Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1994. november, V. évfolyam, 11. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Papp Sándor Zsigmond

Papp Sándor Zsigmond
A LÁNY, AKINEK SÁRGA BORÍTÉKJAI VOLTAK
Im-nek
Leginkább arra a ködszerű, furcsa kárörömre emlékezett, melyet akkor érzett, amikor a csendóra ideje alatt fellármázták a folyosót. Lényegében nem nagy ügy, már-már jelentéktelen, mégis ott keringett makacsul a fejében, vagy inkább a bőre alatt: a nyugtalan izmokban. Rohangáltak az epesárga lépcsőkön, s teljes torokból csúfolták egymást. Segg-szpír, segg-szpír... Akár egy mondóka. Azért volt ebben valami felemelő, talán az az akaratos következetesség, ahogy csillogó szemmel rontották el nap mint nap az öregek délutáni semmittevését. Gyerekek – legyintettek olykor, s ugyanúgy nem történt semmi, miképp máskor sem. Igazi, békebeli megalkuvók tengették itt életüket.
Ők azonban sikernek könyvelték el magukban a bújócska szünetében, két felvonás között. Rendszerint az üvegszállító szekér mögé rejtőzött el, innen, a küllők szigorából, belátható volt az udvar. Minden jóbarát, közeledő veszély és az üveges is, ahogy izzadtan, kitekert nyakkal cipeli műhelyéhez a hatalmas táblákat. Néha újságpapírt gyűrt a kezébe vagy valamilyen haszontalan rongydarabot, de így is megvágta magát. Ijesztő volt a vér valódisága a keramitkockákon, s kísérőszavait tilos volt apáék előtt kiejteni. A kövek mögé is beszivárogtak a törött üvegdarabok, mindenféle színben. Csak a sötétkék volt nagyon ritka, igazi kuriózumnak számított. Két zöldet és öt sárgát lehetett kapni érte a jobb napokon s egy maroknyi átlátszót. Ebben is volt némi tomszójeres örökség, de ezt akkor még senki sem hánytorgatta fel. Anyja, a majdnem híresség a konyhában (leendő sikereinek előcsarnokában) éppen Ibsen-darabot próbált, óvatos gesztusokkal hadonászott a krumplileves felett. Disztingvált figura kis gonoszsággal – magyarázta magának a rendező utasításait, s kitartóan kereste a megfelelő, polgári hangsúlyt. Hülye idők jártak akkoriban, nem kedvezett a minőségi kultúrának. Vagy valami ilyesmi. Pár vállon veregetést kapott a bemutató után egy buzgóbb firkásztól, akiről mindenki tudta, hogy alkoholista. A félig telt, karcsú pezsgőspoharakra jól emlékszem. Másnap ismét lemehetett a barátaihoz. Ételszag áradt a falakból s belföldi dezodor. Segg-szpír, segg-szpír – üvöltötték megkönnyebbülten a lépcsők.
Nem tudom, miért, de egész biztos voltam abban, hogy a történelem mint olyan, nem ismétli önmagát. Legfeljebb szarik az egészre, akarom mondani, gúnyt űz belőlünk. Nem lehettem egy kirobbanó optimista, mindenkibe csak véletlenül botlottam bele, mintha bocsánatot kérnék az életemért. Keserves állapot a filozófia – szögeztem le magamban, s elhatároztam, hogy azért sem fogok inni ma este. A buli bénult utóhangulata mardosta a gyomromat, azok a nyamvadt kiszáradt szendvicsek is elfogytak már. Az emberek félrevonultak, a sorsukat elemezgették egy elviselhetőbb zugban. A levetett cipők otrombasága a szőnyegen, az értelmiségi dumák érthetetlen foszlányai a zenével terhes éterben, ennyi volt az egész hangulat. És ez a megható önvád, ahogy ráragad az elhasznált arcokra, jó mélyre, a ráncok hasadékaiba. Szinte minden tartalék energiámat arra pazaroltam el, hogy izgalmasabbá vagy csak egyszerűen érdekessé lazítsam magamban ezt a kötelező összeröffenést, rozzant alakjaival egyetemben. Megint egy bemutató után voltunk, éreztem a siker állott szagát, csak úgy dőlt belőlünk az elégedettség. Lényegében masszívan untam az egészet. Azt hiszem, évezredek óta rühellem ezt a meló utáni tehetetlenséget, ezt az idillt vagy mit. Az ajtónak dőlve okoskodtam, jól állt a kezemben a borosüveg.
Aztán megláttam; elhagyottan mosolygott a bagófüst mögött a szoba eldugottabb részén. Fiatalabb volt, mint a kidőlt elitréteg, nálam mégis egy-két évvel idősebb. Nem tudtam levenni róla a kissé elgyötört lencséimet. Csak néztem, bárgyún és ajzottan, mint egy Lorca-hős az andalúz éjszakában. Vörös hajú volt, az a fenséges árnyalat, amely a poharakban ragadt maradék skót whiskyre emlékeztetett. Lehet, hogy ezek a nők fognak meg igazán? Eltökéltem magamban: közeledni fogok. Ennek az estének már úgyis mindegy. Egyébként rögtön tudtam, hogy színésznő, és hogy odavan a gregorián énekekért. Vannak megérzéseim. Jópofáskodtunk egy-két mondatnyit az abszurd színházról, valamit a változó időjárásról, majd spontán elindultunk felkutatni némi vörösbort. A „házigazda” féltett tartalékait, pontosan ismertem a lelőhelyet. Stabilan álltam a kanyarokat, a lépcső sem okozott gondot. Valaki végre kazettát cserélt. Táncoltunk. Úgy mozgott... Istenem, úgy mozgott, hogy majdnem elfelejtettem színésznői mivoltát. A sötétben egyre pikánsabb műhelytitkok hangzottak el. Estragon, a vén sunyi, megtalálta Gertrudis melleit a barna blúzban. A felesége ártatlanul szendergett a belső szobában, kicsit összenyálazva a párnákat, talán most is az evésről álmodott. Egyikünknek sem volt olyan szép babaarca. A hajnali órákban kezdtek el szállingózni. Ilyenkor már mindenki őszinte, még a sarki nonstopos is a vonalig tölti a pálinkát a mustárospohárba. Csak a fapofa kötelező. Előkelő negyedben laktunk. Magánház; garázzsal, kerttel. Ment az üzlet. Tényleg. Utáltam magam, bár gyönyörű szemei voltak a lánynak. Érzékenyek, végül az „elhanyagolt értelmiségi” mellett döntöttem. Passzolt rám ez a szerep, már rutinból is ment, félgőzzel. A nagyvárosi hajnalok általában kiábrándítóak és közönségesek – súgtam a rendezőnek, aki mindvégig mosolygott a bajusza alatt. Láttam a szemén, hogy sikerült időt nyernem. Egy ideig megint nem zaklatják a köreimet, a jól szigetelt köreimet. Hátulról hozzám simult valaki.
– Maga ugye nem az a fajta, aki hajnalban hazakíséri a nőismerőseit? – kérdezte mélabús pillantásainak egyikével a kapualjban. Kezdett idegesíteni a stílusa, több volt ez, mint szimpla pimaszság. Sehogyan sem akartam megvitatni ezirányú elképzeléseimet ezen a prózai helyen. A reggelek nem tesznek jót az idegeimnek. Máskülönben is nem ért annyit az egész felhajtás.
– Nem jellemző – vetettem oda félvállról. Nem vagyok az a fajta, aki ilyenkor tincset kér az imádott hajából vagy ilyesmi. Inkább kiszúrtam egy őgyelgő taxit. Gyorsan fizettem, s már tuszkoltam is be a hátsó ülésre. Vörös haját összeborzolta a huzat, ez a kép kivakarhatatlanul rögzült bennem, mint egy nem kívánt fénykép. Olyan volt. Közben képességeimhez mérten igyekeztem megjegyezni a telefonszámát. Nem látta rajtam, hogy reménytelen eset vagyok. Ekkor már tapintható, formás előítéleteim voltak a kezdő színésznőkről. Hosszú hónapokra nyúlik vissza ez az érzés. Az is rosszul esett, hogy vissza kell majd mennem a lakásba, ahol a heverő, a fotelek valószínűleg átvették a savanyú est borszagát. Kimosták a levegőből ezt a közönyt, ezt a céltalan közömbösséget. Senki sem rak rendet ilyenkor. Anyám csak bezuhan az ágyba, s magára ráncigálja a takarót. A festék délig rámerevedik az arcára. Az erkélyajtót is én nyitom ki, a dohányfüst kisompolyog talán a szobából. Idegen még nekem ez a ház. Pár éve idegen. Semmilyen, szagtalan. Végül lelököm magam a földre, az üvegasztal mellé, és úgy teszek, mintha aludnék. Átvirrasztom azt a tompa holtidőt, ami a délelőttig még hátravan.
– Biztosan felhívom... Még ma este. De holnap feltétlenül – ígérem meg újra, s becsapom a taxi ajtaját. A látószögem perifériáján még megakad a látvány, ahogy harisnyás térdei, combjának titkos hajlatai kivillannak a szoknyából. Lerázom magamról, fázok az egy szál trikómban. Mégsem szeretnék fásultnak látszani, kelléktáramból kivakarok még egy kedvező mosolyt, s vége. Nevekkel, kósza ígéretekkel, nevetséges időpontokkal kevert váladék lüktet az agyam helyén. Mégis integetek a taxi után, ismeretlen, különös gesztus ez. Jóleső belvárosi szél feszül a halántékomnak, mozdulnom sem kell. Kiérzek belőle valami megfogalmazhatatlant. Iszonyúan vonzó combjai vannak – zuhan elém egy gondolat, az arcomon is megfeszül a bőr. Percekig állok így, kimerevítve az utcaképben. A kapu nem nyikorog, a fater is ügyel a kedvező benyomásokra. Hangtalanul teszem meg azt a pár lépést. Olyanok vagyunk, mint az árnyékok.
Talán egy órát aludhattam. A kemény föld kiegyengette a hátamat. Szerencsére az ébresztőt jó messzire tettem a kezemtől, majdnem a küszöbre. Pityeg is kegyetlenül, azzal a buzi hanggal, amely az agyamon keresztül a sípcsontomig rágja magát. Nincs kedvem ehhez a naphoz. A tükörben eléggé gyűrött vagyok, a hideg víz sem segít látványosan. A vízcseppek blazírt könnyedséggel folynak végig a pofacsontomon. Nincs mit tenni, a szám egy kiszáradt sebhely. Még átmenő jegyem sincs külalakból, nemhogy tűrhető. Az éjjeliszekrényről felmarkolom az e havi áldást; nem számolgatom, ebből a szempontból apám tökéletesen megbízható. És nem szűkmarkú. A felét általában félre szoktam tenni, hogy majd hozzájárulok a közös költségekhez vagy valami ilyesmi. Bennem is van egy jó adag önérzet. De most az egészet belegyűröm a zsebembe, ha minden jól megy, ez az utolsó laza napom. Végre munkába fogom magam. Igazi melóba, nem valami protekciós, szar lehetőségbe. Mosolygok magamban, újra pofákat fognak vágni az ősök. Kezdődnek a régi kis szörnyülködéseik... Hogy ez neked nem való, kisfiam, te többre vagy hivatott – ilyen porlepte frázisaik vannak. Habár az is igaz, hogy anyám menő volt irodalomból.
Szóval a fater teljesen megbízható pénzügyi szempontból. Sokan irigylik az üzleti érzékét, a szimatát. Lehet, hogy én is egy jó befektetés vagyok az öregnek, hosszú lejáratra, ha van ilyen. Anyám ugyanabban a pózban. Nem sietek, a fazonnal fél tizenkettőre beszéltem meg a kútnál; addig még bő negyven percem van. Megfontoltan válogatok a zakóim közt, ez rengeteget jelent; apám még annak idején magyarázgatta. Mindenáron meg kell szereznem az állást. A nyakkendőt most mellőzöm. Végül egy lezser pasztellzöldet nézek ki, a Nap már perzsel a redőny résein. Útközben beugrom a Pink Cadillacbe, s veszek egy napszemüveget, utálom, ha hunyorognom kell az erős fényben. Rangsorolom a teendőimet. Kicsit félszeg leszek és visszahúzódó – döntöm el magamban. Az olyan megkapó. Egy utolsó pillantás a tükörbe, már meggyőzőbb így jelmezzel. A szoba még mindig szanaszét, de nem érdekel. Szarok rá, hogy milyen pofával ébred fel a művésznő! Egyszer ő is eltakaríthatja a társulat szennyesét. A garázsból elkötöm a Mercijét, igazán nem szokásom – rendszerint villamossal járok, bérletem is van –, de ma eltotojáztam az időt, nem is érnék oda. Pedig a pontosság perdöntő az első találkozásnál, majdnem mint a nőknél. Majdnem. Addig is felmázolom magam, az „öntelt arisztokratát”. Persze, nem meggyőződésből, de csak ez megy a Mercihez. Felhajtom a tetejét, végigzuhan a műszerfalon a tekintetem. Totál menő lettem.
A város egyébként egy utálatos katlan. Egy kibaszott serpenyő, így pontosabb. Egymás seggében lihegnek a piszkos bűzokádók, alig araszolunk előre. Végigfuttatom a sastekintetemet a járdán, szépen kicsipkézték a női cipősarkok. Van egy-két jó bőr a kirakatban, feldobják a hormonháztartásom. Ők is rendesen megbámulják az anyám kocsiját. Státusz van a seggem alatt, hiába. Keserű leszek átmenetileg, mert eszembe jut, hogy mennyire jelentéktelen vagyok egyébként, mondjuk, a villamoson. Heteken keresztül. Egy senki. De valahogy mégis szabadabb, ha lehet ezt mondani. Ma pedig végképp visszaállítom az egyensúlyt. Csak sikerülne, Úristen, csak sikerülne... Ez lenne az év szenzációja. A Miklósi csemete benzinkutas! Röhögnöm kell. Aztán majd megpróbálnak lebeszélni, kézzel fogható érveik lesznek. Majd anyám színházi víziói következnek... Én és a rendezői pálya, szépen egyengetett célegyenes. Keresek magamnak egy jobb albérletet, s ezzel belépek függetlenségi akcióm utolsó fázisába. Sikerülni fog. Kell, hogy sikerüljön. A mai az első lépés... Elhúzom a szám, s felragasztom a tökúj szemüvegemet a kéjes mosolyom fölé. Ettől biztonságban érzem magam. Nem vicc, mintha láthatatlanná válnék. Klassz ez az érzés, a szabadsághoz van közel. Sajnos, a femiliben ez még mindig bűnnek számít, amolyan árulásnak. Otthon imádják a központot, a reflektorok hideg fényét. Mindegy, most nem ez a lényeg. Megmarkolom a volánt, jobb kezem a sebváltón pihen. Egyébiránt a kesztyűtartóban megint találtam egy harisnyát. Ez most fekete. A kedvencem. Legközelebb tényleg megkérdem anyámat, mi ez a dömping. És miért pont itt, más rejtekhelye nincs? Eredeti, az tagadhatatlan. Önkéntelenül is megtapogatom. Lassan kiérek a városból. A következő lámpa után már a kút jön. Veszek egy mély lélegzetet. Sikerülni fog – erősítem meg magamban a koncepciót, s megpaskolom a Merci oldalát. Sápadt vagyok a visszapillantóban.
Mindannyian tudták, hogy Janika szívbeteg, de ez sohasem volt több, mint puszta információ. Vékonydongájú krapek, eléggé sápadt, mintha valamennyi nyarát a pincében töltötte volna. A játékokban hamar kifulladt, ilyenkor meg kellett várni, amíg a házfalnak dőlve kifújja magát. Eleinte hálás kutyaszemekkel köszönte meg a csoport szolidaritását, aztán oldódott benne a félelem, s egyre inkább otthonossá vált. Nemrég költöztek ide, valahol a város szélén szép házuk lehetett, de az apja miatt el kellett adni. Egyedül élt az anyjával, aki állandóan figyelmeztette, hogy kevesebbet mozogjon. Nem sokat fogott rajta a dolog, nagyvonalúan legyintett egyet, s arisztokrata undor telepedett a vonásaira. Aznap már nem is tudtak vele beszélni, csak nézett azzal a rettenetesen mély szemével, mintha azon tűnődne, hogy kit ítéljen halálra. Ezen nagyokat röhögtek. Mindezek ellenére viharos sebességgel törzshelyet vívott ki magának, nem is kezdődött el nélküle az igazi játék. Ragaszkodtak hozzá, talán azért is, mert a viszonylagos gyengesége mögött lappangott valami sejtelmes tér, amely elemi erővel vonzotta ezeket a bérházi gyerekeket. Mintha egy hatalmas kék üvegdarabot tartana a zsebében, vagy értene a kóbor kutyák nyelvén. Ilyenszerű tulajdonságokkal ruházták fel a háta mögött.
Ő szállította azokat a játékokat, ahol inkább a vakszerencse vagy épp a képzelőerő volt a domináns, s nem a futóteljesítmény. Pontosan ismerte és használta ki a képességeit. Ez is elbűvölő volt. Vele szemben, vagy akár mellette nem maradt helye az elmosódott árnyalatoknak, a bizonytalan véleményeknek. Szigorú és éles határokat követelt már a puszta jelenléte is. Akaratlanul rangsorolódott a csoport, hirtelen fontosak lettek a különbségek. Lágy hierarchia ütötte fel a fejét, mely egyre inkább elhatalmasodott a lázban égő gyermekeken. Ádámmal mégis barátok lettek, ez leginkább a féltett üveggyűjtemény elosztásában nyilvánult meg. Janika az első napokban lekicsinylően kezelte az üveggyűjtést, feleslegesnek és nyálasnak minősítette. Hónapok teltek el, míg valóban lelkesedni kezdett, talán azért is, mert megértette, hogy ez mindvégig megmarad az udvar egyik óriási lehetőségének. Egy esetleges vezér szempontjából.
Izgalmas és boldog időszak köszöntött be, az iskolát következetesen hanyagolták. A karszámaikat kicserélték egymás közt, a pionírnyakkendőjüket a szájukra kötötték, akár a híres gengszterek. Ez elemista korban még előfordul – nyugtatgatta az anyját a bűbájos tanítónő. Aztán ő is eltűnt, mint ahogy a félszemű portás is, aki sehogyan sem akarta kirakni a homlokzatra az aktuális transzparenst. Ez persze – merő óvatosságból – senkit sem érdekelt különösképpen. Mindig is voltak névtelenek – jegyezte meg az apja. Janikával ketten akkor már tudták, hogy nemsokára jön az IGAZI, a nagy KIUGRÁS, s visszavonhatatlanul meghódítják a felnőtteket, akik egyre komorabban lézengtek közöttük. Kitalálták a színházat. Tulajdonképpen Ádámé volt az ötlet, ő pedig anyjáról másolta le, mikor egy főpróba erejéig becsempészte magával a munkahelyére. Romeo és Mercutio, a két ifjú tehetség – hirdették a képzeletbeli plakátok, cirádás, képzeletbeli betűkkel. Teljes beleéléssel játszották az udvaron a maroknyi nézősereg előtt. Mindig megbosszulta a barátját s testvérét, aki kicsit lihegve, a szokottnál is fehérebben figyelte a további eseményeket. Sokszor szakadt azonban félbe a bemutató – csak premiert tartottak –, mert Mercutiot elrabolta (fényes nappal) a vérszomjas Capuletné, aki kipirult arccal rikácsolta el véleményét, miszerint egyszer végzetessé válik ez az „idétlenség”. Az ő eredeti kifejezéseit sem volt szabad használni apáék előtt. Innen is látszik, hogy Capuletné meglehetősen pórias jelenségnek számított az udvar elegáns társadalmában. Janika pár napig szobafogságban tengődött – néha hetekig is, ha nagyon felkapta a vizet az öreglány –, csak az ablakon keresztül társaloghattak az égetőbb bajokról. Addig Ádám beszervezte Csillát, hiszen a színház, a színházuk semmilyen körülmények között sem állhatott. Az erkélyjelenet teljesen új színt kölcsönzött a játéknak. Még a statiszták is lámpalázban botorkáltak a bemutató perceiben. Egy lány sima jelenléte elmélyítette a különbségeket, amelyeket eddig a színház jótékonyan a háttérbe szorított. Mind többen és többen jöttek el. Janika szánalmas helyzete kiesett az érdeklődési körükből, valahogy elsikkadni látszott az új izgalmak között. Birtokba vették az üvegszállító szekeret, az üveges mérhetetlen rémületére, aki aztán mérlegelve a helyzet jelentőségét, engedett. Ez volt az első, igazi díszletük. Aztán Csilla – elkerülhetetlenül – nőiesedni kezdett, s egyre nagyobb tisztelet övezte Romeo szerepét s csoportbeli hatáskörét, mert mindenki biztosra vette, hogy a kulisszák mögött „dobja a nőt”. Ezt a vaskos kifejezést egy akkori divatos filmből lopták, illetve sajátították el, mely mereven szolgálta a korabeli kultúrszemléletet. Nagyban folyt a találgatás az esetleges jelentésekről, de valamennyien tűzbe tették volna a kezüket – jelentés ide vagy oda –, hogy CSINÁLNI csakis úgy kell, ahogy Csilla és Ádám teszi, miután a taps végeztével kéz a kézben fellibegtek az emeletre, s eltűntek a lakás titkokkal terhes ajtaja mögött. Végül az a vigyor, mely napokig virított a fiú arcán, végképp hitelesítette a mítoszt. Az egyensúly akkor billent vissza – Ádám és Janika között –, mikoris Mercutio egy napsütötte, könnyű délutánon az udvar hátsó részén tenyérnyi, égszínkék üvegdarabot talált. Ilyet eddig még senki sem látott. Megszeppenve állták körül a lelőhelyet. Mindmostanig egyikőjüknek sem fordult meg a fejében, hogy itt – ennyire távol a műhelytől – is lehetnek eltévedt kincsek. Janika beteges fehérsége furcsa fénybe fogta az eseményeket; a hívei rögtön felkapták a fejüket. Napok alatt feltúrták azt a falatnyi helyet. Janika helyzete egyértelműen megváltozott: egyetlenné lett. Megfellebbezhetetlenül. Nem volt más lehetőség.
Rápislogtam az órámra, másodpercre fél tizenkettő. Eddig kitűnő. A Mercit biztonsági okokból a parkolóban hagytam, nem akartam, hogy anyámék miatt vegyenek fel. A benzinkutas srác így is fél óráig stirölte, pedig itt külföldiek is megfordulnak. Izzadni kezdtem, elöntött az ismerős félelem, amit már annyira hiányoltam a steril életemből. Körülnéztem; imponált a tisztaság, az élénk színek s a háttérben az étteremszerű építmény. És egyáltalán nem éreztem azt az átható bűzt, a benzinszagot. Valóban mutatós volt az egész, a gondosan nyírt méregzöld gyeppel.
– A tulajt keresem – próbálkoztam az egyik srácnál. Túl hivatalosra sikeredett, a végrehajtónak van ilyen jól fésült szövegük. A srác mindenesetre totál tisztelettudó lett; már átkoztam magam, hogy azzal a nyavalyás púderesdobozzal jöttem. Mindenki hanyatt vágja magát tőle, s ez annyira megalázó és annyira kispolgári, hogy életunt leszek. A szemüvegemet igazgattam zavaromban. Tehát az a változat ugrott, hogy szerény és visszahúzódó. Ki kell találnom valamit, amíg nem késő. A fazon most a zakómat bámulta. A fater hozta valahonnan ajándékba. Kurvára mérges lettem az esti protokollra, az tett be nekem. Az az előkelő cinizmus.
– Ott – szólalt meg végre, s mutatott el egy nagyon bizonytalan irányba. Én speciel, arra csak kukoricást láttam – ott, a büfénél. Piros kabátban – s közben hadonászott az orrom előtt azzal az izével, ami testközelből igencsak büdös volt. Élethűen csinálta. Laza kocsisor várakozott mögötte, egy olasz (szürke BMW) már a nyelvet tanulta buzgón. Ahogy láttam, ez az a fajta, aki csak a káromkodásig fejlődik. Kiegyenesedtem.
Aztán elindultam az étterem felé, ahol tényleg állt egy pocakos tag, bordó zakóban. Az összhatáson csak az ellenzős sapkája rontott valamit. Imádkoztam magamban, hogy ki ne szúrja a Mercit. Majdnem reménytelennek tűnt, mert a parkoló durván tizenöt méterre feküdt tőle, s a legnagyobb optimizmussal szemlélve is csak három kocsi terpeszkedett benne. Illetve csak kettő, a harmadik egy viharvert Skoda volt.
– Jó napot. Én érdeklődtem tegnap az állás ügyében... – sikerült lehiggasztanom a hangom. Nem döcögött és nem volt bántóan éles. Azt hiszem, megtaláltam a megfelelő hangszínt.
Alaposan végigmért. Szerintem a zoknim árnyalata is érdekelte.
– Szeretem, ha pontosak az emberek – préselt ki magából némi együttérzést. Aztán hallgattunk. Szépen, türelmesen. Ő a kukoricást, én az országutat fürkésztem elmélyülten. Mikor már megszámolt vagy kétszáz kórót, megszólalt. Kezdtem megkedvelni a társalgási trükkjeit.
– Dolgozott már valahol? Úgy értem, mint benzinkutas...
– Még nem, de belejövök – fogadkoztam.
– Tudja, itt nagyon sok a külföldi vendég és...
– Beszélek angolul – vágtam közbe szolgálatkészen.
– ... nem szeretném, ha leöblítené a kocsijukat benzinnel.
Tonnányi csend. Időközben behúz egy tűzpiros Mazda, az alacsonyabbik rögtön pattan, s kezdi törölgetni a szélvédőt, még a visszapillantót is körbeleheli. Bizisten, ügyesen mozog.
– Ezenkívül nem baj, ha előzékeny és udvarias. Nem szarakodik órákig a visszajáróval, és esőben sem fogadja morcosan a vevőt. Bármikor hajlandó megadni a kért felvilágosításokat, s nem vár viszonzást szemtelenül. Ez mind elengedhetetlen, ha...
– Nem gond.
– ... nálam akar dolgozni. És az sem válik kimondottan a hátrányára – ekkor nézett először a szemembe; hideg volt és kifejezéstelen –, ha nem szakítja félbe minduntalan a leendő főnökét.
Bírtam a szókincsét. Minduntalan. Szép szó. Egyébként, ahogy elnézem, ez az a típus, aki gipszarccal jelenti be, hogy tűz ütött ki a lőszerraktárban. Vagy most erőszakolják a kishúgát; és aki nem érti a viccek poénjait. Ez az.
– Máskülönben, hogy hívják?
– Ádámnak. Miklósi Ádámnak.
Mintha hátbaverték volna egy lapáttal. Meglepő volt az átalakulás. Nem is maga a változás milyensége vagy a kiszámíthatatlansága, hanem a gyorsaság. Tíz körömmel kaparták le az arcáról az „énvagyokagóré-énvagyokazAtyaisten” kifejezést. Pedig jól állt neki. Mondom, pillanatok alatt. Ha meséli valaki, nem hiszem el.
– Csak nem... csak nem Miklósi Péternek a fia?!
Itt már tudtam, hogy egészen ellőttem a dolgot; a Merci oldala kárörvendőn villant meg a fényben. Kegyetlenül feszengtem a bőröm alatt, annyira zavart ez az őszinte, lesújtó arc. Innentől akár a Habsburgokkal való rokonságomat is közölhettem volna, vagy az összes nemi eltévelyedéseimet. Bármit. A pasas maga alatt volt fél méterrel. Mégsem tudtam nevetni.
– Tudhattam volna az autóról, hogy csak te lehetsz. Hát persze, most látom...
Próbáltam menteni a helyzetet:
– Én csak az állás miatt... az újságban olvastam a hirdetést – igyekeztem visszaterelni az eredeti témára apadó figyelmét. Szánalmas lehettem.
– ... mennyire hasonlítasz az öregedre. Ugyanaz az áll, az orrod... minden ismerős. De te nem rendezőnek készülsz? Anyád azt szeretné vagy nem? Nagyon helyes, apád úgyis mindig panaszkodott, hogy elég egy bájgúnár a családban. Jól tetted, hogy meggondoltad magad.
– Az az ügy már régen lejárt, elavult teljesen. Jézusom, az már történelem – hirtelen húsz évet öregedtem – engem csupán az állás érdekel. Érti?! Benzinkutas szeretnék lenni!
– Szó sem lehet róla! Csak nem gondolod, hogy kiraklak a placcra? Esőben, szélben? Mit gondolna az apád?! De azért ne szomorkodj, van itt hely. Szükségem volna egy okos srácra – csak ne kacsintott volna, mamám, csak ne kacsintott volna – aki az ügyeimet intézi, amíg távol vagyok, meg ilyesmi. Egy amolyan jobbkézre, tudod, akiben megbízhatok. Hamar belelendülsz, nem féltelek. Azt mondtad, beszélsz idegen nyelveket. Az nagyon jó, hasznodra lesz.
– Csak angolul... – próbáltam meg lehűteni, hátha magához tér, de erre jéghegyet is dobigálhattam volna, olyan Titanic-zúzót. Teljesen beleélte magát a jólétbe. – Nézze, totál előzékeny leszek, udvarias meg minden. Kitörlöm a vevő orrlyukát is, csak kapjam meg azt az állást. Nem akarok rendező lenni, aligazgató meg egyáltalán, ha még számít valamit a véleményem. Egész életemben ilyen lökött ajánlatokkal tömködtek. Én csak egy kicsi helyet szeretnék. Egy hamuszürke pozíciót.
Szépen elmotyogtam a monológomat. Rám se hederített, más hullámsávot fogott. Még mindig a kocsit szűrte át az agyán, és időközben rózsaszínben látta a világot. Irigyeltem.
– A Mercedesről tudhattam volna. Épp a múltkor beszélt róla, hogy meglepte a feleségét. Az én cégembe is be akart szállni. De ha most te is itt vagy, biztosan meggondolja még... Vén lókötő az apád, jó üzleti érzéke van. Ritka az olyan ember, hidd el... – átkarolta a vállam, talán már jól is esett –, akkor holnap ugorj be, s megmutatok mindent. Gyere kilencre... vagy nem, az túl korán van. Gyere tere, legfeljebb késel... Aztán mindent megbeszélünk részletesen. Előleget adjak?
– Nem, nem. Van pénzem – tiltakoztam bágyadtan.
– Ha tudtam volna... De az apád soha nem említette, hogy te is belépsz az üzleti keringésbe. Nem is sejtettem...
–Naná, hogy nem! – már ingerült voltam – még én sem sejtettem, ha tudni akarja. Ezt csak úgy magamtól... – elfáradtam útközben, meg láttam is, hogy tárgytalan vagyok. Sosem fogta volna fel az indokaimat, a függetlenségi akciót. Ez a pofa semmit sem TUD, csak hallja a nyálkás pletykákat, aztán összead hetet-havat, s kész a családi romantika. Végül elengedte a vállam, bár akkor már homlokon is csókolhatott volna. Még szerencse, hogy minden úgy ment, ahogy elképzeltem... Végig az volt az érzésem, hogy újabb és újabb szélmalomba botlok. Csak ezek sokkal modernebbek és formatervezettek. Szerettem volna felhasítani a Merci motorházát vagy berúgni az oldalát. De megsajnáltam. A hátsó ülésre löktem a szemüvegem, a Nap beledöfött a pupillámba keményen, határozottan. Bekapcsoltam a rádiót, s kifaroltam a parkolóból. Nekirohantam a városnak. Már semmi sem érdekelt. Sírni volt kedvem, összekucorodni az ülésen, s átaludni az évet. Hosszú idő után először Janika jutott az eszembe, aki természetéből fakadóan egyszerűen képtelen volt bárminemű opportunizmusra. Egyenes gerincű seggfej maradt mindvégig. Öngyilkos lett a hangulatom.
Bolyongtam a városban; utcák jöttek egymás után, kedvetlenül. Azt hiszem, irtó szerencsém lehetett, hogy nem koccantam össze senkivel, hiszen alig figyeltem a forgalomra. A zakómat is lerángattam már, összegyűrve feküdt a padlón. Nem is tudom, mién nem a mozigépészt választottam. (Majdnem egymás mellett volt a két hirdetés.) Valamilyen stupid következtetés alapján ragaszkodtam a szabad levegőhöz, mert az talán romantikusabb... Kaptam egy jó nagy darab, fényes szabadlevegőt. Akár be is keretezhetem. Hirtelen nem tudtam mit kezdeni ezzel a lapos hétvégével. Üres és üresebb órák végtelensége. Valahogy így éreztem magam akkor is, amikor az anyám kéjes vigyorral bedobta, hogy elintézi a felvételimet a rendezői szakra, csak toljam el odáig a képemet. És ne moralizáljak; mert kimondott tehetség vagyok, ő ebben több mint kompetens zsűri, több mint kompetens bizottság és több mint kompetens Atyaisten. Örülnöm kellene a lehetőségnek. Egykedvűen kanalazgattam tovább a húslevest. Apám fel sem nézett az újságjából, mert mit is utasítanának vissza színházi berkekben egy Miklósi Tamarának? Vagy az egy szem fiának, aki évek óta, ilyen-olyan ürüggyel téblábol közöttük? Semmit. Mindenki megvehető és eladható tetszés szerint az adott árfolyamon. Leginkább a kezdő színésznők. Olyan ez, akár egy hóvégi kiárusítás. Azóta előadásra se járok. Minek? Lehangoló így az egész.
A strand közelébe keveredtem, millió félpucér ember. Elözönlik a járdákat, felfalják az úttestet. Megint lépésben kínlódom, a csitrik egyfolytában belesnek az ablakon. Tekintetükben ostobaság mohó vággyal keverve. Álmodoznak. A tetőt sem engedtem le, talán dühömben, de nem bírom sokáig. Minden levegővétel fizikai fájdalom, mintha tele lenne a város szúrós, vékony porral, ami mindenhova beszivárog. Érzem, ahogy csorog rajtam az izzadság, vékony patakokban karmolja a hátam. Legszívesebben a medencéig rohannék a kocsival. Áttörném a pléhkorlátokat, utat vágnék a puha emberek között. Már látom a víz kecses villódzásait a medence falán, a világos csempék felületén. Beszívom a párát. Vérfagyasztó csobbanás; elmerül a roppant súly. Aztán betódul a víz, a megváltó ősanyag, minden irányból. Már bennem lüktet ez a klóros, megszelídített tömeg; és könnyű vagyok, mintha most, a vég előtti percekben éreztem volna rá a repülés öntudatlanságára. A sikoltások nem zavarnak, nem is hallom a szirének hangorkánjait...
Az állomás ilyenkor elcsendesül. A restiből kitántorgó vodkaszag elvegyül az olajos talpfák illatával. A 4,30-as gyorsig elszenderülnek az ablakban a művirágok. Közelebb hajol hozzám, szavai rám hasonlítanak. Aztán újra megkérdi – mint minden története után –, hogy nem lesz baj, nem fognak majd keresni a szüleim. Elgondolkozom. Fognak, igen, keresni fognak mindenhol és mindenkivel. Csak úgy leléceltem, cetli nélkül, a legszükségesebbekkel. Hogyan? Felrugdostam magam az első vonatra, s egy szimpatikusabb helyen leszálltam. Ennél a résznél mintha mosolyogna az öreg bakter. Másnap szólított meg, amikor nyikorgó tagokkal, nagynehezen felkászálódtam arról a dögkemény padról. Sosem volt ennyire közel a sötétség, a vonatcsikorgással átszőtt égbolt. Nincs hova menni? – kérdezte. Nem nagyon volt. Akkor maradni köll – felelte egyszerűen. Lassan megtanulom a menetrendet, integetek az elnyűtt, sárga zászlóval a fontosabb vonatoknak. Nem nagy állomás ez, az idő is átcsattogott fölötte, mint egy ideges szerelvény. Miért nem akar rendező lenni? – faggat néha. Már unom ezt a kérdést, olyan áttetsző és tömény, akár a pálinkája, amit minden este belém erőltet. Ez már nem is én vagyok. Elmaradtam a történések hézagaiban, valahol messzebb az időben. A szesz csavarja az orromat, a literes üveg odakoccan a szegélykőhöz, de nem törik el. Itt minden ellenáll a pusztulásnak. Nem tudok már mit mondani. A nyár utóíze idétlenül remeg a fűzfák között, néha erre hozza a szél vagy a huzat. Aztán számolom a zápor szálait, ahogy hajlékonyan kikerülik a házat.
A lány is idejött, mintha tudta volna. Arra a gőgös gyorsra várt, ami egy hiba, egy félreértés nyomán mindig megáll. Aztán a másnapi, lusta személlyel ment el. Összekapart némi pénzt a tengerig. Az idő mindenre elég – mosolygott huncutul a bakter, s elfelejtett hazamenni, de előbb az otromba kulcsait belecsúsztatta a markomba. Benne is volt egy ki nem mondott nagyvilági előzékenység. De a fű inkább tompította a testek értetlenségét, elnyelte azt a csendet is. Az ablakból sokáig integetett, tudtam, ennél őszintébb már nem lehet. Végül az éjféli, eltévedt szúnyogokkal megérkezett Kelemen bácsi, a színház mindenese. Harsány, közönséges fickó, aki örömében mindjárt teleordította a várótermet. Azonnal felhívta anyámékat, szolgálatkészen bólogatott. Isteni szerencse, hogy erre járt – köpködte a kagylóba. Zötykölődtem hazafelé. Az expressz sehol sem állt meg, még a hangosabb pályaudvarok előtt is elrohant, mintha valamiféle sürgős dolga akadna a világ másik felén. Otthon a nagy egymásra találás volt színen, persze ideig-óráig. A lány is írt, a nehézsárga borítékok teljesen betöltötték a postaládát. A válaszokat is megpróbáltam, új íveket fűztem a gépbe, de hiányzott a megfelelő betű. Egyszer meglátogatlak – fogadkozom, de nincs sok értelme. Valaki mindig erősebb. Rém utálatos, ha elérzékenyülök a saját emlékeimtől.
Bolyongtam az utcákon.
Eleinte öt zöldet és tíz sárgát ajánlottak éne, sőt, Zolika a hüvelykujjnyi barnáját is, amit a műhely küszöbén talált még tavaly. Egy elkallódott sörösüveg árva darabja lehetett, felemás értéke volt. Nem tudták hova tenni. Mégsem lehetett elkunyerálni tőle egy pillanatra sem. Janika egyre fennköltebb pofával jelent meg az udvaron, élvezte a felfokozott figyelmet, a kitapintható sóvárgást a levegőben. Valóban vibrált körülötte minden, még az eddig jelentéktelen dolgok is más értelmet kaptak, ha megérintette vagy csak beszélt róluk. A színház akadozott, nehezen engedelmeskedtek a gyerekek Ádámnak. A rendező úr tekintélye véglegesen megingott, egyáltalán nem számított már a színész-anyuka s az esetleges tanácsai. Semmi sem számított. Furcsa események következtek gyors egymásutánban, egy láncreakció kérlelhetetlenségével. Mercutio könnyedén vette át a hatalmat a deszkák felett. A saját elképzelései szerint idomította a darabot, amely végül oly torz lett, hogy szinte szégyen. De ezt senki nem vette észre. Mindenkinek természetes volt, hogy Mercutio mászik fel az erkélyt jelentő szekérre, s hogy magát bosszulja meg a véres harcban, csakhogy erejét fitogtassa a várfogságra ítélt Júlia előtt, aki elképedve sorvadt el ekkora teljesítmény árnyékában. Szinte a végkimerülésig hajtotta magát, s a darab után szórakozottan fogadta a gratulációkat. Ádám is örült a barátja sikerének, ha örömnek lehet nevezni azt az érzést, amely mindahányszor végigtapogatta a hátgerincét jégcsap-ujjaival, mikor a taps közben felvonszolták a színpadra, mint „rendezőt”. Úgy vélte, ez valamiféle kárpótlás lehet Janikának, szobafogságban töltött napjaiért. Talán az Isten – vagy valami ócska helytartó – akarata. Akkor még titokban vallásosak voltak az emberek...
A könyveihez húzódott vissza. Mindössze az fájt neki, hogy Csilla az „eszményi szűz” ugyanolyan lelkesen omolt a másik karjába, a hallgatag színfalak takarásában, mint ahogy vele tette. Ez napokig szótlanná változtatta. A lány különféle stílusban dicsekedett azzal, hogy megérinthette, sőt meg is tisztogatta a halványként tisztelt üvegdarabot. Zolika lett a hálás alvezér, mikor a sörösüveg alját átengedte egy borús napon a lépcsőházban. Napokig az a hír járta, hogy valamilyen csetepaté is lehetett köztük, de Zolika erről bölcsen hallgatott. A színházat végül Janika rúgta fel. Elég a gyerekességből! – kiáltotta egy délután, amikor látványosan belesült az amúgy alaposan átírt szerepébe. Elemi erővel tértek vissza a régi játékok. Teljes erőbedobással, a végletekig feszített izmokkal uralta a terepet. És mindig volt ideje, hogy kipihenje magát titokban egy eldugott zugban. Sosem voltam szívbeteg – kérkedett, s magához vonta Csillát, mintegy igazolva állítását. A gyerekek mindent elhittek neki. Aki ekkora kéket birtokol, az bármire képes – vélték, s készek voltak megdögölni érte. Nem tudni, mikor fordult a folyamat nevetségessé, kínosan nevetségessé. Talán akkor, amikor a lépcsőházban levétette Csillával a bugyiját, csakhogy mindenki megérthesse, hogy mit is jelent a másság, és meddig terjed a hatalom. És az ujjamat is be fogom dugni oda! – fenyegetőzött kipirultan. Lehajtott fejjel, szégyenkezve somfordáltak haza a délceg alattvalók. Napokig üres volt a tér. Fellélegeztek a kövek.
Adtam egy ezrest a pincérnek, csak minél messzebb legyek a zongorától. Tetszett neki, mert rögtön terítéket is cserélt.
– Várok még valakit – figyelmeztetem, erre friss virágot szerzett a neoimpresszionista vázába. Monet sárgulna az irigységtől, ha látná ezeket a színeket.
– Mit parancsolnak? – buzgólkodik.
Két sonkás pizzát, sok sajttal és paradicsomlével. De előbb hozzon egy üveg vörösbort. Mondanom sem kell, mennyire érzékeny vagyok a minőségre...
Elrohant. Ez tényleg jól sikerült. Akár a „bogaras üzletember”. Nagyon jó helyem volt, diszkrét világítással, távol a konyhától és a mellékhelyiségektől. A vázát igyekeztem nem észrevenni. Apám is így oldotta volna meg. Minimális szöveg, határozott fellépés. Kevesen voltak még, de mindenki lehalkította a hangját, alig csörömpöltek az evőeszközök. Igazából sosem voltam elit helyen, csak ha anyámék cipeltek magukkal túszként, családi összetartás címkéje alatt. Mindjárt itt lesz. Jellegzetesen az a típus, aki negyedóránál nem késik többet, de még megengedi magának a várakoztatás luxusát. A telefonfülkétől valamilyen hideg indulat bújt belém. Talán nem is indulat... elszántság. Reflexként igazítottam a zakóm ujján, rántottam egyet a nyakkendőmön. Lassan távolodtam magamból. Aki vagy ami a széken maradt, már nem én voltam. Egy hurok, egy máz, ami hálásan összefogja a kontúrokat. Farkasszemet néztem az ajtóval. Tudom, ilyenkor félelmetesen rezzenéstelen az arcom, mintha meghaltam volna. Nem gondoltam semmire, engedtem, hogy nőjön bennem ez az ismeretlen. A poharak sem koccannak össze a kezében, olyan óvatosan teszi le elém az üveget. Megkóstolom. Nem túl erős, de ravasz. Alkalomhoz illő.
– Köszönöm. A hölgy bármelyik pillanatban megérkezhet – az arcom mögött elhúzom a szám, díjazom a saját választékosságom. A zenekar tétován belekezd egy ősrégi slágerbe.
Az abszolút főbejárón jön be, nem is tehetné másként. Akinek olyan iskolája volt. Előkelően néz körül, a szempillája alól pörgeti végig az asztalokat. A haja fényes és lélegzetelállító. A dús, vörös hajtincsek a melléig érnek. Nem tudok mást mondani, hiszen a nyaka, az a klasszikus ív, ahogy kibújik a ruhából, egy Rodin-alkotás tökéletessége. Nem ismerem ki magam a női ruhatárban, de ezt bármikor bevennék egy Moliére-darabba. Száz nőből kilencvenkilenc kiábrádítóan festene. A kéknek egy világos árnyalata a türkizhez közel, az anyaga pedig a bársonyhoz hasonlított leginkább. Az az ember, aki még reggel voltam, szó nélkül borulna le előtte. Ez csak megállapítja, hogy igen, itt a ruha, melyben a vak is látja, hogy a darázsdereka és a formás lábai hús-vér valóság. S már keresi is a réseket, a sebezhető pontokat. Messze jártam magamtól.
Tegnap egy lompos, öreg nő volt abban a farmerben és a rojtos polóban. Ma talán bele kellene szeretnem, ha ez a valaki nem tudná pontosan, hogy színésznő, és hogy odavan a gregorián énekekért. És ha nem pont ma lett volna aligazgató. Egy lihegő jobb kéz. Nem nyúl a székhez, hagyja, hogy a pincér előzékenyen alá tolja. Mosolyát is kihasználja, az orrán leheletfinom szeplők. Egyenrangú ellenfél. Hosszan figyeli az arcomat, mielőtt köszönne. A hangja kipihent, és a mély hangszíne talál a hangulathoz. Nem lebecsülendő. Mutatok neki némi elismerést, bár egy ilyen bombázót veszélyes elkényeztetni.
– Tudtam, hogy fel fog hívni – tényleg ragyogó a mosolya. És állatian magabiztos. Nem sokáig, édesem, nem sokáig, hidd el. – Látom, hagyományőrző – mondja, s máris a poharához nyúl. Ismerkedő, majdnem félénk korty. A nyakán látom, mennyire tetszik neki a bor kétszínűsége.
– Fogadjunk, hogy rendelt is már – villantja meg a fogait is. Én jövök. Abból az elszánt hidegből robban ez a ragadozó vigyor.
– Nyert.
– Meglepő egy olyan alaktól, aki elvből nem kísér haza senkit, s ezt bőszen hangoztatja – még a szeme is játszik. Nem tudom megmondani, milyen árnyalat a szemfesték, de nagyon finom és nagyon szuggesztív. – De meglepően jól halad...
– Azt hiszem, formában vagyok – jegyzem meg hanyagul.
Ez még nem az igazi. Még nem érződik a puskapor csípős szaga, nyoma sincs a feltépett bőr illatának. Még csak simogatjuk egymást, az eredmény alig karcolás. Mindjárt, mindjárt elkezdődik a harc. A párbaj. Idegen ujjak motoszkálnak a tarkómon, belemélyednek a koponyámba. Most...
– Szólíthatom Nórának, vagy mindenáron ragaszkodik a Mártához? – szép, felvezető kör. De máris az elevenébe találtam, látom, ahogy észrevétlenül megrebben a szemhéja. Ez tutira nem volt benne az elképzelésben.
– Még mindig Emesének hívnak a barátaim – válaszolja hűvösen. Simán védte, ösztönösen. El is vártam tőle. Utálom a kezdőket. A legrondább dolog az első körben kifingani.
– Abban nincs elég fantázia – terelem el a dolgokat.
– Nem hinném, hogy ez fantázia kérdése.
Még meleg a hangja. Ebben a pillanatban teszik elénk a pizzát. Pár percre lelépek a hadszíntérről, ma alig ettem valamit. Egyébként jól vív, istenadta tehetsége van. A szemem sarkából figyelem, hogyan eszik. Szerencsére nem azokkal az affektált apró falatokkal indít, mint a nők többsége, mert akkor holnapig itt ülnénk. Egy malomkő az adag, alig fér az asztalon. És nem is harap nagyokat. Vonalzóval lehetne mérni, annyira egyforma. Van ebben némi tiszteletreméltó.
– Talán valami nem úgy sikerült, ahogy gondolta – puhatolózik, akaratlanul is megrándulok a székemen. Remélem, nem vette észre. A fogalmazás kissé bizonytalanra sikeredett. Nem baj, nem vagyunk igényesek. A pizza nála is lehervasztotta a lendületet.
– Mondja, nem tartja kimondottan marhaságnak, hogy egy huszonhárom éves nő magázzon egy huszonéves taknyost? – emelem fel a fejem a tányéromból.
– Igazad van.
Igen, ezt szeretem benne. Ezt az élesre fent kétértelműséget. Fel sem nézett. A válasz gyors, higgadt. Hirtelen leteszem az evőeszközeimet.
– Beszéljünk nyíltan, kedves Emese. Te egy roppant bájos teremtés vagy – mintha az apámat hallanám –, bizisten, bárki a falra mászna érted. De az is előfordulhat, hogy körbe nyalogatná a levetett zoknidat, csak a közeledben lehessen. Az összképen csupán az ront, de az aztán katasztrofálisan, hogy én pontosan tudom, miért vagy itt és mit akarsz tőlem.
Érdeklődő meglepettség s csipetnyi kihívás a szemében. Ennyi a mondókám eredménye. Most azt fogja mondani: ez engem is érdekel; vagy valami hasonló hülyeséget.
– No, ez engem is érdekel – vibrál a zöld írisze. Máskülönben száraz az egész mondat, hangsúly, minden. Zsíros mosollyal tolom arrébb a kecsapos üveget.
– Mert mit is akarhat, tegyük fel ezt a költői és nagyon felesleges kérdést, egy színművészeti akadémiát – ezt kellőképpen kihangsúlyozom – végzett delikvens, ha nem egészen tehetséges, csupán paraszthajszállal jobb, mint az átlag? Ismerettsége nincs, a diákévek alatt nem talált egy „mecénást” sem, aki szeretőből menedzserré léphetne elő a kedvéért. Az is lehet, hogy kicsit finnyás, nem nagyon kedveli a negyven feletti rendezők extráit az ágyban. Istenem, hol is vannak azok a régi vágású direktorok? Mit te tehet? – tényleg úgy teszek, mintha keresztrejtvényt fejtenék. – Mondjuk, keres egy csemetét.
Egy híres ember megfelelő csemetéjét, aki tele van hamvas ártatlansággal a témával kapcsolatban. Jó ötlet, nem?! Szóval máris megvan az áhított kiskapu... – közben eszem is, nem hagyom ott ezt a méregdrága kaját.
– Folytasd, tényleg érdekel... – feleli unottan, de kezd elillanni az a természetes kedvessége, amit az előbb dicsértem. Mégis igazam lenne?
– Tehát megvan a kijárat a színpadra, az esetleges kiugrásra. Persze gyorsan tegyük hozzá, hogy a színház az egyedüli szerelme, az egyetlen indok, amiért mindent fel lehet és fel kell áldozni. Ez valahol elismerést érdemel, csak azt nem tudom, hol. De lehet, sőt biztos, hogy ez rajtam kívül senkit sem érdekel, csupán én vagyok ennyire prűd. Mert tételezzük fel, hogy én leszek az a kiválasztott, ahol a lehetőség pénzzel találkozik. Szép, tiszta munka, a pár hónapos alibi-viszony tökingyen.
Már nem is mosolyog, szigorú vonalak hasítják szét az arcát.
– Nagyszerűen blöfföl.
Ebből a két semmi, naiv szóból már tudtam, hogy végig igazam volt. Amit még délben tréfának szántam a feszültségek levezetésére, megelevenedett. Ugyanabba a pózba merevedtem, az arcomon semmi feltűnő, semmi érzéshez hasonlítható feloldozás. Talán csak a szememben, valahol mélyen a retina titkaiban villant meg egy pillanatra némi emberi kétségbeesés. Hogy aztán felváltsa az a fagyos, vészjósló indulat. Ellenőrizhetetlen lettem. A szavak maguktól dőltek ki belőlem. Olyanok voltak, mint a kövek.
– Egészen véletlenül – a hangom torz, gépi hang – tudok is egy darabot, ahol hiányzik egy szereplő. Csak célozgatnom kellene anyámnak, aki ugyebár egy Miklósi Tamara, és ő tovább célozgat... Anyám nagyvonalúan bánik a szeretőimmel. Ez családi vonás. Kilencvenöt százalék, és kedden már olvasópróbád van.
Megvonaglott. Centire bevitt ütéssorozat. Nagyon ki lehet éhezve.
– Tegyük fel, de csak játékból – kiesett a szerepéből –, hogy kilencvenöt nekem nem elég...
– Emesém, ne legyél kishitű. Ez nálunk ziccer! Tudod, elég gyakran mosakszom, és garantáltan ártatlan vagyok – lassan kiütöm.
– Nem vagy az a taknyos típus.
– Az ember belejön – ez olyan flegmára sikeredett, hogy tanítani kéne, mégsem díjazza. Hogy lehet valaki ennyire savanyú?
– És mégis mit... – jönnek az őszinteség percei – mit kérsz cserébe a... ziccerért.
– Sajnos én maximalistának születtem. A félmegoldások egyszerűen nem hoznak izgalomba.
– Konkrétan ez mit jelent?
Ilyen a kiszolgáltatottság? Mikor megjelent, talán fél órával ezelőtt, megingathatatlan, kemény ellenfélnek tűnt, akivel nevetni lehet egy otromba tréfán. Nem ismerem az embereket.
– Innen elmegyünk, ez a hely nem alkalmas a lebonyolításra. Benézünk egy moziba, a mozi kiváló az emésztés szempontjából. Addig a hálás természet behúzza a függönyöket – valaki élvezi bennem a szavakat, minden betűt megízlel –, sötétben minden romantikusabb és elviselhetőbb. Talán szemérmes is vagyok még. Bemászunk az autóba, ami, dicsekvés nélkül mondhatom, szuper járgány, és kocsikázunk a csillagok alatt. Aztán vagy megduglak vagy nem. De holnap biztos.
Kiütöttem. Mégsem merek odanézni, a feje fölötti fal kacskaringós mintáit bámulom. Most már határozottan érzem, hogy félek magamtól. Az utolsó mondat egyenesen rémisztő. Imádkozom magamban, hogy rohanjon el, borítsa rám az asztalt, csak tépje ki magát ebből a szorításból. Kérem... Lassan újra a szemébe fúrom a tekintetem. Már késő. Megrágta a hallottakat, a keze nyugodtan pihen az ölében. Már nem is ingadozik, csak számol. Egy nagy kalkuláció a teste. Nem szabad hagyni, hogy levegőhöz jusson.
– A darab egy igényesebb Goldoni-vígjáték. Mi, exhibicionisták pontosan tudjuk, mennyire zabálja ezt a nagyérdemű. Senki sem akar gondolkodni manapság a színházban. Kis megerőltetés, vastag taps, hogy lefordítsam. És végre igazi díszletek között mozoghat, nem csúnya kartotékok között. Én sem vagyok egy kimondott perverz, sőt egészen másképp festek vízszintesen.
– És még azt mondták, hogy maga egy aranyos fiú. Maga piszkos disznó! Egy...
– Ha sérteget, azonnal itthagyom!
Már nem támad. Ez a céltalan düh inkább védekezés, talán most könyveli el magában végleg a vereséget. Aprólékosan tanulmányozom az elszabadult gesztusait.
– Nem szégyelli magát... – ezek csupán langyos utórezgések. Alaptalanok és vérszegények. Könnyű hárítani.
– Valahogy ezt kihagytam az esti műsorból. Maga sem szűz még, ugye? Mert akkor ugrott az üzlet.
Ezt is kibírta. Most már bármi megtörténhet. Ernyedten hátradől a székén, automatikusan keresztbe rakja a lábait. Oda sem pillantok, mégis tudom, hogy a bokáján arasznyira felhúzódott a ruha. Azt is tudom, hogy nincs rajta harisnya, a bőre márványfehér és sima. Mégsem érzek elégtételt. Semmit nem érzek. Nem vonz és nem taszít a pillanat. Tudomásul veszem. Összement bennem ez a nap.
– Miben játszik most az édesanyád? – semleges, társalgási hang. Nem tudom eldönteni, hogy lecsillapodott benne a vihar, vagy csak uralkodik magán, mint egy jól nevelt kislány.
– Dürrenmatt. Ő most Claire Zachanassian. Én tudom a legjobban, mennyire passzol rá. Ne félj, te is eljutsz odáig.
Miért nem megy el? Hát nem látja, nem érzi, hogy ez a sima képű alak mindenre képes? Miért nem vágja szájon? Miért nem büszkébb egy kicsit, a fenébe is? Miért? Félek, ha megérintem, darabokra pattan.
– Kinél érdeklődött rólam?
– Az érdekli, hogy ki lehet a spicli? Nincs ilyen. Valóban blöfföltem. De ez már semmin nem változtat. Az a baj, hogy ritkán lövök mellé. Ez is családi vonás. Sajnálom.
Kihörpinti a poharát. A belső felén még marad egy kis maszat a borból, ami lassan cseppekké gyűlik. Most ezt nézem. Vannak még sérthetetlen törvények. A felvonásnak vége, ez a végső elernyedés. Még elszórakozom a villával, ide-oda pöckölöm a tányéron a morzsákat. Várok.
– Mindjárt... mindjárt mehetünk, csak kimegyek pár pillanatra. Kezd magára találni. Imádom a regenerálódó nőket. Praktikusak.
– Az akciót vagy a romantikus filmet szereted jobban? – szólok utána. Esküszöm, ez volt az utolsó poénom ma estére. A körülményekhez képest határozottan tart a véce felé. Apró, de kemény léptekkel. Néha-néha ugyan megroggyan, de ennek inkább pikáns színezete van, hiszen a csípője érzékenyen reagál mindenre. Végképp nem tudom hova tenni ezt a napot. Talán ki lehet még préselni belőle egy elfogadhatót, bár még most is borzolja az idegeimet az a félhülye benzintolvaj. Gyorsan bekapom az utolsó falatot is, bő borravalóval elaltatom a lelkiismeretem. Aztán megkérem, csomagoljon be még egy palackkal. Ártani nem fog a mozi után, az biztos. Boldog vagyok, le sem ettem magam. A házak közé szorított levegő kesernyés, a szájpadlásomra tapad. Lenyelni nem tudom. Nekidőlök egy kirakatnak, hagyom, hogy a fáradtság rám rakja nehezékeit. A Nap is kíméletlen még. Egyébként csend van, valahol a házak fölött. Valahol messze. Az utcai zajokhoz igazítom magam.
Capuletné a cukrászdánál csimpaszkodott fel a trolira. Az évek, az özvegyi sors egyre több zsírpárnával ajándékozta meg; Ádám nem tudta elképzelni az asszonyt fiatalon. Olyan törékeny, filigrán alkattal, amelyről Janika dicshimnuszt zengett, valahányszor az ősökre került a szó. Az apja eleve hidegen hagyta, s ezt erőteljes szóvirágokkal hozta a tudomásukra. Zolika szerint – ő bejáratos volt hozzájuk – eme kifejezések értelmi szerzője egyes egyedül a savanykás Capuletné, s a fia csupán nagyképűség céljából vette át. Veszélyes volt ilyesmiket terjeszteni a vezérről. Az udvar mostanáig felemás hangulatú: szeszélyes és megmagyarázhatatlan, akár egy szívdiagram. Mégis a vérükbe ivódott a bölcs elővigyázatosság.
Előre szorongott, mert mindössze egy üres szék maradt szabadon – az is vele szemben –, s így elkerülhetetlenné vált egy újabb hétköznapi beszélgetés az iskoláról, és arról, mennyire várja a vakációt. Az utóbbi napokban irtózott Janika közelségétől, s ez a nyomasztó érzés automatikusan kiterjedt az özvegyre is. Összeszorította a fogát.
– Nini, az Ádámka – pipiskedett az asszony –, szabad ez a hely?
– Úgy néz ki – bökte ki halkan a fiú, akit már többen figyelmeztettek, hogy mellőzze a jópofa megjegyzéseit. De a nő nem tudta eldönteni, szemtelenséget vagy egyszerű véleményt hallott tulajdonképpen. Nem volt benne semmi markáns jelleg, szétfolyt, akár az idomtalan zsírpárnái.
– Te is olyan vagy már, mint a fiam – folytatta zavartalanul. Szentül hitte, hogy az ismerősöknek tilos csendben utaznia ugyanazon a járművön. Sajnálatos elv – állapította meg magában Ádám, s szorgalmasan bámult ki az ablakon. Ezt még tetézte, hogy elvárta, sőt kegyetlenül ellenőrizte, a másik minden részletre kiterjedő figyelmét. Akkoriban választották meg házelnöknek. Fárasztó jelenség – jegyezte meg az anyja, akit hirtelen észrevettek a színházi dögevők.
– Azon sem lehet mostanság kiigazodni. Rohangál összevissza, mint egy tetves pincsikutya – Ádám óvatosan elhúzta a száját, felkavarta a hasonlat. – Habár az apja is ilyen lökött volt... ilyen nyughatatlan. Néha még én is elhiszem, hogy nincs semmi baja. Pedig... – szipogott – most jövök az orvostól... és azt mondja, nagyon vigyázzak rá, mert súlyos a baj. Bizony, bizony...
A tokája megremegett, s bizonytalan rángások futottak végig az arcán. De ettől még mesterkéltebbnek tűnt a fájdalom; és banálisnak, akár egy rossz vicc, amin csak udvariasságból nevet az ember. Megértően bólogatott. Egyébként régóta gyanította, hogy azok a különös megszakítások játék közben igazából arra szolgálnak, hogy a vezér kipihenhesse magát. Kibámult az ablakon, ez már lejárt ügy.
– Minden felesleges izgalom árthat. De nem érti, hiába ordítok, hiába kérem, semmi sem használ. Legalább te rászólhatnál, rád hallgat.
Idegesen fészkelődött a székén. Mennyire gyerek még – tűnődött az asszony, s szórakozottan vizsgálgatta a térdén lévő horzsolásokat, mintha valódiságukban kételkedne. Ádám sem egy kimondott vasgyúró, de őt legalább nem fújta el a szél. S nem volt az a kiábrándító pinceszíne, amitől állandóan a kórházak édeskés orvosságszaga vagy a doktorok érthetetlen diagnózisai jutnak az eszébe. Ennyiből állt az élete. Gyönyörködött a fiú szokatlan magas homlokában, fürge, állandó mozgásban lévő szemeiben s a szép, hosszú szempilláiban. Talán mindig is ilyen gyermeket szeretett volna. Akiről nem üvölt a szegénység, a megmásíthatatlan. Aztán újra elöntötte a már jól megszokott irigység.
Ádámnak valamikor, talán egy hónappal ezelőtt jólesett volna ez a bók. S pont az özvegytől, aki meglehetősen lenézte színházi tevékenységét, s anyját nemes egyszerűséggel lekurvázta a folyosón. Nem volt tisztában a szó jelentésével, de elhangzott, durván és élesen; napokig visszhangzott a kövek között, mintha nem tudnák elnyelni, megemészteni ezt a furcsa, semmihez sem hasonlítható sértést. Tehetetlen volt ezen a megrepedezett, műanyag széken. Kiszolgáltatva az özvegy fizikai közelségének, mely csak úgy árasztotta magából a hatalom s az olcsó parfüm erjedt szagát.
– Mindent felfúj, minden annyira fontos, hogy frászom van. Minden kis semmiség! Például a múltkor akkora felhajtást csapott annak a francos üvegdarabnak, hogy azt hittem, elájul az izgalomtól. Képes volt átkutatni a nagybátyja ócska műhelyét. Majdnem rászakadt a tető! Ki tudja, milyen régi már az az elhagyott épület.
– Nem tetszik emlékezni az üveg színére? – élénkült meg hirtelen Ádám. Az izgalomtól görcsbe rándult a gyomra, s annyira közel hajolt a nőhöz, hogy szinte megérintette már.
– Kék, ha jól emlékszem. Világoskék! Igen, igen, mert mondtam is, hogy hozzon mást, hiszen tele volt a föld mindenfélével. De ő csak ehhez ragaszkodott. Valakinek a gyűjteményébe, azt mondta, meglepetés lesz. Effélékkel foglalkozik, amikor olyan sok a gond. Az ember fél megszólalni, mert mindjárt félreértik. Apádnak sem megy valami fényesen, mi?! Én mindig mondtam, fogja igazi munkára a feleségét... Azt hiszem, engem is feljelentett valamelyik piszkos állat. Az egyik szomszéd, lehet, irigyeli a pozíciómat, mintha csak szórakozásból... Miért pont én lennék megbízhatatlan? Ádám! Hová mész? Ne szállj le, messze vagyunk még!! – kiáltott utána, de a fiú már eltűnt a megállóban ácsingózó emberek között.
Le kellett szállnia. Úgy érezte, ha fent marad, üvölteni kezd, nem tudja majd abbahagyni, s végül nekiesik annak az ostoba asszonynak. Hiszen széttépi bensejét ez a maró düh. Darabokra szakítja. Rohanni kezdett, vakon előre, meggondolatlanul az elébe eső utcákon. Azt sem bánta volna talán, ha elüti valami. Mélyen, szinte alapjaiban rázta meg ez a hihetetlen aljasság, ahogyan aprólékosan behálózott mindenkit. Ördögi. Hiszen világosan elmagyarázták neki, hogy csak az UDVARON talált üveg számít, semmi más. Ez fontos volt. FONTOS! Ez volt az egyetlen szabály. Kihasználta a barátait, lerombolta a játék lényegét, hogy ő lehessen a mindenható. És Csillát is így... Négy utcasarkot bírt a lendülete, teljesen kifulladt. Nekizuhant a hideg falnak, tüdejét perzselte a levegő. Sohasem érezte ennyire becsapottnak, ennyire megalázottnak magát. Hirtelen betolakodott a környezet, az udvaron túli törvényei, amelyről eddig tudomást sem vett. Így nem lehet, így nem jó – tiltakozott benne valami olyan elszántan, hogy önkéntelenül is megfeszítette az izmait. De az indulatai mögött már körvonalazódott egy terv. A bosszú ígérete. Lassan sétált hazáig.
A moziban természetesen nem nyúltam hozzá. Pedig nem voltak sokan, egyhangúan ásítottak a hűvös leheletet árasztó székek. A talpam alatt recsegtek a szanaszét köpködött szotyolahéjak. Ez lelombozóan hatott rám, sőt, a karfán is találtam egy nyálas példányt. A város legjobb mozijában voltunk. Az utolsó sorban ülő tinédzser-pár az első öt perc után vad csókolózásba kezdett, egy-egy hirtelen mozdulatuk groteszk árnyékot vetített a vászonra. Aztán rájuk szóltak. Onnantól kezdve semmi érdekes nem történt. Lustán hömpölygött a sztori. Nem tudtam beleélni magam, nem drukkoltam az egyetemes igazságnak, melyet a széles vásznú bicepsszel rendelkező Jó juttatott volna érvényre. Nekem ma minden jelenetben belógott a mikrofon, csak a bakikat vettem észre. Emese olyan nyugodtan ült, hogy majdnem megsajnáltam, de végül erőt vettem magamon. Az egész előadás alatt még a lábait sem igazította meg, pedig kegyetlenül feszengett. Ezt a ruhán keresztül is megérzi az ember.
Szép felosztás? Egy halálosan unatkozó s egy üvegbura. Egy fakír. A pizza íze bujkált fogaim között, minduntalan eszembe juttatva, hogy miért is ülök itt. Aztán véletlenül összeért a meztelen könyökünk. Nem kapta el. Jólesett a meleg bőr lágysága, ugyanazt éreztem, mint amikor életemben először sikerült fent tartani egy sárkányt a levegőben. Az akkori mámor egy szeletét, egy villanását idézte bennem a pillanat. Reménykedni kezdtem, talán nem rontottam el mindent. De nem tudtam száműzni magamból azt a zord űrt, azt a vákuumot, amely idáig követett. Közeledett a végkifejlet. Hatalmas robbanások rázták meg a mozit, nőttek a hullahegyek. Elszundítottam...
Nagyon szépen besötétedett. Olyan tiszta volt az ég, olyan érzéki, hogy felkavarodott a vérem. Tényleg olyan voltam, akár egy túlpörgetett turmixgép. Én a Göncöl-szekéren kívül semmilyen formációt nem tudok megmutatni, de most Galilei reinkarnációja szólalt meg bennem. Itt a Nagy Oroszlán, ott a Kis Oroszlán – mutogattam összevissza. Nem lehettem túlontúl meggyőző, mert el sem húzta a száját. Még egy mosolyhoz hasonlítható rándulás sem zavarta meg az erőltetett fegyelmét. Nem lett vidámabb, pedig a kocsi ajtaját is kinyitottam előtte. Évek óta nem csináltam ilyesmit. Úgy hiszem, nincs kiábrándítóbb látvány, mint egy szomorú lány, aki egyébként gyönyörű.
– Mindig ilyen lehetetlenül morcos vagy? – kérdeztem meg végül. Megpróbáltam minden élét elvenni a kérdésnek. Már-már hízelgő lett a hangom. A járdák még párologtatták a hőséget, tömegesen özönlött a falakból. Szinte tapintható volt. Leengedtem a tetőt, de így is folyt rajtam a víz. Árnyékok ődöngtek a rosszul kivilágított utcákon. Bekocsikáztuk a várost. Húztam az időt, mindenképpen szerettem volna találni valamilyen bizonyosságot. Egy jelet. Ha nem magamban, akkor a környezetemben. Akár egy ferde lámpaoszlop, ami bevilágítja a szomszéd kertet is, vagy némi csendmaradék az utca végéből. Ami talán megnyugtat. Döntenem kellett. A volán alázatosan simult a kezembe. Az a valaki kajánul vigyorgott a beleimben. Ő már tudta, hogy mi lesz a vége. És szórakozott rajtam.
– Nézd, ez nem dráma, még csak nem is tragédia – igyekeztem megvigasztalni, mert még mindig olyan elhagyatottnak tűnt. Sértődötten gubbasztott az anyósülésen. A lábait felhúzta, és összefonta a karjaival. Számomra elképzelhetetlenül bizarr volt ez a póz, azon a falatnyi helyen. Vagy ijesztő... – Arról nem tehetek, hogy...
– Muszáj beszélgetni?! – förmedt rám.
– Inkább menj haza! – elöntött a méreg, menet közben csaptam ki az ajtót. Vészjósló volt.
– Ne! Inkább beszélgetek... – felelte sokkal halkabban. – De kezd el te... kicsit fáradt vagyok.
Megvakartam a fejem, ami az abszolút tanácstalanság jele nálam. A mutató a száz fölé tornászta magát a sebességmérőn. Kint jártunk a városból. A fényszórók jó nagy darabot hasítottak ki az országútból. Lassan vissza kellett fordulnunk. A szélvédőn lecsorgott az éjszaka. A fények, a tétova távoli remegősek. A gyermekkori vicceimet is elmondtam. Gúnyosan röhögött rajtam a telihold. Gúnyosan...
Játszhattak valamit, mert eléggé kipirult pofával üldögéltek a lépcső alján. Mindenki ott volt. Janika fojtott hangon, széles mozdulatokkal szónokolt. Fontos lehetett, hiszen senki sem nyögött bele, zihálásukat is megpróbálták lehalkítani. Áhítatszerű tűz ragyogott a szemekben; egészen megbabonázta őket. Gördülékenyen, szinte már akadály nélkül pergett a Nagy Alakítás. Játsszunk lépcsőfutást! – rikkantotta el magát Ádám, ahogy hallótávolságba került. Ez volt a csoport legrégibb és legkedveltebb őrülete, bármikor kaphatóak voltak rá. Eleinte a felnőttek bosszantását szolgálta, aztán egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítottak neki. A győztes szabadon választhatott az aznap összehordott üvegekből. Szolgákat szerezhetett magának. Bajnokságokat rendeztek, s különböző trófeákat találtak ki. A címvédő ebben az évben Ádám volt, de Janika nagyban készülődött megkaparintani ezt az előjogot is. Minden alkalmat kihasznált, most sem tiltakozott. Egyből nekiiramodott, egymás seggében loholtak a lépcsőkön. A fordulónál volt a legérdekesebb. Kézzel, lábbal harcoltak a jobb helyekért (ez a belső ív volt általában), hiszen egy jól sikerült kanyar méternyi előnyt jelentett az egyenesben. A táv – kétszer le és fel – nem volt hosszú, de minden erőt kivett belőlük. A meredek, bérházi lépcsők nehezítették a játékot. Az ünnepélyes eredményhirdetésen a lányok is részt vettek, ez is emelte a dolog fényét. Az első forduló Janikának jött be, válla kitolta az ívről Zolikát, aki így a második helyre szorult. Ádám mögöttük rohant, kicsit leszakadva. A vezér magabiztosan falta a fokokat, sőt, lefelé még jobban beleerősített. Hármasával, négyesével ugrott át a lépcsőkön. Aztán csökkenni kezdett az előnye, arca mindinkább eltorzult. A második fordulóban már mindhárman ott tülekedtek, a többiek rég nem szólhattak bele a versenybe. Ez a forduló is Janikának sikerült, úgy hogy finoman összebokázta Zolika lábait. (Sötét pofával sántikált be aztán, dühös volt, mégsem mert ellenkezni.) Már nem volt sok hátra, de a mozgása megtört, szétesett, s ha centiméterekkel is, de Ádám megelőzte.
– Nem osztod be jól az erődet – lihegte Ádám, s farkasszemét kegyetlenül fúrta ellenfele pupillájába.
– Ne szólj bele a dolgaimba! – motyogta vissza. Kihívó volt az Ádám mosolya, ingerelte. Lassan a többiek is bevánszorogtak, s tehetetlenül lerogytak a földre. Ilyenkor a bajnok, ha aznap semmi üveg nem gyűlt össze, kívánhatott valamit a csoporttól.
– A vezérnek még egy kört kell megtennie, ha vezér akar maradni! – kiáltotta el magát. Az első reakció az általános megdöbbenésé volt, Ádámnak mostanra semmi beleszólása sem maradt a vezetőség elfogadott rendjébe. De senkinek sem fordult még meg a fejében, hogy ezt fizikai képességekhez kösse. Számukra az üveg birtoklása, mágiája mindent bizonyított. Janika önelégülten vigyorgott, biztos volt a dolgában. Jó ötlet – mondta valaki, majd helyeslő morgások innen is, onnan is. Dacosan összehúzta a szemöldökét, ez a vezéri gesztus a szokásává lett.
– Azt hiszitek, nem tudom megtenni, hülyék! – ordította. – Mondtam már, nem vagyok szívbeteg.
Csillának bepárásodott a szeme, ekkora bátorság láttán. A többiek feljebb húzódtak, hogy a korlátok rácsain keresztül nézhessék végig a küzdelmet. Ádám blazírt arccal a helyén maradt, a célvonalon.
– Hajrá! Gyerünk, vezér! Most mutasd meg – hangzott fel a biztatás. Nem tehetett mást, nekiugrott a lépcsőknek. A félforduló kitűnően sikerült, hiszen lefelé csupán arra kellett ügyelnie, nehogy összegabalyodjanak a lábai. De aztán elnehezültek a végtagjai, mintha valaki kövekkel tömködte volna meg a zsebeit. Szaggatottan kapkodta a levegőt, a lépcsőház vörös ködbe borult, de nem adta fel. Nem adhatta fel a küszöbön. Az iram szinte lépésre csökkent.
– Gyere, gyere már! Nincs sok hátra – üvöltötték a rácsok mögül a hálás alattvalók. Az utolsó métereken már vánszorgott, elkínzott vigyorba merevedett az arca, de még ekkor is égett szemében a győztes gőgje. Az a torz láng, ami mozgatta még a lábait. A vágy az elérhetetlenért. Talán csak két lépés hiányzott, talán másfél. Nem bírta tovább. Megtántorodott. A legfölül ülők szerint Ádám a kezét is kinyújtotta, hogy segítsen elkapni a zuhanó testet. Ezt hitte és vallotta mindenki az elképedt szülőknek.
Pedig korántsem volt ekkora egyetértés. A mozdulat maga igaz volt – erősítette Zolika –, Ádám valóban kinyújtotta a kezét, de nem azért, hogy elkapja Janika idétlenül kalimpáló karját, hanem hogy az ujjai végével észrevétlenül taszítson rajta; ezért vesztette el az egyensúlyát! Igen, igen – szajkózta utána Árpi –, onnan, abból a szögből nagyon jól lehetett látni. Mégsem hittek nekik, talán mert nem is akarta feltételezni ezt a szörnyű lehetőséget. Zolika sosem volt jóban Ádámmal – mondták a szülők –, Árpi pedig szemüveges, nem is láthatta az esetet, és ilyenkor minden kis apróság perdöntő. Baleset volt – jelentette ki egyértelműen az üveges, s ennél maradtak. Kötelességtudóan igyekeztek megvigasztalni a sikoltozó özvegyet. Vizes törölközőkért rohantak, nyugtatókat kajtattak fel a fiókokból. Utána jutott eszükbe csak kihívni a mentőket. Vékony vércsík – mintha ceruzával húzták volna meg óvatosan – kígyózott végig a félemelet rideg kövén. Olyan éhes tekintettel bámulták, mintha irigyelnék egymástól. Valamilyen titkos vágyat elégített ki a látvány, a vér selymes illata.
Azonnal elvesztette az egyensúlyát. Először az oldalára esett, majd a kicsavart helyzet miatt átbillent a fején, s így már nem volt megállás: végigdöcögte az egész emeletet. Nem tudni, melyik kockához ütötte oda végleg a halántékát, mindegyik olyan közönyösen egyforma. A zuhanás nem talált visszhangot. Zajtalansága ijesztőbb volt bármely velőtrázó ordításnál. Végül sikoltozni kezdett valaki, talán Csilla. Artikulálatlan hangok tépték fel a lépcsőház szokott tespedtségét. Furcsa izgalom vibrált a szemekben. Mindenki mindent tudott, élvezettel mesélték el a részleteket. Csak Ádám bensejében volt valami nagy csend. Édes nyugalom.
A történet innen már ellenőrizhetetlen. A szereplőkről egy-egy mondat maradt ránk. A bérház állaga romlott, gyakoriak lettek a beázások. Tenyérnyi darabokban hámlott a vakolat; a nyirkos, dohos levegő mintha egyenesen a kövekből jött volna. Egyre-másra költöztek el a lakók. Előbb a tehetősebbek, a valamiben reménykedők. Csilláék Amerikáig futottak. Zolika rendszeresen kapott levelet tőlük. New York kertvárosában húzták meg magukat a rokonoknál. Ha elismerik majd a papája fogorvosi diplomáját – írta Csilla –, saját swimming pool-t építenek.
Az otthon maradottaknak még akadtak álmatlan éjszakáik. Gallérjaik mögé rejtették tekintetüket, valahányszor összefutottak az özveggyel, aki pedig nagyszerűen látta el házelnöki teendőit. Több feljelentésről nincs is tudomásunk. A temető gondnokával létesített szoros kapcsolatot, vasárnap ebédre hívta, s a halál értelméről fecsegtek. Egy délután elaludt a tűző napon, s az orvosok már nem tudtak segíteni rajta. Ostoba halála pontosan rímelt ostoba életével.
Ádám a „Szándék és hatás, erővonalak a színház világában” című tanulmányával díjat nyert az iskolai pályázaton. Zolikával soha többet nem találkoztak. Állítólag a Vaskapunál dolgozott, mint kisegítő munkás, és megházasodott, de ez csak kósza hír, gyönge feltételezés. Mint mikor egy régi arc emlékét próbáljuk megerősíteni magunkban.
Az üveges volt az utolsó, nehezen hagyta el kialakult vevőköreit. Mindvégig megmagyarázhatatlanul irtózott a lépcsőház közelébe menni. A műhely küszöbét magával vitte. Az üvegszállító szekér felett eljárt az idő, a tűzfalnak támasztva sínylődött éveken át. Néha – nagyobb záporok idején – megállt benne a víz, s a galambok inni jártak oda. A bérház teteje beszakadt, a korlátok kihullottak. Senki sem akarta felújítani, rossz volt már az építése idején is – mondták néha a szakemberek.
Az udvar sivár és lehangoló. Talán csak a poroló a régi, a rozsda alatt. Éjjelente furcsa léptek verik fel a csendet, s riasztják el a patkányokat. Pedig ma már ők sem hisznek a kóbor kísértetekben.
Kinyitottam a vörösbort. Szerencsémre a kulcstartón fityegett egy apró dugóhúzó is. Erre akkor jöttem rá, amikor a századik próbálkozás után sem tudtam a fogamat belemélyeszteni a parafába. Olyan hülye hanggal csikorgott az üvegen, hogy felállt a hátamon a szőr. Így is kínlódtam tíz percet. Teljesen bágyadt voltam, mert a dugó minduntalan visszacsúszott. Minduntalan. Szörnyű ez a szó. Csak úgy parasztosan döntöttük magunkba. Emese érzéketlen, vad kortyokban itta. Valahogy átverekedtük magunkat a hátsó ülésre. A Gammában voltunk; egy nyamvadék lakótelep, de legalább van egy erdőhöz hasonlítható zöldövezete. Ilyenkor totál biztonságos. Az autóval jól behúztam a fák közé. Senki sem láthatott.
Nem nagyon emlékszem a mozdulataimra. Minden átmenet nélkül, hirtelen elmosódottá váltak a körvonalak, a biztos pontok. Talán a hátát tapogattam a cipzár miatt. Az űr egyre jobban tágult bennem. Az istenért sem segített volna, a bort dédelgette egyfolytában, pedig épphogy lötyögött az alján valami. Volt rajta harisnya. Teljesen elbizonytalanodtam. Három mozdulattal lerángatta magáról, majd begyűrte a kesztyűtartóba. Nehezen fogtam fel az eseményeket. Aztán végszóra kibuggyantak a mellei. Telt, kívánatos idomok, mégsem tudtam megérinteni. Végül már ott feküdt a lány, meztelenül, egy különös, kifacsart pózban. Orromban éreztem a védtelen, kiszolgáltatott nő illatát. Ezt akartam. Néztem a combokat, amelyek párásak voltak a melegtől, a szeméremszőrzet izgató háromszögét, az anyajegyek pontjait. Megszólaltak bennem a hormonok. Hosszan vizsgálgattam a bugyim színét az ujjaim között, mintha tanácsot kérnék ettől a büszke ruhadarabtól. Zúgott a fejem és nem voltam jó semmire.
Órákig kerestem a zoknimat. Reménytelenül. Aztán megpróbáltam felöltöztetni. Rázogattam, megpaskoltam az arcát; semmire sem reagált. Végül felébredt, de bár ne tette volna.
– Milyen volt, ártatlankám? – rikácsolta – jól megdugtál, mi?! Élveztél egyet ingyen és bérmentve. Te rohadék... – és mondta, mondta a magáét. Miután elfáradt, a fogai közé csípte a bugyiját, s úgy nézett rám, mintha megvertem volna. Egyenként kellett rápakolnom a ruháit. Teljesen kiborított.
– Nem hallgatnál el! – felhúztam magam, mert minduntalan belevinnyogott a fülembe.
– Az előbb az volt a bajod, hogy nem dumcsiztam veled, te... – és megeresztett egy olyat, hogy a fák ijedten hátráltak. Kilökdöstem a kocsiból, kint talán kijózanodik, gondoltam. Elterült, akár egy liszteszsák. Felráncigáltam, féltem, hogy megfázik, vészesen lehűlt a levegő. Erre mezítláb botladozni kezdett a fák felé. Nagyon bántam már az estét. Úgy éreztem, mindenki rajtam röhög. Függetlenségi akciód csodás szakaszához érkezett – gúnyolódott bennem az a valaki. Szerettem volna kitépni onnan. Magamból.
– Minden szerepet végig kell játszani, csemetém – énekelte. Bedühödtem. Olyan volt a hangja, hogy azért minimum szigorított jár. Elkaptam karját s megráncigáltam. Ide-oda hintázott a feje.
– Miért vagy teljesen hülye? Ülj be a kocsiba és hazaviszlek. Részeg vagy! Nem történt semmi. Ez a nap nem a mi napunk. De nem történt semmi. Fejezzük be, menjünk haza. Csak segíts egy kicsit – majdnem sírtam; elszabadultak az események.
– Anyád is így kezdte? – fröcskölte a képembe.
Nem akartam megütni. Mégis. Pont az állán találtam el, de így is elindult az orra vére. Ráfolyt arra a gyönyörű ruhára. Elengedtem. Rögtön összecsuklott. Lehet, hogy érzékeny vagyok a családomra? Az egykori jó hírnevünkre? Végigtapogattam a műszerfalat, amíg nagy nehezen megtaláltam a fényszórók kapcsolóját. Ideje volt, lassan az orromig sem láttam. Valami eltakarta a Holdat, közelebb kúsztak az erdő neszei. Átölelte a lábam.
– Ne haragudj, nem akartam – rimánkodott –, nem is vagyok teljesen részeg... csak már nem tudom, mit is teszek valójában, nem tudom magam ellenőrizni. De kérlek, nagyon szépen kérlek... látod, térdepelek előtted – tényleg térdepelt –, intézd el azt a szerepet.
Alig akartam elhinni, hogy valaki ennyire megalázkodhat. Talán most láttam igazán meztelenül. Taszított ez a közelség, kínos volt. Túlontúl bizalmas.
– Piszkos lesz a térded... – böktem ki végül –, persze, hogy elintézem, de most haza kell mennünk. Nem jött ki a lépés. Téged is becsaptak már, ugye? – önkéntelenül jöttek a szavak, nem gondolkoztam. – Haza kell menned. Lefekszel, s holnapra elfelejted. Hátha elmúlik...
Nem nagyon hitt nekem. Sírásra görbült a szája, végül nevetni kezdett. Iszonyúan éles hangon. A város felé indult el, nem túlzott magabiztossággal.
– Nem kell a szaros kocsid – üvöltötte vissza. Egy nagy fejfájás lett az egész testem. Telítődtem ezzel a szúrós fájdalommal, csak úgy kavargott a csontjaimban. Dörzsölgettem a halántékomat, de nem használt. Sehol egy aszpirin vagy valami víz. Csak ezek a perverz fák. Nem akartam egyedül maradni, a sötétben még jobban elbizonytalanodtam. Vissza akartam hívni.
– Válaszolnál egy kérdésemre – szóltam utána –, ilyenkor... szóval, ilyen esetekben a nők mindig a kesztyűtartóba tömködik a harisnyájukat? Ez érdekelne... Fontos! – megemeltem a hangom. – Szereted a gregorián énekeket?
Nem tudom, miért lett ennyire kétségbeesett a hangulatom.
– Kifejezetten rühellem – hallottam valamit a sűrűből. Kísérteties volt.
– Majd felhívlak. Holnap talán... – vigasztaltam magam.
Az egész nagyon emlékeztetett valamire. Ugyanilyen helyzetben már voltál – figyelmeztetett belül egy hang –, volt már egy ilyen hangulatod. Nem érdekelt, iszonyatosan fáradt voltam. Megborzongtam a zakómban. Istenien nézett ki, a zsebe leszakadt, s jó nagy borfolt éktelenkedett az elején. Ledobtam magamról s felkuporodtam a motorházra. Rendezni szerettem volna az elzüllött gondolataimat, de olyanok, mint a biliárdgolyók. Szétszóródnak az asztalon. Ott ücsörögtem órákon keresztül. Annyi minden jutott az eszembe, csak irányítani nem tudtam az emlékeimet. Önkényesen szakadtak meg és bukkantak elő újra, más értelemben, más köntösben. Más tanulságokkal. Anyám egy Miklósi Tamara. Délig rászárad a festék az arcára. A tulajt keresem. Csak nem Miklósi Péternek a fia? Bármikor bevették volna egy Molière-darabba. Az anyajegyek a csípőjén, a combtövén a bőr... Nem kell a szaros kocsid... Benzinkutas szeretnék lenni, mert imádom a szabad levegőt. A szabad levegőt. Ilyenkor az állomás teljesen kihalt.
A sárga borítékok az ágyam mellett virítanak. Egyszer mindent megírok neki, nem titkolhatom tovább. Mindent bevallok, s könnyű leszek. Egyszer. A kezembe temettem az arcom; holnapra tiszta borosta a képem.
Hirtelen tört rám a zápor. Szokatlan ritmust vert a bádogon. Nem mozdultam, nem hajtottam le a tetőt. Az ülések bőrhuzata tompán verte vissza a cseppeket. Beoldalazik az ülések alá, kimossa a gázpedált. Szarrá ázik minden. A tökdrága kocsi szarrá ázik egy egyszerű záportól. Nevetnem kellett. Tele szájjal beleröhögtem az esőbe. Csodálatos íze volt. A fák nehéz árnyékai lebegővé váltak, csattogtak a levelek. Magamat is elfelejtettem. A bőröm alatt is víz. Jó kis eső. Igazi nyári zápor...

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2022
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék