Sárközi Mátyás
Sárközi Mátyás
Emlékezés az Irodalmi Ujságra
SÁRKÖZI MÁTYÁS (Bp., 1937. júl. 19.). Író, szerkesztő, 19 évesen a Hétfői
Hírlap újságírója, 1956 novemberében emigrált, Angliában telepedett le. A St.
Martin Akadémia könyvillusztrátori szakán tanult 1961-ig. A BBC (1963-65 közölt
a SZER) magyar osztályának munkatársa. 1976: Londonban képzőművészeti galériát
nyitott. Írásait az Irodalmi Ujság és az Új Látóhatár
közölték. Fekete Márton néven 1966 óta Prominent Hungarians címmel kézikönyvet
ad ki (további kiadások: 1973, 1975, 1979, 1985); a Fehér Holló Kiadó
tulajdonosa. Fontosabb művei: A Rákosi-korszak irodalompolitikája (London,
1980); Torkig Bizánccal (Elbeszélések, London, 1987)
Hármas kötődés fűzött az emigráns Irodalmi Ujsághoz. Szaporán kontribuáló
munkatársa voltam attól kezdve, hogy Szabó Zoltán biztatására, még éhenkórász
londoni művész-főiskolásként, Chagallról írtam 1359-ben, egészen a lap utolsó
számáig. Később Méray Tibor felkért angliai terjesztőnek is, tehát képet
alkothattam arról, miféle-fajta olvasóközönségünk van. Végül minden felkérés
nélkül, önszorgalomból, csak azért, mert láttam, hogy a kutatók számára
milyen fontos lenne, nekiálltam cédulázgatni, és elkészítettem a lap név- és
tárgymutató repertóriumát.
A forradalom letiprását követően, 1956. november 29-én gyalogoltam át az
őrizetlen határon Ausztriába, és mivel idegen
nyelvet nem beszéltem, az volt a szándékom, hogy képzőművészettel
próbálkozom, főiskolás leszek, hol másutt, mint Párizsban. A francia bürokrácia
kerekei az én ifjonti türelmetlenségemmel mérve túl lassan őröltek, és amikor a
linzi menekülttáborból egy csoport Londonba indult, felszálltam a repülőgépre.
Így kerültem Angliába. A Szent Mártonról elnevezett művésziskola grafika és könyvillusztráció
szakára vettek fel, szerény ösztöndíjjal. Egy távol fekvő külvárosból metróztam
be naponta; az iskola eléggé lefoglalt, nem is hallottam arról, hogy magyar
írók szövetséget szerveznek, lapot szerkesztenek. Azután felkerestem szüleim
két régi barátját, a régebben Londonban élő Cs. Szabó Lászlót és Szabó Zoltánt.
Ajánlásukra ellátogattam bemutatkozólag az Irodalmi Ujság elegáns, tágas
belvárosi szerkesztőségébe (akkor még sok pénzt adtak az amerikaiak a lapnak),
ahol éppen Ignotus és Faludy sürögtek-forogtak, s a házi karikaturista, a
zseniális EDMA (Edinger Márta) fél perc alatt leskiccelt egy kidobott kézirat
hátára.
Lassacskán megjelentek a kritikáim, majd a költeményeim (a költészettől a
prózához Szabó Zoltán irányított át, mint mondta, vele Babits Mihály tett így),
s az első – csapnivaló – novellámat is az Irodalmi Ujság közölte. A főiskoláról
kikerülve csak rövid ideig próbálkoztam grafikusként megélni, beszippantott a
BBC, majd három évre a müncheni Szabad Európa. Nem lett belőlem második Picasso,
de a rádiózás révén megőriztem a magyar íráskészségemet.
Bár az Új Látóhatárban és végül a chicagói Szivárványban is szép számmal
jelentek meg novelláim és más közleményeim, a legszorosabb viszony az Irodalmi
Ujsághoz fűzött, olyan értelemben, hogy a Párizsba költözött laptól, Méray
Tibortól kaptam leginkább felkérést összefoglaló jellegű tanulmányokra (a
forradalom ábrázolása a hazai irodalomban stb.), könyvbírálatokra, kerek
évfordulót megért írók köszöntésére.
Egy szép napon azután az angliai terjesztést varrták a nyakamba. Nem volt
könnyű munka, mert a szigetország magyarjai jórészt igyekvő, de nem túlságosan
gazdag emberek, akik minden kiadott fillér helyét jól megnézik, tehát az
irodalmi lap előfizetését fényűzésnek tekintették. A húszezres angliai
magyarságból vagy hatvanan járatták az Irodalmi Ujságot, és ezt csak nagy
nehezen sikerült száz fölé feltornásznom. Igaz, volt egy derék milliomos, aki
nyolc barátjának fizetett elő, csupa igen idős embernek – imádkoztam, hogy
tartsa meg őket a Jóisten egészségben. (Nem hiába fohászkodtam, mert jórészt
megélték a kilencvenet, és egyikük, egy hajdani magyar királyi diplomata százöt
évig élt.) Szomorúan fogadtam, ha levél érkezett nyugdíjasoktól, hogy nincs
többé pénzük a lapra, vagy mérnököktől, üzletemberektől, hogy lemondják a
megrendelést, mert nincs idejük irodalmi lapot olvasni. De a BBC Magyar
Osztályán még a gépírónőkből is kiimádkoztam az előfizetést. Egy ízben pedig
sikerült rábírnom egy lelkes angol festőművészt, hogy fölösleges festményeit a lap
javára adjuk el. Anglia magyarsága mindenképpen gyengén szerepelt az IU
támogatása terén, úgy látszik, a németországiak meg az amerikaiak gazdagabbak
voltak.
Pedig érdekes, jól szerkesztett, színvonalas és az igazságot kimondó,
politikailag makulátlanul becsületes irodalmi újságot kapott a kezébe az
olvasó. Az Irodalmi Ujság jelentősége és magas nívója akkor vált igazán
tiszteletreméltóan világossá számomra, amikor hónapokon át és egy mediterrán
nyaralás heteiben is, az anyagát céduláztam. Időben és térben egyaránt nagy
kört fogott be vagy nagy távra terjedt ki ez az anyag. Hiszen éppúgy munkatársa
volt a lapnak Fenyő Miksa, mint a nála majd nyolcvan évvel később született
Sneé Péter.
Az 1960-as években támadt az amerikaiaknak az a jó ötletük, hogy „fellazító”
szándékkal nyugati irodalmat és emigráns kiadványokat juttassanak el kilátogató
magyarországiakhoz vagy romániaiakhoz, hátha egyik-másik haza meri csempészni a
könyveket, folyóiratokat. Amit az Irodalmi Ujság azzal segített, hogy Nagy Ernő
francia nyomdájában a lapból zsebbe illő „zanzásított” példányok is készültek.
Egyike voltam a szovjet táboron belül tiltott irodalom terjesztőinek, és jól
tudom, milyen élményt jelentett az Irodalmi Ujság olvasása a hazaiak számára.
1989-ben Méray Tibor úgy érezte, hogy „a mór megtette kötelességét”, a szabaddá
vált magyar sajtó maradéktalanul betöltheti hivatását, nincs többé szükség
nyugati emigráns irodalmi lapra, Az Irodalmi Ujság megszűnt. Veterán
publicistái, mint például Faludy György, Kende Péter, Fejtő Ferenc vagy maga
Méray, üde színfoltként rínak ki kertelés nélküli szókimondásukkal,
tájékozottságukkal, még világos stílusukkal is a hazai termésből, valahányszor
megjelenik tőlük valami a magyar sajtóban. Publikál immár otthoni
folyóiratokban az emigráns költő- és írógárda is. Számomra mégis hiányzik
valahogy az Irodalmi Ujság vagy éppenséggel a szintén megszűnt müncheni Új
Látóhatár egységes hangja. De lehet, hogy csak nosztalgiázom.