Szakács István Péter
AZ ÉGŐ SZÁRNYÚ MADÁR
Valamikor régen élt a tenger partján egy ágrólszakadt halász, akinek a szegénységénél talán csak a képzelőereje volt nagyobb. Féktelen fantáziája ékes palotákat, káprázatos köntösöket és mindenféle földi jótól roskadozó asztalokat varázsolt elébe. Társainak is minduntalan erről a csodálatos helyről mesélt: Abban az országban – hajtogatta hajnaltól napestig hallgatóságának – nem ismerik a szegénységet és a szomorúságot...
A halászok egy ideig érdeklődéssel hallgatták a nap mint nap megismétlődő történeteket, de amikor rájöttek, hogy mindez csak a társuk fejében létezik, ráuntak az egészre. Nem is csoda, hiszen egyszerű és durva emberek voltak, akik egész életüket a tengerrel folytatott szakadatlan küzdelemben töltötték el.
– Arról beszélj inkább, hogyan foghatnánk több halat – mondogatták neki bosszúsan.
A tengernek azon a szakaszán veszedelmes zátonyok húzódtak, amelyek már számtalan, sötétedés után a part közelébe tévedt hajónak okozták a vesztét. Éjnek idején a falu lakói gyakran riadtak föl távoli segélykiáltásokra. Rémülten és tehetetlenül hallgatták ilyenkor a vízzel viaskodó hajósokat, de a valódi megpróbáltatást számukra mégis a küzdelem végét jelentő közömbös és megmásíthatatlan csend okozta. Ez az iszonyatos csend a sötét éjszakából átlopakodott a nappalba, sűrű és fojtogató felhőként a falura telepedett, és nem lehetett előle elmenekülni sehová. Apály idején a parton kószáló gyermekek gyakran találtak a homokban szétzúzott hajódeszkát és emberi csontokat. – Átkozott helyen születtünk – sóhajtozták a szülők –, gyermekeink a halál hírnökeivel játszanak...
Abban az évben a tenger szűkmarkúan mérte adományát. A rozoga bárkák sokszor csak késő éjszaka tértek vissza a kikötőbe, de soha nem hoztak annyi halat, hogy mindenki jóllakhasson belőlük.
Egy napon aztán megtörtént a baj. Aznap vihar tombolt a tengeren, és a parton rekedt emberek tehetetlen dühvel szemlélték a tajtékzó hullámokat, amelyek elzárták előlük a tenger útjait. A halászok a kikötőben maradtak: csónakot és hálót javítottak, és közben mogorván beszélgettek. Mindenki a saját bajával hozakodott elő, egyedül az álmodozó kedvű halász mesélt titkos és távoli országáról.
– Hallgass már el! – förmedtek rá néha, de mintha a száguldó szelekhez és harsogó hullámokhoz szóltak volna, a szóáradatot nem tudták elapasztani. Ha a mesélő rájuk figyelt volna, bizonyára rémülten elhallgat a szemekben kigyulladó, emésztő gyűlölet láttán, de az ő tekintete messzire, a végtelen vizek fölé vándorolt.
– Elég legyen! – ugrott föl hirtelen a falu legerősebb embere.
– Senki sem kíváncsi a bolond beszédedre! – ordította és azzal megragadta a megriadt mesélőt, és a földre teperte. – Segítsetek ti is! – fordult a kárörvendően várakozó halászokhoz. A kapálózó emberre hálót vetettek, és szájába piszkos vászondarabot gyömöszöltek.
– Most beszélj, ha tudsz!... Meghallgatunk, felséges urunk... – állták körül gúnyolódva foglyukat a halászok.
– Látod, milyen ékes bársonyköntösöket viselünk? – rázták előtte szánalmas rongyaikat.
– Kincseket is hoztunk – mondták, és arcára homokot és kagylótörmeléket szórtak.
– Ezek pedig a királyi flotta hálói – mutattak a partra vonszolt, ütött-kopott bárkákra...
Nemsokára megeredt az eső. A halászok otthagyták megkötözött társukat, és behúzódtak a part menti sziklák üregeibe.
A pórul járt halász eleinte kétségbeesetten hánykolódott, de bármennyire is erőlködött, nem tudta kiszabadítani magát a hálóból. Végül fölhagyott reménytelen próbálkozásával, és arcát az ég felé fordítva lecsendesedett. A zápor tisztára mosta és jólesően lehűtötte sajgó testét. Egy idő után rádöbbent, hogy újból maga előtt látja képzeletének birodalmát. Ilyen részletesen, tisztán és élesen azonban eddig még soha nem érzékelte. Látta a tágas mezőket és a kanyargó utakat. Apró falvakat, tornyos városokat és büszke várakat pillantott meg... És egyszerre csak ott magasodott előtte a világ legszebb királyi palotája is. Ő pedig a háló szövedékén keresztül végignézte a palota valamennyi termét, és a legparányibb díszítés sem kerülte el a figyelmét. S mivel képtelen volt szabadulni fogságából, újból és újból bejárta képzeletben ezeket a csodálatos helyeket: az ország összes tartományát és minden egyes tartomány valamennyi települését, benézett a házak ablakain és a szépséges arcokat fürkészte. Amint önfeledten bámészkodott, egy kristálykalitkában szivárványosan fénylő, haldokló madarat pillantott meg.
Hirtelen leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy megérintse a vergődő madarat, de a kristálykalitka zárjával sehogy sem boldogult.
Alkonyat felé iszonyú éhség térítette magához. Az eső közben elállott, de sűrű felhőréteg borította az eget. Valakinek megeshetett a szíve rajta, mert a háló ott feküdt nem messze tőle a földön, és a száját is megszabadították a bűzös rongytól. Dideregve tápászkodott föl a nedves homokból, és korhadt bárkáját vízre bocsátotta. Harmadik napja már, hogy egy falatot sem ettem, gondolta, miközben evezni kezdett. A falu pislákoló fényei sorra eltünedeztek mögötte. Szerencsésen átjutott a zátonyokon. Nemsokára behúzta az evezőket, hálóját a vízbe vetette, és lélegzetvisszafojtva várakozni kezdett. Az idő lassan telt, az éjszaka a legsötétebb órájához közeledett, de neki még egyetlen halat sem sikerült fognia. Kétségbeesett igyekezetében egyre beljebb evezett a tengeren, letért a halászok szokásos útvonaláról, és egyszer csak rémülten döbbent rá, hogy eltévedett. Egy ideig még ide-oda evezgetett, de végül elgémberedett kezéből kicsúszott az evező, ő pedig fázósan összekuporodott a csónak aljában, és feladta a hiábavaló küzdelmet.
És akkor, amikor az utolsó reménysugár is kialudt már benne, és lelkében a kétségbeesés sötétsége áradott szét, a láthatáron egy fénylő pontot pillantott meg. A fényesség pedig egyre nőtt, növekedett, amint feléje közeledett: és az elképedt halász előtt egy gyönyörűséges hajó körvonalai bontakoztak ki. Ezernyi lámpa világította meg a fedélzetet, és a lámpák imbolygó sugarában a halász káprázatos köntösű embereket pillantott meg. És aztán csodálkozni sem maradt ideje, mert a sebesen sikló vitorlás már ott is volt előtte: a fehér és fényes hajótest fenyegetően tornyosult bárkája fölé, ő pedig rémülettől kikerekedő szemmel és bambán elnyíló szájjal figyelte a magasban csattogó, vakító vitorlákat és a megfeszülő kötélzetet, a parancsnoki híd korlátjának aranyos cirádáit és a feléje integető utasokat. Már hallani vélte csónakjának és csontjainak iszonyatos reccsenését is, de a hajó orra az utolsó pillanatban – ahogy az csak az álmokban lehetséges – elkerülte. A magasból kötélhágcsó ereszkedett alá, és a hajósok bátorító kiáltásai közben maradék erejét összegyűjtve fölkapaszkodott rajta, majd eszméletét veszítve összerogyott a fedélzeten.
A hajó sebesen, akár a képzelet, továbbsiklott az éjszakában. Másnap reggel a halász baldachinos ágyban ébredt. Ijedten ugrott ki a puha és selymes dunyhák közül, és könyökével lesodorta az éjjeli szekrényről az odakészített kristálypoharakat. A zajra libériás inas sietett be, és mielőtt a megszeppent ember szóhoz juthatott volna, pompás ruhába öltöztette, majd ugyanolyan gyorsan, ahogyan jött, kihátrált az ajtón. A halász első meglepetéséből fölocsúdva körbekémlelt. Egy szépséges szoba közepén állott, ahol minden olyan ismerősnek tűnt. Nem jutott ideje arra, hogy kigyönyörködje magát a díszes kárpitokban és tarka szőnyegekben, s megcsodálja a ritka fákból faragott bútorokat és a kristálytiszta tükröket, mert újból nyílt az ajtó, és ezúttal egy komoly tekintetű, tiszteletreméltó, ősz öregember lépett be rajta.
– Felséges királyom, várnak már rád a trónteremben – mondta szélesre tárva az ajtót, és mélyen meghajolva intett, hogy indulhatnak.
– Ki vagy te? – kérdezte bizonytalanul a halász, mintha álmában beszélne.
– Hűséges udvarmestered – válaszolta készségesen a madárcsontú öregember. Amint a folyosókon és egymásba nyíló termeken áthaladtak, a halász megbizonyosodott arról, hogy a sors kiszámíthatatlan kegyelméből az annyiszor megálmodott helyre került.
A trónteremben az egybegyűlt főemberek tisztelettel üdvözölték, még a tarka ruhás udvari bolond is oly mélyen meghajolt, hogy sapkájának csörgői megzörrentek a trónus márványlépcsőjén.
– Felséges uram – szólalt meg a legfőbb miniszter, miután a halász rettegve ráereszkedett a tündöklő trónusra –, országod minden alattvalója nevében köszöntünk.
– Nem vagyok én uralkodó – hebegte rákvörösen a halász –, hanem csak egy nyomorult éhenkórász, akit az álmai elragadtak.
– Halld meg hát szavaim, hatalmas király – szólalt meg újból a legfőbb udvari ember:
– Országunk bölcs és jóságos uralkodója nemrég halt meg. Mikor érezte, hogy közeleg az utolsó órája, magához hívatott.
– Királyi őseim utolsó sarjaként utód nélkül hagyom itt az árnyékvilágot – mondotta. – Sokáig törtem a fejem, hogy ki kövessen a trónuson, de gyötrő kérdésemre választ nem találtam. Az éjjel azonban csodálatos álmot láttam, és álmomban megtudtam, hogy a világon csupán egyetlen ember méltó a koronára. Ez az ember messzi idegenben él, és bár soha nem hallott rólunk, szívében és szavaiban mégis országunkat hordozza... Ő az én utódom – fejezte be a király, és mielőtt megszólalhattunk volna, örökre lehunyta a szemét.
Szélsebes paripákon küldöncök százai száguldottak szét a szélrózsa minden irányába, hogy új királyunkat megtalálják. Távoli országokat jártak be széltébenhosszában, és kifaggatták az embereket legtitkosabb vágyaikról. Senki sem tudta azonban országunkat úgy elképzelni, ahogyan az a valóságban van. Egy éjjel aztán, amikor szomorúan virrasztottunk a gyászba vont trónteremben, berontott hozzánk az udvari bölcs.
– Ő lesz az, végre rábukkantam! – kiáltotta izgatottan és titkos műhelyébe vezetett.
Amióta jó urunk eltávozott az élők sorából, varázsgömbömmel éjt nappá téve kutattam a halandók álmait – magyarázta.
– Láttam szelíd és kegyetlen álmokat, szerényeket és eget ostromlókat. Szépséges látomások ejtettek rabul, és rút rémképek riasztottak meg. Változatos álomképek vonultak el előttem – mint ahogyan nincs két egyforma emberi lény sem a világon –, de egyik sem volt az, amit kerestünk... Ma éjjel azonban a sors kegyes volt hozzám – mulatott az asztalon álló kristálygömbre. – A derengő felületen távoli tengerpartot pillantottunk meg. A parányi öböl partján fölfordított halászbárkák sorakoztak, mellettük megkötözött, toprongyos férfi feküdt a földön. Kételkedve összenéztünk.
– Látta az álmát, és álmában a palota oszlopfőinek rejtett címere is megjelent – mormogta a bölcs, mintha csak a gondolatainkat találta volna ki. Ekkor hatalmas mennydörgés rázta meg a palotát, és a villámok vakító fényében a háló lehullott a meggyötört emberről.
– Nem sokkal ezután – folytat elbeszélését a legfőbb udvari ember – gondolatnál sebesebb vitorlás indult a távoli ország felé...
– A többit mát tudja Felséged is – hajolt meg a miniszter a néma csendben. Az újdonsült király nyugtalanul körülnézett.
– Nem álmodik, Felséges uram, csak az álmai váltak valóra – szólalt meg halkan az udvarmester, és egy gyémántos gyűrűt nyújtott át az uralkodónak. Amint a király az ujjára húzta a ritka ékszert, úgy tűnt neki, mintha a drágakő kristálymélyében szivárványos szárnyak rebbennének.
Azon a napon nagy ünnepségeket rendeztek szerte az országban. Trombiták harsogása és harangok kondulása hirdette mindenfelé a koronázás örömhírét...
Telt-múlt az idő. Az új király eleinte úgy érezte, hogy ő a legboldogabb ember a világon. Fényes hintaján bejárta az egész országot, és saját szemével győződött meg arról, hogy valóban minden olyan-e, ahogyan ő elképzelte. Mindenütt ismerős helyek fogadták. Bármerre ment, úgy érezte, hogy már egyszer járt arrafelé. Néha már sajnálta, hogy képzelete semmiben sem csapta be. Új és váratlan dolgok után kezdett sóvárogni.
Egy napon aztán bizalmas emberei előtt kijelentette, hogy unatkozik. Az udvarmester mindent megtett, hogy elűzze unalmát. Fényes bálokat rendezett és hetedhét országra szóló lakomákat. Lovagi tornákat tartottak, amelyekre válogatott vitézeket hívtak a világ minden szegletéből. Vándorkomédiásokat és hírneves tréfamestereket bocsátottak a király színe elé, hogy jobb kedvre derítsék, de hasztalan volt minden igyekezet, az uralkodó napról napra komorabb lett. És amint mogorván szemlélte a haszontalan sürgés-forgást, egyszerre csak eszébe jutottak hajdani falujának egyszerű és durva halászai. Elhatározta, hogy föl fogja keresni őket. A gondolatra jóleső nyugtalanság kerítette hatalmába. Elképzelte, hogy mekkora szemeket meresztenének azok az ágrólszakadt és nyomorúságukban könyörtelenné vált emberek, ha meglátnák őt királyi köntösében, fényes kíséretével.
Még aznap magához hívatta minisztereit, hogy tudomásukra hozza tervét. A király szavait mélységes csend követte.
– Felséges uram – szólalt meg a legidősebb miniszter –, sajnos lehetetlent kérsz tőlünk. Ahonnan jöttél, oda már soha többé nem térhetsz vissza. Nincs az a hatalom, ravaszság vagy varázserő, ami segíthetne rajtad.
A király dühösen bocsátotta el udvaroncait. Szobájába zárkózott, és egész éjjel azon töprengett, miként cselekedjék. Hajnalban aztán magához rendelte válogatott vitézeinek kapitányát, és parancsot adott az indulásra.
– Merre menjünk? – kérdezte szomorúan a csapat vezére. A király bizonytalan mozdulatot tett a felkelő nap irányába.
A vitézek lehajtott fejjel lovagoltak, csupán a király leste minduntalan a láthatárt. Esténként a tábortűz mellett furcsa és félelmetes történeteket meséltek egymásnak a katonák, de az uralkodó úgy tett, mintha süket volna.
– Gyorsabban! – hajtogatta türelmetlenül, és úgy érezte, közel járnak a célhoz. A hetedik napon azonban ravasz és kegyetlen rablóbanda támadta meg őket egy sziklaszorosban. A vitézek mind egy szálig odavesztek, egyedül a király menekült meg csodával határos módon. Sebesülten, rongyosan és vérig alázottan tért vissza a palotába. Mindenki azt hitte, hogy tanult a viszontagságos utazásból, de nem így történt.
Másodszor álruhában, éjnek idején vágott neki az ismeretlen útnak. Napközben magányosan kóborolt, éjjelente pedig zajos fogadókban hajtotta álomra a fejét. Senki sem törődött a szegényes útiköpenyt viselő, hallgatag vándorral. Ezúttal nem sietett, útközben minduntalan meg-megállt, és árulkodó jelek után kutatott. Így jutott el egy hatalmas hegy lábához. A vendégfogadóban, ahol megszállt, az átkelő helyekről faggatta a mogorva, hegyi embereket. Másnap reggel sűrű hóhullásban indult útnak. Már a hegygerinc közelében járt, amikor egyszerre csak a lába alatt beszakadt a hó, és ő egy mélyedésbe zuhant. Egy öreg pásztor mentette meg az életét, akit senki sem ismert a környéken, és akinek szemrehányó tekintetére nem szívesen emlékezett vissza a király.
Harmadszor az udvarmestert rendelte magához.
– Hol van az a hajó? – förmedt rá.
– Miféle hajóról beszél, Felséged? – kérdezte alázatosan az ősz öregember.
– Arról, amelyik idehozott sok évvel ezelőtt – dobbantott türelmetlenül a király –, a csodahajóról...
– Minden hajó az, mert ismeretlen mélységek fölött segíti át az embert – jegyezte meg önkéntelenül az udvarmester, majd látván a király elfelhősödő ábrázatát, beleegyezően bólintott.
– Jöjjön utánam, Felséges uram – mondta, és arcának ráncai között mosoly bujkált.
Kiléptek a palota kapuján, végigmentek a kikötő felé vezető keskeny utcákon, le a part menti sziklákba vágott mellvédig.
Ott van lent – mutatott az öbölre az udvarmester.
A király meglepetten fölkiáltott. Lent a kikötőben fehér és fényes vitorlások horgonyoztak.
– Látom már – csillant föl a szeme, és már rohant is lefelé a lépcsőkön.
Az udvarmester szökdécselve követte. Mire leért a kikötőbe, a király már várta.
– Tévedtem, nem a csodahajó volt – magyarázta zavartan.
A király egyik hajótól a másikig eveztetett. Kétségbeesetten keresgélt, de mindenikben talált valami hibát.
– Ezekkel nem lehet útnak indulni. Az én hajóm tökéletes volt – jajdult föl.
– Csak a vágyak tökéletesek – próbálta vigasztalni az öregember. A király bágyadtan legyintett, és lehajtott fejjel visszasétált a palotába.
Attól kezdve mélységes szomorúság kerítette hatalmába. Napközben tétlenül sétált fel-alá a tágas termekben, éjszakánként pedig álmatlanul hánykolódott ágyában. Ha néha mégis elbóbiskolt, rémálmok gyötörték. Álmában gyakran visszatért hajdani falujába, de nem azért, hogy végre megnyugodjék, hanem azért, hogy újból hallja a hajótöröttek segélykiáltását. Máskor a csodahajóról álmodott, amint némán közeledik a bárkája felé. A fedélzeten káprázatos köntösben felpuffadt arcú vízbefúltak tolongtak, és feléje nyújtogatták karjukat, de mielőtt megérintették volna hurkaujjaikkal, iszonyattól csatakosan mindig fölriadt.
Egy éjszaka aztán, amikor a rátörő rémálmok elviselhetetlenebbeknek tűntek, mint máskor, lement a tengerpartra, hogy a friss levegőn kiszellőztesse a fejét. Amint ott sétált a parton, egyszer csak szórakozottan megállt, lehajolt és megmosta arcát a tenger vízében. Fent a palotában vette csak észre, hogy hiányzik a gyűrűje. Tűvé tették utána a tengerpartot, megkotorták a fövényt, vakmerő és ügyes úszók merültek le érte a mélybe, de hiába, a gyűrű csak nem került elő...
... Azon a hajnalon annak a távoli és kimondhatatlan nevű falunak a halászai fáradtan és kedvetlenül eveztek vissza az öbölbe. Hálóik mélyén halacska ficánkolt csupán.
Alkonyatkor, amikor az unatkozó gyermekek szokásuk szerint a falu szélén kószáltak, a kidobott halmaradványok között gyémántos gyűrűre bukkantak. Csodálkozva adták kézről kézre a csillogó holmit, és izgalmukban észre sem vették, hogy közben besötétedett.
– Mit találtatok?! Adjátok ide! – dörrent rájuk egy arrafelé járó halász.
A gyermekek megriadva rebbentek szét. Meg sem álltak a tengerpartig. Itt, szokásos rejtekhelyükön merték csak elővenni a talált kincset. Amint megbabonázott tekintetükkel félve és csodálkozva simogatták, a gyűrű egyszerre csak szépséges madárrá változott. Tollai tűzként ragyogtak, szárnyai vakító fényben égtek. Mire a gyermekek magukhoz tértek meglepetésükből, a madár már a tenger fölött körözött. Kitárt szárnyairól a fény a halálfogú zátonyokra és a gyilkosan gyűrűző örvényekre zuhogott. A parton összesereglett emberek nem tudtak betelni a látvánnyal.
Ettől kezdve minden éjjel olt kerengett a titokzatos madár a tenger fölött. Az éjszaka legsötétebb órájában volt a legteljesebb a ragyogása. Hajnalonta a madár vakító fényessége alábbhagyott. A szárnyak szivárványossá szelídültek. A nap első sugaraiban aztán nyomtalanul eltűnt a madár, és csak a sötétség leszálltával tért vissza újra. Aki látta, az soha többé nem felejti el szárnyainak tündöklését és az örökösen leselkedő örvényeket és zátonyokat.