Gara László
ÉJSZAKAI BESZÉLGETÉS
Tristan Tzarával Villon mester titkáról
TRISTAN TZARA (Moineşti, 1896. ápr. 4. – Párizs, 1963, dec. 24.) román származású francia költő. 1916-ban Zürichben Tzara és a szobrász Hans Arp kezdeményezésére jött létre a Dada nevű mozgalom. 1919-ben Tzara Párizsba költözött. Művei: Vingt-cinq poème (1918), Cinéma calendrier du coeur abstrait (1920), L’Homme approximatif (1931), Le Poids du monde (1951), La Face intérieure (1953).
1955 októberében, amikor Tristan Tzarát rue de Lille-i lakásán felkerestem, hogy előszót kérjek tőle az akkor sajtó alatt álló francia nyelvű József Attila-kötethez, az asztalokon, székeken és a padlón könyvek, kéziratok, fóliánsok és metszetek nagy gonddal rendszerezett tömege hevert.
– François Villonról írok könyvet – magyarázta Tzara. – Körülbelül ötszáz oldal lesz. Azt hiszem, néhány héten belül nyomdába adhatom.
Több mint öt év múlt el azóta. Tzara Villonkönyve – pedig már akkor sürgette a kiadó – még ma sem látott napvilágot. Azóta minden harmadik-negyedik hónapban találkoztam Tzarával a Saint-Germain valamelyik utcájában vagy kávéházában, és ahányszor csak Villonra fordult a szó, gondterhelten csóválta a fejét:
– A jó ég tudja, mikor készülök el vele... Valami egészen váratlan, mondhatnám megdöbbentő felfedezésre jutottam. Az egész munkát újra kellett kezdenem.
A múltkoriban megint összeakadtam a L’Homme approximatif költőjével. – Most már tisztán látok a dologban – mondta. – Könyvem, pontosabban annak első kötete, heteken belül sajtó alá kerül. Képzelje, a kiadó olyan izgalmasnak találja, hogy azonnal húszezer példányban akarja kinyomatni. Persze sejtelmem sincs, jól teszi-e? A lapok már a jövő héten foglalkoznak felfedezésemmel. Két nap óta állandóan cseng a telefonom. A Le Monde, a Figaro Littéraire, a Lettres Françaises...
Azonnal csatlakoztam hozzájuk az Irodalmi Ujság nevében.
Leültünk a Deux Magots teraszára. Az apró szemű decemberi esőt hideg szél sodorta a ponyvatető alá.
 
Ezerhatszáz anagramma
– Felfedezésem abból áll – mondja a költő –, hogy Villon műveiben legalább ezerhatszáz anagrammát találtam. Ezek sokszor új fényt derítenek magára a műre, de ugyanakkor a „szegény François” életének számos, eddig homályba vesző mozzanatát is megvilágítják.
Tzara sokdioptriás szemüvege mögül elégedetten lesi arcomon a hatást. Ha tétele minden bizonyítási próbát kiáll, valóban az utóbbi év vagy inkább az utóbbi évtized egyik legérdekesebb irodalomtörténeti felfedezésével találkozhatunk.
Anagrammáknak tudvalevően azokat az új szavakat nevezzük, amelyeket a régi szavak átcsoportosításával kapunk. Például a „kérem” anagrammája „mérek”, vagy „érmek”, vagy „rémek”. A francia irodalomban az anagrammáknak Villon előtt már a „sötét középkorban” is előkelő hagyománya volt. Villon után úgyszintén. François Rabelais a Pantagruel első két kötetét nevének anagrammájával jegyezte: „Alcofribas Nasier”. Kálvin (Calvinus) az „Alcuinus” írói anagramma álnevet használta. Az anagrammát nemcsak Franciaországban és nemcsak nevek elrejtésére használták. Huygens kétszáz évvel Villon után anagrammákban rögzítette le a Saturnus gyűrűinek felfedezését, mert nem merte azonnal nyilvánosságra hozni.
Tzara felfedezése érthetően megdöbbentő, de talán nem is egészen váratlan. Azt ugyanis minden kisdiák tudja, hogy Villon elég gyakran alkalmazta az akrosztichonokat, azaz a verssorok kezdőbetűiből összeolvasható neveket, mint például „Villon”, „François”, „Marthe” stb. Az anagramma azonban ennél magasabb fokú irodalmi rejtvény.
– Ön fedezett fel először anagrammákat Villonnál? – kérdem Tzarától.
Catherine előbukkan
– Igen is, meg nem is – mondja a költő. – Lucien Foulet, Villon egyik kitűnő magyarázója már előttem kimutatta, hogy Villon egyik verssora: „Qui est ramply sur les chantiers” kétségtelenül a poéta egyik ivócimborájának, Itier (vagy Ythier) Marchand nevét rejti magában, akire Villon Testamentumában kardját hagyományozta. De az egy-két előttem talált anagrammának nem tulajdonítottak jelentőséget. Én azonban, minél jobban belemélyedtem Villon tanulmányozásába, s felfedeztem az első anagrammát – egyébként teljesen véletlenül –, rájöttem, hogy itt valóságos titok nyitjára bukkantam. A lényeg az, hogy Villon nagy, talán egyetlen igaz szerelmének: Catherine Vauselle-nek, valamint barátainak, ellenségeinek és nem utolsósorban önmagának a neve állandóan visszatér, gyakran a legkülönfélébb megjegyzések kíséretében.
Tzara két sort ír egy papírszalvétára:
Voyant celle devant mes yeux
Qui m’a si durement chassié...
– Villon itt egy nőről beszél, aki kegyetlenül bánt vele, de nem nevezi meg. Az első sorból félreérthetetlenül Vauselle, a másodikból pedig Catherine anagrammája olvasható ki.
Az érvelés, első hallásra, megvallom, csak félig meggyőző. Nem lehetne-e ugyanezzel a módszerrel más szavakat is belemagyarázni a szövegbe?
– Nem, egyáltalán nem – jelenti ki Tristan Tzara határozottan. – Ismétlem, eddig körülbelül ezerhatszáz anagrammát találtam, és ugyanakkor azt is felfedeztem, hogy az anagrammák megszerkesztése bizonyos szabályosságot árul el. Egész anagramma-képletrendszert sikerült összeállítanom. A sok képlet egyike például az, hogy a sor elején három, a sor közepén – mondjuk – négy, a sor végén pedig ismét három betű képviseli az anagramma alkotórészeit. A képletek szimmetriája megdöbbentő. Amit persze én öt évig kutattam, az Villon idejében nyilvánvaló volt a kevés számú beavatott előtt. Ugyanakkor, amikor a költő csodálatos természetességgel gördülő verssorait olvasták, biztatások, fullánkos megjegyzések, gyalázkodások, sőt trágárságok is bukkantak elébük. De az anagrammák segítségével, mint már mondtam, a mai olvasó is Villon életének egész sereg rejtett sarkocskájába kukkanthat be.
Két költő – egy személyben
– Higgye el – folytatja Tzara –, nemcsak apróságokról van szó. Nem tudom, hallotta-e már hírét Villon egyik kor- és költőtársának, Vaillant-nak. A keresztneve nem ismeretes. Egész hagyatéka csupán néhány száz verssor, életéről úgyszólván semmit sem tudunk, legfeljebb annyit, hogy ezelőtt vagy ötszáz évvel megfordult Károly orleansi herceg, az „utolsó trubadur” blois-i udvarában. Nos, éppen az anagrammák segítségével, azt hiszem, sikerült megcáfolhatatlanul bebizonyítanom, hogy ez a titokzatos Vaillant nem más, mint maga Villon. Vaillant egyik legismertebb versében az első anagramma Catherine-t adja ki, szó van benne, ugyanilyen ejtett formában, Villon egész baráti vagy vetélytársi köréről, az utolsó anagramma pedig Villon aláírását rejti.
– Vajon tudták-e a kortársak, kicsoda Vaillant? – vetem közbe.
– Volt, aki tudta. Mégpedig nemcsak a jóbarátok. Ez a „Vaillant” egyik versében különböző csípős anagrammákban kegyetlenül „kiszerkesztett” egy feslett életű papocskát, Philippe Sarmoye-t (akit egyes források Sermoise-nak jelölnek meg). 1455. június 5-én este kilenc órakor ez a pap találkozott Villonnal, dühében kardot rántott, és le akarta szúrni. A költő sem volt rest, ő is előkapta tőrét, de az a bizonyos Ithier Marchand, aki ez időben vetélytársa volt a poétának, lefegyverezte Villont. Ekkor a „szegény François” egy jókora követ kapott fel, s olyan erővel vágta a paphoz, hogy az súlyosan megsebesült, s két napra rá meg is halt. A jelenetnek két tanúja is volt: Villon nagy szerelme, Catherine, valamint egy Noel Jolis nevű ivótársa, akiről szintén sokat írt a költő. Az eset beszámolóiban egyébként a tanúk hamis neveken szerepelnek; az igazság az anagrammákból derül ki, félreérthetetlenül. Villon ezután, mint ismeretes, elmenekült Párizsból, és hosszú ideig Vaillant álnéven éldegélt Károly orléans-i herceg birtokain. Ez utóbbi nemcsak pontosan ismerte a menekülő kilétét, s költészetének csodálója volt, hanem – s erre sok bizonyítékom van – anagrammáiban is tudott olvasni. Éppúgy, mint Villon későbbi protektora, Jehan de Bourbon herceg.
Bűnöző vagy eretnek?
GARA LÁSZLÓ (Bp., 1904. júl. 17. – 1966. máj. 9.): író, műfordító. 1924-ben Franciaországba települt, ott végezte tanulmányait. 1945-1952: az MTI párizsi tudósítója, majd hazatért. 1956-ban ismét Párizsba ment. 1962-ben a magyar költészet addigi legteljesebb francia nyelvű gyűjteményét adta ki.
 
Tzara hamarosan megjelenő könyvéből sok más egyéb is kiderül. Például az, hogy amikor a költő 1461-ben Thibault d’Aussigny orléans-i püspök Meung-surLoire-i börtönében ült, ennek oka nem közönséges bűncselekmény volt, mint ezt életrajzírói tudni vélték, hanem valami bonyolult eretnekségi história. Azt is megtudjuk, hogy Villon az eddigi feltevésekkel ellentétben, nem 1431 -ben szü-letett, hanem két évvel előbb, 1429-ben. A költő korát ugyanis a Nagy Testamentum 1461-ben kelt sorából vezették le: „En l’an de mon trentiesme age.” Tzara világosan kimutatja, hogy „trentiesme” nem harminc évet, hanem azt jelenti: a költő harmincas éveit taposta. Máshonnan bizonyítható, hogy ez pontosan harminckét évet jelentett.
– És mi a véleményük a Sorbonne Villonszakértőinek minderről? – kérdezem.
– Ez csak a könyv megjelenése után derül majd ki. Az anagrammák létét általában nem von-
ják kétségbe, legfeljebb a hozzájuk fűzött következtetéseimet. De van olyan professzor is, aki azt mondja: „Milyen szerencse, hogy nem írtam még meg a Villon könyvemet!”
A „szegény Villon”-nak, a világirodalom talán legtöbbet magyarázott költőjének rejtélye persze még itt sem ér véget. Máig sem bizonyos, hogy valódi neve François de Montcorbier volt-e, avagy Franois des Loges. Mindeddig megállapítatlan, hogy a tudós paptanár, akitől nevét kapta, nagybátyja volt-e, vagy csupán pártfogója. Még azt sem tudjuk teljes bizonyossággal, miként ejtették a nevét: „j”-vel vagy „l”-lel. (Egyesek szerint az a tény, hogy a poéta neve couillonra rímelt, a „j” mellett szól. Tzara és sokan mások viszont mégis az „l”-t tartják valószínűbbnek.) És persze ennyi kérdés után az sem bizonyos, hogy az anagrammák megoldást hoznak-e, vagy csak tovább mélyítik a Villon-rejtélyt.