Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1994. november, V. évfolyam, 11. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
DELEATUR

DELEATUR
Látod, András, a te bandád!
– mondta igen nagy méltatlankodással hangjában Harkó András, a prímás Sütő Andrásnak 1972 májusában, egy pirkadaton a marosvásárhelyi Somostető vendéglő különtermében. A Székelyföldön a banda szót nem használták abban az értelemben, hogy tagjai banditák vagy ehhez hasonló útonállók, törvényen kívüliek lettek volna. A banda a csapatot jelentette, az együtt muzsikáló cigányokat, az együtt dolgozó napszámosokat, aratókat vagy kőműveseket. Faluhelyen a fiatal legények maguk is bandába verődtek, amelyben, a kisközösség íratlan szabályai szerint volt egy vezető s voltak a többiek, akiket ennek a tekintélye fogott egy csapatba Harkó András szerint, mi akkori erdélyi írók a Sütő „bandájába” tartoztunk, ami számunkra nem csupán a pillanatnyi együttlét megtisztelő méltóságát jelentette, hanem közösségvállalást mindazzal, amit a népszolgáló irodalom és közélet terén Sütő András személye és munkássága jelentett.
Hogy az egy bandába tartozás megfogalmazását én a vásárhelyi prímástól eredeztetem, annak oka van s tárgyi emléke is. mely nem más, mint egy széttörött hegedű egyik darabja, melyet mai napig emlékidéző ereklye gyanánt őrzök íróasztalom fiókjában.
Történt ugyanis, hogy az 1971-es esztendő irodalmi díjait, amelyeket a Marosvásárhelyi Írói Társaság osztott ki évente, éppen két sepsiszentgyörgyi tollforgató, Farkas Árpád költő és Veress Dániel esszé- és drámaíró nyerte el. Az ünnepi díjátadásra felruccantunk mi mind sepsiszentgyörgyiek, s velünk jött a nálunk pár évvel idősebb barátunk és pártfogónk, Komáromi Mihály nőorvos, a kovásznai kórház igazgatója, aki mindenüvé elkísért bennünket, ahol szerepléseink vagy irodalmi párharcaink folytak. Többnyire amolyan szertartásmesteri szerepet vitt közöttünk, húst szerzett a flekkenezésekhez, helyet kocsmai különtermekben... Olvasott bennünket, lelkesedett értünk, s ahol csak tehette, propagálta is műveinket, vitázva-perlekedve értünk. Közben a bennfentes barát büszkeségével apróbb mecénási gesztusokat is tett nekünk, amelyek jólesőleg legyezgették ébredező hiúságunkat. Most is azért kísért el Marosvásárhelyre, hogy egyetemi éveinek színterén szakmai sikerein túl művészbarát státusával is bizonyítson régi ismerősei előtt. Így aztán rá hárult a díjkiosztás utáni bankett szervezése. A Somostető vendéglőre esett a választása, mert az távol állt a várostól, erdő közepén, amely az esetleges hangoskodás és duhajkodás hangjait lefogta.
A mulatságra a sepsiszentgyörgyi, csíkszeredai, marosvásárhelyi írók gyűltek össze, a bukaresti írószövetséget Méliusz József képviselte, aki akkor éppen igen nagy reményeket fűzött a mi nemzedékünkhöz. Sütő András, Bözödi György, Katona Szabó István, a két Gálfalvi, Hajdú Győző. Nagy Pál, Oláh István, Molnos Lajos, Magyari Lajos, Czegő Zoltán, Csíki László, Hodos László, Vári Attila, Bogdán László, a két ünnepelt, színészek, újságírók ülték körül a patkóba vont asztalokat. Folyt a bor és a pálinka, húzták a zenészek, elektromosan emelkedett volt a hangulat, mint fojtott hétköznapok után mindig az ünnep, amelynek óráin felszabadul a lélek s eliramodik a szenvedély. Mondta ki-ki a magáét: Czegő Zoli szokásához híven ebben az emelkedett pillanatban nem adott volna öt Ady Endre-versért egy sajátot, Nagy Pál megértésre áhítozva siránkozott a Molnos Lajos vállán arról, hogy nekik már a pártnál sem hisznek, olyan gyakran jelentik fel egymást, Sütő hevesen udvarolt valamelyik fiatalabb kolléga feleségének, Magyari elszavalta az egész Csoma Sándor naplóját Oláh Pistának, majd kifejtette, hogy a Hargitások vizet sem hozhatnak a Tükrösöknek, Farkas Gálfalvi Gyurkával kolozsvári diákéveit idézte, Vári színésznőknek anekdotázott, a Muskátli pincéreiről, Hajdú Győző pedig mindenkinek fennen bizonygatta, hogy a nemzetiségi politikában a leghatékonyabban a kompromisszumokkal lehet elérni eredményeket, lásd az Igaz Szót, Bogdán László és jómagam kellemesen fürdöztettük magunkat abban a hiúságunkat hizlaló apai dicséretben, amellyel Méliusz nemrég megjelent párbeszédes kritikánkat méltatta. Mondhatnám, szokásos medrében csordogált a mulatság, azt tettük, amit mindannyiszor: dinamikusnak tűnő irodalmi közéletünk látszatát a tőlünk telhető legnagyobb intenzitással éltük. A dal is szinte menetrendszerű pontossággal harsant föl. Illyés Kinga csángó népdalaitól kellőképpen nehezedhetett meg ismét a lélek, bukhatott bús borongás mélyére a kedély, s utaztathatta el magát ki-ki ösztönei sugallatára távol innét, bele mindennapjai színtereinek elképzelt álomvilágába, a mitikus táj- és népfogalom édes-keserű fluidumába. Vékony, fürge csobogású patakként zuhogott az ének, álltunk partján, mint állnak a fűzfák a széles mezőben s jelenvalóságukkal jelzik: éltetadó elem mozdul, csergedez gyökereik alatt. A duhaj mulatozás zsombékjain egyensúlyozó áhítatos szertartás nem tartott soká. A lélek megpróbáló feszüléseit éppen úgy nem lehet huzamosan elviselni, mint ahogyan a testet sem lehet állandóan és szertelen erőfeszítésre fogni, egyszer csak elérkezik kritikus állapotába, és akkor fel kell oldani, akkor eszeveszetten menekedni kell előle, mert  ha az ember foglya marad, akkor belepusztul, minden bizonnyal...
– Tánc! – bődülte bele az áhítatba Komáromi Mihály, kit elsőnek nyomott az elviselhetőség küszöbe alá a feldúsított érzés tömege. És mint aki világéletében csak csürdöngölőt vagy csárdást járt volna, hirtelen kapta karjába Illyés Kingát, s kezdte el veszekedett sebesen forgatni. A cigányok váltottak. Az élőbben alázatosan balladás keretbe simuló kíséretből most előszabadították hangszereik erejét, s bár a szaxofon nem éppen a legalkalmatosabb hangszer a csárdás kísérésére, mint kik lehetetlent nem ismernek, s hiszik, eljött az ő idejük, minden virtust előbányászva magukból, húzták, hogy „Vörös bort ittam az este, ragyogós csillagom, szeretem a bort”... Mi pedig mindannyian, mint kiket az előbbi csend dévaj erőkkel telített, forgatni kezdtük a lányokat, asszonyokat, ki-ki tudása, de mind valami lebírhatatlan parancs kényszere szerint. Mint hogyha mindannyian Páll Lajos verssorait áramoltattuk volna vérereinkben: „Jaj annak, kinek a létét nem kerékbe, táncba törték...”
Peregtek, forogtak karunkon a lányok, előbb apró, majd egyre gyötrelmesebb sikolyok szisszentek elő ajkukról, dobogtak-dübörögtek a lábak, a lihegés varkocsai korbáccsá fonódtak egybe, s mint ama halálra táncoltatott lány balladájában, szinte már vártuk, hogy valaki végleg kidől ebből a kavalkádból, és éltének folyását szegi a féktelen tobzódás, a haszon nélkül való duhaj... Ezt érezhették a cigányok is, mert egyszer csak leálltak a zenével... Komáromi járta tovább, mint akinek lebírhatatlan belső erők szavára tovább kell járni ezt az eszeveszett táncot, s aki ezen a kényszeren kívül semmilyen körülményt el nem ismer:
– Folytasd, varjú, mert különben a hasadon verem szét a hegedát!!! – ordította a prímásnak.
– Hát verjed csak szét, pajtás – jött le a kicsiny emelvényről Harkó, s a szenvedélytől megittasult fiatal férfi felé nyújtotta a hegedűt. Komáromi nem gondolkozott. Nyakától ragadta meg a zeneszerszámot s lecsapott vele. A hirtelen beállt csendben, akár tudományos filmek kockáin, a tanulság kényszerétől lassítottan látszott, amiként a vékony, kiszáradt hangszerlemez szerteválik, darabja élőbben, mint szirmok szóródnak a magasba, majd pusztán szanaszét, a hangszerfarepeszek, repülő kagylók, kolibrik képtelen zuhanásban repdestek a hegedűdarabok, verdestek tört szárnyakkal. Hallani lehetett a sűrű levegő koccanásait, amiként nekiütődtek, az apró sikolyokat, amelyek elhagyták a hajszálerezetet. Majd egy nagy reccsenetben olvadt össze minden, s a kecses zeneszerszám, a prímáshegedű darabjai holtan zuhantak egy szürkésbarna kupacba a vendéglő műkőpadozatán.
– Látod, András, a te bandád – mondta Harkó, s állt ő is némán, mint sírgödör mellett állnak a halállal először találkozó suhancok... Aztán mindenki, lassan, egymásra sem nézve szedelőzködni kezdett, magukra zárultak a lélek lappancsai, nesztelen lopakodott ki a Somostető vendéglőből a társaság… Cigányprímás és író, doktor és pincér, színész és virágárusgyerek. Majdnem egy órát bóklásztam én is a környező erdőben, s mint bűntény helyszínére a részvevő, mégis visszatértem a terembe. Már csak a pikolók voltak ott, szó nélkül engedtek be. A kihűlt cigarettafüsttől émelyítő kriptaszaga volt a helyiségnek. A félhomályban, akár egy kubista festmény – Brauque gitárjai –, ott hevertek, megtört fényekkel játszva a zenecserepek. Eléjük térdeltem, szememmel, tenyeremmel simogattam őket, majd egyet óvatosan felemeltem, és beloptam nadrágom zsebébe. Másnap reggel Sütőéknél a konyhaasztal sarkán, titokban ráírtam belső lapjára, akár egy kis sírkőre: „1972. május 12. Somostető. Írómulatság.”
Azóta csak egyszer vettem elő, s néztem, míg könnyek nem öntötték el a szemem: 1985-ben, amikor a németországi Stockachból dr. Komáromi Mihály hirtelen halálának hírét vettem… S ha úgy adódik, hogy hazámtól távol, idegenben ér a halál, egyetlen hazai dolgot szeretnék magam mellett tudni a sírgödörben, ezt a temetetlen hegedűdarabot, mely nekem a legmélyebben fejezi ki az erdélyi sors rejtelmeit...
 
TÖMÖRY PÉTER

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2022
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék