személye bonyolult is, de megígéri, hogy nincsen vége. És ez a mindkét irányból - kezdés és végzés irányából - nyílt intervallum1 azoknál a szavaknál, hogy "Az Atyának és a Fiúnak" összeér.
Az összeérésnek, "Az Atyának és a Fiúnak" e helyén a Bevezetés... beszakad az akkor még regényként nem létező Harmonia caelestisbe; vagy, a Bevezetés... megjelenéséhez (1986) képest jövő idő, a Harmonia... megjelenése (2000) óta meg múlófélben lévő lineáris idő perspektívájából írva: a Harmonia caelestis című Esterházy-regény "az Atyának és a Fiúnak" formula által tett ígéret beteljesítése. Azzal a megszorítással, hogy az ígéret már akkor, ott, leírásának pillanatában is ígéretként beteljesült, részint az ígéret műfajához hűen, mint performatív aktus (a cselekvés maga a kimondás), részint a regény műfajához hűen, mint a jövőre nyitás.2
Lehetséges hűnek lenni két egymástól különböző kritériumhoz, szemponthoz? Élesebben: a hűség nem feltételez-e egy választást: vagy ehhez, vagy ahhoz vagy hű? Itt most csak ígéretként: ez a kétfelé való hűség a "harmonizáló dialektika" írás-olvasás folyamatát3, az Esterházy-könyvek általam feltételezett alapszerkezetét jelzi. A Hrabal könyvében: hűség és hűtlenség fejezetét követi egy harmadik fejezet, mely továbbírva (s ezáltal "elrontva") a történetet, megbontja hűség és hűtlenség oppozícióját, létrehozva egy olyan teret, melyben a hűség nem deklarált, hanem kérdezett, következésképpen itt nincs mód az ellentétezésre - ennek a harmadik fejezetnek a címe a hűséget és hűtlenséget befogadó hűséget jelzi: Harmadik fejezet. A Bevezetés a szépirodalomba cím ígéretként (minden cím ígéret) részint nem tartja be a szavát, mert nem bevezetés, hanem maga is irodalom, részint meg betartja szavát, mert a "mindezt majd megírom pontosabban is" - ígérettel a bevezetés a "pontosabban megírtnak" valóban bevezetése lesz. Lesz, a Bevezetés... idejéhez viszonyítottan jövő időben. Tehát: mint egy bahtyini értelemben vett becsületes regény, jövőre irányultan. Kockázatosan, de a kockázat nélkül volna igazán szélhámosság, mert ígéretet tenni azzal a tudattal, hogy mindenképpen bekövetkezik: altatás, az emberiség története nagy ideologizálóinak, eposzi mesélőinek, csábítóinak, a nagy rendszerbefoglalóknak szédelgése. "Az ígéret mindig túlzó - kommentálja Derrida Paul de Man Rousseau Társadalmi szerződés - olvasatát. - Enélkül a lényegi túlzás nélkül a jövő leírásával vagy ismeretével lenne egyenértékű. Aktusa konstatív és nem performatív lenne. De az ígéretben rejlő "túl sok" esetében nem arról van szó, mintha képtelenek lennénk betartani valamely ígéret (ígért) tartalmát. Magának az ígéret aktusának szerkezetéből következik, hogy ez a túlzás valamiféle jóvátehetetlen zavart vagy elferdülést - perversion - ír be. Ez az elferdülés, mely egyben csapda, kétségtelenül összezavarja az ígéret nyelvét, az ígéret formájában megjelenő performatívumot, de ugyanakkor lehetségessé - és le - rombolhatatlanná is teszi. Innen adódik minden ígéret hihetetlensége és komikuma, és a törvénnyel, a szerződéssel, az esküvel, a hűség kinyilatkoztatásával való patetikus magyarázata."4 Ha az ígéret azt várja el olvasójától (olvasó, a szó legtágabb értelmében), hogy tudomásul vegye mint adottat, mint készet, mint teljeset (beteljesedettet), akkor az ígéret zsarnoki, mely passzív, szolgai viszonyulást kíván. Az ígéret nem zsarnoki, ha számol hihetetlenségével és komikumával, azzal, amit Lévinas az emberi szabadság útjaként jelez: számol a szabadság nevetséges esendőségével, azzal, hogy az ember megtörhető.5 A nem zsarnoki ígéret várakozást hív elő, mely várakozás nem tematizálható, nem jövendölhető meg: csodás.
"Édesapám fölfogása szerint, kis megszorítással: az élet csodás. Mert édesapám fölfogása szerint a normális, a természetes, a kézenfekvő: Auschwitzban meghalni." - A Harmonia caelestis egyik "édesapám"-ja, a Sorstalanság írója, aki az Auschwitz által meghatározott életútjának elbeszélésébe folyton azt a szót írja be (karcolja, hasítja): természetesen6 - ez az "édesapám" tehát csodának azt mondja, ami valahogy mégiscsak kijut, kikerül abból a rendszerből, melyet Vladimir Jankélévitch "megtervezett, módszeres és szelektív" mesterműként ír le.7 Auschwitz a gyűlölet mesterműve, de vajon nem minden "megtervezett, módszeres és szelektív" mestermű, teljes, befejezett és zárt rendszer a gyűlöleté? Lévinas nem az érzelmek és szándékok alapján gondolja el a zsarnokit, hanem aszerint, hogy befogadja-e, megnyílik-e a Más (Autre) számára, engedelmeskedik-e a másik arcából, tekintetéből áradó külső parancsnak: Ne ölj!8
A Bevezetés... egy másik könyvre, a Harmonia caelestisre nyílt, az Atyának és a Fiúnak a könyvére.

Az Atya és a Fiú -

megdöbbentő, ahogy szét vannak választva: a Harmonia caelestis első része "édesapámat", második része "ént" írja. Az első rész "édesapámba" ágyazott (halálos-ágyazott) különálló történetekből, anekdotákból, gondolatokból (Pensée), sorozatfilm-címek sorozatából, vázlatokból, tudományos leírásokból - általánosan: édesapám-mondatokból - áll, a második rész pedig én-elbeszélésekből.9 A két különböző és különálló részt összeköti az "édesapámnak" a grammatikai ráutaltsága az "én" szóra: az "édesapám" nyilvánvalóan, láthatóan nincsen "én" nélkül, "én" nélkül "édesapa" volna, de az láthatóan nem ugyanaz. Itt nem egy apáról van szó (az apák száma valóban nem egy), hanem meghatározott viszonyba állított apáról, kitüntetett apáról, az "én" - sok - apjáról.
"Édesapám" nem mondható a birtokos személyrag birtokosának, az "énnek" feltételezése nélkül10, de kölcsönös-e ez a helyzet? Grammatikai - lag semmiképpen, az írás, az "én" szó nem feltételez "édesapámat" - ebből az irányból viszonyukat semmi sem jelzi. Az apa láthatatlan az "én" felől. A Harmonia... én-elbeszélesei az apával közös történeteket mondanak - de megtehetnék, szabadok rá, hogy egy szót se ejtsenek az apáról. Mégis, mindegyik "én"-elbeszélés az apáról szól, ezúttal nem a ráutaltságtól vezettetve, hanem választásként.
Nem tükörképe tehát a második rész az elsőnek a látványos műfaji különbözésen kívül a grammatika által sugallt szempontból sem: ami ott feltétel, itt szabadság. Ugyanaz a viszony lehet feltétel is, szabadság is - a viszony ugyanaz, de a két fél nem ugyanúgy éli meg, szabadok rá, hogy másképp, ilyen a könyvnek a grammatikai szituációja, és ilyen a szerkezete, mely nem a behatároló szimmetriát választja, nem a végtelent és kölcsönösséget szimuláló tükörhelyzetet.
A tükörhelyzetről: A 345. édesapám-mondatokban az "édesapám" egy ilyen tükör-kísérlet alanya (kísérleti alanya): a halak kooperációs készségének megfigyelésére Manfred Milinsky német etológus a kis halat ("édesapámat") és az őt megenni mindenkor kész nagy halat ("nagy halat") két külön, de egymás melletti akváriumba tette, a kis hal mellé pedig tükröt. A külön akváriumok azért kellettek, mert egyébként odaveszett volna az egyik kísérleti alany, éppen az "édesapám", mert nemcsak a kis halak, de Milinsky is abból indult ki, a nagy hal megeszi a kicsit. Tehát megvolt egy közmondás, melyet a tapasztalat természetesen (a szó kertészi értelmében) igazol, most már nem is ez a kérdés, hanem, hogy mit tesznek a kis halak. Kooperálnak-e? A kísérlet azt mutatta, hogy igen, de csak ha kölcsönösen. Ha a kis hal egyedül van akváriumában, és a mellette lévő tükörben azt látta, hogy társának vélt tükörképe is vele megy, akkor ment ő is, földeríteni a veszélyt. De ha a 45 fokban elfordított tükörben azt látta, hogy társa bár szakasztott olyan mozdulatokkal, mint az övéi, de ellentétes irányba úszik, ő is visszafordult. A tükörnek itt az a szerepe, hogy pontosan azt mutassa a kis halnak, amit tesz: még akkor is, ha fordított előjellel mutatja, más, független mozdulatot nem tud produkálni. És akkor megvan a tudományos következtetés: "Tit for Tat" stratégia, "kölcsönkenyér visszajár".
A regény allegóriájaként olvasva, a kis halat megfeleltetve a regény egyik felének, a tükröt a tükör-szerkezetnek, a nagy halat meg... annak ott az volt a szerepe, hogy fölfalhatja a kicsit, lehetne akkor mondjuk a "megfelelési kényszer", a kísérlet azt derítené ki arról a regényről, hogy: kiszámítható, behatárolt, zárt, nem is regény. Azt kellene még eldönteni, hogy az így felépített regényt mi ölte meg: a tükör, a nagy hal, vagy az, hogy a kis halak "tanult fiúk lévén, ismerték a közmondást, hogy a nagy halak megeszik a kicsiket", azaz, hogy ezt tanították nekik, és, mit is tehettek volna, maradéktalanul be is vették. Ez utóbbi van egyedül a kis hal akváriumán belül, ez a tanítás, mely megfelel a nagy európai rendszerépítők logikájának, kik az állatok viselkedését (és mindent az égadta világon) rendszereikbe illesztve az emberi kegyetlenség képére és ürügyére antro - pomorfizálják - például "H, minden vezérek, kancellárok és egyéb címzetes uzurpátorok nagyszabású látnoka, filozófusa, udvari bohóca és válogatott ínyencségekkel szolgáló főpincére",11 H mint Hegel. A látnoki, mindent magába foglaló filozófia kiszolgálja a "fennálló rendet" (a kierkegaard-i szóhasználat értelmében), melyet ő épített fel. És úgy építette, hogy csak kiszolgálni lehessen, csak alkalmazkodni, megadott módon, módszeresen, előírásainak megfelelően olvasni.12
A Harmonia caelestis nem így építkezik, a cím ígérete szerint itt égi rendről van szó, de milyen is ez az égi rend? Olyan, hogy folyton távolságot próbál tartani, visszahátrál az antropomorfizált, ideologikusan fölépített égi rendtől.13 Egy ilyen "égi rend" szintén bezárná a szöveget és szolgaivá tenné az olvasást. Az égi összhangról való képzelt tudást, elbágyadó illúziót töri meg az apa halál-pillanatának leírása a 357. édesapámmondatokban (a kontextusról: az "édesanyám" a haldokló "édesapámat" egészen a halál pillanatáig arra ösztökéli, hasztalan, hogy térjen meg Istenéhez). A halál pillanata tehát: "apám arcán fény ömlött el, tiszta Amerika, harmonia caelestis, vonásai kisimultak, szája megbocsátó mosolyba fordult. Édesapám megérkezett. (Ágyazáskor derült ki, hogy az történt akkor vele, ami az akasztott emberrel az akasztás pillanatában. Ez volt édesapám utolsó mozdulata, kiáltása, végső aduja a végességgel és édesanyámmal szemben.)" Lekottázva az állításokat és azok visszavonásait: fény - tiszta Amerika - harmonia caelestis - megbocsátó mosoly - akasztás pillanatának eseménye - kiáltás, végső adu a végességgel szemben - édesanyámmal szemben. Az égi összhang a földhöz, a konkrét helyzethez, a másik emberhez közelít: az "édesanyámhoz". Apa és anya viszonya ezekben az édesapám-mondatokban nem írható le egy szóval ("harmónia", vagy "szeretet", vagy "gyűlölet"), minden szótól elmozdul a szöveg, és úgy mozdul, hogy nem törli, nem érvényteleníti, hanem átértelmezi az előző szót. Nagyon egyszerűen: ha a halál pillanatáról azt olvassuk: fény, akkor valami elvont és nem-tudható, de fenségesre gondolunk. Ha ezután az következik: tiszta Amerika, akkor ugyanazt a fényt gondoljuk tovább, de kijózanító csúfondárossággal. Nem semmisíti meg a fény írását, még csak nevetségessé sem teszi, nevetségessé a fényről való elképzeléseink válnak. Ebben az újraírás általi átértelmezési folyamatban az akasztott ember végső, szégyenletes tehetetlensége kiáltássá válik, imává, ha az imát nem elvonat - koztatottan gondoljuk el, nem a meglévő tudásunk (dogmák és előítéletek) szerint, hanem úgy, ahogy az itt megjelenik, a tehetetlenség utolsó gesztusaként, mellyel a nem-énhez, a külsőhöz, a máshoz viszonyul.
Az apa és a fiú nem kölcsönösségi viszonyáról az tudható, hogy a fiú rá van utalva apjára, aki védelmezi és felelősséget vállal érte. Aztán az apa vénülésével a ráutaltsági viszony átfordul, de az apának apának, a fiúnak fiúnak kell maradnia. A viszonynak ezt a bonyolultabb ágát írja a könyv: az "én" nincsen ráutalva az "édesapámra", viszonyuk nem adott, hanem újra meg újra egymásba fonódik, mint választott viszony, mint az én - identitás elbeszélésének apához viszonyított módja.

Lévinas a fiúságot egy olyan teremtés kontextusába helyezi, amely megőrzi a teremtmény szabadságát éppen az "újrafonódás eredetisége" révén, mely apa és fiú között nem ok-okozati relációt, hanem apa és fiú egyszeriségét és egymástól való különbözőségét megőrző viszonyt feltételez.14 Az apa-fiú reláció tehát egy olyan viszonynak a megjelenítője, melyben nincs uralom, freudozás, dominancia, ellenségeskedés, és nincs rabság sem, még ha az a szeretet nevében volna is (csak a nevében lehetne), az apa-fiú viszony egymás különbözőségének őrzése.
Ahhoz, hogy ez a viszony kilépjen a privátból, a mindenkire "ráosztott bennfentességből"15, hogy közölhető legyen és befogadó legyen, az apa a Harmonia caelestisben minden. Minden: ez így pontatlan és elvont - az apa nemcsak történelmi figurák, Esterházy felmenőinek sora, de apa Gödel is, Noé is, apa egy homeless is, egy pederaszta, a Sátánt alakító színész, a tulajdonságok nélküli ember, a kicsi hal, a nagy, még a fény is apa. Ki az apa? Erre a kérdésre nagyon sokrétű választ ad a könyv, mely válaszok nem érvénytelenítik, nem semlegesítik, még csak nem is kiegészítik egy mást (hova is egészítenék? mit lehet tudni az egészről?). Ez a sok apa arra való, hogy ne engedjék egyetlen és végső válasszal megválaszolhatóvá tenni és ezzel megszüntetni a kérdést, hogy őrizzék meg az "ént" a magába záruló identitástól, őrizzék a látszólagos, tükör-általi relációktól,16 a zsarnoki egyedülléttől.17
A Ki az apa?-kérdés kilépés az "ellenségeskedő logikából". A 209. édesapám-mondatok az 1956-os Kossuth téri tömegmészárlást jeleníti meg, a mészárlás nélkül, de a mészárlás parancsának elhangzása után. A Hrabal könyvében még a dokumentálható történelmi valóságnak megfelelően, az eltávolított, elvonatkoztatott, egyetlen monotonul ismétlődő kliséből álló "angyali" nem-tudás konkrétumokkal való kiegészítéseként olvassuk: "azt ugyan tudta az angyal, hogy közéjük lövettek, de azt nem, hogy másnap újrabetonozták az egész teret, mert éjszaka nem tudták lesikálni a vért (bizony, erre nem számítottak), azt tudta, hogy közéjük lövettek, de azt nem, hogy fentről, röpcsikből is lődözték őket, mint egy vadászaton, azt tudta, hogy közéjük lövettek, de azt nem, hogy harminchárom év múlva kicsit hebegve bár, de letagadják (+ nyugdíj)".18
A 209. édesapám-mondatok ugyanezt írja, de nem úgy, ahogy megtörtént, hanem ahogy történhetett volna. Igen, megvolt a lehetősége ezt mondani: "Azt a parancsot kaptam, hogy tüzeljek a csőcselékre. De mivel számos becsületes polgárt látok itt magam előtt, arra kérem őket, hagyják el a teret, hogy bizonyosan a csőcseléket lövessem." Amire "néhány percen belül üres volt a tér".
A lehetőség írása (az irodalom) a felelősségnek (a szégyenkezésnek) készít helyet, megerősítve ezzel a múlthoz való viszonyt, mely így nem lezárt, nem muzealizált, hanem a mostnak a kérdése lesz. Mi a lehetőség? A kilépés az "ellenségeskedő logikából": "Ha "üsd-vágd, nem apád", és nem apád, akkor üsd-vágd. (Ha apád, akkor... Ezt a három pontot lovagolta meg apám.)" A Harmonia caelestis a vérengzést azzal látja (látta volna, de mivel nem dokumentumról van szó: látja) megakadályozhatónak, ha nem veszik adottnak a csőcseléket, ha személyekként tekintenek rájuk. A háború logikájából - üsd-vágd... - egy logikus lépéssel lehetne kilépni, azzal, hogy ő is, meg ő is, még a Nagyhuszár is az apám.
A könyv második felében a 147. fejezet az iskolaudvaron "játszódik" (érthető a kifejezés mint a közhelyes irodalom-kommentárok pontatlanságra és elvontságra utalt metaforája, de nem csak így érthető, az elbeszélés megmenthet ettől a ráutaltságtól azzal, hogy konkrétan is játékról van szó, és aztán elmeséli azt is, hogy mit ért játék alatt: olvasás, foci, nem kint a valóságból, hanem "ők maguk voltak a valóság"), ide jön a Nagyhuszár megfenyegetni az én-elbeszélőt. Nagyhuszár: "Egyébként ötven fillérért megevett egy legyet, egy forintért le lehetett fényképezni a tetemet a nyelvén, öt forintért és egy almáért (starking) kettéharapott egy egeret. Soha nem hozott egérrel dolgozott, maga fogta." A 15. édesapám-mondatok szóról szóra ugyanez, az egyébként helyett apám van, az ötven helyett 50, ennyi a látható különbség. Az a különbség, amely a két szöveg kapcsolatában képződik, azaz, hogy az első, ösztönös, természetes viszolygás után a másodszori egér-kettéharapás hatása bonyolódik, az olvasó nem pusztán viszolyog, hanem emlékezik is arra, hogy "apám" ugyanezt tette, mint ez az állat Nagyhuszár. És akkor nem kellene állatnak mondani. Az édesapám-mondatok megmentik az én-elbeszélőt attól, hogy ellenfélként tekintse vagy megvetésével megsemmisítse a Nagyhuszárt. Persze olyant mentenek, aki már meg van mentve, hiszen az én-elbeszélés is rendesen ellenpontozza (pontosan írja) az iskolai életben kialakult ítéletet: "A Nagyhuszártól félt mindenki, a tanárok is, a Kishuszár is. Én is, értelemszerűen. Kiszámíthatatlan és vad volt, vérszomjas, buta, mint a föld, de közben viszolyogtatóan ravasz, erős, fékezhetetlen, háromszor bukott már, hát bizony, akár a mamáméknak, neki sem volt vesztenivalója." (Kiemelés S. Zs.) És elmondja azt is, amit az elbeszélt időben még nem tudott, hogy a Nagyhuszár szeneskocsit pakolt a Déliben, hogy megélhessenek, anyja, apja ivott, és azt is jelzi, hogy ez a nem-tudás tette, mint rendesen, fesztelenné a megvetést.
Az első részben az "én" csak a birtokosragban jelenik meg, az "apám" szó ebben a szövegösszefüggésben: viszolyogtató, mindazonáltal "apám". A második részben az "én" tanú - mindenért, amit elbeszél, jótáll jelenlétével: kapcsolata a Nagyhuszárral nem adott, hanem az olvasó előtt képződik meg, a különbségek mentén. Vázlatosan: a Nagyhuszár ingerült az "én" különbözőségétől, az "én" viszont minden agresszív vádon, szándékos sértésen elgondolkodik, és kérdez. ("Ti labancok vagytok!", erre: "De mi az, hogy ti?"). A végén kettejük szinte azonos mondatai - "Mert szegények vagyunk." "Mi is szegények vagyunk" - mintegy "apám"-helyzetet teremtenek.
A Ki az "én"? - kérdésre a Harmonia caelestisben még az én-elbeszélő felől sem adható egyértelmű és végérvényes válasz, mivel az "énről" nem lehet semmit sem mondani az "apám"-helyzetbe hozott Nagyhuszár (más fejezetekben: más figurák) nélkül. Viszonyaiban íródik az "én".
"Az "Én" szó volt az emberiség sibbolét-ja, és az is marad."19 Ha önmagában mondom, a zsarnoki - Buber Napóleonnak a használatra szűkített viszonyairól ír - egyedüllétet idézem elő, mely a beteljesültség érzetét keltő beteljesületlenség. Ha az "ént" viszonylataiban mondom, soha nincsen kimondva, nincsen befejezve, nem teljes, mert nyitott a még el nem jött találkozásra.
A Harmonia... "énje" legtöbbször még csak nem is egyedül van kimondva, Esterházy ráírja az "ént" más szerzők én-elbeszélőjére. Ezáltal nem egy sok "édesapámat" befogadó egyetlen "ént" épít, hanem sok "ént". A sok "én", akárcsak a sok "apám", kivonja a szóból a személyességet, így "én" és "apa" jelentése csak az "apám - én" által megjelenítődő tiszta viszonyban20 válik értelmezhetővé. Az első részben, a 206. édesapám-mondatban "apám" - konkrét, dokumentálható, történelmi személy - a személytelenedés precíz és meghatározhatatlan pillanatában van megjelenítve: "Ekkor hirtelen, 23 óra 36 perckor, mintha egy mitikus élményben részesülne, az az érzése támadt, hogy ő nem valaki, akivel itt majd minden megtörténik és történt meg eddig is, nem személy, hanem pusztán egy tekintet." Ugyanez a belátás megismétlődik a 353. édesapámmondatokban más konkrét, történelmi személlyel, de ott tovább van írva: "Nem személy, hanem tekintet: ezt mint valami tehertől való megszabadulást élte meg, mint akinek az élete értelmet nyert, épp azáltal, hogy nem önmagára kell gondolnia, hanem arra, amit lát." A könyv kontextusában az ismétlés materializálja a személytelenedés elvont, megfoghatatlan, revelatorikus fölismerését, az ismétlés visszavonja a személytelenedés élményét megtapasztalónak a személyességét, és megígéri a közös belátású különböző "édesapámok" és a sok "édesapámat" együtt olvasó közti tiszta viszonyt.


Wahrheit und Dichtung

Két tanú kell ahhoz, hagy a tanúságtétel elfogadtassék.
A 241. édesapám-mondatok megismétli, kis eltérésekkel, Kosztolányi Bölcsőtől a koporsóig című könyvének Édesapám című írását. Ott az édesapa egyszeri és személyes, és összhangban van Kosztolányi biográfiájával. Esterházynál az "édesapám" így a Kosztolányi-szöveg "édesapámja", anélkül, hogy utalna Kosztolányira. Az "édesapám" szó így megszűnik dokumentatívnak lenni (dokumentatív bizonyos fokig, "irodalmi értelemben" akkor volna, ha az "édesapám" helyett "Kosztolányi édesapja" lenne), a verifikálhatóság értelmében meg végképp nem igaz (nem Esterházy apjáról van szó, nyilvánvalóan, mégis azt írja Esterházy elbeszélője, hogy "édesapám"). És még csak nem is képzelet szülte figuráról van szó (még ha volt is szerepe a képzeletnek Kosztolányi írásában, de itt, ebben az idézetben, ahol a Kosztolányi-szöveghez képest csupán néhány grammatikai változtatás, valamint némely passzusok kihagyása van, itt tehát nem beszélhetünk a képzelet meghatározó szerepéről).
A Harmonia... elbeszélője azáltal, hogy vendégszövegekkel megkettőzi az elbeszélők számát, olyan regényt ír, mely bár nem dokumentatív, mégsem fikció.
Az idézés az idéző szöveget két tanúval látja el, így konstruálja az irodalom valóságát. Az irodalmon belüli verifikálhatóság elve is érvényesül, még ha a Harmonia... minden idézetének földerítéséhez a Joyce-i 300 évre volna szükség. A ki nem nyomozott idézetek is idézetek - és ez a nemtudás, a lezáratlanság, a behatároltság élményében részesíti az olvasót. Nem csapda ez, és nem is rejtvény, az olvasó ugyan földerül, ha rátalál az idézett szövegre, de felszusszannia nincs oka, az idézés célja nem a rátalálás - a rátalálás után a két szöveg együtt-olvasása kezdődik, a viszonyok földerítése.
Az idézett szöveghely megnevezésétől még nem lesz ismert sem az a szöveg, sem ez, mely kettő ráadásul ugyanaz, de mégsem. A legpontosabb azt mondani, amit a Kosztolányi-írás lázálmokkal küzdő haldokló apja, illetve az Esterházy édesapám-mondatok apja mond: "egy egyenlet két ismeretlennel". Mert a két szöveg interpretációs lehetősége külön-külön olvasva őket határtalan, az idézés viszont létrehoz közöttük egy viszonyt, egy összefüggést, "egyenletet", melynek végtelen sok megoldása lehet, de a megoldásoknak viszonyulniuk kell egymáshoz.
A Harmonia... tehát az irodalom valóságát írja. Amely nem azonos a történelmi valósággal,21 és a fikcióval sem,22 nem, hanem egz olzan lehetőséget keres, amellyel kilép a valóság és fikció szembehajszoltságából. A könyv más könyvekhez sem úgy viszonyul, mint belső élményekhez, melyek kivonják a valóságból - az olvasás, magyarázza az "én" a Nagyhuszárnak, akárcsak a foci, éppen a kintet és a bentet szünteti meg: nem sziget a valóságban, hanem maga a valóság.23
Az irodalomnak ez a formája, mely nem úgy próbál szabadulni a valóság és a fikció közötti szakadékból, hogy belemerül az ellentéteseknek elfogadott egyik írásmódba (dokumentaritás kontra képzelet-játék), hanem valamiféle hidat szeretne létrehozni közöttük, melyen át kilépjen a dichotómiából, az irodalomnak ez a formája a lehetőség írása.
A lehetőség írása az olvasónak a történelmi múlthoz való viszonyát megszünteti a tudás tárgyához való (racionális és behatárolt) viszonynak lenni (mint az 56-os eseményeknek a lehetőség szerinti fölidézése) - és a fikcióhoz viszonyulás határtalan és érvénytelen irracionalitását és behatároltságát is fölfüggeszti. "Édesapám fia", olvassuk, úgy érezte, ki kell hajítania a regényből a képzeletre hagyatkozott részeket - miért?
A képzelet tökéletes képet mutat, beteljesedettet, a képzelet bátran átlépi a határokat, de a képzeletben nincsenek határok. Kierkegaard könynyítésként, enyhítésként írja le, mint tökéletességet, de olyan tökéletességet, mely nem tekint a tökéletlenségre.24 A képzelet nem tekint - másként mondva: nincsenek relációi. "De Sade unalmas képzelgései - jegyzi meg Claudio Magris a Dunában -, amelyekben Flaubert szerint sem egy igazi fa, sem egy igazi állat nem bukkan fel."25
A valóság dokumentatív összegyűjtése, dátumok és nevek és információk halmaza, bár soha nem lehet teljes, de arra törekszik, módszerességének pedig kimondottan célja kizárni a másféle viszonyulást. (A történetírás nem szükségszerűen ilyen, a lehetősége megvan annak is, hogy a történész eleve a sokféle lehetséges perspektívából induljon ki, és számoljon azzal, hogy a tudás csak töredékes lehet.26)
"Hogy hívnak?, kérdezte még apám figyelmetlenül. A fiú megmondta. Jól van, meg fogom jegyezni, vetette oda fordultában, és abban a pillanatban elfelejtette a nevet." (21. édesapám-mondatok) Ez a név aztán nem is tud bekerülni a Harmonia caelestisbe, mert csak a név volt kérdezve - "fordultában" -, az arc nem. Amiről azonban "apám" és az ifjú beszélgettek, a "dichtung und wahrheit" (így, fölcserélve), az fel van jegyezve. Abból a rövid beszélgetésből az is kiolvasható, hogy minden adott volt az elforduláshoz: "apám" "igazán" tudta, mi a különbség költészet és valóság között.
A Harmóniá...-ban van egy csomó olyan "apám" is, akik hidakat akarnak verni: "az ég fényei s a halál íze közé" (335. édesapám-mondatok), "a gondolkodó és a nem gondolkodó ember közt tátongó szakadék fölé" (206. édesapám-mondatok), van olyan "édesapám", aki tizenkét évesen azt a célt tűzi ki a maga számára, hogy összefüggést találjon "a szeretet mint állítólagos főparancs, mint a krisztusi tanítás lényege, valamint a világ állapota közt" (72. édesapám-mondatok), és van egy olyan "moslék részeg édesapám" is, akinek van egy könyvterve arról, hogy "a világon mindenki, az utolsó szálig mindenki Jézus Krisztus, és mindenki föl is van feszítve" (333. édesapám-mondatok).
Az ellentétek regisztrálása és a hídverés közöttük alapvetően különbözik a hegeli dialektikától (legalábbis a marxizmuson és a freudizmuson át örökölt olvasatától). Itt nem "fejlődési" folyamat írása történik, melyben adott ideig az ellentéteknek az egyik párja, utána meg a másik dominál, hogy folyton megvalósuljon egy magasabb szinten az egység. Erről a dialektikáról a huszadik század történelmi tapasztalatai után André Scrima azt írta, hogy a rossz elfedésének módszere, Vladimir Jankélévitch meg: "a dialektika kérődzése tárgyává teszi a legrémületesebb tényeket, a legszentebb és legkegyetlenebb érzelmeket, melyeket egy ember megtapasztalhat".27 Mert a magasabbnak vélt egység céljának alá van rendelve az oda vezető út, így az út maga mellékes, bármit igazol majd az "egység".
Az ideologikus "egységet" nem a vele szembeszegezett ellenrend kezdi ki, hanem az, hogy abba a másik rendbe beletartozik a feléje vezető út is: a nagyapáról írja az én-elbeszélő, hogy a kommunizmus alatti kitelepítés helyszínén, Horton vasárnaponként halszálkás öltönyben, sétabottal, szürke kalappal a fején ment a templomba. Az elbeszélő kitérése arra, hogy a párttitkár főleg a sétabotot szerette volna betiltani, érzékelhetővé teszi az út jelentőségét: nem annyira a templomban lenni a "veszélyes és bátor vállalkozás" az ateista kurzus időszakában (és fordítva), hanem nyíltan másképpen járni máshova. (132. én-elbeszélés)
A "hídverés" logikája nem felváltva tekint az ellentétpárokra, hanem egyszerre a gondolkodó és a nem gondolkodó emberre, egyszerre az ég fényeire és a halál ízére, megpróbálna egyszerre tekinteni a szeretet parancsolatára és a világ állapotára is - a Harmonia caelestisben a moslék részeg "apámnak" az írás annak az írása volna, hogy mindenki Jézus Krisztus és mindenki föl is van feszítve.
A "hídverés" logikája nem a kizárásé, hanem a "befogadásé", a "részesülés logikája", ahogy Derrida nevezi a Khórában28 - Khóra, miként Magrisnál Duna, tulajdonnév, ezzel is megerősítve, hogy nem fogalomról és nem érzékelhető dologról van szó, hanem valami harmadikról, mely nem is "sem ez, sem az", hanem egyszerre ez is, meg az is. Az ellentétek benne nem stádiumok szerint váltják egymást", hanem ellentétekként benne együtt vannak.
A mindent meghatározó "apám" elfelejti a nevet. Goethe neve nem azért nem lesz fölfedve a későbbiekben sem, hogy kitaláljuk - nem nagy esemény a kitalálás, mihelyt a Wahrheit und Dichtung szóba van hozva30 -, inkább egy pontos hiány megkonstruálásáról van szó, hogy a név hiánya a mulasztással és a mindent tudással kerüljön összefüggésbe.
Az, hogy a Harmoniá...-ban a névre mennyire nem kizárólag az antropomorf világ jogosult, hogy a név egy másat, ismeretlent, idegent illet, egy pontosan megformált névhiányból olvasható: "Ekkor egy légy, név nem számít, édesanyámra szállt rá." (310. édesapám-mondatok). Azzal, hogy "név nem számít", a lehetőség íródott, valóság és fikció áthidalása. A lehetőség, via negativa ("név nem számít" azt jelzi: számít), mert másképp nem lehet: nevet adni annak a légynek, szellemeskedő fikció volna, argumentálni azt, hogy a légy is egyedi és egyszeri élőlény, a hozzá való viszony pedig nem az azonnali megvetés, leütés kellene hogy legyen - nevetséges, lehetetlen igazság.
Ha a név alárendelhető egy fogalomnak, nincs hogyan ellenállni a fogalom és a személy egyértelműsített viszonyából fakadó erőszaknak. Emlékezni lehet rá, és írni, mint Edmond Jabès teszi a nevek sorolásával a Kérdések könyvében. Derrida a Marx kísérteteit "egy kommunista" meggyilkolásának fölidézésével kezdi, majd néven nevezi: Chris Hani, és tiszteletére ajánlja előadását. A névnek helyet adni - ez a polaritásokon túli Khóra, a Platón Timaioszát olvasó Derrida befogadó és részesülő logikája. Moshe Halbertal a 11. századi franciaországi és németoszági Talmudkommentátorok olvasási technikáját "harmonizáló dialektikaként" írja le: minden sorra rákérdezni, feltárni a részek közötti ellentmondásokat, majd az esetek megkülönböztetése révén az ellentmondásokat kibékíteni.31 Ez a technika nem lép túl egyetlen részen sem, egyetlen néven sem. Olyan szöveggel van viszonyban, melyben éppen e viszonyulás által nincsenek irreleváns, felejthető, lényegtelen, meghaladott részletek. Az olvasat így nincs alárendelve egyetlen koherensnek vélt szempontnak, azzal is kezdenie kell valamit, amit legszívesebben kihagyna.
A Harmonia caelestis "kváziracionális" édasapám-megoldása az ellenségeskedő, az egyik félt megsemmisíteni szándékozó logikából való kilépésre ezt a helyet adó: befogadó és részesülő viszonyt, a "harmonizáló dialektikát" jeleníti meg:
Apámék nem szégyellték, hogy félbehagyták Sienában a katedrálist. Apám nagyon mellette volt. Nekünk is kell, hajtogatta, ha Firenzének van, sőt lehetőleg nagyobb legyen, és megépítették a legmesszebb fekvő falat, hogy a firenzeiek előre rémüldözzenek, hogy mekkora lesz apámék temploma. Azután elfogyott a pénz, apámék letették a szerszámokat, és többet felé sem néztek a katedrálisnak. S amikor a tervezett templom egyik oldalhajójából végül is megépítettek egy teljes, bár nem túl nagy, igaz, zebracsíkos katedrálist - az istenre gondolva s nem a firenzeiekre (egyébként Renato Pasta firenzei építőmester és felesége, Orsola) irányítása alatt) -, a hatalmas, ormótlan különálló falat nem bontották le. Apámék inkább büszkék voltak "az emberi tervek meghiúsulásának legnagyobbszerű térbeli szimbólumára".

Fal

A folyamatos történetmondásban nincs helye efféle emlékeztető ormótlan falnak, a nagymarosi körgátat "úgy lebontottuk mintha ott sem lett volna, a probléma csak az, hogy ott volt" (209. édesapám-mondatok). Természetesen, nincs mit csinálni egy félbehagyott vagy eleve rosszul kitalált (mint a nagymarosi, mint a berlini stb.) monstrum fallal, beleütközni, megütközni vagy megállni lehet előtte. Ennél valamivel könnyebb lebontani. Ráadásul a helyét beültetve, kiszínezve a történelem folyamatosan heroikusként volna elbeszélhető.
A fal megőrzése, a "probléma" jelzése megakasztja a történet-mondást. A 209. édesapám-mondatok itt már nem is folytatódik tovább, következik a 210. mondat, mely egy egészen más szempontból ugyanazt a problémát: a problémát elölről írja: "Édesapám: amiképpen ugyan a lónak négy lába van, mégis megbotlik, azonképpen noha a Dunának két partja van, mégis belelőtték a zsidókat."
A számozottmondat-technika lehetővé teszi a fal érzékelését, a megállást. Nem kell, mert nem lehet mindent leírni, de nem kell elhallgatni sem azt, hogy építettünk egy falat, és most kezdeni kellene vele valamit. (Van egy folyónk, két partja van, mégis...) A falépítés nem csupán amiatt személyes kérdés, mert "édesapám" keze van benne (mint ebben a könyvben mindenben), hanem a történetek közötti rések miatt, melyet az olvasónak valahogy át kell hidalnia, hidat kell neki is vernie. Ahogy a másik számozott mondatos könyv, a Biblia kommentátorai tették: nem hagyta nyugodni őket az, amiről egy szót sem olvashattak, az olyan kérdések, mint: mit mondhatott Ábrahám Izsáknak, miközben mentek föl a Mórijára? A kérdés természete részint a válaszok sokféleségét hozza létre, újra meg újra nekigyürkőzni a válaszadásnak, részint a csendet. Mindkettő viszonyulás az ismeretlenhez, a fölfoghatatlanhoz, a másikhoz; imádság. A szavak csak segédigék, hogy létrejöjjön a szavak nélküli, a szív imája.32
Ha a szavak a csendhez vannak viszonyítva, nem történhet meg az, hogy egymást túlhaladják, lebontsák, töröljék, hiszen ugyanolyan mértékben tökéletlenek, a szívnek csak "segédigéi". Esterházy Péter, hasonlóképpen, nem újabb és újabb (egyre jobb vagy egyre rosszabb) dolgokat ír, hanem ugyanazt írja, újra meg újra, mert mindig a mostban kell újramondani, és a most mindig másképp mondható.
Az, hogy a Harmonia... töredékes, még a második fele is, hogy az idézetek által az elbeszélő mindig más-más elbeszélők szövegéhez viszonyul, az újra meg újra, másként és másként megírt most perspektívájának a kifejeződése. A most pillanatai nem írhatóak egybe a kontinuitás történelmévé, mert mindegyik mostban meg kell állni a fal előtt, nem lebontani, hanem emlékezni rá; és a falnál állni meg, nem az emlékezetnél, mely önmagában hajlamos nosztalgiává vagy muzealizált tudássá válni. A fal jelzése a szavak és a megszakadó szavak, a hallgatás és az újra megszólalás, emlékezés és jövőre-nyitottság egyszerre. Paul Ricoeur a most ezen nemfolytonos, nem lineáris időérzékelését úgy írja le, mint a jelennek az emlékezés és a várakozás kettősségében történő rituális tapasztalatát.33
Az édesapám-mondatok és az én-elbeszélések bizonyos közös helyei az emlékezés és a várakozás közös pillanatát hozzák létre. "Édesapámat elöntötte a bűnösség hideg, kristálytiszta érzése" - olvassuk a 69. édesapámmondatokban, a 187. én-elbeszélésben a hideg érzést fölváltja a rémület, de az alany (bűnösség) és az állítmány (elönt) ugyanaz: "elönt a bűnösség áttetsző, kristálytiszta rémülete". A 69. édesapám-mondatok olyan helyzetet épít, melyben nagyon pontosan eldönthetetlen, hogy mikor következik be ez a "hideg érzés". Lehetséges helyzeteket gyűjt össze, bármelyik pillanatban megtörténhetett, de az eltökélt sorolás azt is érzékelteti, hogy mégsem mindegy, hogy mikor történt. A különféle konkrét helyzetek megjelenítése egy pontosan behatárolt nem-tudást írnak körül. "Diszkurzív aszkézisnek" nevezi Derrida a szavaknak ezt a mozgását, "ösvénynek a diszkurzusok sivatagában". A referencia űrje látszólagos pusztán az üres delíriumot és a fecsegést akarja elkerülni.34
Az én-elbeszélés visszahúzódik a lehetőségek e sorától, és lépésről lépésre, pillanatról pillanatra, pontról pontra - egyre pontosabban - írja mindazt, ami a "kristálytiszta rémület" előtt történt: az apát elviszik a rendőrök, a fiú (gyermek): "bocsáss meg, nem tudlak most megmenteni, de ígérem, hogy majd..." (az apa nincs otthon, az elbeszélő egy részeges apát idéz, lelőhely megtalálható, aki éjszaka fölveri gyerekeit, hogy vele együtt énekeljenek - ez a másik apa jelzi, az apa, bármilyen is legyen, a fiúnak csak az számít: legyen), Roberto megjelenik, mond valamit az anyának, az anya kidobja és megtiltja gyerekeinek, hogy Robertót megismerjék, az iskola elől a rendőrök elviszik a fiút, a szentendrei rendőrőrsre, Roberto várja, elmondja a fiúnak, segíthetne az apján, ha aláírna egy nyilatkozatot, a fiú megteszi, beengedik a megvert apához, a fiú mondja, hogy aláírta, hogy az apa kijöhessen, az apa nem néz rá, megpróbálja leköpni, anya otthon elveri, másnap reggel, akkor "elönt a bűnösség áttetsző, kristálytiszta rémülete".
A "hideg érzéshez" vezető sok lehetőség, illetve a "rémülethez" vezető egyetlen, pontról pontra végigírt út egy rést mutat meg az apa-fiú viszonyban: bármennyit gyűjt is össze a fiú az apáról, a bűnösség érzéséről csak feltételezései lehetnek - lehetőségek, irodalom. A bűn történetét csak vallomás írhatja, pontos írás, irodalom. Van egy közös mondat, mely apát és fiút egymáshoz közelít, és van két különböző technika, mely a távolságukat írja: az édesapám-mondatokban a lehetőségek gyűjtése a másikról való alapvető nem-tudás által a viszony hiányát jelzi, míg az én-elbeszélés pontról pontra a viszony-rontás ("nem néz rám") történetét beszéli el.
A 69. édesapám-mondatokban a "hideg érzést" kérdések, válaszok, majd káromló tehetetlenség-szó, a 187. én-elbeszélésben a rémületet egy teljes egyedüllét követi. Senkit sem szólíthat meg, lehetetlen megszólítania valakit, ha egyszer nincs senki.
A lehetőség írása: azt szólítani, aki a mindenkin kívül van, "ha van, ha nincs".
Mondani sem mondhat semmit, csak ami nem mondás és nem kérés, pusztán a mindenkin kívül levőnek a szólítása. Nem szó, hanem szó és szólítás, nem fő-név, hanem főnév és ige - kilépés a nyelv tökéletlen rendszerező "önkényéből" (344. édesapám-mondatok): "Uram, könyörülj rajtam."

SELYEM ZSUZSA


1. Matematikai értelemben: két adott határpont közötti elemek összessége, melyek bár végtelenül megközelítik, de nem érik el a megadott határpontokat. Ha meg szeretném pontosan mondani, hogy melyik a legelső és a legutolsó eleme egy ilyen intervallumnak, az történik, hogy bármelyik elemet nevezzem is meg, mindig találok egy olyant, amely még legelsőbb/ legutolsóbb.
2. Bahtyin gondolatmenetét fölidézve: a regényt az különbözteti meg a hozzá leginkább közelálló elbeszélő műfajtól, az eposztól, hogy a regény az olvasó idejét is - mely a regény keletkezésének idejéhez képest távoli és kiszámíthatatlan - befogadja, önmagába építi, vagyis: megnyitja önmagát egy ismeretlen jövő számára. Lásd: M. Bahtyin: Az eposz és a regény. In: Az irodalom elméletei III.elenkor Kiadó, Pécs, 1997. 57. Hetesi István fordítása.
3. Turgenyev Apák és fiúk hőzöngő fiainak kifejezésével: "gondolkodásmódját".
4. J. Derrida: Mémoires Paul de Man számára. Jószöveg Könyvek, Budapest, 1998. 110. Simon Vanda fordítása.
5. "Az emberi szabadság lényege szerint nem hősies. Megfélemlítéssel, kínzással még a szabadság abszolút ellenállása is megtörhető, egészen a gondolat szabadságáig. Olyannyira, hogy az idegen parancsot már nem érezzük arculcsapásnak, hanem úgy fogadjuk, mintha belőlünk fakadna. Íme nevetséges szabadságunk." E. Lévinas: "Szabadság és parancsolás" In: Nyelv és közelség. Tanulmány Kiadó - Jelenkor Kiadó, Pécs, 1997. 19. Tarnay László fordítása.
6. "de hogy csakugyan voltak-e gázkamrák, s mondtam neki, hogyne, egyebek közt gázkamrák is vannak, természetesen: minden attól függ - tettem még hozzá -, hogy mely táborban miféle is járja." Kertész Imre: Sorstalanság. Századvég Kiadó, Budapest, 1993. 193; "Németországból jössz, fiam? - Igen. - Koncentrációs táborból-e? - Természetesen." - I. m. 197. Stb.
7. V. Jankélévitch: Pardonner? Éditions Le Pavillon, 1971.
8 Lévinas, i. m. 19-21.
9. Nem arról van szó, hogy az első rész "posztmodern", a második meg "hagyományos" elbeszélői stílus, hiszen a töredékes írás is, más szerzők citálása is, és a "posztmodern" is "hagyományos" (és vice versa), látni fogjuk, ez a könyv éppen az ilyen ellentétezésekből - "az otthonossá vált csapdából" - a kilépés írása, a harmadiké, a lehetőségé.
10. Azért csak feltételezés, és nem szükségszerűség, mert az édasapám-mondatok elbeszélője gondosan kerüli az "ént", helyette azt írja: "édesapám fia" - így az "apám" mintha kevésbé volna kiszolgáltatva az "én" szubjektivitásának.
11. Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért (Magvető, Budapest, 1990. 60.) című könyvéből az idézet. Az utalást az is indokolja, hogy a Kaddis... az európai nevelés-eszményt, a Bildungot, melyben az elbeszélőt is részesítették (igen, ilyen általános, arctalan alanyú igemód a pontos, melynek az elbeszélő a tárgya), a Bildungot tehát Auschwitz előiskolájaként írja.
12. Esterházynál a nagy úr "édesapám", az annyira nagy úr, hogy az, ifjú Goethe nevére sem figyel: "mindent megtehetett, mert ő mondta meg, mi a minden, és úgy mondta meg, hogy mindent megtehessen" (21. édesapám-mondatok).
13. "Az ideológiai építmény egyik pillére a seregek ura, a másik a húsos fazék." - Esterházy Péter: Termelési-regény. Magvető, Budapest, 1979. 269.
14. "A gyermekem nem pusztán a művem, mint egy vers vagy egy tárgy. Nem is a tulajdonságom. Sem a hatalom, sem a tudás kategóriái nem írják le a hozzá való viszonyomat. Az én termékenysége nem ok és nem uralom. Nem rendelkezem a gyermekemmel, magam vagyok az. Az apaság egy idegennel való viszony, aki, miközben másik - "És te így szólsz szívedben: Ki szülte nékem ezeket? hisz én gyermektelen és terméketlen voltam" (Ézsaiás 49) - én vagyok; íme az én viszonya egy olyan énnel, aki mégsem én." - E. Lévinas: Teljesség és Végtelen. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1999. 236-239. Tarnay László fordítása.
15. A Termelési regényben (id. kiad. 431.) az a kilépés az ismeretlen köszöntése: "A mester hogy elkerülje e laza vonuláshoz való csapódással a ráosztott bennfentességet, hosszú, "éneklő" lépteivel ugyancsak nekiiramodott. A sarkon, előtte, egy ismeretlen köszöntésre emelte a kezét. Ő is föltette nyitott kezét viszonzásul."
16. Szent Pál kifejezése, a "tükör által, homályosan" (1Kor 13, 12) innen olvasva érthető úgy is, mint az ember alapvető képtelensége arra, hogy a másik felé forduljon, és másságában lássa őt: most a másikban is csupán saját magunkat észleljük.
17. Lévinas a zsarnoki viszonyulást anyaghoz való erőszakos viszonyként gondolja el, s mivel a zsarnok számára nincsen megismerhetetlen másság, mindig egyedül áll. - Lévinas: "Szabadság és parancsolás." Id. kiad. 19.
18: Esterházy Péter: Hrabal könyve. Magvető, Budapest, 1990. 50.
19. M. Buber: Én és Te. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1991. 85. Bíró Dániel fordítása.
20. "tiszta viszony" - a személyektől nem függő viszony, a máshoz mint máshoz való viszony. "És látja, barátom, van pillanat, amikor azt hisszük: a bohóc: ember: és szeretjük. Nahát itt a trükk: a bohóc: bohóc: és szeretjük." - Termelési regény, id. kiad., 135; 1Kor 13, 12: "színről-színre".
21. Ettől való távolságának eltökélt kifejezését az én-elbeszélések 160. fejezetében találjuk, amikor az "én" a beszervezett társának diktálja az "énről" szóló följelentést: "Az a viszolyogtató érzésem támadt, hogy minden, amit ennek a véletlenszerű Gyulának diktáltam, az igaz. Igaz abban a pimf, lapos értelemben, hogy megtörtént."
22. "Édesapám fia - olvassuk a 354. édesapám-mondatokban - semmit nem talált ki, és ha, megrögzött szokása szerint, a regényírás felé kanyarodván a képzeletére hagyatkozott [...], azonnal úgy érezte (édesapám fia), az így írtakat ki kell hajítania."
23. "Tudtam én, hogy egy vesztett meccs az nem a világ vége, de játék közben azzal biztatni magunkat, hogy a mérkőzés befejeztével ez már nem számít, nem érdekes, mi történt a pályán, hisz tanulni kell, vacsorázni menni - ezt nevetségesnek és főleg lehetetlennek tartottam." (147. Én-elbeszélés, kiemelés S. Zs.)
24. S. Kierkegaard: A keresztény hit iskolája. Atlantisz, Budapest, 1998. 217-220. Hidas Zoltán fordítása.
25. C. Magris: Duna. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1992. 174.
26. Elsősorban Michel Foucault diszkurzusok együtt-olvasataira, archeológiai módszerére gondolok.
27. V. Jankélévitch: i. m. 24.
28. J. Derrida: Esszé a névről. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1995. 113-116. Boros János, Csordás Gábor és Orbán Jolán fordítása.
29. Mennyire félreérthető és félre is értett Kierkegaardnak ez a szava: stádium. Mintha az esztétikai, etikai és vallási volnának külön! A három stádium fejlődésként való olvasását azonban pusztán egy tematikus megközelítés teszi lehetővé. Ha a szövegből nem az információkat szelektáljuk ki, hanem mozgásában olvassuk, látjuk, hogy "egy egyenlet" ismeretlenei - még a legbotrányosabb gondolatmenet is, a vallásinak az etikaihoz, való viszonya a Félelem és reszketésben nem a kizárás, hanem az etikai határ nagyon erős érzékelésével történő határsértés. Nem az etikai megszüntetéséről van szó, ismétlem, hanem az ismeretlenről: a megismerhetetlenhez való viszonyról.
30. Ráadásul az az édesapám-mondatok magából a Wahrheit und Dichtungból van merítve, mint azt a szerző egy interjúban el is mondja. ("Tárgyam a család." Magyar Narancs, 2000. április 20. 32.)
31. "the Tosafists problematized every line in the Talmud and engaged in the overall project of talmudic dialectics that aimed at discovering contradictions between one section and another and then reconciling them by making distinctions between cases" - M. Halbertal: People of the Book. Canon, Meaning and Authority. Harvard University Press, Cambridge, Massachusetts - London, England, 1997. 97.
32. "If it were possible to worship without words", said Rabbi Menah Lonzano (in his Derekh Hayyim), "if the heart could be offered alone: this would be sufficient to fulfill the commandment [of prayer]." - M. Fishbane: "Prayer". In: Contemporary
Jewish Religious Thought, Arthur A. Cohen - Paul Mendes-Flohr, ed. The Free Press, New York - London - Sydney - Singapore, 1988. 727. [Ha lehetséges volna szavak nélkül imádkozni, mondta Menah Lonzano rabbi, ha föl lehetne ajánlani csak a szívet: elég volna az imádság parancsolatának teljesítéséhez.] 33. "nowness designates the lived present intentionally directed toward the past through memory and toward the future through expectation" - P. Ricoeur: "The History of Religions and the Phenomenology of Time Consciousness", in The History of Religions: Retrospect and Prospect, Joseph M. Kitagawa, ed. 1985. 19, 24, 28. - idézi Paul Mendes-Flohr: "History", in Contemporary Jewish Religious Thought, id. kiad. 376.
34. "An experience must yet guide the apophasis toward excellence, not allow it to say just anything, and prevent it form manipulating its negations like empty and purely mechanical phrases. This experiment is that of prayer. Here prayer is not a preamble, an accessory mode of access. It constitutes an essential moment, it adjust discursive asceticism, the passage through the desert of discourses, the apparent referential vacuity which will only avoid empty deliria and prattling by addressing itself from the start to the other, to you." - J. Derrida: "Comment ne pas parler: Dénégations", angolul: "How to avoid speaking: Denials", in: Derrida and Negative Theology. H. Coward - T. Foshay ed. State University of New York Press, 1992. 110. Ken Frieden fordítása.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék