Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2000. december, XI. évfolyam, 12. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 

FÓRUM

A fehér komód titka
Első olvasat

"Nálam is maradt egy fehér rokokó komód. Szép. És a széppel még keveset mondtam. Illetve ilyenkor derül ki a szép brutalitása. Ahogy tör-zúz. A szép elsődlegesen nem harmonikus, hanem erős. Ez a komód szétrobbant egy mai lakást. Egy ilyen komódhoz más házakat kell építeni, más életet kell élni. A komód erről a másról beszél (kéretlen Rilkeként), hiába tettem rá könyveket, folyóiratokat, szendvicset, vagy ellenkezőleg, lepakoltam róla mindent, hadd fényeljen az a carrarai márványplató, esetleg alattomosan még egy ezüst gyertyatartót is odaállítottam - nem segített. Ezzel szemben az édesapám lakásában, amely tereit tekintve nem különbözik az enyémtől, alapvetően más a helyzet. Ott is van ebből a szériából egy sarokkomód, nem kevésbé látványos darab, de kussol, nem lázadozik, mint nálam. Az okát is tudni vélem: apám nézése, pillantása elhelyezi a fehér szörnyeteget, elhelyezi a múltban és a személyesben.
Nekem nincs ilyen pillantásom. Én csak akkor tudok így nézni, ha becsukom a szemem."

Úr ír, tartja a közoktatás/közfelfogás/közhely. Jó, csak írjon. De arra senki sem kíváncsi, hogy olvasó mit csinál? Úgy látszik, senki. Az olvasónak, mert rá senki sem kíváncsi, van magánélete. Úrnak, ha ír, nincsen. És ha van? Megírja. így vagy úgy, ahogy tudja. Megírja a titkot, az élményt, az emléket, a hagyományt: mindent. Mindenből irodalom lesz. Úr ír. Olvasó olvas. Mindent olvas. Várjunk csak? Úrnak semmi se szent? Dehogyis nem. Azt is megírja, ami szent. Azt írja meg a legszebben. Sokféleképpen. Gyöngéden, kegyetlenül, ironikusan (persze a szakadatlanul beszélő én valamelyik alteregója olykor hűvösen, máskor hevesen kikel az irónia ellen, elmondja, mit gondol a szakadatlan csúfondárosságról, meg a mindent kiparodizálókról.)
Nem választja el azt, ami történt, attól, ami történhetett volna, válassza el az olvasó. Elvégre csinálhat ő is valamit. Igazán érdemes. Az olvasó bemerészkedik ebbe a világba, hozzádörgölőzik. Ha ez a világ regényvilág, és az olvasó ehhez a világhoz, szereplőihez (akik mind ősök: édesapám, édesapám, édesapám) dörgölőzik, akkor bennfenteskedő kultúrsznob, ha viszont magához az úrhoz, aki ír, nos, akkor kicsit kényesebb a helyzet. Az ő helyzete, az olvasóé. Hiszen minden jog a szerzőé, az olvasónak úgyszólván semmi sem marad - hogy-hogy semmi? Hát az olvasás? "Az ember tudja, hol tart", mondja sejtelmesen édesapám, az egyik a sok közül, és "... hányadszorra olvassa, apám?,- "harmadszorra, egyszer, mert akartam, egyszer, mert megértettem, most pedig búcsúzom". Hát ilyen könyv ez is, sokáig kell olvasni, és sokszor, akarni, érteni, aztán végül búcsúzni. Az lesz a legnehezebb. Hogy lehet kikeveredni a labirintusból? "...idegen világba csöppentem" - állapítja meg a nagyapámnak nevezett szolgálatos ego -, "melyben nem igazodom el." Az olvasó, akinek ki kell jutnia a labirintusból, holott nagyon szívesen időzik benne, kezdi érteni, mi a dolga a dolgokkal, "elhelyezni a múltban és a személyesben". Van itt persze bugris leskelődés is, hadd ne nevezzem kukkolásnak, voyeurködésnek: kilesni annak a világnak a titkait. Megtartja őket magának! Pontosabban tehát: belesni egy hatalmas irodalmi kulcslyukon. Mibe? Egy család életébe? A történelembe? Lássuk csak tehát: családregényt írt Esterházy Péter, vagy történelmi regényt az égi harmóniáról? Hadd keressen előzményeket a megajándékozott és kisemmizett olvasó, aki úgy tesz, mintha az lenne a szakmája, hogy azt olvassa, amit szeret, ami érdekli, tehát akár tehetséges, akár nem, mindenképpen és elkerülhetetlenül stréber, ezért családról és történelemről Tolsztoj jut eszébe. Tolsztoj, aki a Háború és békében vagy még a Karenina Annában is családregényt akart írni - írt a történelemről, vagy történelmi regényt a családjáról, arisztokrata gőggel és bűntudattal. Ezek a regények aztán arról szólnak, hogy milyen az ember. A Harmonia caelestis meg arról szól, hogy milyen az arisztokrata. Az embert már mindenki unja. Az arisztokratát úgyszólván senki. Az emberről manapság annyit lehet tudni, hogy túl sok van belőle a világban. Arisztokratából lényegesen kevesebb. Épp ez a lényege. E kevés közé bejutni nem lehet. Kijutni közüle már inkább, nagyon súlyos okkal. Például - tudjuk meg Esterházy Pétertől-ből - a Dreyfus-ügyben jóvátehetetlenül kompromittálódott rokont a családi tanács arra kötelezte, mi több, ítélte, hogy ne viselje nevét, rangját. A happy few nem mindig happy, de akkor is few. És ez érdekes. Az emberek tehát kíváncsiak az arisztokratákra, ami persze nem egészen kölcsönös. "Milyen emberi" - mondják meghatottan némely arisztokratáról. De ki hallott már olyat, hogy kékvérű mondaná némely emberről: "Milyen arisztokratikus!"
Márai írja 1984-es naplójában, amikor újraolvassa - ötvenöt év után először - a Válás Budán-t, "Ha itt kiadnák, meglepetést keltene. Az itteni tudatban a "magyar" a díszmagyaros gróf, a zergetollas dzsentri, a gatyás, bátyus szegényparaszt. De volt egy polgári magyar társadalom (...) Ezt nem ismerik." Márai Amerikában érzékeli a világban elterjedt magyarságképet, amelynek főalakja az arisztokrata. A Harmonia caelestis-ben roppant méretű és gazdagon színezett önarcképtár bontakozik ki a történelemről. És ekkor az olvasó, a megajándékozott és kisemmizett, észreveszi, hogy ő milyen sokféle, hogy őbelőle is több van, nem csak édesapámból, és hogy valamelyiknek közüle, belőle, helyette engednie kellene a "történelmi magány" diktálta felszólításnak, hogy rápillantson, kívülről a problémára, hiszen kiderül, hogy "A formák őrzésére apai családom, lévén ő maga a forma, amúgy is alkalmatlannak bizonyult, mert nem tudott a problémára kívülről rápillantani". Ha realista regényt olvasna az olvasó, belenyugodhatna, hogy a rendben, rémülten, kitartóan, bátran őrző anya ellátja a feladatot, van, ki ügyeljen a formára. De a szerepmegoszlás, a Harmonia caelestis folyamatában állandó izgalom nem hagyja nyugton az olvasót, megintcsak jogokat igényel, képzelődik: úgy érzi, szerepe, az olvasás is őrzés, mert forma van ugyan olvasás nélkül is, de ki veszi észre, ha nincs ki olvasson? Igen, ki veszi észre a fehér komódot, és ki veszi észre, hogy "A hosszú üldözések idején mindig elérkezik az a pillanat, amikor az áldozatok éppannyira elaljasodnak és éppannyira megvetésre méltók, mint hóhéraik"? És ekkor elszégyelli magát, hogy bedőlt "a történelmi mókának", hogy a számára adott, felismerhető szerepkínálatból ezt (ezt is) választotta. Miközben másik/valamelyik alakváltozata stréberül kapkod Tolsztoj és Márai után, az ismert után, hogy védekezzék, otthonos fedezékbe bújjon, kényelmes-meghitt szellemi fedezékbe a másféle ingergazdag kihívása elől. Hogy sikertörténetek és szenvedéstörténetek regisztereiben is próbálja olvasni ezt a mennyei partitúrát, amely nem ritkán nagyon is pokoli: a zsidók érzelmes halálfélelmétől egészen, mondjuk, addig, hogy "én meg ő egyszerűen más játékot játszunk, vagyis hogy más a minden, és a mindenen kívül valóban nincsen semmi...", márpedig "a mindenből nem lehet kikukucskálni a semmibe". Idéz, idéz az olvasó boldogan és boldogtalanul, kiidézné-beidézné mind a 700 oldalt, s nem azért, mert hol felismeri a vendégidézeteket, hol pedig nem tudja azonosítani, vagy észre sem veszi, hol végződik Esterházy Péter és hol kezdődik Johann Wolfgang Goethe. Csak sejti, hogy ott valahol, ahol az ember van (elvont főnév), ott, ahol találkozik gróf Esterházy Móric, Nuszbaum úr és Napóleon. Itt talán el lehetne időzni, egy pilllanatra csupán, ameddig a "gyönyörű mozdulat" tart, a kegyelmes úr megemeli a kalapját a Dunapart felé hajtott bélyeges sereg előtt (ami azért nem talál, mert minden bizonnyal nem kedveli Adyt), és ami az ő számára nevetséges semmiség, az adja vissza Nuszbaum úr emberi méltóságát. Helyzetében és személyében tehát Nuszbaum úr tragikomikus illúzió, magasztos eszmék paródiája, azé a képtelenségé, hogy az üldözöttség, a szenvedés által emberek közelebb kerülhetnek egymáshoz. Nem. Az üldöztetés is megkülönböztet, a szenvedés is diszkriminál, a halál meg végképp elválaszt mindenkit mindenkitől. A "közös emlékezésre vonatkozó program" megvalósíthatatlan. Így aztán, ki tudja, nem relativizálódik-e az is, hogy "A munka egyenlővé tette a parasztokkal", mármint azt, akit "testének ez az alig magyarázható kecsessége pedig magányossá" tett. Itt aztán megint Tolsztojra lehet gondolni: igaz, ő kaszált a parasztokkal, s önként, nem történelmi csapások áldozataként, de ez sem tette egyenlővé a parasztokkal, kecses sem volt, hanem darabos, esetlen. És magányos, persze. Nem érte meg, de értette, megjósolta, ami aztán bekövetkezett. "Én csak a jóját láttam az egésznek" - mondja Esterházy Péter az Esterházy-vacsorában -, s megindokolja: "mert nem tartozik hozzá hatalom". Lámcsak, hogy tér vissza újra meg újra a stréberolvasatban Tolsztoj a maga bűntudatával. Esterházynak erre nincs oka: sem hatalom, sem bűntudat nem terheli. "Tehát a felelősségem meg a játékaim szellemiek ez ügyben. Nem tartozik hozzá 56 000 hold. Az egy macerás dolog..." Az olvasót ekkor már a megszokottól merőben különböző (és magával a különbözéssel némiképpen összefüggő) kételyek gyötrik. Valójában egyetlen, igazi, nagy kétely, a fontos, a minden továbbit eldöntő: hogy ugyanis jól olvas-e egyáltalán? Hogy azt olvassa-e, ami írva vagyon? Vagy valami mást (is), stréberül hozzáadva a saját reflexeit, a saját reflexióit, válaszát egy világra, amely talán nem is kérdezett tőle semmit? S ennélfogva kérdés, hogy bizalommal olvas-e vagy sértődötten? Hogy értelmez-e vagy félreért? Hogy olvasásmódja nem arra a hagyományra vezethető vissza, amely valóban csak egyszer akart, de akkor aztán kétségbeesetten igyekezett nem jelentkezni, csendben okos lenni, magában, magának, belül? Mégis lett közönsége, és Isten akarata a köztudott módon teljesedett be. Azóta is Jónásnak hívják.
Csakis a groteszkben találkozhat - szembesülhet? - kétféle kiválasztottság-tudat. Az asszimiláns, akár parvenü, akár pária, lemond róla a befogadtatás egy tál lencséjéért. A saját kiválasztottságában épp úgy kételkedik, mint az arisztokratáéban, ha történetesen radikális elveket vall, illetve csakis az arisztokratáéban hisz, ha belesimulni kíván valamely közösségbe, és az idegent lát benne, ha a feje tetejére áll, akkor is. Rokonszenves, ellenszenves vagy közömbös idegenként éli le életét, ha hagyják. Ha meg nem hagyják, nos, a lónak négy lába van, mégis botlik, a Dunának két partja van, mégis belelőtték a zsidókat. A vendégszövegek teremtik meg a kimeríthetetlen lehetőségeknek ezt a szubtilis játékát: nem tudjuk, ki a hunyó, és nem mondhatjuk: püpü, nem jár. Minden jár? Semmi sem jár? Ki nem jár? Mi nem jár és kinek nem jár? Öreg hiba, ha az olvasó vénülő fejjel jön rá, későn, persze: úgy játszott gyermekkorában, hogy nem ismerte a szabályokat. Talán azért sem, mert az ilyen szabályok többnyire íratlanok, vagy olyan szövegek rögzítik őket, amelyeknek nem tud hitelt adni a gyermeteg olvasó. Végre a Harmonia caelestis megtanít az alapszabályra, hiszen az irodalom az őszinteség folytatása más eszközökkel. Az író eszközei között első helyen áll az ÉN. Az ÉN, úgy is, mint bizonyosság és kétely. A kételyt táplálja, hogy a regény rendezőelve: a család és a többiek. A többiek amolyan kontrasztanyagként működik: nem valami, hanem kimutat valamit. A Számozott mondatok az Esterházy család történetéből olyan énregény, amelynek hőse az édesapám nevű felettes ÉN. Sokféleképpen. Ez a sokféle kép: a regény alapképlete. Úgy is, ahogy Freud gondolta, és például az Álomfejtés egyik lábjegyzetében rögzítette: "... az apa a legősibb, a gyermek számára egyetlen tekintély; az ő teljhatalmából nőtt ki az emberi kultúra története során minden más társadalmi felsőbbség (már amennyiben az "anyajog" nem kényszerít ennek az állításnak a megszorítására)." Éppen az édesapám gyűjtőfogalom révén válik a regényben a család - illetve annak a formával azonos arisztokrata változata - mindennek a szinonimájává, világnak, életnek, időnek-időknek-: "És ki volt az édesapám? Ő volt a világ. (...) A kérdés, melyet nincs ki feltegyen (Hegel ist gestorben), milyen a világ természete." A korok természetéről - történelmek és stíluskorszakok modorát, műfajokat váltogatva - vall az édesapám-készlet kifogyhatatlanul: kurucnak labanc, labancnak kuruc édesapám hol így, hol úgy jár pórul, a naiv népmese igazán nem finomkodó bájával; vagy: édesapám a vérpadon, amint 10 aranyat ad a hóhérnak; "Apám, a szép groff, magányosan vágtat Zöldfikár lován az érzékeny, XVII. századi satöbbi", továbbá a 30. lapon a Rákóczi Ferencet eláruló édesapám, no meg az, hogy "Édesapámat kizárólag a zene érdekelte, Zrínyi Miklóst meg az írás", elhatározzák, hogy írnak közösen egy musicalt, és "A török egyszerűen nem értette. Tudta, hogy Zrínyi zseniális hadvezér, apámat is becsülte - de hát, amit itt műveltek, annyira követhetetlen volt. Naná, mert minden a musical dramaturgiája szerint ment". Így hát hogyan is csodálkozhatna az elbűvölt olvasó, aki ha elég kitartóan követi a szerzőt sok száz oldalon és éven át, megtudja, hogy "Anyámnak nagy bánatára, de mit lehet tenni, apámnak kettős természete van, hol részecskeként viselkedik, hol hullámként".
Kezdetben tehát volt a birtokos rag, jelezte, hogy édesapám az enyém, ami pedig az enyém, az lényem része, az ő, aki az én vagyok, az ő minden alakjában és idejében, kalandjában, bukásában és diadalában, ő én vagyok, mivagyunk: hősies és nevetséges és méltóságteli és szabadszájú és szemérmes, érzéki és puritán, általa az én eléri azt, hogy halandó létére több életet élhet. A több élet pedig több időt jelent, időket jelent: egy számontartott történetű család esetében persze hogy történelmet jelent. Minden édesapám egy-egy korszak: minden, ami idő, édesapámé. Az idő is birtok, vagyon, legnagyobb kincs... Az író tehát visszaveszi az elkobzott, kisajátított, államosított időt, és visszabújik arisztokrata bőrébe. Tökéletesen illik rá. Jól érzi magát benne. Mosolyog ránk. Szeret élni. Igaza van. Mi is szeretünk. De hát ez más. Remekművel győzött meg arról, milyen fontos, hogy tudjuk: ez a másság nem véletlenszerű, nem felcserélhető szerepekről szól. Arról szól, amit a szerző - máshová került hangsúlyokkal, mint minden eddigi művében, tehát nem is elsősorban szerzőként talán - így nevez: "esterházysodtam"; arról szól, ami Esterházy Péter akkor is lenne, ha nem volna író. A Második könyv címe: Egy Esterházy család vallomásai mind közelebb hozza azt az időt, a nem meseszerűen olvasható múltat a jelenhez. Ahogyan a mitikusan is olvasható történelem távolodik, a perspektíva is kibontakozhat a családiasan bizalmas édesapámtól a családiasan történelmi felé. A világ mint rokonok és ismerősök bizalmasan hatalmas hálózata: a nagyanya Pacelli bíborossal levelez, a leendő pápával, akit a szerző nem tud szeretni, mert arca elárulja, milyen boldogtalan; a nagyapa nem ért egyet unokatestvére, Károlyi Mihály nézeteivel a földosztás ésszerűsége tekintetében, továbbá megjósolja 1918-ban Tisza Istvánnak a múlt jövőjét. Mindkét esetben igaza van. "Olyan erős a név, hogy eltakar engem", ez furcsa veszély, amelyről nem tudjuk, aggasztotta-e azt a szépszámú nagyurat, aki magyarul volt nagy író igen sokáig és maradandó módon. Ami Esterházy Péterrel kezdődik a magyar irodalomban, s aminek aligha lesz folytatása azon kívül, amit éppen ő végez, e szép ige mindkét jelentésében, egészen más. A történelmi regény szűnik meg, mint bizonyosságok forrása, és kezdődik újra a belülről és kívülről láttató nyelv és szerkezet könnyedségével. "A történelem csöbrök és vödrök váltakozó sora, ez a természete, vallotta édesapám..." Ez a teljesség igénye - illetve a teljességnek csakis erre lehet igénye. De honnan nézve? Milyen tekintet alakítja és ruházza fel valamilyen hatalommal a dolgokat, a tárgyak jelképhordozó hatalmát is ideértve? "Papiék pedig mindent érdekesnek tartottak, ami van."
Az olvasó magával visz e hétszáz oldalnyi világból egy tárgyat, amely térben nem, csak időben mozdítható. A szép mint szelektíven pusztító erő tör és zúz mindent, ami különbözik tőle. A szép és az előkelő - a fehér rokokó komódban tárgyiasult szinonim hatalmak. Nem a rilkei értelemben intenek, hogy "Változtasd meg élted", hiszen a csakis szellemi természetű elit jelszava nem illik a fehér komód néma üzenetéhez; a fehér komód megközelíthetetlen, nem tűr meg mást a közelében, mint amit az apa tekintete, mint méltót, igazol. Az apa, mint minőségelv nem egyesít, hanem rangsorol, felemel és megsemmisít. Tőle kapott igazolásukkal, a tárgyaknak sem csak könnye van, hanem jelképes, hierarchizáló ereje. A fehér komód külön értékteret alkot maga körül. A történelmi lecke egyben esztétikai is.


SZILÁGYI JÚLIA

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék