KIS LÍRAI ANTOLÓGIA
Két változat Szilágyi Domokosra
1. Szélbe álló focisták
Nem tehetek róla – döbbenten vettem én is észre –, nem tehetek róla, ha az önpusztító alkotókat kedvelem elsősorban. Apollinaire, Lorca, Jeszenyin, József Attila, Szilágyi Domokos – íme kedvenceim hevenyészett listája. Caravaggio gesztusát vélem fölfedezni mindegyikükben – az olasz festő önarcképét festette meg Góliát vérbűzös arcában.
Saját elkékült arcát mutatja Szilágyi Domokos is pár olyan remekében, mint a Haláltáncszvit vagy a Halál árnyéka című ciklusok, esetleg a Törpe ekloga. Ő ébresztett rá először arra, hogy a jelentős költészet több a mesterség alapos tudásánál, a versírás ürügyén elkövetett filozofálgatásoknál vagy az eredetieskedő kísérleteknél. Ha életművéből teljesen szubjektív válogatást készíthetnék, kihúznám a Bartók Amerikában pár axiomatikus sorát, elhagynám a Don Quijote végrendeletét. Az egyébként kitűnő Arany-esszé is ott bosszantó, ahol a szerző iróniája mindenttudásba, arroganciába csap át. A keletkezett űrt remek fordításaival és elnagyolt verseivel tölteném ki.
Szilágyi Domokos eltért az ún. Reményik-vonaltól és a mívesebb Dsidához, Aranyhoz, Csokonaihoz, Radnótihoz fordult. Azokhoz, akik mindig is művészek akartak lenni, nem politikusok vagy világmegváltók.
Vida Gábor szerint van egy sajátos alkotótípus: a „szélbe álló”. Nagy Lászlót említette példaként, de eszünkbe jutott Mészöly Miklós meg Nemes Nagy Ágnes is. Nyugodtan közéjük sorolhatjuk a Kányafő halottját.
Ha Apollinaire, Lorca, Jeszenyin, József Attila, Szilágyi Domokos mellé fölírnám Hemingwayt, Ottlikot, Nádast, Pilinszkyt, Székely Jánost, Bodor Ádámot – negyvenöt perc alatt 5-0-ra vezetnénk Brazília ellen.
2. A tükör költője
Caravaggio, az örök szemtelen, a legyőzött Góliát arcában saját arcát festette meg. Dávid kezében vérlucskos, kékülő fej látható. Ne vonja el figyelmünket a morbid ötlet, ne gondoljunk a prófétikusnak bizonyuló gesztusra. Csak ennyi legyen szemünk előtt: a testtől elválasztott fej a pillanat ábrázolójáé.
„Sínek hasítnak sivítva országok vérző húsába...” – indul a Halál árnyéka című költemény.
Szilágyi Domokos költészete talán azért olyan érdekes és nagyjelentőségű, mert ugyanolyan magas szinten található meg benne a vérre menő alkotás, mint az önfeledt játszadozás. Egyik oldalon a Haláltánc-szvit, másikon a Don Quijote szerenádja. Persze, a két típust nem kellene elválasztani, hisz a költő háborodna föl először. Mégis elválasztom, mondanivalóm érdekében. Erdélyben senki nem játszadozott ilyen eredménnyel Dsida után és Szőcs Géza előtt.
És még valami. Az én nemzedékem számára (ha ugyan van ilyen), Szilágyi Domokos mítosz és legenda. Nem tudom, mi tette azzá – lusta vagyok lefejteni, lehántani a különböző rétegeket erről a legendáról. Talán értelmetlen is lenne.
Nem kisebbségi mítosz. Ugyan már! Olyasmi, ami túl sok egy embernek. És ez a túl sok nem az élete, a társadalmi környezete, hanem... Az, amit ő tud, amivel naponta szembesül, mert magában hordja. Mind magasabbra röpül, hogy aztán csöpögő szárnnyal zuhanjon a mélybe.
De Ikarosz mégsem jó példa. Arról van szó, hogy észrevesszük: túl keveset tudunk. És sohasem fogunk mindent tudni. Még bár valamivel többet sem. József Attila, Camus, Nagy László...
Itt meg kell állanunk. Vida Gabival utaztunk Szentgyörgy felé. Mindenféléről beszélgettünk, s Nagy Lászlóról lévén szó, Vida azt mondta: „Gyerekek, az a sánta ember fogja a botját és beleáll a szélbe!”
Hasonlítanak valamiképpen ezek az arcok. Camus, Nagy László, Szisz... Sovány, beesett arc, figyelő tekintet, beteges test... Székely János, Pilinszky, Nemes Nagy...
Van, akad akire felnézni. Akinek a magatartása, egyénisége: cölöp a vízben. Amit kimond, azt jól meggondolta, megforgatta önmaga előtt.
Olykor nézem a fényképeiket, és túlvagyok mindenen. Általuk történik meg a túl. Ha létezhettek ilyen arcok, akkor születhetnek mások is.
Az üres papírt látom a szemükben, az őket megkínzó tükröt. Még üres, még belenézhetnek. Az írással önmagukat takarják el. Bármit is írnának.
A rettegés.
DEMÉNY PÉTER