Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1994. november, V. évfolyam, 11. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
KIS LÍRAI ANTOLÓGIA

KIS LÍRAI ANTOLÓGIA
Invokáció Caius Valerius Catullushoz
Poetae novi
Bosszantóak voltak és bizonyára tehetségesek. A mindenkor tévedhetetlennek tűnő tekintély, Marcus Tullius Cicero mindenesetre a poetae novi névvel illette az „új iskola” költőit... Akkoriban, még a Krisztus előtti első században, a különféle polgárháborúktól, belviszályoktól szétszaggatottan agonizáló Római Köztársaság utolsó éveiben. Persze, a hellenisztikus líra latin meghonosítóinak görög elnevezésük is akadt: neoteroinak, azaz „ifjabbaknak” titulálták önmagukat... Meglehet, kihívásképpen. Mert a példaképül vett tudóskodó hellenista poétákhoz, például Philodémoszhoz, Meleagroszhoz vagy a könyvmoly Kallimakhosz himnuszaihoz és isteni kiseposzaihoz, egyáltalán: az egyiptomi Alexandria kifinomult, kései kultúrájához származásilag aligha lehetett vajmi közük a harsánykodó neoterikusoknak. Ugyanis legtöbbjük amolyan boreális eredetű volt. Sokukat az alakulgató Római Birodalom transzpadán határsávja küldte az Örök Városba szerencsét próbálni – s akárcsak később ama híres mantovai, az aranykor és a poszteritás által annyira megbecsült Publius Vergilius Maro, ezen fiatalabbak is főleg Észak-Itáliából szivárogtak délebbre, s lettek játékos kedvű jövevények, megveszekedett bevándorlók, folyvást idegenek és „fölkapaszkodott” plebejusok, afféle homo novusok Romulus dicső leszármazottai közt...
Tulajdonképpen hagyományosabbak és komorabbak is lehettek volna: ügybuzgó neofiták avagy törzsökös provinciálisok, hiszen Helvius Cinnának, Valerius Catónak, Catullusnak és a többieknek egyként Gallia Cisalpina tartomány volt a szűkebb pátriája... Hanem még Pierre Grimal, a jeles latinista sem tud semmiféle magyarázatot adni eme meglepő „költészeti földrajzra”, erre a majdnemhogy különös nemzedéki kirajzásra. Ám ha valóban feltörekvő generáció voltak, csak valamiféle génération perdue lehettek, mert ismeretlenségbe süllyedtek, hiszen szétsöpörték őket a proskripciók, a triumvirátusi belháborúk, hírüket pedig elmosta Augustus Octavianus puritánul klasszicizálódó aranykora... Viszont Caius Valerius Catullus a köré szerveződő új literátorokkal és léhűtő aranyifjakkal egyetemben szinte megmagyarázhatatlanul egyszeri jelenségnek tűnik a latin líra történetében. Legalábbis annak számítható – talán éppen passzionátus implikáltsága, ugyanakkor csakazértis való kívülállása miatt... De hát milyenek is lehettek ők, a hangoskodó életművészek, a megrögzött apolitikusok, akik mégiscsak politikai gúnyverseket írtak, s noha semmiféle fizetett pártindulat sem feszítette bérszónoklatokra könnyen hevülő kebelüket, megsemmisítően személyes epigrammákban vették villára a hírhedt római közélet egy-egy visszataszítóbb figuráját, főleg a szemforgatóan feslett arisztokráciát, a sznobokat, az újgazdagokat, a fürdősöket, a félvilági kurtizánokat, az uzsorásokat, még magát Julius Caesart is... Egyszóval a hatalom haszonlesőit és lévnyaló kegyenceit. Mégis: milyenek lehettek a századokon keresztül némaságra kárhoztatott neoterikusok?
Nem tudhatom, nem válaszolhatok rá… Az iménti költői kérdés pusztán csak arra szolgál, hogy tovább bonyolítsam botrányos mondandóm Ariadné-fonalát, hogy most az ilyen műfajban illőnél, az ilyenkor megszokottnál kissé hosszabban egy nálamnál szakértőbbnek, a neves Falus Róbertnek adjam át a szót. Megbízom benne. Meggyőződésem, sőt lelkem szerint valóan véli róluk: „Egymással is versengve rögtönöztek versikéket, mind igényesebb és hevesebb bírálatok kereszttüzébe állítva társaik költeményeit, s átkokat köpködve azokra az ósdi, dagályos stílusú versfaragókra és egyéb dilettánsokra, akiknek a gyártmányai egyre nagyobb számban lepték el a könyvesboltokat. De nemcsak az Ennius-epigonokat csúfolták ki, hanem – a mindenkori avantgárd hagyományromboló módján – a nagy elődök glóriáját is megtépázták. Hetyke magabiztosságuk is, frivolitásuk is megbotránkoztatta a hivatalos közvéleményt. Felrúgták, kinevették, „megszentségtelenítették” a fellengzős hagyományt, lerántották a leplet az egykorú hatalmasságok műveletlenségéről és csalárd üzelmeiről – politikai, családi, pénzügyi, szerelmi vonatkozásban egyaránt. Szabadosságuk csakúgy, mint görögös finomkodásuk, szellemi fölényük és szókimondó szemtelenségük, stílusuk és verselésük újdonságai ellenállásra ingerelték az „öregeket”, a maradi erkölcs és irodalom híveit. Kocsmatöltelékeknek bélyegezték az ifjú titánokat, költészetüket pedig elvtelennek, hazafiatlannak, üresnek becsmérelték, vagy elhallgatták pozitív eszményeiket (korszerű ízlés, a természetes vágyak őszinte megvallása és igazolása, provincializmus-ellenes műveltség, nyelv- és formaújító találékonyság). Tömeghatásukat azonban semmiféle felháborodás nem szoríthatta vissza. Még egy nemzedékkel később is arról panaszkodik majd Horatius – aki elvi okokból minősítette alantasnak a neoterikusok költészetét, s igazságtalanul, a tények ellenében hallgatta el érdemeiket éppen az ő lírájának előkészítésében is –, hogy Catullus és Calvus verseit fújják Róma-szerte”. Eddig a mondandómmal cinkos citátum... De Falus Róbert mintha Adyról és a holnaposokról vallana. Avagy a Nyugat poétáiról... Valamiféle kortalanul szomorkás mindenkoriságról. Amely nagyon régi ösmerősünk. Mert mégsincs új a nap alatt. Akinek van füle, hallja! A nemes indulat ugyanis ledöfi a korcs literatúra demagógjait, kussolni készti a fórumok és kültelki piacterek frázisropogtató retorikusait – avagy rövidebben: hitelt ad a költői szónak! Szinte érezni, ahogy az antik catullusi vers csúfondároskodása fanyar élettel, nyers frissességgel és valamiféle örök tragikummal töltekezik. (Elolvasandó Thorton Wilder Caesar című regénye.)
Miser Catulle
Szegény Catullus, őrült transzpadán, kit Sirmio avagy Verona szült! Nem tudni már: melyik? Nem tudni semmit biztosan, te elpuhult, te pajkos északi! Postumia s Priapus áldjon tégedet! Mulatság védjen, semmiség, bohóság! Pogány tréfáknak tarka forgatagja tüntessen el! Vadóc titánok szájas védnöke, kedves balek, ki játszi senkiházi vagy, vidéki származék! Légy te velünk, ha kiáltani kell friss szerelemmel, férfiharaggal! Kihívó hendecasyllabusokkal szökell átal a semmibe zajló századokon, mint a futós, telivér fiatalság, vágyteli lánggal fényesedő elherdált hangod:
Éljünk, Lesbia, és szeressük egymást,
és a mord öregek fecsegjenek csak,
egy garasra se tartsuk ümmögésük.
Nini! Már Horatius is hűtlenkedik: hatalmas Ars Poeticát dörg, irigyen cöccög a híred fölött, ó, te szegény, te igaz Catullus, ki vagy „ifjabbak” fenegyereke! Flaccus atyánk, koravén utódod, féltékeny rád, a föld alá kaparna, elhallgattatna, hogyha tőle telne sokallja gyilkos bohóságaid, sopánkodik káros hatásodon Tibur kedélyes gazdadalnoka... Teheti – élvdús klasszikus ő, nagy költő, mértékösmerő! Megalkuvásra képtelen... Néki örökre mértéktelenkedő s pimasz mosdatlan is maradsz a szókimondó hévben, szenvedélyben. Mert pajzán dúvad, túl priapikus, könnyelműségben túl őszinte vagy, te szemtelen poète maudit! Szidhatnak Latium aggályoskodói, latin morál rokkantjai, Campaniának köpenyforgatói – egy kapufélfa kifecsegi őket! Csepülhetnek paráznák, élősdiek, szapulhat Róma álszent söpredéke: elcicerósodott parányok, fennkölt fűzfapoéták nem árthatnak neked! Sem Naevius, sem Ennius… Semennyiek tán… Csak kincstári elmék: törzsökös eposzok tajdag triumphatorai. Fityiszt a honfidagály fölkentjeinek! Fölmeredő bögyörők mind! Epés jókedvet tőled nem tanulnak – szellemtelen még lélegzésük is... Fügét nekik! Nem fabulákat, sem sihedernyi csipkelődést, minőt csirkefogók avagy humanisták mívelnek... Hidegrázást küldj rájuk! Vad jámbusokkal sántálló mocskos Thersiteseket: epigrammák káromkodását... Azt! Fulladjatok meg, fuvolások! Szemforgatássá lőn az érzelem – színlelni kész, elmatrónásodott… Félre, hetérák, Vesta-szüzek! Erény színére átfestett világ, be feslett vagy… Felőlem meggebedhetsz! Jaj, jut eszembe, szegény Catullus... Szavakkal riszálni riherongyokért tudtál, te Clodiába kergült! Mert szemérmetlen a szépség, mint a költészet keserűsége... Szép volt kiadni önmagad szerelmi hajcihőnek s gyűlöletnek? Hányingerért avagy harmóniáért? Odi amo. Odi et amo. Más üzenet nincs... Teljességedben légy veszett, dühös! Őszinteségben légy mértéktelen, hogy megméressél, és mérték lehess! Nyugodj, szilaj szív, biztasd csak magad: versek sírnak veled. Nyugodj, ifjúi hang, de ne csillapulj, bolondos, ha kiáltani kell – légy te velünk, te konok Catullus!
Epilógus
Mindössze harminc évet élt. Avagy talán harminchárom tavaszt... Életművének magyarfordítója, költészetének kiváló ismerője, Devecseri Gábor mondja róla: „A szirmok is hullanak, nemcsak a lombok, s a szirmoknak korán kell hullaniuk – ez érződik Catullus sziromfrissességű verseinek illatából. Az ifjúságot nem lehet elég korán siratni, s az ifjúság költészete a catullusi költészet, az ifjúságé, melyet tavaszünnepeken és nászénekekben siratnak – de siratnak. Szinte mindegy is, úgy hal-e meg ez az ifjúság, hogy tovább él, de emelkedő avagy hanyatló irányban eltávozik az ifjúságtól, elveszti az ifjúságot. Lobogó, lobbanó, kora elégésre ítélt élet szavai a Catullus szavai, még a legapróbb tréfában is.” Eddig a gyászvers, eddig a létteli nemlét kései naeniája! Devecseri tulajdonképpen nem tanulmányt ír, hanem a tünékeny fiatalság dicséretét… De meglehet, valóban pogány rítusról, valamilyen rejtett termékenységi misztériumról van szó... Inkább az őrjöngő Attiszról és Kübeléről. Azaz a latin líra kikeleti áldozatáról. Cras amet, qui nunquam amavit; quique amavit, cras amet – súgja, zihálja a római kozmosz a régi refrént. „Még szeress, ha már szerettél, s hogyha nem – hát majd szeress!” Ezt a panteista szentenciát, ezt zengi vissza válaszul, pár évszázadnyi messziről Róma hanyatló éjszakájában a Pervigilium Veneris – mert a hiábavaló szerelmek városában Venus istenasszony virraszt, ő az igazi úrnő... Attisnak, Adonisnak avagy Orpheusnak pedig vesznie kell, hogy megszülethessenek az elégikusok, hogy Ovidius, Propertius és Tibullus énekelhessen! Hát pukkadj meg, Catullus!
Mindössze harminc évet élt. Többek szerint harminchárom tavaszt. Valamikor még Krisztus előtt, feltehetőleg 87 és 54 között... Fővárosi szalonokban lakozott, Subura csapszékeiben avagy kicsiny tibursi birtokán – ma már mindegy… De néha a Lacus Beneacus (a mostani Lago di Garda) egyik festői félszigetén is sétálgathatott, gyerekkorának tóparti színhelyén: szüleinek sirmiói nyaralójában... Atyja, aki módos polgár, dúsgazdag veronai előkelőség volt, bizonyára ottani villájában fogadhatta a vidékre fölruccanó római magisztrátusok gyakori látogatását... Julius Caesarral mindenesetre vendégbaráti viszonyban állott – talán a vendéglátó apa költőfiának vehemens kitámadásai iránt is azért lehetett éppen annyira elnéző a „respublikánus” anarchiát máskülönben tűzzel-vassal szabályozni próbáló „egyszem imperátor”... Ám megfordult az atyai birtokon Gallia Cisalpina akkori prokonzulja is, az a Metellus Celer, aki Clodiusnak, a Caesar-párti tribunusnak kissé hetérikus nővérét bírta nőül… Az ő becses felesége, illetőleg a sokan mások szeretője, a föltehetően kikapós Clodia Pulcher lett a catullusi vágyak megfoghatatlan tárgya, az erotikus izzású költemények immár halhatatlanná emelt Lesbiája… Persze, az sem lehet véletlen, hogy versekbéli és meglehetősen többértelmű nevét éppen Szapphó emlékére kapta a görög ideákért föllelkesült ifjonctól, aki mindvégig a csapodár asszonyka közelében maradt, hiszen mégsem az elérhetetlen ideál hálójában, hanem a hús-vér Clodia Pulcher mellett kínlódta, perzselődte, vergődte végig római ifjúságát... Nem is mozdult mellőle. Csak korai halálát megelőzően, 57-ben utazott rövidebb időre Kis-Ázsiába: Memmius praetort (a filozófus-költő Lucretius Carus barátját), Bithynia provincia helytartóját kísérte el újdon állomáshelyére... De Nicaeából is hamar hazamenekült a boldogtalan... Vissza. Lesbia vonzáskörébe... Jól látható, hogy Catullus lírai életrajza semmi érdemlegeset sem takargat előlünk... Csupán egyéniség volt: poéta! Tulajdonképpen semmi más sem történt vele... Csak hírhedt szerelme, csak még hírhedtebb poézise… Csupa botrányos eseménytelenség! Pedig száztizenhat verset hagyott hátra egy sokáig elveszettnek hitt veronai kódexben. Csak a tizennegyedik században bukkantak rájuk… Ha meggondoljuk, hogy neoterikus költőtársai csupán rövid fragmentumokban, kis sorfoszlányokban maradtak fenn – mégiscsak szerencsefi lehetett az a szegény Catullus!
Mindössze harminc évet élt. Avagy talán harminchárom tavaszt… Valamikor 87 és 54 között. Mintegy visszaélt... Mert a költők mindenkor, mindenkivel, mindennel visszaélnek. Csak önnön eltékozolt tehetségükkel, csak a líra, az égi adottság beléjük vetett bizalmával nem! Azzal sosem. Inkább meghalnak. (Csúf szokás...) Akkor sem. A halhatatlan istenek, a nektárban lubickoló égilakók, az elkurvult múzsák meg a hűtlen szeretők úgyis halni hagyják őket... Lesbia Görögországba utazik, Cynthia pedig Baiaéba megy... A költők viszont immár sehová sem mehetnek, hiszen sejtik, hogy az igazi versek legalább versek maradnak... Az igaz poéták ezért inkább visszahalnak, azaz időről időre visszaélnek szép szavaikba. Talán az örökkévalóságba. Legyen nekik könnyű a vers! Ne nyomassza őket túlságosan a költészet, a reménység hímpora...
KOVÁCS ANDRÁS FERENC

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2022
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék